Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-13 / 242. szám
Vadászati múzeum a Hátra kapujában Dr. Ní>gy Gyula a fegyvergyűjtemény egy érdekes darabjával, az elefántlövő puskával. (Fotó: PerF Márton) JÁRJUK a klasszicista stílusú Orczy-kastélyt, Gyöngyös legszebb műemléképületét, a Mátra Múzeum kiállító termeit. Odakinn, az ablakokon túl. szél zúgatja a kastély kert védett ős-öreg fáit, őszi szél pörgeti, táncoltatja a letépett leveleket. A búcsüzás hangulata odakinn s a búcsúzás hangulata — idebenn. Dr, Nagy Gyula igazgató, nyugdíjba készül. Alig teszünk pár lépést egyik tárlótól a másikig, egy ritka ereklyétől a másik becses kincsig, minduntalan megkérdezi: — Nos, hogyan tetszik a múzeumunk? S a krónikás hamar kifogy a dicsérő szavakból. Mindenfelé egységes, kitűnő az Összeállítás, szakszerű az elrendezés. Közben azonban más gondolatok Is elősorakoznak. .. Fiatalon, ingerültfurcsa „felháborodással” nézünk azokra, akik tiszteletre méltóak; még akkor Is,, ha őszintén elismerjük tiszteletre érdemességüket. E gyerekes düh mögött pusztán az irigység munkál. Később, amint az évek múlnak, fölismerjük, meg is nevezzük ezt az érzést: irigyeljük azokat, akik nem éltek hiába, akik nem élnek hiába. Márpedig tisztelni fiatalon is (erre később döbbenünk rá) igazából csak az ilyen életeket tudtuk és tudjuk. HOGY Ml FÉR EL munkából, mi terem meg tapasztalatban egy belterjesen müveit 69 esztendőben, annak összegezésére: a termés le- aratására és „behordására” —* talán még egy 69 esztendős műszakra lenne szükség. Ha dr. Nagy Gyula munkásságát sommásan jellemezni akarnók. azt mondhatnánk: életműve — a Mátra Múzeum. Az utolsó szögig az ő nevéhez fűződik itt minden. Maga harcolta ki, másokat is tettekre sarkallva, kényszerítve, hogy Gyöngyösinek, a Mátravidéknek múzeuma legyen. Saját gyűjtésű gazdag anyaga lett a Mátra Múzeum gyűjteményének magja, alapja. Gyűjtőmunkára serkentette a pedagógusokat, iskolás gyerekek seregét, s aztán sok-sok erőfeszítés, fáradságos munka után végre megnyílt a Mátra Múzeum első állandó kiállítása is, 1957 júliusában. A „múzeumos Nagy Gyula” különben sokat próbált ember. Madarásznak indult, nevét a nemzetközi ornitológia is jegyzi, volt aztán újságíró, építészmérnök-gyakornok, végül 1935-ben falusi tanító lett Gyöngyössoly- moson. S mindenek mellett vadász! Tudós vadász. A Mátra Múzeum ad helyet több mint 10 éve az alapfokú vadgazdálkodási tanfolyamoknak, a vadászati szakemberek képzésének. E tanfolyamok keretében hirdette meg a ..Mindenki egy tárgyat a múzeumnak” akciót, amely hihetetlen eredményeket produkált, s élő mozgalom ma mái- nemcsak a vadászok körében. — A Nimród, a Magyar Vadászok Országos Szövetségének lapja nemrég interjút készített dr. Nagy Gyulával, a vadásszal és múzeumigazgatóval, Utolsó kérdésként azt tették fel: „Boldog ember, ön. Gyula bácsi?” A válasz ez volt: „Igen ... Nem cserélnék az égvilágon senkivel. Hányatott életem során sok bánat, keserűség ért, sajnos a bajok sem kerültek el. de mégis azt mondhatom, hogy megtaláltam önmagamat. Elértem mindent, amit akartam...” Valóban mindent? Egy dolog még hiányzik. Nincs Magyarországon önálló és állandó vadászati múzeum. Azért ütöm a vasat, hogy Gyöngyösön