Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

• m rnjkAJt^ A Palesztin népművészet címmel a Néprajzi Múzeumban nyílt kiállítás. Képeink a színes népművészeti viseletek, használati tárgyak bemutatójáról készültek• ^A/\AAAAAAAAAAAAA/W\/WV^'SAAAA/NAAAA*KAAAAAA/VWVAAAAAA/W\AAAAA^Ai^^^^^^AA^SAA/VSAA^NAAAAA/VAAAA/VSA/\AAAAAAA^^S^V\AAAAAA/V^/VSAAAAAAAAA/'« Tizenhetedik századi iro­dalomtörténeti „csemegére” bukkant dr. Kiss Mária szombathelyi főlevéltáros az Erdődy család levéltárának rendezése során. Az ismert magyar főúri család hagya­tékából — amelynek több tagja országos főméltóságot viselt annak idején — 8 lap­ból álló, 10 verset tartalma­zó kis énekesfüzet került elő. Eredetileg vaskosabb lehe­tett, tartalommutatójában ugyanis 28 vers kezdősora szerepel. Másolásuk ideje a XVII. század első felére te­hető, a betűtípusok alapján ketten rótták sorait. Az énekeskönyv Erdődy Tamás horvát bán, a török elleni harc egyik kiváló ve­zére, később tárnokmester házassága révén jutott a fa­míliához. Ungnád Anna Má­riát vette feleségül, akinek édesanyja L osonczy Anna, Balassi Bálint Júliája volt. A kor szokása szerint a fia­talasszony hozományához hozzátartozott a birtokokra vonatkozó levéltári anyag is. Így kerülhettek Losonczy Anna személyes iratai az Er_ dődyek levéltárába. Az énekesikönyvbe másolt 10 vers közül hármat Balas­si Bálint írt — közülük az egyik: Az Sándor éneke nó­tája, amelyet teljes szöveg­gel közlünk • Ismeretlen Balassi- versekre bukkantak Az Sándor éneke nótája Álhatatlansággal forgó szerencse, Mit bízom őbenne rövid ideje, Csak ideig kedvez tündöklő vége, Töredéken üveg minden öröme. Világ szerencséje mely hamar múlik, Tisztbéli méltóság hamar változik, Tündöklő uraság hamar enyiszik, Erejében fogyván menten megszűnik. Ember ha tekinté élte virágját, Ebbül mint tükörbül vehet szép példát, Szerencse kereke ő adományát Fordulván elrántja, s mutatja búját. Mint halász horgával a halat megcsalja. Madarász madarat léppel megfogja, Forog az szerencse, ilyen haltja, Hizelkedésével szívem bágyasztja. Ebben forog nekem életem sorsa, Ismét követközik fejem fogyása, Szerencse mit ígér hamar elvonsza, Nem csuda, ha bánat szivem bágyasztja. Rcméntelcn éltem nincsen ki szánná, Megsebesült szivem megorvosolná, Büdös, rút szennyiböl megmosogatná, Fájdalomnak nyűgét feloldozgatná. Ez-e csak jutalma, életem zsoldja! Halálos, rút mérgét velem itatja! Nem csuda, istenem testem ha sújtja, Bűnömet eszemben ezzel juttatja. Ezt én nem csudálom, mert isten dolga, Ezzel gonoszságom rólam levonsza, Tudom végre megszán, fordul még jobara, Változik és megtér verő ostora. Istenem könnyebbéts, fiadra tekénts, Mennyei iszappal szívemet meghints, Kivöled reménségem mert az földön nincs, Koronázz föl mennyben, mert ott bánat nincs. Tűrj, várj és vesztegelj sebesült lölköm, Meggyógyít, könnyebbít kegyes istenem, Ne hagyja bűneimért pokolban esnem, Noha érdemlené förtelmes testem. Világ állapatját szemléli, nézi Magát, s bűnben dültet eszében vévé, Könyörüljön fején, istenét kéri. Ez verseket magán renddel énekli. Amen. „Kékfík-e remény?" Kalász László költői jubileumára Kalász László szerelmetes rabja a szülőtájnak, a „Bea Bódva-völgynek”. Két falu vallja joggal a magáénak. Aa abaúji Perkupa a valóságos szülőföld. A tőle kőhajításnyira levő Szalonna pedig életének választott színtere. Balladá- san ősi várfalak, kolostorromok legendatermő földje, ke- 4 mény természeti emberek világa nevelte költővé. A sze- J génységnél is csak a szociális elégedetlenség volt nagyobb- '* Ezért válhatott olyan reményteljes emlékké 1919 . forradalmi ma. Kevesen szeretik úgy a falut, mint Kalász László, nen* a városba költözöttek nosztalgiájával, hanem a helyben-1 maradók helytállásával. De kevesen érezhették olyan erő-f; sen a szellemi központ távolságát, hiányát, mint ö, a faluTi.j élő pedagógus költő. Nem félt a folyton leselkedő veszély-l! tői, a provincializmustól. Kereste és megtalálta a vidékies- ség ellenszereit; értékteremtő tehetsége, tiszta embersége.' ] nagyszerű humora volt a menedék. Az ifjúkori világépítés ' lángja