Népújság, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-26 / 279. szám

eebo tit ox. Hárman a diákkonferenciáról Fiatal hangok zsongása, érdeklődő mosolyok, jókedv és ünnepélyes, komolykás fi­gyelem. .. Az egri Technika Házába belépőt ilyen üde kép fogadja ezen a hét vé­gén. De hát talán nem is le­het más a hangulat egy kon­ferencián, amelyet diákok számára rendeztek. Mint már hírül adtuk, három napig az ország minden részéből ösz- szesereglett lányok és fiúk vendégeskednek a megye- székhelyen, akiknek nemcsak az a közös tulajdonságuk, hogy fiatalok, hanem a múlt kutatásának szenvedé­lye is. — Már általános iskolás koromban is nagyon kedvel­tem a történelmet — mondja Suri Irén, aki Pápáról érke­zett, a Türr István Gimná­zium és Szakközépiskola óvónői tagozatáról. — így amikor az elsőben a tanárom említette, hogy a helyi művelődési háznak van egy honismereti szakköre, azonnal elmentem megnézni, mit is csinálnak, — és ott is ragadtam. Már abban az év­ben sok érdekes feladatunk volt. Földolgoztuk például a Jókai Művelődési Ház hu­szonöt éves történetét. Ripor­tokat készítettünk azokkal, akik valamikor az indulást segítették. Kiállítást rendez­tünk, fotógyüjteményt állítot­tunk össze. Nagyon jó volt megismerkedni annak az in­tézménynek a történetével, amely nekünk is otthont nyújtott. — Az idei év talán még iz­galmasabb élményeket kínál számomra. Elhatároztam ugyanis, hogy bekapcsolódom a régi, kihaló szakmák szó­kincsének összegyűjtésébe. Elsőként a kovács szakmára gondoltam, mivel ez pillanat­nyilag egyszerűnek tűnik. A későbbiekben viszont jó gya­korlat lenne ahhoz, hogy a saját hivatásommal kapcso­latos emlékeket kutassam: a népi játékokat, dalokat, — akár több helyszínen, falvak­ban is. Irén, mint mondja, most abba a szekcióba jelentke­zett, amely a szocialista ha- zufisággal foglalkozik. Suri Irén. Pápáról. — Szeretnék fölszólalni a konferencián — árulja el. — Úgy érzem, lesz mit mon­danom a diáktársaknak er­ről a témáról. hiszen mint leendő óvónőnek, már most készülnöm kell arra. hogy az egészen apró gyerekben ki­alakítsam a felelősségérzetet, a segítőkészséget. a leleke- sedni tudást, o kötelesség fo­galmát. Mindezek a tulaj­donságok a későbbiekben a hazafiságra nevelés alap­jai lehetnek. Bogáti Tibor, a gyöngyösi 214-es Ipari Szakmunkáskép­ző Intézet másodévese, szó­gs Mmim 1!» <<■>. november Zu., vasárnap bafestő-mázolónak készül. A nagyfügedi fiatalember nem a szavak embere, néhány mondatba sűríti véleményét. — Nálunk nem honisme­reti ' szakkör van, hanem krónikáskor. Azt hiszem, ter­mészetes, hogy tavaly én is úgy kerültem a csoportba, hogy nagyon szerettem a tör­ténelmet. Különösen az 1848- cal kezdődő időszakot, egé­szen napjainkig. Szerencsém van, mert a krónikáskor szinte teljes egészében ezzel foglalkozik. A legjobban a gyűjtőmunkát szeretem. Idős embereket keresünk fel, be­széltetjük őket a múltról, le­jegyezzük a történteket. Az elbeszélésekből nagyon jól meg lehet ismerni a régiek sorsát, és valahogy megvál­tozik a történelem is a szá­munkra. Élővé válik mind­az, amit a könyvekből meg­tanultunk. Olyan, mintha az ember maga is átélte