Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-03 / 285. szám

•VA/WWWS^sAAAAA/WVNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAA/W

A bűvös kör

Annak idején már a hajam is égnek állt, ha hallottam e jelmondattá magasztositott kijelentést — nem kifogást! — növekedésünk nehézségei. Mert tudtam ugyanis, hogy jobbára a nehézségeink növekedéséről van szó, mintsem a fejlődéssel járó és valóban elkerülhetetlen gondokról. Így aztán már akkor sem hittem az agyonkoptatott, még frázisnak is agyonkoptatott kijelentésnek, ha a kétségtelen növekedéssel valóban törvényszerűen együttjáró ügyes-bajos dolgainkról volt szó. Most is nehezen szánom rá magam, hogy e kifejezést meghányjam- vessem: mennyiben igaz ez manapság, s hogy egyáltalán van-e valós tartalma napjainkat, holnapjainkat illetően?

Számtalanszor is végiggondolva a dolgot, úgy érzem, ez az a fogalom, — lehet, hogy több más is — amely közhelyből, kifogás-frázisból igazsággá emelkedett, ez az a kifejezés, amelyet a történelem, a valóság nagy „nyelvésze" a peremfogalmak világából a mindennapos használat alapmegállapításai közé emelt. Mindehhez nem kellett más, mint valós és dinamikus, tényleges növekedés, mégpedig tartós gyarapodása országnak, népnek, társadalomnak. Mert vitathatatlan tény, hogy manapság valóban van növekedésünknek ts nehézsége. Sőt: nehézségei.

A megyeszékhely — jelen példánkban Eger — lakói

éveken át követelték, kérték, könyörögték, kunyerálták majd újfent háborogva követelték a közvetlen gyorsvonat-összeköttetést a fővárossal. Az arra illetékes szervek több kifogást gyártottak erre válaszul egy időben, mint személyvagont, többször bizonygatták a megvalósítás lehetetlenségét, mint a kör négyszögesítésének abszurdumát.^ De ma már jó ideje közvetlen gyorsvonat viszi-hozza a fővárosba és onnan az ügyes-bajos dolgait intézőket, — és ma mar ez a természetszerű. Az tűnik számunkra abszurdnak, hogy valaha volt, amikor nem így volt.

— ... és képzeld el, az első osztályt nem fűtik. Csak

az első osztályt. Ez valami álproletár ellenállás az első osztályon utazó más osztálybeliekkel? — méltatlankodik jó ismerősöm, aki dehogyis flancból, mint inkább kínzó reumája miatt utazna a kényelmesebbnek tartott, ám so- ; ha nem fűtött első osztályon. ;

Azelőtt? Azelőtt döcögött reumástól egy személykocsi zsúfolt hidegében Füzesabonyig, ahol átszállt a gyorsra, és még szerencsésnek érezhette magát, ha kényelmes állóhely jutott a számára. Oda is, vissza is. És most nem fűtik az első osztályt! Ami tényleg érthetetlen, hogy miért nem. És ez a „nem” az, ami elfeledteti, hogy azt nem fűtik, ami azelőtt nem volt, és így akkor fel sem merülhetett, hogy fütik-e, vagy sem. Most felmerülhet. Növekedésünknek egyik kis, de jellemző nehézsége.

Felépül a korszerű körcsarnok. Évek óta — dehogy is évek, évtizedek óta! — várta a dinamikusan fejlődő város, hogy végre korszerű, tágas, sokfajta teremsportra alkalmas csarnoka legyen. Felépült és máris kicsi. Kevés. Pénzbe kerül a használata. Panaszok, megjegyzések, kifogások, vegyest az öröm és az elismerés hangjaival. Már el sem tudjuk képzelni, hogyan is volt, amikor nem volt körcsarnoka a városnak, ma már csak azt tudjuk elképzelni, hogy mennyi gondot jelent az, hogy: van. A körcsarnok felépülte, egy új stadion létrehozása, az esti világítás bevezetése jelentős a sport fejlődése szempontjából, ki tagadhatná, hogy társadalmunk számára növekedés ez a javából. A nehézségek növekedése i s . Az olyan nehézségeké, amelyek azelőtt — példánkban nem létezvén körcsarnok — egyszerűen önmagukban nem is létezhettek. Ha léteznek, hatnak, morgunk miattuk, panaszkodunk. És lassan elfelejtünk majd örülni is értük és általuk.

