Népújság, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-10 / 265. szám

Elsősök - tanévvesztés nélkül Sohasem volt akkora újító szándék, annyi kísérletező pedagógus a magyar iskolák­ban. mint napjainkban: ne­velőink az oktató-nevelő munka minden területén ke­resik az újat, a réginél haté­konyabb pedagógiai eljáráso­kat. Száz körül jár a „be­jegyzett” — országos, illetve helyi szervek által engedé­lyezett — iskolai kísérletek száma. Ezek között minden bi­zonnyal sok olyan van, amely nem a nevelés megújításának szükségszerűségéből született, hanem csupán a pedagógiai divatok utánzásaképpen; ezek gyorsan kimúlnak, nyomot sem hagyva maguk után. Azokat a kísérleteket viszont, amelyek a nevelés-oktatás egy-egy olyan fontos csomó­pontján keresik az újat. mint a matematika vagy az anyanyelv tanítása, a közös­ségi és a munkára nevelés, a természettudományos tantár­gyak integrálása stb.„ meg­őrzi a neveléstörténet. Automatikus továbbhaladás • Oktatáspolitikai szempont, ból az automatikus tovább­haladási kísérletnek van a legnagyobb jelentősége. Ez az általános iskolai első osztá­lyosok tanévvesztésének megszüntetését, végered­ményben a tankötelezettségi törvény jobb iskolai végre­hajtását tűzte ki célul. Az előzményekhez tartozik, hogy az 1970-es évek elején a bu­kások aránya az első osztály­ban elérte a 11 százalékot. A tanévvesztők közül sokan egészségi vagy családi okok miatt maradtak el szellemi fejlődésükben, mások pedig — főleg a cigánygyerekek — rendszertelenül vagy egyálta. lón nem jártak iskolába. Idejében felismerte az ok­tatásügyi irányítás. hogy ezen a helyzeten sürgősen változtatni kell. Az a tanuló ugyanis, aki mindjárt ku­darccal kezdi iskolai pálya­futását. vagy csak ritkán ta­lálkozik az iskolával, illetve idő előtt, a nyolcadik osztály elvégzése nélkül hagyja el azt, az olyan hátránnyal ke­rül az életbe, amely a későb­biekben csak igen nehezen, némelyeknél pedig egyáltalán nem szüntethető meg. A kísérlet arra az alap­gondolatra épült, hogy az ál­talános iskola 1—2. osztályát egyetlen fejlesztési szakasz­nak kell tekinteni, és csak a második osztály végén kell a tanulók érdemjegyekkel el­bírálni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a rendszere­sen iskolába járó elsős gye­rek gyenge tanulmányi eredménnyel is a második osztályba léphet1, nem Jcell'osz- tályt ismételnie. Hiszen min­den remény megvan arra, hogyha a pedagógus fokozott figyelemmel kíséri a nehezen tanuló diák fejlődését, és a tanítási óra után is foglalko­zik vele, akkor a második osztályban utóléri a többie­ket. ettől kezdve pedig már zökkenő nélkül együtt halad­hat velük. Először. 1972-ben 227 iskola tanítói láttak munkához. Az volt az első feladatuk, hogy a tanév eleién megállapítsák, kik azok, akik nehezen, aka­dozva indultak, akiknek nagy nehézséget jelent az iskolai élet. Ezeknek a tanulóknak a fejlődését éber figyelemmel kísérték, már a tanórákon is többet foglalkoztak velük, mint a normális ütemben ha­ladókkal. Az Oktatási Mi­nisztérium egyébként heti négy órát biztosított, hogy a tanító ezekkel a fejlődésben elmaradt gyerekekkel a taní­tás után külön U foglalkoz­zék. A tanévben rendszeresen értékelték a gyerekek telje­sítményét. tudását, de érdem­jegyekkel másfél évig egyál­talán nem osztályozták őket. Ezen idő alatt különböző mo­tiváló, serkentő megoldások­kal tették őket érdekeltté a tanulásban. Hagyományos bi­zonyítványt csak a