ellobbant: a fényes szellők őt már nem vették d szárnyaikra. Töretlenül őrizte pedagógus hitét, emberi, li szellemi igényeit. Régtől tudja és igazolja: nevelni annyit*1* tesz, mit emberré tenni. Az első verskötet címlapjára a Szánj meg idő kérő óhaját zászlóként tűzte ki. Művészete a jó hegyaljai borokhoz hasonlatos. Nem kell hordószám inni belőle, hogy jellegzetes íze bennünk maradjon. Saját versformát alakított ki: karcsú rendben futó, egy képből kibontott s végigvezetett verseket ír. Elükre a kezdősor ugrik címnek. A népköltészet tisztasága, az archaikumba nyúló, görögös lebegésű versek empirikus életbősége, érzékletessége adja lírájának legfőbb eredetiség­értékét. A népi groteszk képi kifejezése, ritmusvilága bő­vizű forrásokból táplálkozik­Az átalakuló falu képe az átmeneti kor költői doku­mentumaként jelenik meg költészetében. Nem a táj módo­sulása, hanem az ember változása izgatja. A népért perlő okos szó hitével valós problémákat vet fel. Számára a versírás nemcsak intellektuális élmény, de az elkallódás félelmét legyőző fegyver is: lélek- és közösségerősítő esz­köz. A költői önarckép színei változnak a második és har­madik verskötetben: „vedlett ősz sétál hajamban”. Nosz­talgiák. illúziók tüntével az éveket tapossa maga alá lép­csőnek. Szaporodik a kétely, nő a versek gondolatisága. A „gazdagegyszerűen” írni elve szikár tárgyilagosságot alakít ki. Újult erővel éled a képi merészség, a kritikai bátorság. Groteszkbe fordul a rezignáció. A szorongást legyűrő ön­tudat metsző éllel vág. védekezik. Versben fogalmazza meg a jövő hitének szabálykönyvét. A közösségi érvényű szol­gálatot néha jeszenyini szépségű képalkotással sikerül ér­zékeltetnie: „a hold elszegődött / egy fának gyümölcse lett”. Mélyül az önelemzés, elveti a menekülés zsákutcáit. Lírikusi mitológiát teremtve gazdagítja költői eszköz­tárát. A szülőföld, a falu világa, az iskola, a gyerekek kö­zelsége élteti- Az egykori kedvtelés, a versírás legjobb erőit követeli. Vonzzák a távoli, „Jeszenyin-kék” tájak, de ebből a földszagú világból nem tud. nem akar kiszabadul­ni. Kételyek gomolyognak, költői kérdést fogalmaz Kémé­nyünk füstöl c. versében: „megpróbálom újra a szárnyam / tolla-e vagy csontja törött... s lehet hogv szállni is me­rek”. .. „FELNYÚLOK : KÉKLIK-E REMÉNY / SORSOM NEGYEDIK HARMADÁBAN / RÖPPENJÉL-E DAL TE SZEGÉNY / SUHOGTASSAM ÚJBÓL A SZÁRNYAM?” A szárnyak! Éppen a szárnyak csonkák, töröttek, hiányzók jelenkori lírikusainknál. Pedig a példaadó elődök tudtak szárnyalni: Ady, József .Attila, Nagy László... Kell, hogy a költőnek szárnyai legyenek. Esendő az ember, ha a lélek szárnyalni képtelen. Kalász László első vállalt, számon tartott verse 25 évvel ezelőtt, 1953- őszén jelent meg a debreceni Építünkben, az Alföld elődjében. A pályakezdés negyedszázados jubileu­mához érkezett. ,,Kéklik-e remény?" — kérdezhetjük a költővel. Felel­jenek a pedagógusnak a tanítványok, akiknek sorsa az, hogy helytállnak-e a középiskolákban, főiskolán, egyete­men. mindig éppúgy érdekelte, mint versköteteinek vissz­hangja. A költőnek feleljenek a miskolci, egri. debreceni, mezőkövesdi olvasók, akik költői estéken sugárzó arccal hallgatták. CS. VARGA ISTVÁN VVAA/WVAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAiWWWVWVAAAAMVNAAAAAAAAAAAj tv AAAAANAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA A z édesapám sokat, betegeske- ^ dett; ez nagyban hozzájá­rult, hogy nálunk a családi élet a polgárcsalád ideáltípusává fejlőd­jék ki. Végtelen szeretettel és ál­dozatkészséggel csüggtek egymá­son a családtagok, de az egész többi világ, különösen a dél-ma­gyarországi sváb faluban, Apatin- ban, közömbösségig idegen, és amennyiben a család közvetlen ér­dekeivel nem került vonatkozásba, érdektelen volt a számukra. Ebben a meleg, lágy és exkluzív családi atmoszférában kezdettől fogva szemben találtam magam egy kü­lönös emberi lénnyel; egy fedél alatt élt velünk, és nem tartozott hozzánk, korábban kelt, mint a többiek, behozta az ételt nekiink de nem ült az asztalunkhoz, s csak azért jött be a lakószobákba, hogy kitakarítsa őket. de ha már