legyen! Vadászati nagyhatalom vagyunk. Itt rendezték meg az első vadászati világkiállítást. Népünk élete a honfoglalástól kezdődően összenőtt. QMflww '978. október 13., péntek összeforrott a vadászattal. Olyan gazdag emlékanyaggal rendelkezünk, mint noég senki a világon. De nem tudjuk együtt bemutatni, megmutatni vadászati kultúránkat. Nagy a szétaprózódás. A MAGYAR Nemzeti Múzeum gyűjti és lakat alatt őrzi a csodálatosabbnál csodálatosabb vadászpuskákat. A nemzeti kincsnek számító trófeák, a vadászat és a vad- gazdálkodás eszközei, a vadfajok preparátumai a Mező- gazdasági Múzeum raktáraiban hevernek, ahonnét csak ritkán kerülnek elő egy-egy időszakos kiállításra. Miért nem lehet mindezt ' együtt, egy helyen és állandóan láthatni, közszemlére, tenni, amikor közkíncsnek számítanak?! Amikor hozzáfogtam a Mátra Múzeum szervezéséhez, nem ismertem törvényekét, rendeleteket, nekifogtam. s addig zaklattam sok embert, amíg a " múzeumot meg nem csinálhattam. Manapság már nem merném, és nem is tudnám megcsinálni ugyanazt, amit az 50-es években véghez vittem. A Kulturális Minisztérium múzeumi főosztályának kell kimondania a döntő szót. Emellett igen széles az érdekeltek köre: MÉM vadászati főosztály, a területileg illetékes közigazgatási hatóságok, a megyei tanács, a megyei múzeumi szervezet igazgatósága. — Említette a Kulturális Minisztériumot. Ebben az ügyben a kulturális miniszter, Pozsgay Imre nyilatkozott, a Nimród hasábjain. „ — Érdekeltnek és felelősnek tartom magam a vadászati kultúra fejlesztéséért. Ezen belül a foglalkozás eszközeinek, tárgyi és szellemi emlékeinek megmentéséért és azért is, hogy köz- kinccsé válhassanak. El kell ismerni, hogy ezek megőrzésében, még inkább a hozzáférhetővé tételében vannak adósságaink. A kulturális tárca az illetékes múzeumi szerveket ösztönzi, hogy segítsék elő egy állandó vadászati múzeum létrehozását... Azzal, mint vadász, de mint miniszter Is egyetértek, hogy legyen állandó vadászati múzeum. Megvan a 'létjogosultsága a szakszerűen kezelt, jó kiállítási programokat felvonultató múzeumnak, amely hozzásegíti a vadászokat, hogy megismerjék a vadászat történeti fejlődését, kialakuljon a történelmi tudata a magyar vadászatnak.” — A MINISZTER véleményével nagy örömmel, s a legteljesebb mértékben egyetértek... De említettem, hogy a vadászati múzeumra elsősorban Gyöngyös pályázik, és úgy érzem, jogosan. Nagy vita dúl emiatt. Sok javaslat és elképzelés bukott el már eddig azon, hogy hol legyen a múzeum : a fővárosban vagy vidéken? Pedig ezen a kérdésen vitatkozni sem illenék. Ma már alig van különbség a városok között, s a vidéki városok is felnőttek, felnőnek Budapest mellé. Az is mellettünk szól, amit eddig tettünk a vadászati kultúra megőrzéséért ! — A múzeum létrehozásához pénz kell és épület kell... — Ebben a dologban is előnyt élvezhetünk, szerencsés a helyzetünk.' A Haller- Berényi barokk műemlékkastélyt tulajdonosa, a gyöngyösi kórház volt igazgató főorvosának Özvegye, dr. Wiltner Sándorné, Gyöngyös városára hagyatékozta. Ugyancsak megvásárlásra került a Batthyány téri volt munkásmozgalmi székház épülettömbje. E két épület múzeumi rend°ltetést kap: a ter. m észettudom ány i gyű i teménvnek otthont