második osztály befejezésekor kaptak. Talán nem érdektelenek a következő adatok : a kísérlet a kezdő évben a 227 iskola 8983 tanulójára terjedt ki. Közü­lük 8577-en léphettek máso­dikba, ez a szám 95.5 száza­léknak felel meg. Kitűnő eredmény ez, a következő éveké nemkülönben. Négy évvel később, amikor már több mint ezer iskolában öt­venezer elsős kisdiák tanult a kísérleti módszer alapján, az évet sikeresen záró tanu­lók aránya mindenütt meg­haladta a 95—96 százalékot. Vagyis a kísérlet elérte cél­ját: alaposan csökkent a tan­évvesztő kisiskolások száma, a bukási arány 1976-ban má~ csak hat százalék volt. A jól megalapozott kísérlet fénye­sen igazolta, hogy az ép ér­telmű és rendszeresen isko­lába járó, de lassúbb fejlődé- sű gyerekek döntő többsége a kétéves fejlesztési szakasz­ban különböző pedagógiai eszközökkel felzárkóztatha tők. A kísérlet bevált A tapasztalatok alapos elemzése után megszületett a nagy horderejű döntés: a kí­sérletet általános pedagógiai gyakorlattá kell tenni. Az 1977/78-as tanévben már minden iskola eszerint dolgo­zott, s a mostani tanév vé­gén. azaz 1979. júniusában, amikor a 2. osztályban meg­kapják első bizonyítványu­kat a tavalyi iskolakezdők, minden bizonnyal figyelemre méltó eredményeket összegez majd a minisztériumi jelen­tés. Pedagógusok, kutatók, irá­nyítási szakemberek egy. aránt azt vallják, hogy a fel- szabadulás után ez volt a leg­kiemelkedőbb pedagógiai kí­sérlet hazánkban. Haszna a tankötelezettségi törvény- végrehajtásában is megmu­tatkozik, hisz ezentúl mind kevesebb gyereket ér kudarc az iskoláskor kezdetén en­nél fogva mind többen fejez, hetik be általános iskolai ta­nulmányaikat évvesztés nél­kül. Ily módon az általános iskola jobban teljesítheti el­sőrendű kötelességét: népünk műveltségének megalapozá­sát. P. Kovács Imre À tanácskozás elmaradt Csütörtökön reggel a rádió közölte: Egerben honismereti tanácskozást tartanak. A hír érdekesnek ígérkező infor­mációt közölt a hallgatók sok milliós táborával. így hát nem csoda, hogy az újságíró érdeklődött a szervezést magára vállaló Hazafias Népfront megyei bizottságán. Akkor lepődött meg igazán, ugyanis arról tájékoztatták, hogy valóban volt ilyen elképzelés, szerepelt is a tervek­ben, csakhát a meghívókat egyéb okok miatt nem küld­ték ki a résztvevőknek. Apró dolognak tűnik ez, mégis bosszantó, mert a hírve­rés országos volt. S mi történik, ha néhányan mégis eljöttek volna? Ügy látszik, ez a veszély nem fenyegetett. A rendezvényre állítólag egy hét múlva kerül sor. Akkor majd kiderül, hányán jönnek össze. Időpontot mindenesetre nem közlünk, mert. hátha azok a meghívók ismét nem jutnak el a címzettekhez. (pécsi) A siker kötelez...! Szokoiay-est és Debussv-mű ! a Hatvani Kamarazenekar A szerencsés Arca hosszúkás, rosszul borotvált, szeme sötétbarna? W fekete csíkos nadrág fölött vastag, egygombo« sportzpV V Inkább harmincöt, mint negyvenévesnek nézem. Fellépése egy csöppet sem nevezhető félszegnek, sőt határozott, bátor.' Kivesz a belső zsebéből egy megsárgult újságlapot, gondo­san kihajtogatja, és elém teszi. — Itt van kérem, a rendelet. Én cigány vagyok, engem az állam kölcsönnel segít. Elolvasom a tavalyi újságcikket, amely ugyan semmi­lyen rendeletet nem tartalmaz, hanem egy riportot közöl arról, hogy miként próbálják megoldani a helybeli cigányok letelepítését, a régi telepek felszámolását. — Kért már kölcsönt? — Kértem, de keveset adnak. Abból