Hányszor, de hányszor sóhajtottak fel a szülők: a gyereknek miért nincs szabad szombatja? Ügyis oly ritkán van együtt a család, s amikor végre együtt van apuka, anyuka, hát a gyerek van iskolában A családdal együtt lenni, arra megint csak egy gyorsan tovatűnő vasárnapja van. Bevezették a szabad szombatot az iskolákban is! Aligha lehetne kétségbe vonni, hogy társadalmunk számába szociálpolitikai „növekedés”-t jelentett ez az intézkedés, amely egyszerre könnyít a tanulók terhelésén és a családi együvétartozás lehetőségének, a családi nevelés hatékonyságának növelésében.

— Az egész semmit sem ér. Csak a gond. Az újabb! — mondja keserűen az apuka, mert a gyerek szabad szombatja nem arra a szombatra esik, amelyikre a szülőké. Annak idején már az gondot jelentett, hogy úgy csereberéljék a napokat a munkahelyen, hogy a férj és a feleség szabad szombatjai összeessenek. Most meg itt a gyerek szabad szombatja. Amely „közéjük” esik. Csak gond. újabb, hogy mi legyen a gyerekkel ilyenkor, mert az iskola sem tud változtatni a szabad szombatok rendjén, és most már a szülők sem.

— ... ott ette volna meg a fene ezt az egész szabad szombatot... Nem ér az így semmit... — morogja dühösen az apuka, amiben ugyan nincs igazsága, csak igaza legfeljebb. Mert — valóban — hiába szabadok a szombatok, ha nem egyszerre azok. Évekkel ezelőtt kinek is jutott volna eszébe azon morgolódni, hogy miért nem esik egybe élete párjával ez a „második” vasárnap? Nyilvánvalóan éppenúgy senkinek sem, mint ahogyan egy esztendővel ezelőtt nem merült fel a családokban a gondolat. milyen gond. nehézség, pukkasztó méreg: a gyerek szabad szombatjának eltérése a szülőkétől.

Szidjuk az országutakat, de új és új hadserege kél a gépkocsi-tulajdonosoknak. A javítót is, a szervizt is, mert a kocsival és a televízióval egyformán baj lehet és van is, néha nem is ritkán — a javítás pedig inkább üröm, mint a kijavíttatás öröme. Igaz, évekkel ezelőtt kinek volt az nehézség, gond, hogy milyen munkát végez az AFIT, s még régebben, hogy kapható-e alkatrész a televízióhoz, s egyáltalán jön-e. és mikor a szerelő. Nem volt még autónk, sokunknak televíziója sem. Most mindből van, néha — a másokéra gondolván különösen — úgy érezzük: fölösen is. És megjelentek a gondok is velük, és nem is néha, bizony fölösen is.

A sort folytatni lehetne, igazolandón, hogy a növekedésnek valóban vannak nehézségei. Csak most már akkor áll égnek a hajam, ha hallom e kifejezést, amikor tudom, igaznak igaz ugyan, de van egy másik formulája is: a nehézségek növekedése. Csak ez a formula ne lenne igaz! De hát bizony ez csak álom. És még az álmok növekedésének is megvan a maga gondja. Igényeink is növekednek. Igény, lehetőség, gond szülte új igények, új igények szülte gondok: és a bűvös körből nincs mód

JmtíhMfa

Molnár József muzeológus

Az emléktáblával megjelölt ház

kitörni.

s jártam récségő hóB

mokban, poros padlásokon, melyek sarkában még ott hevert a háború éveiben kötelező légós felszerelés; még pincék nagy, dohos szagú ládáiban matattam. fájóan száraz zizegésű papírok, törékeny-sárga újságok között, melyeken régen fénytelenre barnult a nyomdafesték és foghatatlan pókhálószövedék szálai te- keredtek a betűkre. Olvastam fekete tintás, régi leveleket, és láttam erdei tisztásokon készült fényképeket turisták kirándulásának álcázott illegális találkozókról, melyeken a merev tartású férfiak mintha nem is a fényképezőgép lencséjébe, hanem a távoli jövőbe néznének ...