volna mondjuk a Tanácsköztársa­ságot, vagy a felszabadulást Bogáti Tibor, a gyöngyösi krónikáskor tagja. Hasonlóképpen vélekedik a hatvani Bajza József Gim­názium harmadikos tanulója Koczka Mária is, .aki mint elmondja, már-már tudomá­nyos munkát végez az otta­ni honismereti szaíkköi'ben. — Elsőben régészettel fog­lalkoztunk — meséli lelke­sen — Hatvant és környékét jártuk, a valamikor itt élt emberek nyomát kerestük. Régészeti lelőhelyeket vizs­gáltunk, megismerkedtünk a föltárás technikájának alap­jaival. Emellett persze for­rásmunkákat is tanulmá­nyoztunk. És mindezt na­gyon szerettem, több dolgo­zatot is írtam e témáról, egyet például a longobárdok- rók .. Mostanában már mi is a közelmúltat kutatjuk — folytatja. — Olyan emberek­kel találkozunk, akik a mun­kásmozgalomban vállaltak tevékeny szerepet. Mivel ta­nító, vagy tanár szeretnék lenni a gimnázium után, mindez nemcsak értékes szá­momra, hanem úgy vélem, nagyon hasznos is, hiszen jól tanítani — bármilyen tantár­gyat is — csak úgy lehet sze­rintem, ha jól ismerjük elő­deink életét is. Itt, az egri honismereti konferencián, ehhez szeretnék még több segítséget kapni. Németi Zsuzsa Koczka Mária, aki tanító­nak készül. (Fotó: Szántó György) (jhmsiít MIKLÓS 11. — Hiszen együtt voltunk, amikor átjött Félix úr. Azt is tetszeti hallani, hogy mit rebesgetett. Mintha Burján Péter tud­ta volna, hogy mérnök lá­nya fél az ő zordonságától, jeges rosszkedvűséggel rázta meg a fejét. — Nem emlékszem. — Ne tessék ilyen félel­metesen nézni rám. Volta­képpen fölösleges annyit fon­toskodnunk. Mindössze arról van szó, hogy a lehető leg­egyszerűbb módon megsza­badulunk az adósságunktól. Mintha megnyugodva esz­mélt volna rá valami kelle­mesre az öreg, még a mo­solygáshoz is kedvet kapott. — Persze, hiszen építész- mérnök vagy. — Aztán el- mélázgatott egy ideig, majd váratlan daccal mondta mérnöklánya szemébe: —De számomra ez a ház a töké­letes. Ingerelte Paulát az apósa. Voltaképpen mindig is inge­relte. Ezért ha mód kínál >zott rá. azonnal kihasznál i a bosszantás! alkalmat — As öregség nem ok maradiságra. Burján Péter különösen érzékennyé lett esztendők során menye csipkelődéseire. Komolyan soha nem haragu­dott rá, inkább szeretni pró­bálta. Most sem a visszavá­gás szándéka, hanem csupán az önérzet védelme mondat­ta vele: — Csakugyan, az öregség nem ok a maradiságra. De a fiatalság még kevésbé. Ak­kor lennék maradi, ha a pénzen kívül semmi egyéb nem érdekelne. Ha szenved­nék az unalomtól csak azért, mert .nem lennék képes ki­tölteni értelmes élettel az új otthonom falait. A kopott zöld fotelben ku­porgó Paula rövid leszólással fejezte ki véleményét. — Mesebeszéd. önuralommal fordult felé­je Burján Péter. — öreg ember vagyok Paulám, szeretek mesélni. Tudjátok, mihez igazodom én ebben a városban? A há­zakhoz. Amiket én építettem. . Ennek a városnak, a mi kö­~ös szülővárosunknak egyel 'en uteá'a sem idegen momra. Dolgoztam minde­gyikben. Amikor nemed let­Jubilálnak az egri szimfonikusok AZ EGRI Szimfonikus Ze- nekar ezekben a napokban ünnepli megalakulásának ti­zenötödik évfordulóját. Ezt a tizenöt évet, a mögötte levő