ad a Hal- ler-Berényi kastély, a Batthyány téri épülettömbbe pedig a munkásmozgalmi és a helytörténeti anyag kerül majd." Így az Orczy-kastély teljességgel a vadászati kultúra megőrzését szolgálhatja. — Es a pénz... ? — Köztudott, hogy a vadásztársaságok már jó ideje jelentős anyagi támogatást nyújtanak különböző létesítmények elkészítéséhez (bölcsődék, óvodák, sportbázisok stb,). Nem zárkóznának el így hát attól sem, hogy vadászati célra — a vadászati kultúra ápolására, a vadászati hagyományok fejlesztésére, egyszóval egy önálló vadászati múzeum kialakítására áldozzák forintjaikat. Sehol másutt nem lehet olyan kevés pénzből vadászati múzeumot kialakítani, mint Gyöngyösön ... Sokan azt hiszik, hogy no, az a Nagy Gyula most nyugdíjba megy, megszabadulunk tőle. Továbbra is dolgozom nyugdíjasként a múzeumban a vadászati ügyek szaktanács- adójaként. a vadászati mú/ zeum kialakításának ügye sem kerül hát „nyugdíjba”. Vadászati múzeumra szükség van, vadászati múzeumnak lennie kell... BEFEJEZÉSKÉNT hadd idézzem itt még Szalay István, a MA VOSZ Heves megyei Intéző Bizottsága elnökének, a megyei ' tanács általános elnökhelyettesének szavait : — A gyöngyösi Mátra Múzeum rendelkezik azokkal az alapokkal, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy ott országos vadászati múzeumot alakítsanak ki. Az ország közepén, a Mátra kapujában egy országos vadászati múzeum ! Évszázadokra szóló nagyszerű cselekedet lenne! Pataky Dezső Nem ér ő semmit, az égvilágon semmit. Vásárolt két tubus altatót, két szemet már le is nyelt, de aztán a harmadikat mégis kiköpte, és alaposan kimosta száját a csapnál. Még megszűnni sem képes, pedig- már nem hisz a lélekvándorlásban, s abban, hogy utána kutya képében születik újjá. Nem, nem hisz többé sem a lélekvándorlásban. sem másban : Atmanbrahman, tat 'twaffi asi? A fenébe, régen vége ennek is, az utolsó a zen- buridhlzmus volt. Iszom vele egyet? Ő ivott. Az altatókkal bizonyára nagyszerűen keveredik a bor, gondoltam. — Hiszen te ismered Ast- ridot — mondta — persze, persze hogy ismered. Szerinted is szép, mi? Mindenkinek tetszik, mindenki utána fordul. Ugye megérted, hogy az ember megőrül az ilyen nőtől? Van benne valami óegyiptomi, különösen a szemében... Már az iskolából ismertük egymást. Akkor én voltam majdnem a legnagyobb az (^ztályban. és ő nem volt valami -ügyes, erre emlékszem. Mikor tizenkilenc éves lett — épp Angliából jött haza —, kezdtem járni vele. Akkor vettem észre, milyen átkozottul csinos. Azt hiszem, Angliában kezdődött nála a dolog, mindenesetre engem rögtön megpróbált a „szellemi útra” terelni. Kiderült, hogy helytelenül lélegzem, görbe a gerinceim, és le kellett szoknom az ivásról meg a dohányzásról. Én meg mindent megtettem, hát érted te ezt? Fejen álltam és behúztam a hasamat, míg belül felragadt a hátamra, visszatartottam a lélegzetemet, míg a szemem kiguvadt a vörös fejemből — és miért? — Alig egy puszit kaptam érte, azt is csupán éterien a homlokomra. Ö any- nyira tisztává lett. Nemsokára elcipelt egy indiai bo- dy-building-pofához. Majdnem mind szüzek jártak oda, a legkülönbözőbb korúak, és mind ragyogó pillantással meredt a fickó bronzmellkasára. Egy bronzcsengővel csengettek, és hátul