Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
V'WWWWWWVAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AA^iAAAAAAAAAAAAAAAAAA4WM Sorozatunkban legjelentősebb XX. századi kiasz- szikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy- egy müvükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as évek- ben a forradalmi gondolatot. __________ B abits Mihály: Máius huszonhárom Rákospalotán (1912) Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még a liialac se visít. Nádas eresznek alatta topázszemű tengericső csiigg. Hószínű fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg. Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közeiét. Am most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ú bús villanyosom! bús ez a néma világ! Bús e méla falun az üres sínekre merengeni. Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, forran a forradalom? hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni rima gyanánt; hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő. Ö te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy Itt vagy; jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt, mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod útaidat? Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét! Álom vagy magad: a múlt álma, ki halni szeretne, s sír, hogy mindene fáj, s nem lehet így betegen. Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál; minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom! Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: ,Jogok gyáva barátja, remegj!” Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács”. Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedet!” Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell”. Magyar írók a forradalomban 2. „...sarkra az Eszme kiáll” Ezt a verset, amely 1912 június elsején jelent meg a Nyugatban és mindjárt másnap a Népszavában is, meglepetéssel olvashatták a Nyugat olvasói. (Nem voltak sokan, főképp a fiatal művészek, tudósok, és a polgári értelmiség elitje Budapesten, a nagyobb vidéki városokban, továbbá annak a magyar reakciónak a vezető írói, politikusai, az élükön Tisza Istvánnal és Rákosi Jenővel, akik az irodalmi megújulást hirdető, a Nyugat és Ady körül tömörülő új írói nemzedékben okkal sejtették az úri osztály uralom Magyarországának veszedelmét.) A verset Babits Mihály, egy harmincon inneni fiatal tanár írta, nevét mindössze pár esztendeje ismerhették az irodalmi élet figyelői. Csak az előző esztendőben került a messzi Fogarasról az újpesti gimnáziumba. Rákospalotán bérelt szobát, — és ennek a rákospalotai szobának a versben reális és jelképes jelentősége van. Akik akkor olvasták ezt a verset, egy héttel a hatalmas munkástüntetés után, és emlékeztek Babits addig közölt verseire, meglephette őket a költő változott hangja, a versben parázsló keserűség és elszánás, mondjuk úgy: társadalmi indulat. Eddigi verseiben a szépség ifjú papjaként mutatkozott be, akit csak a költészet örök ragyogása vonz; álmok, ábrándok zenéje szólt verseiben, és a klasszikus művészet nagy alkotásainak bűvöletében élt. Nem is kímélték a kritikusok: Ignotus szerint csak „kultúr-szerelmei” vannak. Bresztovszky Ernő „filozopter lirizmus- nak” mondta verseit. A ma- . gyár irodalomban pedig ezek a vádak legalább kétszer olyan mélyre szúrnak, mint máshol. Most pedig mintha puskaropogást lehetne kihallani a vers klasszikus metrumaiból, rohanó ritmusából. Arról a napról, amely a vers címében áll, ezt lehet olvasni a történelmi kronológiában: „Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb munkástüntetése”. A százezres munkástömeg egyébként nem egy, hanem két napig tüntetett Pest utcáin. A tüntetés a parlamentben már januárban megindult küzdelmet segítette az általános, titkos választójogért. Lukács László volt a miniszterelnök, akiről hamar kiderült, hogy Tisza István feudális gondolkodásának, antidemokratikus politikájának engedelmes eszköze, és az általános, titkos választójog követelése úri osztályuralmukat fenyegette. A szemtanúk be is számolhattak arról, hogy a tüntetés jelszavai között ott vőlt, 6 feudális osztályuralom elleni tiltakozás és a forradalom igenlése is. A tüntető mtmkástömeg- ben a szellem vezető emberei, a Huszadik Század szociológusai, a Galilei-kör fiataljai a demokratikus Magyarországért harcoló sereget látták, amelynek hat hősi halottja is volt ezen a két napon. Ady Endre másnap „Rengj csak, Föld” címmel irt Tisza Istvánnak ajánlott verset; nem sokkal Babits verse után pedig megjelent „Rohanunk a forradalomba” című verse, az érlelődő magyar forradalom nagyszerű lírai látomása. Babits verséről hadd mondjam meg először is: a Május huszonhárom Rákospalotán egy nagy fordulat dokumentuma, többféle módon is. ...................... F ordulat Babits költői pályáján: először azonosul a magyar progresszióval, először szól Vörösmarty-izzású szenvedéllyel a hazájában elhazugult élet ellen, a vér Babits Mihály és kínok közt megszülető jövőért. Mintha a kétrészes vers felépítése is szuggerálná, mi történt a költő pályáján, a körötte változásért kiáltó világhoz való viszonyában. A vers az első két sor után, amely a távoli Pest utcáin zajló történelmet idézi, a palotai falusi idill képeivel, a hószínű falak, kék árnyaik, a topázszemű ten- gericső szecessziós hangulat- lírájával Babits költészetének eddigi világán át vezet az utolsó sorokban megfogalmazott helyzetfelismerésig. A második rész mélyen átélt vívódás, a feladatvállalásnak elíentálló belső reflex, görcsök után a költői feladatvállalás tisztult pátoszáig emelkedik. Nem forradalmár azonosul itt a forradalommal, hanem egy fiatal költő válik — az esztétikum mámora, a büszke alkotó magány kalandja után — csupa felelősségérzetté, közéleti feladatvállalássá. A Nyugatban, bár elvontan polemizálva, mégis a vallomás forróságával ír erről Babits. Az ország érzel- ■ meit akarta kifejezni, „ahol ma már nincs ember, aki ne érezné, hogy rettenetesen összebonyolódott hazugságaiban megmaradni lehetetlen, ezért közeledünk az őszinteséghez, aminek neve felülről államcsíny, alulról forradalom.” Mai fülünket zavarja ez a két oldalról néző és azonosító szemlélet, de a folytatás egyértelmű \ akkor is, ha hem érthetünk* egyet az utolsó kijelentésé-? vei: „Én hű katonája aka-* rok lenni a jövendő Ma-" gyarországnak, melynek az * i gazságtalanságok, előítéle- < tek és hazugságok helyett« őszinteség, szeretet és sza-< badság lesz az alapja. Gyá-< va nem vagyok, ha új álla-’ potot kívánni forradalom:.« forradalmár vagyok.” Nagy fordulat dokumen-« túrna ez a Magyarország < nagy betegágyán született < vers. A forradalomba roha-< nó munkássereg magával S ragadja az egészen másfelé\ elindult fiatal költőt is," ahogy az akkori magyar ér-? telmiség javát Sarkra az < eszme kiáll, és szava tettre? szólít, mert nem játék a vi- < lág. 1912. májusában még győ-< zött a reakció és Babits kÖl-< tői pályájának később vol-* tak ismét olyan szakaszai,« amikor befelé fordult, költé-« szetében elhalványult a lát-í ni, teremteni kell szenvedd-? lye. Május huszonharmadika < azonban a magyar progresz- szió megszerveződésének, felkészülésének történelmi je-« lentőségű ténye marad, a< haladás különböző világné"? zetű és politikai szándékú < erőinek első közös akciója.? Babits Mihály költészete pe- í dig ezzel a verssel indul el* azon az úton, hogy száza-« dunk Vörösmartyjaként, — í nem Petőfijeként, ez Ady« volt! — éljen emlékezetünkben. Pók Lajos C arsang végén, amikor már úgy ■ tolonganak egymás háta mögött a mulatságra szánt napok, mint a cigányok bőgőhordozója nyomakodik befelé az ajtón, hogy a maradék borból néki is jusson: a házi szobákból még nem halt ki végképpen a varrógép pergése, az új női ruháknak sajátságos illata: bár hervadnak az ablak közé állított bukéták, de emlékük jószagú, a táncrendeknek és legyezőknek már történetük van, mint egy elvált menyecskének, az újságban megjelent báli névsor, benne a jól ismert névvel elfoglalta örökösnek vélt helyét a fehérneműsszek- rényben az ingecskék között, a fodrászné libegése nem hallatszik a grádicson: — a nők ráérnek a jövőt is studírozni, mert hiszen itt van a bágyadt böjt hosszant ásító heteivel. Ki tudná oly pontosan a jövendőt, mint a vetőkártya! Persze, csak farsangi játék a vető-. kártya, amit Pesten most valamelyik kereskedő árul, ahhoz az alapos, gömbölyűre kopott, francia festők képeivel díszített kártyához képest, amellyel a vándorcigányok asszonyai és a hivatásos jósnők dolgoznak, — hisz minden kártyára rá van írva annak jelentősége. Ez a sodrott bajszú, barna kabátos, vidéki írnok külsejű fiatalemKrúdy Gyula: 4 kártyavetahöz bér, aki egyik kezében kalapját, a másikban három piros rózsát tart: ki lehetne más, mint a Szerető? Hát az a vizslakutya, amely a temető kellős közepén egy sírhalmon heverész: mi lehetne egyéb, mint a Hűség? Borzas szőrű kandúr, karikázó kígyó, sarokba állított seprő jelzi a Hamisságot. De ha jót emelünk, rátalálhatunk a kártyára, amelyen ébresztőóra, panorámás pohár és kapcsos emlékkönyv van festve, amely az Ajándékot jelenti. Magyarán mondva: disznó-szerencse kell ahhoz, hogy valaki éppen azt a kártyát kapja balkéz felől, amelyre az a civilbe öltözött, nagy bajszú kéményseprő van festve, aki az elhagyott erdei úton, egy degesz bőrbugyelláris felett összecsapja hálálkodó kezét. Szegény emberek és szegény nemzetek mulattatója a vetőkártya, a babona, amely a jobb jövendőt, a reményteljes holnapot pillanatnyi játékossággal mutogatja, mint a szemhatáron elsuhanó álmot. A régi boldog években csendesen megállapítottuk, hogy a kártyavetés hiszékeny vén kisasz- szonyok, falvak és tanyák jegenyefás csendességében álmodozó bazsarózsáknak való mulatság, amikor lobogó hajzatú üstfoldo- zóival és démoni tekintetű asszonyaival megérkezik a cigánykaraván. így volt ez a régi, kicsattanó arculatú, makkegészséges magyar években, amikor fittyet hánytunk reggel a rossz álomnak, nem törődtünk azzal, ha a régi falakban kopogott valaki (talán az ócska vízvezeték), ‘ találkozhatunk annyi pappal, kancsal emberrel, temetéssel, amennyi volt Magyarországon, duzzadtak izmaink és a vetőkártyát annyira se érdemesítettük, hogy balkezünkkel megemeljük. O r\ e bezzeg eljöttek a hivatlan U vendégek, a jómód végrehajtói, a szegénység dobosai, a gondbaborult arculatú ősz emberek, a fekete fejkendős asszonyok, a gyászruhás menyasszonyok, a sápadt árvák, a szemétdombon kapargálő sovány kakasok, a gazdátlan ebek, a romfalakból hangzó zokogások, az örökösen álmatlan, kósza holdvilágos éjszakák, bedudált csodálkozásában a hideg tűzhelyre a szél, a kertek rongyos kabátú madárijesztőivel mind gyakrabban találkoztunk az utcán, szívünk kedvét és fütyörésző kis madarunkat kendermag hiányában világgá bocsátottuk: — és az eladogatott ruhák, a gazdát cserélő bútorok és könyvek helyén, a fekete kályhalyuk környékén megteremgettek a szegények gombái, a babonák. Hozzáértők azt mondják, hogy soha ilyen jó dolga nem volt a vetőkártyának, mint mostanában, amikor minden lány a háromrózsás férfit várja, amikor annyi a szegényember, hogy vastag bu- gyellárist talál álmában a legtöbb ember, amikor csalódva életben, barátban, munkában és vagyonban, ' mindnyájan szeretnénk ráemelni arra a kártyára, amely a Szerencsét mutatja. \# étik őt most, ezt a régi szív- ’ rablót vagy kedvcsinálót a szalon kandallója mellett, valamint a szükséglakásokban. Bálkirálynő és templomiáró aggnö függeszti rá a szemét; bölcs vénember feőlonga't Jeges szakaijával, ha éppen titkos plénuma körül té- vedez a kártya, és ifjú szűz rózsa- pírral arcán kiszalad a szobából; a patikaüvegnek is lemondással legyintő beteg ember előrehajlik, ha kedvére keveredik a kártya és a gazdaasszony már tolvaj kezében hallja kotkodácsolni a tyúkját, ha a feszítővasas, kék ember áll meg az asztal közepén. Kiaszott szívű, pergament arcú szerencsejátékosok figyelik a vetőasszony kezét és a játékot csendes mélázással hallgatja a gondbaborult családapa, ha véletlenül a várt Levélről van szó a kártyában. Nevetünk, hitetlenkedünk, káromkodunk a balfelöl kezdett kártyasorokon, de mégis megtörténik, hogy a koporsószeg konok- ságú, lenéző szívű szerencsefi baj esetén ugyanahhoz a vetőkártyához szalad, mint a tyúkeszű, de érzelmes táncosnő. A vetőkártya ostoba figurái, — babonák és jóslások li- dérclángjai itt a huszadik századnál megint utolérték a magyar országút vándorát, mert nem találván mentséget a tiszta ész könyvében, amelynek apró betűkből való lajtorjáján fennhéjázóan kapaszkodott, zuhanása után keservesen visszatértek a csárdában pattogó, akasztóía kedvű szegény- legényhez, vagy az elhagyatott gyámoltalanok, az árvák és özvegyek vetőkártyájához. » AAAA ÁAAAAAA*. At iMk AMAAAAA *4* A A/V*« A4*,*.