sok-sok munkát és — króni­kásként is állíthatjuk — megannyi megérdemelt si­kert öltözteti ünnepi keret­be az együttes, s visszate­kintését nagyszabású hang­versennyel fejezi be. Alakulásuk első hallható szignálja az a hangverseny volt, amit 1963 őszén adtak Egerben, az akkor még csak félig odafigyelő egri közön­ségnek. Volt ebben a város­ban akkor az amatőr együt­tesekkel kapcsolatban bizo­nyos fokú ellenállás, nehezen lehetett áttörni azt a bizony­talankodást, azt a — mond­juk ki őszintén — lekicsiny­lést, amely a próbálkozáso­kat kísérte. Működött itt né­hány tennivágyó együttes, a zeneiskola ifjúsági együtte­se, a MESZÖV-együttes, a Gárdonyi Gimnáziumban is egy diákzenekar. De a nagy- közönség számára ezek nem voltak az igaziak. Ebből a vázlatosan ismer­tetett állapotból bontakozott ki ez a ma már véglegesen kiválónak minősített fél­amatőr együttes, amely eb­ben az évben már negyven­szer lépett közönség elé. Több száz mű szerepelt ed­digi műsoraiban, kotta- és hangszertára miíliós vagyon, állandó taglétszáma 60—65 között mozog. Ki kezdte? Kik kezdték? A kérdés erőltetettnek, szó­nokinak tűnik, mégis fel kell tennünk, mert a válasz megmagyarázza a zenekar létét, helyét és az egyéni ál­dozatkészség által is össze­hozott nagyszerű eredményt. A MECÉNÁS, az állam korábban is rendelkezésre állott, a művelődési kor­mányzat nem sajnálta a pénzt az értelmes kezdemé- . nyezőktől. Mégis 1963-ig kel­lett várni ebben a kulturális hagyományokat őrző és ápo­ló városban is, amíg ez az együttes megalakulhatott. Össze kellett állnia annak a magnak, amelyet aztán az erős elhatározás és a közös munka vonzóerővé kovácsolt össze. Az Egri Zeneiskola tanárai a Megyei Művelődési Ház patronálása mellett vál­lalkoztak az úttörő feladatra. A tisztesség és a munka iránti tisztelet okából sorol­juk fel azoknak a nevét, tem, akkor a postapalotát építettük. A Gold Áruház falait emeltük, amikor sze­relmes lettem anyátokba. Onnan mentem eléje minden este a gyapjúmosodához. Ak­kor alapoztuk a magántiszt­viselők bérházát, amikor Dezső megszületett. Renge­teg házat építettem. A ve­rejtékem, a szívem jogán mindegyik az enyém. Még az a nyavalyás központi or­vosi rendelő is, ahol eltörött a lábam, amikor leszakadt alattam az állvány. Ügy dolgoztam mindegyiken, mintha magamnak csinál­nám. Hál akkor engedjem ki a kezemből bután, gyermeki tudatlansággal azt, ami csakugyan az enyém?! Röstelkedéssel rokon érzés tette lágyabbá Editet. — Ne izgassa fel magát, édesapám... Dezső is békülékenyebben hangoskodott: — Igyunk egy kortyot, drága öreg. Irigylem azt a nagy szívét. Pedig én sem vagyok fakir, elhiheti. Csak tudja, az a dörgés, hogy mostanában más idők jár­nak. Mérlegelőn hajtogatta tö­mör, arányosra mintázott férfifejét Burján Péter. — Más idők, más idők... Hiszen én is akartam, hogy más idők járjanak. De min­den azért nem változik meg. A tisztességnek még mindig tisztesség a neve. A jó ke­nyérnek most is jó íze van. A csalán most is csíp. A töld sem repülhet le a pá- hiájáról azért, mert réoóta ’•"ring a nan körül. Csak ■á'+o?zatok. Frr obwv n ■tok hoznátok, amilyen min- dia is voltam... akik