ugyan nem épít házat senki. Beszélgetünk, összehajtogatja újra az újságpapírt és mint valami varázsszert, óvatosan a zsebébe csúsztatja. És aho­gyan szó szót követ, kitárulkozik egy érdekes, csodálatos világ. — Valahol az árok partján egy kocsiderékban szület­tem, mint ahogyan a nóta is mondja. Tízen voltunk rajkók, egy kivétellel mindegyik fiú. Az apám foltozott, kést köszö­rűit, csontot, tollat gyűjtött, mikor mihez volt Szerencsbe. Csak a telet töltöttük otthon a putriban, de amint egy csöp­pet tavaszodott, mindjárt nekiindultunk a világnak. M’ -3 felcseperedtünk három fiútestvérem meghalt, mi meg szét­széledtünk az apánk mellől. Engem örökbe fogadott egy kon« dás, akitől a pofonokon kívül tisztességes ruhát, meg enni­valót is kaptam. Abbahagyja a beszédet, megkérdezi, elszívhat-e egy cigarettát? Mély slukkot húz tüdőre és aztán folytatja. — Addig voltam ennél az embernél, amíg a Ián " a botlo tam. Gyerek lett, gyorsan menni kellett a háztól. / a itt élünk a telepen. De valahogy nem tetszik nekem má z az élet. Elegem volt belőle. Azt mondják, azért, mert a magyar asszony telebeszélte a fejemet. Lehet. Dolgozni men­tem a téglagyárba. Eleinte csak olyan kelletlenül fogad aki mint ahogyan a cigányokat szokták. Aztán egyszer azt mondta Gazsi bácsi: Gyere, more! Fizetek neked egy fröcs- csöt! Attól kezdve becsületem van, mert Gazsi bácsi ám nem mindenkivel ül le egy asztalhoz... Nézem figyelem ezt az embert. Tetszik, hogy van élet-' kedve, vannak tervei. Elmondja, hogy milyen házat épít majd Üvegverenda is lesz, kiskert előtte. Három éve egy­azon helyen dolgozik, tisztelik, megbecsülik. — Aztán, tetszik tudni, ezek otthon úri cigánynak csúfolnak. Csak azért, mert dolgozom, meg hogy tisztességes ruha van rajtam. Két gyerekem már iskolás. Ezért is..: Pedig én sosem tagadom meg a cigányságomat. Ez vagyok,' ennek születtem. De miért kell minden cigánynak tetves­nek, meg csavargónak lennie? Amikor a magasabb kölcsönről esik szó. megint előkapta a régi újságpapírt. Üjra kiteríti előttem, biztat, olvassam el még egyszer, mert ebbe mindent beleírt a kormány... Valóban szükség volt a segítségre. A községi tanács elnöke telefonon ígért gyors intézkedést és személyes patro- nálást. — Rendben van. meglesz a magasabb kölcsön! — Feláll.’ rám néz. felém nyújtja a kezét. — Köszönöm —. mondja, és most már a zsebkendőidbe csavarja a ..rendeletet”, amely szavai szerint meghozta neki a szerencséjét... Szalay István új évadjának műsorán A siker babérjain nyugod­va, mintha kicsit elaludt volna a Hatvani Kamaraze­nekar. Itt az ősz erősen, de készülődésüknek kevés a nyoma. — Fenntartónk a művelő­dési központ, amelynek ott­honát a nyáron átépítették. Ez kényszerűen gátolt ben­nünket a munkában, a hang­versenyprogram kialakításá­ban — mondja megállapítá­sunk kapcsán Világi István dirigens, az együttes „Szocia­lista kultúráért” éremmel kitüntetett vezetője. — A na­pokban azonban sikerült egyeztetnünk a téli. tavaszi műsort, s mivel a szükségsze­rű átalakítás . befejeződött, nincs akadálya az alkotó­munkának. Elkapkodni sem­mit sem akarunk! Amatőr zenekar lévén, si­kerre csak gondos felkészü­léssel számíthatunk. Ezért az új évad első koncertjét a ka­rácsony előtti napokra ter­veztük. amikor az ünnep hangulatához illő, versekkel is színesített, Mozart-, Händl-, Debussy-művekből álló programot mutatunk be a zenekedvelő közönségnek. Későbbiek során megtud­tuk. hogy