trónolt egy buddhaszobor, az is bronzból. Ifjan, frissen és teli életerővel! Jó egy évig gyakoroltam velük mindent — atya istent —, aztán jött az átlényegülés ! Mintha nem lettem volna már eléggé átlényegülve. Ha találkoztunk, csak ujjheggyel érintettük egymást — de hát olyan szép nő, ezt el kell ismerned. Talán valami óindiai is van benne, ő maga mögött hagyta a testét: azt a testet! Már keresztbe-kasba úgy megtisztította, hogy csupán egy „edény” vált belőle. Ekkor már a pillantás szélével se érintettük egymást. Nem, ne csóváld a fejed, én mindent megpróbáltam, akkor még nem voltam ilyen hülye. De ml az eget csinálsz, ha a lány egy csöppet sem iszik, és minden „alsóbbrendű” zenét megvet? Ne röhögj, Levelek — Kosa bácsi, mennyi idős? — Nyolcvankettő múltam Mihály napján. — És az egészség? — Nem panaszkodom. Legfeljebb a köszvény vesz elő, ha szelesebbre fordul az IdőKósa bácsi kincsestára egy diófa szekrény. Itt őrzi leg. féltettebb, legdrágább kincseit. — Mióta gyűjti ezeket a leveleket? — Újonc katona voltam, amikor a legelső szerelmes levelet kaptam ebben a lila kupertában. A hatvannégy évvel ezelőtti papíron mély nyomokat hagyott a tintaceruza. A kezdőbetűk erősebben kirajzolódnak: — Kedves Jancsikám! Tudatom veled, hogy egészséges vagyok, amelyhez hasonlót neked is szívből kívánok... — Emlékszik-e még erre a lányra, Kósa bácsi? — A fene emlékszik mindegyikre. Van itt, kérem, szerelmes levél száztizenhat darab. Azután itt vannak a katonalevelek, amelyeket az első világháborúból küldtem. Az anyám leveleit külön tettem, mert én, kérem, igen szerettem az édesanyámat. Külön éltek apámtól, engem az apám nevelt, de az anyám sohasem felejtkezett el rólam. — Honnan hozott legtávolabbról levelet a posta? — Kanadából, Az öcsém írta. Kiment az első háború után. Itt van a kétszázadik levele, ebben azt írta. hogy sérvvel a montreali kórházba került- Ez a távirat már a halálhírét hozta. Kósa bácsi levélkötegeit szorosra húzza össze a befőt- tesguml. — Tetszik tudni, nekem mindig mániám volt a gyűjtés. Mindig, mindent elraktam. A diófa szekrény alsó fiókja tele van ötven, hatvan esztendős cédulákkal, utalványokkal. A feleségem, szegény, régebben mindig mondta: — Miért nem égeted már el ezeket a régi kacatokat? A ruháknak csináljunk inkább helyet az öreg szekrényben! — Egyszer már-már rászántam magam, hanem mégis meggondoltam. Hosszan, sokáig néz maga elé. — Amikor nagyon beteg lett, bevittem neki a kórházba azokat a leveleket, amelyeket legénykoromban, meg mint fiatal házas írogattam. Ahogy olvastam neki, még a' könnv is kicsordult a szeméből. Magához húzott és azt súgta a fülembe: — Nagy eszed volt, hogy mégsem égetted el ezeket á leveleket... A hatalmas diófa szekrényben hozzávetőlegesen is másfél mázsa levél van. Az egyiket egy plébános irta: — Megdöbbenéssel értesültem, hogy te, édes fiam. anya- szentegyházunkhoz való ragaszkodásodról, szent hitünkről megfeledkezve, leánygyermekedet reformátusnak keresztelni engedted-.. — Mi történt, mi lett a sorsa ennek a lányának? — Gyermekágyi lázban halt meg 1929-ben, Kósa bácsi szekrényének ajtaja nagy nyikorgással, erősen csukódik. A kulcsát — mint annyi évtizede már — most Is a fejpárnája alá dugja. — Itt