az alakulástól kezdve megszakítás nélkül, ma is értékes tagjai az együttes­nek: Asztalos Lóránd, Be- reczky Vilma, Gergely Fe­renc, Juhász László, Jurányi József, Kovács László, Lévay Zsolt, Mengyán László, Mc- zey László, Sávoly Lajosné, Szepesi György, Takács Já­nos — és természetesen Far­kas István, a karmester. Ma már természetes, hogy Farkas István volt az indító motorja ennek a keletkezés­nek. Az ő elképzelése, szer­vezőkészsége, szakmai felké­szültsége, türelme, munkabí­rása és szívós kitartása — többi barátaival teljes egy­ségben — kellett ahhoz, hogy a zenekar ne csak meg­szülessék, hanem fenn is maradjon, fejlődjék és egy­re magasabb szinten töltse be hivatását. A tizenöt évre visszaemlékezve nemcsak a zenészi fejlődést, az elma­radhatatlan emberi oldalt is enjlegetjük, a sikerek össze­tevőjeként. A karmester ese­tében különösen. A barokk muzsika tiszte­lete és gyakorlása végigvo­nul az együttes eddigi mun­kásságán. Ami nem jelenti azt, hogy ne érdeklődnének más korok, más stílusok ze­néje iránt. Ez az együttes a mában él, a ma emberének muzsikál, azt szeretné, ha a mai ember harmónia utáni vágya minél nagyobb mér­tékben és értékben teljesed­hetnék be. Mai szerzők mű­veit is sűrűn játsszák, sőt a zeneszerzők — mint példá­ul Farkas Ferenc, Szokolay Sándor, Decsényi János, Bo- zay Attila, Soproni József — közvetlenebb kapcsolatban is állnak az együttessel: emlé­kezetes Farkas Ferenc és Szokolay Sándor egri nyi­tányadaptációja, amikor is a város és történelme ihlette a szerzőket alkotásra. Ahogy a zenekar súlyban — munkában és eredmé­nyekben — egyre jobban gyarapodott, úgy nőtt a ze­nekar létszáma, a mecénási támogatás is, a baráti kör is, a hivatalos elismerés is. Nem sokkal az indulás után került Egerbe Radnóti Tibor is, aki koncertmester­ként kitűnően látja el fel­adatát, a vonósnégyes veze­tője és a karmester fáradha­tatlan munkatársa. Ha van ilyen meghatározás egy ze­nekarban, itt a harmadik ember Lévay Zsolt. — Ez úgy hangzik, mint a szemrehányás — mondta Paula. — Pedig ilyesmire igazán nem adtunk okot. A mérnöknő tovább ment ennél : — Ellenkezőleg. Amire okot adunk, az a helyeslés lehet. Még mindig nem akarta elhinni Burján Péter, hogy ily szilárd egyetértéssel akarják megadásra kénysze­ríteni. Kételkedve emelte féloldalra a fejét. — Elvárnátok, hogy helye­seljem a lélektelen nyerész­kedést? Hogy beálljak vele­tek a pénzimádók falkájá- ba?... — Na igen — sértődött meg a kőfaragó. Fellengző­sen gúnyolódott. — A sóher- ség felemelő. Úgy látszik, csak akkor maradok méltó az apámhoz, ha kunyerálok egy kis pipadohányt. Vagy elmegyek csikket szedni. Kellő emberi méltósággal, szögesbottal, nehogy megha­joljon a derekam. Paula felismerni vélte, hogy apósa megingott. Biz­tos előrenyomulásuk tudatá­ban megengedhette magá­nak, hogv türelmesebben puhítsa az öreget. — Sokkal okosabban ten­né a papa, ha a gyerekeire bízná magát. Dezső például már több évtizede nagykorú. Ne tessék lépten-nyomon szembeszállni a természet rendjével. Szakmai tapasztalatból tudta a nyugdíjas kőműves, hogv a legszilárdabb fal is megt-nom-fin ha alul. a sar- Vo'ruál kila