a zenekar munká­jának hagyományaihoz iga­zodva. ismét vendégül látnak hangversenyeiken néhány jeles szólistát. Tervezett má­sodik műsorukban barokk és XX. századi muzsika kevere­dik, s a helybeli közönség ennek keretében hallhatja Petz Pál trombitaművészt, aki utóbb olasz földön reme­kelt. S bemutatják Debussy Két tanc-át. amelynek zon­goraszólistája Papp Attila lesz. — Nemrég kiállítást nyi­tott, majd a Fegyveres Erők ©ÄBg 1978. november 10., péntek Klubja művészetbarát köré­nek találkozóján volt Hatvan vendége Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, akit egyéb baráti szálak is a városhoz kötnek. Élmény volt minden egyiittlét a vi­lághírű szerzővel, sőt azt is elmondhatom, hogy itt­léteiből zenei kultúránk to­vább gazdagszik — mondot­tá Világi István. — A kiváló komponista fuvola-miniatű­röket küld zeneiskolánknak, hogy e műfajban segítse ok­tatómunkánkat. Várjuk to­vábbá, hogy a Hatvani Ka­marazenekar részére írt mű­vének partitúráját mielőbb kézbe vehessük. S talán or­szágos érdeklődésre számít­hat a műveiből tavaszra ter­vezett (szerzői est, amelyen a nekünk ajánlott zenekari művet maga Szokolay Sán­dor vezényli. Természetesen szólóesteket is tervezünk! S változatlanul célunk a fiatal szerzők és hangszeresek be­mutatása. E programból bi­zonyosra vehető egy cselló­zongora est Onczay Csabával. A könyvtárban zeneiskolánk tanárai szerepelnek majd. Felidézve Szokolay Sándor legutóbbi hatvani látogatá­sát, a zenekar szépnek ígér­kező vállalkozásához kíván­kozik egy további lehetőség. Kitűnő zeneszerzőnk kezde- ményezően ajánlotta fel, hogy az új-hatvani vagy gyöngyöspatai műemlék templomban népszerű nyári orgonahangverseny-sorozat felett vállal védnökséget, s indításként, ellenszolgáltatás nélkül, koncertet ad művei- ből._ Úgy véljük, ekkora le­hetőséget. ilyen gesztust nem szalaszthatnak el a hatva­niak. S amikor falakra kerül az 1979-es Zenei Hét műsor­plakátja, ott találjuk rajta a Vérnász, a Hamlet zene­szerzőjének a nevét, aki ez- íttal orgonistaként is elénk árja magát. (moldvay) I. Végigvezették a hatalmas boltíves bejárat alatt. A mentős lazán fogta a karját, de. érezte: ha megugrana, rögtön bilinccsé szorulnának az ujjai. Az átjáró jobb olda­lán portásfülke, baloldalt a falnak támasztva egy rozoga bicikli. Jobbra fordultak. nem mentek fel a hatalmas lép­csősoron; megálltak a málló vakolatú, dohos folyosón egy rozoga fehér ajtó előtt. Káp- rázó szemmel olvasta: FEL­VÉTEL. A sofőr a szomszé­dos ajtóhoz lépett, kopogta­tott. Most egyedül van a mentőssel, talán menekülhet, ne, gondolta, de remegő tér­de, háborgó gyomra, kába fe­je eltanácsolta a kísértéstől. Az állomáson már megta­pasztalta a mentős karja ere­jét. Még egy farbarúgást Is kapott, amiért nem akart be. szállni a kocsiba, azóta is sa­jog a tompora. A sofőr visszalépett — alig látta az arcát szikrát hányó szemével. Megroggyant. — Nyugi! — mordult rá a mentős és karjába markolt vaskezével. Vártak. Elért hozzá a sok-sok mállott va­kolat, a dohos szag. Nem ér­tette: hová hozták a tiszta, csempézett folyosók, a hófe­hér mosdók és szobák után. Börtön csak nem lehet, hi­szen nyitva a kapu. Hirtelen Kinyírt az ajtó, alacsorv, hullámos, fekete hajú, fehér köpenyes lépett ki, mögötte szőke, magas nő és szikár, bajúszos férfi — mosolyogtak. Megrándult — rászorultak kétoldalt a karok. Úristen, három köpeny az nagyvizit! Megint sokan fogják körbe, egymás