Mennyi öreg harcos, hány özvegy, mennyi nyugdíjas munkás, meg ócska szerszámosládák alján kutató unoka, meg stukatúrában elrejtett. ládafiában apróra hajtogatott röpcédulát őriző földmíves tartotta kezében, tartotta titkai között, a szívébe és elméjébe rejtetten is a munkásmozgalom, a párt1 történetét, míg eljött az idő, hogy napvilágra kerüljön, hogy megíródhassék ... ! A munkásmozgalom, a párt története minden dokumentumával és tanúbizonyságával ott élt szétszórtan az emberekben, a tömegekben: ezer meg ezer önkéntes levéltáros őrizte, ezer meg ezer majdani, nehéz kezű memoáríró készítette, érlelte magában — hogy a végtelen sok egymásba illeszkedő mo_ zaikból majdan összeálljon...

Tudok özvegyekről, akik hajlott korukban ültek le a kockás irkák mellé, hogy oldalakon át megírják emlékeiket a férjükről. Hallgattam olyan vallomásokat, amelyeket súlyos betegen, haláluk előtt mondtak magnószalagra idős forradalmárok. Olvastam olyan Kézzel rótt vallomást is. melyben a munkásmozgalom-történeti dokumentum adatai közé beszövődnek a hajdani szerelem megható szálai. És olvastam emlékezéseket kurtafurcsa csak-polgári esküvőről, amelyhez az istentagadó forradalmár ragaszkodott, gyermekekről, akiknek forradalmár-keresztnevet adtak, olyant, ami sem a szentek lajstromában, ami semmiféle naptárban nem szerepelt... És kezemmel érinthettem olyan ereklyéket, melyeket a föld alól ástak ki, s melyekért vért és életet áldoztak rejtegetőik.

A gyöngyösi Mátra Múzeumban is van ilyen becses tárgyi emlék — a város szer_ vezett munkásainak nagyméretű vörös selyemzászlaja.

Mozgalmas múlt

A zászló történetét Molnár József muzeológus, történ»*

Zászlónk

színe

akár

a

vér

'lem—földrajz szakos tanár nyomozta ki. Tizenhét éve foglalkozik munkásmozgalom. és helytörténeti kutatással, dokumentumok gyűjtésével és tanulmányozásával.

— A zászló történetére a legtöbb anyagot, írásokat is, id. Hablicsek Ferenc kőműves feljegyzése alapján fia, Hablicsek István nyugdíjas nyomdász adta, de visszaemlékezés során beszélt róla Hevesi Béla nyugdíjas asztalos, Szecskő Tivadar nyugdíjas kőműves, Hegedűs Ferenc nyugdíjas sütőmunkás és mások.

A gyöngyösi szervezett munkások zászlaja mozgalmas múltra tekint vissza. A szakszervezet helyi csoportja 1904-ben szerveződött, s egy év múltán az építőmunkások körében vetődött fel a gondolat, hogy zászlót készíttessenek. Körülbelül harmincötén adták össze a pénzt erre, közöttük: Deli János,

Deli József, id. Hablicsek Ferenc, Junghancz György, Letanóczky János, hetanócz- ky Pál, Palócz István, Pataki József, Szepesi Antal, Szepesi István, Tihala György kőművesek, Junghancz Fe- rencz, Melher Antal, Mészáros János, Szepesi Ferenc,

Toldi János, Závoda Ferenc ácsok.

A zászló színe vörös volt, akár a véré, s emiatt a hatóság a felavatását nem engedélyezte. A „női praktika” azonban túljárt a hatóság eszén. Tihala Anna egy fehér szalagot készített a zászlóra, s az avatást így már megengedték. 1907. május elsején volt a jeles ünnep, a Csathó- kertben megtartott vidám majálison. A* zászlót (140 cm széles, 3 méter hosszú, s a régi hadizászlókhoz hasonlóan három csúcsban, háromszögben végződik) a szak- szervezet helyiségében helyezték el, ezt a piac téri Soós István-féle kiskocsmában bérelték.

— Munkásünnepeken, például május elsejéken, és temetések alkalmával is e zászló alatt vonultak fel a szakszervezet tagjai. Temetés idejére a lobogót fekete túliéi vonták be. A koporsót

a háznál és a temetőbe kíéréskor a zászlóval takarták le, így történt ez a felszabadulás előtt mindenkor és azután is.

A forradalom szesbea

Az első világháború kirobbantásáig, 1914-ig vonulhattak fel a vérvörös zászlóval. „Mindnyájan testvérek vagyunk" — ezt a feliratot hímezték sárga selyemfonállal egyik oldalára, a másik oldalra pedig: „Május 1. a Gyöngyösi összervezet Munkások’’. A háború időszakában, mivel a munkások közül sokakat behívtak, az itthon maradt idősebbekre bízták a zászló őrizetét. Több éven át nem használhatták, de 1918. október végén, az őszirózsás forradalom idején ismét kibontották. 1919- ben az első szabad május elsején is ez alatt vonult fel a város proletariátusa, újból a Csathó-kertbe.