a fejem alatt biztonságban tudom. — Később mi lesz a levelek sorsa? Az öreg megérti a célzást. — A végrendeletem szerint valamennyit magammal viszem majd a sírba... Szalay István megpróbáltam én a lelkén keresztül Is, például holdfényes sétákon, amit annyira szeretett. Egyszer megesett, hogy végre ideadta a kezét, és még a szemébe is nézhettem. Nekiestem, rávetettem magam és szájon csókoltam. Ezután antropozófia következett. Az egy kicsit kellemesebb volt:' egy koncerten vagy máshol tarthattam a kezét, egyszer pedig arcunkat összeérintve órákon át néztünk kl a tóra. Ekkortájt harmonikusan mozgott, hát én is úgy mozogtam. Mire eljutottam a meggyőződéshez, jött Swami Siva- nanda. Ez még mélyen szán- tóbb és őseredetibb volt. Astrid a mester egyik tarka képét akasztotta az- ágya fölé. Életre keltettük farokcsontjainkban a kundalinit, és füstölő botocskák mellett órákon át mantrákat énekeltünk. ő ezután már csak nagyon halkan beszélt, és nem viselte el a zajt meg a bűzt. Ezért aztán migrénje támadt, kundalini felszállt: érezte határozottan. Ekkor kínomban lefeküdtem egy kolléganőmmel. Nem volt különös — talán igaza lehetett Astridnak, s az ő aszt- rálteste magasabb örömöket nyújtott. Egy napon aztán én is éreztem lenn a kundalinit. Nála természetesen már a szív magasságában járt. De én közben egészen belegabalyodtam a hitbe. Te jó ég. csak ne jött volna hirtelen, ne mesélte volna, hogy most már tudja: elvesztettük lábunk alól a talajt! Mindenekelőtt én, azt mondta, én már hónapok óta a föld felett, a fellegekben élek, és észre sem veszem őt! A föld a fontos, a gyökerek. az alap. Egy darab kenyér vagy fa — egvszerű- ekké kell válnunk. Na, ez volt a zen-buddhizmus. Astrid vett egy íjat, felakasztotta az ágya fölé, nagyon érzékenyen virágokat helyezett bele, és még verseket is kezdett írni. Ekkor aztán megembereltem magam, es indiai maradtam — igaz, hogy már nem okozott any- nyi örömet, ö összecsapta a tenyerét és kérdezte: hallom-e egyik marka hangját, miközben minden pillanatban Wu-t kiáltott! Egyszer hirtelen lekent egy pofont — minden tele volt zennel, még az is, ha egy kutya szép hosszú, sárgát csinált az utcán. Az utolsó magános tücsök egy magános őszi ágon ciripel, mindennek el kell múlnia, még talán nekem is — vagy: ha felkel az ezüstös hold, hallom, hogyan dörzsölődnek egymáshoz halkan hajszálaim az őszi szélben. Elhatároztam, hogy ezt nem csinálom vele, végül is van nekem saját elképzelésem, és ne távolítson el a Mesteremtől, hiszen épp most léptem be az Európai Isteni Szeretet Közösségébe (E. I. SZ. K.). Na és akkor tegnapelőtt — érted te ezt? — egyszerre kimonót vett fel, felfűzte a haját, és virágok között teát öntött, de úgy, hogy nem bírtam ellenállni. Volt benne valami ójapán. Elkezdtem lelkesedni a zenéért, egész éjszaka mindenféle szakkönyvet bújtam, és erre mit találok ma a levélszekrényben? Hát ezt. „Kedves Viktor, falán kissé meglepődsz, ha megtudod, hogy Jean Zimmermannal elutaztam két hétre síelni. Kell nekem egy kis szórakozás. U.i. Ne vedd túl tragikusan. hogy ezzel vége közöttünk az ügynek. Hiszen úgysem volt köztünk soha semmi lényeges. Neked végül i.s ott vannak a túlhajszolt keleti tanaid.” Fordította: Kurucz Gyula