Az együttes értékét é* rangját méri az 1973-ban el­nyert művészi díj, amit He­ves megye Tanácsától ka­pott, a Népművelési Intézet Nívódíja 1973-ból, 1976-ból. Csak utalunk' arra, hogy a vidéki zenekarok országos fesztiváljairól széles kóiű elismeréssel tértek haza nemegyszer; négy szereplé­sük volt Lengyelországban^ kamaraegyüttesük háromszor lépett fel az NDK-ban, nyolc koncertet adtak a Szovjet­unióban, de meghívásoknak tettek eleget bolgár és cseh­szlovák barátainknál is. MEGHITT KAPCSOLATO­KAT taratnak fenn előadó- művészekkel, hiszen egy ze­nekar, rövidebb és hosszabb távon nem nélkülözheti a szólistákat. Ezek közül a ba­ráti kapcsolatok közül első helyre Kocsis Albertet tear nénk, aki világjáró életmód­ja mellett is szakít időt egri koncertekre és arra a mű­helymunkára, amit önzetlen barátsággal és művészi alá­zattal vállalt és vállal a ze-í nekarnál. Nem szabad elfeledkez­nünk arról sem, hogy a ze­nekarnak, mint együttesnek a léte, fejlődése, sikerei azért) is kedves értékek számunk­ra, mert közben működésük­re. hatásukra válaszként ki­alakult egy törzsközönség Egerben, a koncertekre jár róknak az a széles tábora,1 amely nélkül alkotómunka a művészetben elképzelhetet­len. Ezt az eredményt pedig nemcsak azzal érték el az egri együttes tagjai, hogy nagy hangversenyeket adtait, mélyen szántó műveket szó­laltattak meg csupán, hanem azzal az aprómunkának fel­fogható zenei ismeretterjesz­téssel is, amellyel a fiatalo­kat, a kisebb falvak érdek­lődőit is „tűz alá vették”, mert mindenkihez szóló mű­vészetnek tartják, a zenei. Hiszik, hogy a zene minden­kié és tesznek is érte, ma már évi negyven fellépéssel, hogy minél többen, élvezzék azt. A VÁZLATOS KÉPET rö­vid számvetésül, emlékezte­tőül szánjuk az egri szimfo­nikusoknak és a közönség­nek. Ezzel is fel akarjuk hív­ni a figyelmet az értékekre. A holnapi sikerek érdekében is. Farkas András Beugrás Sok minden múlik a vé­letleneken. \ Bár kitérő, hadd áruljam 1 el, nem hiszek a rendező­színházban. Az előadásban hiszek. Abban, hogy aki részt vesz egy előadásban, az érti is, mit csinál. A „.. .távollétében" cí­mű Choinski-darab főpró­báját, néhány előadását láttam. Aztán láttam meg egyet. A véletlen segített hozzá, hogy ezen az estén az történt, amit a rendező elképzelt. Egy sajnálatos baleset, Ábrahám István balesete , volt az előzmény. A kény­szerű beugrásra — Alvarez szerepére — a rendező, Or­bán Tibor vállalkozott. Egy nap alatt „ugrott be” egy már kész előadásba. S érdekes módon az elő­adás nemcsak hogy nem maradt el, hanem egyszer­re, hirtelen összeállt, ösz- szerázódott. Visszanyerte ritmusát, amelyet a próbák idején kaptak el utoljára. Mindegyik színészben meg­mozdult a szikra, az érte­lem, az igyekezet, a játék valamiért, valakiért. ( Bravúr volt a beugrás, vagy mentőöv? Valami történt a színpa­don, amit addig nem lehe­tett érzékelni. S érdekes módon a közönség — búi nem látta az előző előadá­sokat. — megérezte ezt a vibrálást, ezt a felújító, felfrissítő erejű feszültsé­get. [ Elismerés érte OrbánTibor j -endezőnek. a színésznek ! — gh — ' (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents