Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
$ I A fénykép — Az ki? — Az apám — mondja és egy pillanatra rajta marad a tekintete a szoba sarka talán függő fényképen. Mintha most látná először. Pedig évtizedek óta ott függ a falon, megszokta, nézi, de nem is látja már a lassan megfakuló keretben a kissé mereven, és talán riadtan is néző férfi arcát. — Az apád? — Igen. Mi van ezen csodálkoznivaló? — kérdezi megütközve és eszébe sem jut, talán soha nem is jutott, és talán soha nem is fog már eszébe jutni, hogy milyen kegyetlen és történelmi paradoxon, hogy az a fénykép az ő apját ábrázolja. Aki a második világháború végén halt meg valahol már Magyarországon, huszonévesen, s akinek ő a fia, negyvenévesen. A háború — úgy látszik — fittyet hány a természeti törvényeknek, huszonnyolc éves apának is lehet negyvenéves gyermeke. Kegyetlen ez a tréfa és döbbenetes is egyben. Hány és hány otthonban sárgulnak ott a fényképek a falon, az immáron örökké húszon-, vagy har- mincvalahány évesekről, akik valakiknek az apjuk, a nagyapjuk voltak úgy, hogy jószerint még azelőtt haltak meg, hogy valóban azok is lettek volna. Mert a háborút- nemcsak onnan lehet tudni, hogy van, mért ágyúk dörögnek, bombák hullnak, mert rommá válik az, amit az ember felépített. De onnan is, hogy az ölés hősi tettnek számít, és nem gyilkosságnak, s a fiúk halnak meg, akik éppen hogy apák és az apák maradnak életben, akik éppen hogy nagyapák lettek. És ez is csak volt igazság, egy volt háború igazsága, ha egyáltalán a háborúknak általában lehet igazsága. Mert a hajdanvolt háborúknak, az oktalanoknak, a céltalanoknak, a népelleneseknek sohasem volt, s az ilyeneknek sohasem lesz igazsága. Nem tudom, hogy egy új háború után hány csendes szobasarok maradna meg a meghalt katonák örök életű fényképeivel, és ha maradna is, mennyi ember maradna, aki emlékét őrizné is a kép eredetijének. Az új háborúk kegyetlensége abban rejlik, hogy már különbséget sem tesz fiatal és öreg, unoka és nagyapa, férfi és nő között: mind pusztítani való ember az csupán. Akit fényképezni sem érdemes, mert minek annyi fénykép, amellyel talán az egész földet be lehetne borítani és főleg: kinek az annyi fénykép? Tudom, persze, tudom én azt nagyon is jól, hogy van más alternatíva is: a béke alternatívája. Illetőleg tudom, hogy nincs más alternatíva a világ számára, mint a béke. Nézem a fényképet a falon. Az arc harmincon inneni férfié. Nincs bajusza, szakálla, fiatalabbnak is látszik a koránál. A fia, aki szakállt növesztett, arcra most saját apjának a nagyapja is lehetne. Évről évre újabb ráncok a szem sarkában, a homlokon, újabb ősz szálak a szakádban, a halántékon. Az élet makacsul halad a kezdettől a vég felé: először korosodunk, aztán öregedünk, és végül meghalunk. Tíz-e, vagy húsz év múlva — kegyetlen fintor —, hogy mutat fel vajh ismerősöm erre a képre itt a falon: az apám? És reszketni fog-e már a mutató kéz, miközben az arc, ott a falon, a kopott ara- nyozású keret között változatlanul fiatalon, mereven és talán kissé riadtan néz le: az apa a fiára? A huszonnyolc éves apa a hetvenegynéhány éves fiára. A kép ábrázolta arc a falon kortalan immár. örök életű! És ez az örökéletűség az ember halála. A korai és gyakran értelmetlen halála. — Az ki? — Az apám, mondtam már. de mi ebben a meghök- kennivaló? Az embereknek általában szokott apjuk lenni, nem? — mondja kissé sértődötten ismerősöm. — Persze, ne érts télre... Csak, hogy olyan fiatal... — Hát milyen lett volna szegény? Huszonnyolc volt. amikor Budapest ostrománál eltűnt... Hát igen, nem is emlékszem rá... Az ott a lányom... Egyetemista. Persze, hogy jól tanul.. Csak sokba van... De szép kislány, ugye? — büszkélkedik a másik fényképpel, amely a szemközt levő falon, szinte középen, a beeső nap verőfényében fürdik, s amelyről egy komoly arcú, de mosolygós tekintetű fiatal lány bizakodik bele a világba. — Kívánom, hogy megöregedjen — mondom ki akaratlanul, hogy ismerősöm felkapja a fejét és mérgesen néz rám. Egyszerűen érthetetlen a számára, hogyan kívánhat megöregedést bárki is egy szép és fiatal lánynak. — Hogy mondhatsz ilyet! — méltatlankodik és a háta mögött, az a huszonéves férfi, aki már soha nem öregszik meg. most mintha összevonná a szemöldökét: — Hagyd... úgysem érti... Boldog — suttogok én, ragy súgia a fénykép? És azonnal bocsánatot kérek, mert azt. jm lehet. A fényképek tanulságait elmondani nem. Azt csak megérteni lehet, vagy sem. Tandori Dezső: Ami könnyebb, (Kormos Istvánnak, a Távoli vil'gok üzenetként küldik érdekességeiket: gyakran látunk fényképen pingvint, sebesültet akár, látjuk, hogy a fotósnak nem volt érdeke a mentőakció, látunk eukaliptuszokat, melyeknek ágai oly maradandóan kopárak, hullámlovasokat hoz a képeslap a Fidzsi-szigetekről, és kaktuszok tövében álldogálnak a széles karimájú kalapokban, és talán ha nagyon igyekeznénk, ha Odaátra írni lehetne, Raymond Chandler küldene egy mozaikképet Terry Lennoxról, küldene egy fotót „Rozsdás” Reganról, akit belelőttek egy oiajkútba, de már ezt, a nyomozás végeredményét, nem lehetett megmondani a békés, elaggott milliomosnak, aki úgy szerette azt a fickót; koalákról hány és ami nehezebb Bolyongó Költőnek) hány képet kaptam, és mennyire őrültem! Mostanában kezdek rájönni: amit senkitől se kérhetnék, íme, ilyesmi: Egy nap, melyet szabadon, dolgozgatva töltöttem együtt egy madárral, látva hirtelen elhatározásait, vállamat kőféleségként biztosítva üldögéléséhez, ujjamat rúdnak a körmei-ujjai alá, és lakásom terét és pillanataimat kettéosztva magunk közt, vállalván az állandó szimultánt, amely nélkül most már nem is bírnék meglenni. Bizony, egy koaláról, százról is, meg óriáskaktuszok világáról és még a regényalakokról is könnyebben küldhet képet bárki, mint egyetlen mezei verébről, ahogy valahol kint a szabadban tevékenykedik éppen! * «^WvVVVWVvVVVVV WWVW vAAywWVWVWWVNAVVWWWVWVWWWVWWV Ranrlnri, az szabad, játékos küzdés Kaszkadőrök a porondon A veszé'y mesterei 0 irr-durr és piff-puff. Csattannak az ütések, á pofonok. Egy-egy rúgástól hármat is bukfencezik estében, akit ér. Jobbhorog és balhorog... a feszültség a maximumom ... Két vagány püföl a parkban egy öregembert, aki — bár botját is használja — nem sok eséllyel védekezik. Vagy mégis? A bunyónak vége. A porondon/ mint két vacak rongy fekszik a két támadó, az „agg” viszont kicsit zihálva feláll és leporolja magát... és erre fölcsattan a nevetés a taps. A Gyöngyösi Járási Művelődési központ színpadán meghajol a négytagú Randori kaszkadőrcsoport. Kaszkadőrök. A szóval nem sűrűn találkozik a mindennapok embere. Mit is jelent voltaképpen nevük, mivel foglalkoznak — kérdeztük a műsor után az iménti „aggot”, Lövi Györgyöt, aki ezúttal sokkal inkább fáradt fiatalnak tűnt, semmint félelmetes öregembernek. — Kaszkadőröknek azokat nevezik, akik a különböző filmek veszélyes jeleneteit eljátsszák. Sokan összetévesztik ezt a dublőrrel, pedig a kettő nem ugyanaz. A dublőr hasonlít a színészre, őt helyettesíti. A kaszkadőr viszont, hogy úgy mondjam, önmagát alakítja, maga helyett esik tűzbe, vív, verekszik, lovagol, esik vagy ugrik ki a robogó autóból. — Izgalmas, romantikus szakma. Hogyan lehet erre a pályára kerülni, hogyan lesz valakiből kaszkadőr? — Azt hiszem, a legfontosabb a rendkívül sokirányú érdeklődés. Én például egészen kicsi koromtól sportoltam. Versenyszerűen úsztam, cselgáncsoztam, kézilabdáztam. Hosszabb ideig azonban egyiknél sem tudtam kikötni, mert mindig elkezdett valamelyik újabb ág is érdekelni. Az érettségi után nyomdász szerettem volna lenni, de aztán nem fejeltem be az iskolát, mert vonzott a színpad. Előbb gitároztam egy zenekarban, kéJapán népi fegyverek sőbb műsorszervezéssel foglalkoztam. így akadtam ösz- sze a Menko kaszkadőrcsoporttal. Megtetszett, amit csináltak, s kíváncsi lettem vajon képes lennék-e rá én is. Gyakorolni kezdtem velük, aztán amikor a vezetőjük lesérült, a helyére álltam. • — Magyarországon évente legföljebb három-négy olyan film készül, ahol szükség lehet a munkájukra. Hol lehet még ezt a tudást hasznosítani? — Itthon valóban nem adnak túl sok elfoglaltságot a filmek, még ha a televíziót is hozzátesszük, akkor sem (sajnos). Mégis, minden percünk zsúfolt. Az embereket érdekli az effajta produkció, hiszen szeretnek izgulni, nevetni, borzongani, s vonzó a misztikum is. így hát járjuk az országot, karate-, judo- és önvédelmi bemutatókat tartunk, humoros jelenetek formájában. Nevünket, a Randorit is így választottuk. Ez annyit jelent: szabad, játékos küzdés. — Hogyan áll össze egy- egy műsor? — Az alapot nálunk a keleti sportók jelentik, ez a specialitásunk. így a karate kórsai változata, a Taekakcióban (Fotó: Szabó Sándor) wando, vagy a Shotakán, a judo és sorolhatnám még tovább az egzotikus neveket. A lényeg, hogy megtanuljuk belőle a legkülönfélébb emberi harcmodorokat, az ütéseket, csípéseket, rúgásokat, ficamításokat, csavarásokat, az esésfajtákat és természetesen mindennek a kivédését is. Ehhez jönnek aztán az egyéb sportágak. Vívás, úszás, lovaglás, futás... gyakorlatilag mindenben otthon kell lenni, hiszen a kaszkadőrnek valamennyi porcikájára szüksége lehet alkalomadtán. Ha az alap megvan, mindezt — akár a filmről, akár a színpadról van szó, — látványossá kell tennünk. Egy fintor, egy grimasz, vagy groteszk mozdulat. .. Ehhez persze már színészi hajlamok is szükségesek.) — Az előbb elmondottak alapján úgy tűnik, kissé veszélyes ez a szakma. — A színpadi produkció nem túlzottan, hiszen az ütések nagy részét csak imitáljuk. Bár... volt már arra példa, hogy az egyik kollégám egy késesjelenetnél valóban megsebesült... Az orvos, akit a nézőtérről felhívtak, alig akarta elhinni, hogy a vér valódi, nem festék. Baleset adódhat még esetleg olyankor, amikor a fejjel, vagy a könyökkel széttörjük a téglahalmazt, a szilánkok miatt, esetleg a kardozásnál. Igazi veszély azonban szerintem csak az autós produkcióknál van. Ött rendkívül precízen kell dolgozni, hogy egy-egy ugrás, vagy gázolás nehogy tragédiába forduljon. — Mennyit kell gyakorolni? — Hetente négy alkalommal három órát — ha nincs föllépés. De elég sűrűn van. Havonta akár húsz is. A jövő hétre például egy forgatáshoz hívnak, a Dunába kell beleesni gépkocsival. — Ütés, rúgás, késelés. Lehet, hogy çsak a női fülnek, de mindez kissé ijesztően hangzik. Szereti a veszélyt? — Ez a mesterségem. És azért választottam, mert ez a pálya is szép, csak talán különlegesek, rejtettebbek a szépségei. A kaszkadőrség- hez a legvonzóbb emberi tulajdonságokat kell fejleszteni. A pontosságot, bátorságot, ügyességet, a fegyelmet, a felelősségérzetet, tudni kell a társsal maximálisan összehangoltan együtt dolgozni.. J Szép ez a szakma úgy is, mint minden sport és úgy is, mint egyfajta pódiumművészet. — Nagy sikerek, nagy bukások? — Volt ez is, az is. Egyik műsorunkkal például egy Ómega-koncért betétszáma* ként hatalmasat buktunk, a legkevesebb az volt, hogy kifütyültek a gyerekek.., Nem akartam elhinni, hogy ennyire gyenge lenne ez az összeállításunk. Leültünk, kielemeztük az utolsó részletéig, néhány dolgon változtattunk, s már másnap bejött ... alig akartak leengedni bennünket a színpadról.' A sikerek közül éppen most annak örülök a legjobban, hogy egy amerikai szakember megnézett minket, és annyira megtetszett neki, hogy az önvédelmi formákat humoros jelenetekben mutatjuk be. hogy egy rövid filmet akar rólunk készíteni. — A legtöbb sportágat M- vatásszerűen, eredményesen csak fiatal korban lehet űzni. A kaszkadőröknél van-e korhatár? — Idős kaszkadőrök nem sokan vannak, bár hát az egyik legnagyobb francia rodeós-híresség most 55 éves. Ügy hogy nem is tudom, lé- het-e korhatárt szabni. Én mindenesetre még sokáig akarohí csiriálrti. Nemen Zsuzsa / V