— A Tanácsköztársaság vérbe tiprása, leverése után, a fehérterror tobzódása idején a zászlót rejtegetni kellet#. Jó ideig Junghancz János lakásán rejtették el, ekkor zsákba Varrva a földbe is elásták. 1926-ig több mint tizenkét helyen rejtegették a szakszervezeti és a szociáldemokrata párttagok, hol padláson, hol pincében. Volt még szabad kéményben és más helyeken is.

1926-ban új fejezet nyílt a zászló történetében: a Batthyány tér 21. szám alatt felépült a munkásotthon, amely hajlékot adott a szervezett dolgozók eszméit jelképező lobogónak is. A munkásotthon a város munkásságának filléreiből közös összefogással épült, és hosszú időn keresztül központja volt a szervezett proletárok életének, 6Őt az illegális politikai tevékenységnek is.

A második világháború éveiben újra rejtegetni kellett a vörös zászlót. Mivel ugyancsak szemmel tartották a hatóságok a haladó szellemű embereket, köztük a szakszervezeti tagokat is. a munkásotthon nem volt többé biztonságos hely számára. Bátor munkások vállalták a zászló őrizését, s mint a fehérterror tobzódásakor, lakásról lakásra, egyik rejtekhelyről a másikra vándorolt.

— A nyilasok hatalomra kerülése után sorra tartóztatták le a haladó szellemű embereket. Berta János kőművesre is rátörtek és elhurcolták, 1944. október 19-én. Berta János a Szociáldemokrata Párt helyi titkára, illetve 1933-tól a Magyar Épí- tómunkásók Országos Szövetsége gyöngyösi csoportjának elnöke volt Lakásán, a

Donovár utca 17. szám alatt, a házkutatás során megtalálták az elrejtett zászlót is, amit a nyilasok a rendőrség épületébe vittek. Berta János o zászló vértanúja lett

— Németországba deportálták. s ott 1945-ben meggyilkolták.

Egy hónappal Berta János letartóztatása, elhurcolása után, 1944. november 18-án a szovjet csapatok felszabadították Gyöngyös városát. A zászlót épségben megtalálták s azt pár nap múlva át is adták a munkásotthon akkori gondnokának, ftip ka

Dezső asztalosnak és Lehócz- ky Pál vasöntőnek, 19-es kommunistának. így került vissza régi helyére.

Múzeumi ereklye

— Nagy ünnep volt Gyöngyösön 1945. május első napja. A városból és a járásból tízezer ember gyűlt össze a piac terén. Három zászló alatt vonultak oda: a kommunista párt, a Szociáldemokrata Párt é6 a szakszervezet régi zászlaja alatt. Ezután is minden politikai nagygyűlésen és minden május elsején kivitték a tömegek közé ezt a zászlót. Legtöbb esetben a volt 19-es kommunisták és vöröskatonák vonultak fel vele.

Az 56-os ellenforradalom idején újra veszély fenyegette a szervezett munkások mozgalmas múltú vörös zászlaját. Ripka Dezső, majd Hevesi Béla vigyázta a lobogót, elrejtve a lakásukban. 1957-ben átadták megőrzésre a gyöngyösi városi párt- bizottságnak, majd a szak- szervezetek szakmaközi bizottságának székházában helyezték el. 1973. április 29-én a bizottság nyugdíjas csoportja a Mátra Múzeumnak adományozta, s itt látható most a gyöngyösi munkások becses ereklyéje, abban a nagy üvegvitrinben, amelyet a város szocialista brigádjai készítettek számára 1975- ben.

— A Mátra Múzeum hely- történeti és munkásmozgalmi gyűjteménye gazdag és változatos. Sok a leltározásán anyag, s e helyen már nem férünk. Szó van arról, hogy a volt munkásotthont megkapjuk múzeumnak. Ez méltó helyet biztosítana a mostani dokumentumoknak, s módot adna állandó kiállításra, a gyűjtemény további gyarapítására. Szeretnénk, ha ez a terv mielőbb megvalósulhatna. Akkor a szervezett munkások vörös zászlaja visszatérhet eredeti otthonába ...

Fataky Dezső