után kérdezgetik ősz- sze-vissza, faggatják, beleza­varják, gúnyosan vigyorog­nak rajta! Hova került! Ta­lán mégis jobb lenne ott­hon? Az alacsony fiatalabb nála, a másik kettő még fia­talabb. Bámulják. A sliccé­hez kapna, de szorítják a karját. A hullámos hajú kul. csőt vesz elő, kinyikorgatja a megvetemedett ajtót — ez lehet a főorvos, ettől kell félni, bár a másik kettő !s le­si, egyszerre majd rávetik magukat a kérdéseikkel, ta­lán le is vetkőztetik Már benn vannak előtte, felhunyorog a neonfény. A fekete helyet mutat a hosz- szú. keskeny helyiség végén a két magasnak, azok átvetik a lábukat. Utcai nadrág, ci­pő a köpenyek alatt — elle­nőrök? mifélék? Az orvos papírok között matat, az erős karok belö­kik — bárcsak ő is olyan erős lehetne, mint otthon, egy rántással lerázná magáról a sötétkékeket! Bezárul mögöt­te az ajtó — fogoly. Áll bi­zonytalanul. a rosszulléi el­nyomja az italt. Mindenki hallgat. A főorvos kinyit egy köny­vet, felnéz. A sofőr megszólal: — Doktor úr kérem a vá­rosi állomáson a járőr adta át nekünk. Megtalálták nála a zárójelentést. A sínek mel­lett a földre vetette magát és üvöltözött. — Sínek mellett? — Igen. Dilis ez, nem ön­gyilkos. — Papírok? A sofőr előkotorja zsebéből az ő személyijét, a pénztárcá­ját, amit elszedtek tőle. Az orvos elveszi, belenéz, olvas. Csend. A két fehér leplezet­lenül mustrálja a túlsó vég­ről. Sutyorognak. Mögötte a két sötétkék. Középen a fő­orvos megbillen, a magas pultnak támaszkodik. Végre felnéz. — Szóval, ma bocsátották el? Ma hát, mit mondjon, úgyis látja. Csak tudná, mit művel­tek vele két hétig, hogy ösz- szement. mint a Samu nad­rágja. Hátulról megbökik, odanéz a mentős követelő ké­pébe. — Na?! — Mit na? — megpördül vele a világ a fejfordítástól. — Válaszolni! — Ja? Máma, hát igen. — Kacsó Jánosnak hívják? — Igen, annak. Küszködik az egyensúlyá­ért. megint felfele törekszik a gyomra. Fogadkozik, hogy nem néz hátra többé. Az- orvos vigyorog: — Na, Kacsókám, hát hol volt maga két hétig? Hol lett volna? Nem Iá? i főorvos? Vagy ez is cse 2, Megpróbál egyenesen állni, összeszorítja a sarkát. Csak el ne essen. — Kórházban. — Bizony Kacsó, csak nem akármilyen kórházban, ha­nem idegosztályon. Igaz? Bólint. Hiába, ezek min­dent tudnak, egy banda, ne­kik könnyű. — Aztán miért került ideg­osztályra, Kacsó? — Mert beteg voltam. — Na látja. Az orvos megint furcsán nevet. Ezekről sohsem lehet tudni, megmondta a gépla­katos Elek: ez mind ravasz, dörzsölt népség. — Magát ma délben elbo­csátották. Mit mondtak ma­gának, Kacsókám? — Hát, hogy hazamehetek. Mi az eget mondtak volna. ha elengedték. Pedig hiába törtem magam, ho^y legalább egy hétig, tíz napig marad­hassak legalább míg az a kurva almaügy elcsitul ott­hon. — Mást nem mondtak?! Megvonja a, vállát: hát, hogy meggyógyultam. Hiába tanított az a hülye Elek meg az osztálybeliek. Valamit biz­tosan eltitkoltak, hiszen Elek fél évet is kibírt kezelésen. — Azt nem mondták, hogy ne \igyon?! — keményenik meg hirtelen a főorvos hang­ja. Tényleg mondták, a fene belé, de hát az asszony is mondja, mindenki mindenki­nek mondja, csak úgy. — Nem is ittam. — Mennyit? — Egy korsó sört. Már harapná a nyelvét: be­ugratott a kurafi. ezek azért tanultak, hogy lépre csalia- nak. Csak ne szédülnék eny- nyire. hogy résen lehetnék. — Szóval, egy korsó sört meg egy fél rumot, — Hányszor? j — Egyszer. Bizonyisten! j (FolytatjukI I

Next

/
Thumbnails
Contents