rend­ben voltak, akkor az ő számára nem volt bennük hely. Barátságo­san szóltak hozzá, de főleg csak Sínké Ervin*: Szemben a bíróval *Nyolcvan éve született Sin- kó Ervin, Jugoszláviai ma­gyar író, jelentősebb regé­nyei: Optimisták, Egy regény regénye, Egidius útra kelése Születési, évfordulója alkal­mából közöljük önéletrajzá­nak egy részletét. Részlet akkor beszéltek vele, ha kértek tő­le valamit. Jó, vagy rossz cseléd­ként beszéltek csak róla, s a mi szobáinktól messze, hátul a kony­hában töltötte el a ház összes la­kóitól mérhetetlenül különböző életét. S mintha nemcsak idegen, hanem ellenség is volna, mert nyil ­ván előle zártak be minden szek­rényt, s még a falusi házunk nagy­kapuját is esténként valamelyik családtagnak magának kellett be­zárni. nehogy a cseléd éjszaka be­engedhessen valakit. Ha nem szen­vedtem volna az ellenséges ide- genség alatt, mely az utca közt és köztem fennállott, talán ez a csa­lád és cseléd közti viszonyt észre se vettem volna. Ma azt hiszem, hogy ez a gazda- és cselédviszony váltotta ki bennem az első tudatos lázadást, az ellen, amit körülöttem mindenki természetesnek talált. Az tudom, hogy mindig szerettem volna megtudni, mi gondolnak a cselédek rólunk, és idegenek, meg- közelíthetetlenek, titokzatosak ma­radtak számomra, mint az egész többi, a mi házunkon kívül eső világ. A cél, nyilván, kezdettől fogva adva volt bennem, és majd­nem sohase vált számomra kétsé­gessé. A majdnem: a világháború volt. Addig nemcsak a cél, hanem a hozzá vezető út is kétségtelennek látszott. A ttól kezdve, hogy a városba került fiatal gimnazistaként először tettem be a lábam a szabad­kai szociáldemokrata munkásott­honba, egész a világháború kitörésé­ig egyetlen boldog mámorban éltem. A munkásotthonban senki sem tö­rődött fajjal, felekezettel, nemze­tiséggel. magyar, szerb, német munkások ültek együtt, és engem, éretlen . gimnazistát, első naptól kezdve, akár tudatosan, akár öntu­datlanul, százszor különb pedagó­giai érzékkel kezeltek, mint a szü­leim, akik kétségbeesetten nem tudtak mit kezdeni velem, s mint a gimnáziumi tanárok, akik csak szorgalmasan buktattak. A sza­badkai munkások között életemben először hullt le rólam az a félig bűntudatos, félig gyanakvó, mindig kínzó bizonytalanság, amit a mi elzárt házunkból és a falusi utcá­ról hoztam magammal. Első perc­től kezdve, hogy oda beléptem, nem voltam egyedül, sőt, riadt és szomorú nézőből egyszerre egy kö­zösségnek nemcsak befogadott, ha­nem tevékeny tagjává is lehettem. Ök találtak nekem munkát. A föld nélküli parasztok közül sokan sze­rettek volna írni-olvasni megta­nulni, s azonkívül — mondták — kellene valaki, aki a különböző szakmák könyvtárait rendbe tartva tudjon az elvtársaknak az ő. mű­veltségi fokuknak megfelelő köny­veket ajánlani. Feladatot, munkát adtak nekem, és elvtársnak szólí­tottak! Az iskola, melynél jobban s később csak a kaszárnyát gyűlöl­tem. eztán keveset látott, nem értem rá. El kellett olvasnom a munkás- otthon könyvtárának könyveit, hogy tudjam, melyiket melyik elvtársnak ajánljam — s úgy érzem, ha van va­lami, ami szimbolikus jelentőségű Magyarországra, akkor ez az: a 100 000 lakost számláló városban énnekem a könyveket, amikből a legtöbbet tanultam, munkások ad­ták. A z ő filléreikből került ki az. a könyvtár, melyből én a szocializmusban megtaláltam a cél nevét, a célhoz vezető utat, s a nem vágyként, de élő valóságként az egész földet átfogó közösséget. Ok nem nevettek, ők mellém álltak, segítettek, mikor a cselédlányok szakszervezetének megalakításához kezdtem — ők megértették, hogy a cselédlányok nagyobb része idő­vel visszamegy a falujába, és gon­doskodni kell róla, hogy a batyu­jában kis szocializmust is vigyen Liaza a jobbágyi sorban tengődő analfabéta faluba. És később elő­adásokat is tartottam a könyvek­ről. miket elolvastam, és nekem, fiatal kölyöknek szabad volt fel­olvasnom a rossz verseimet is, mert tele voltak forradalmi lelke­sedéssel, és háromszor olyan öreg emberek, mint én, öreg munkások tapsoltak nekem, és biztattak, hogy írjak. És sztrájkoknál és ut­cai tüntetéseknél köztük állhattam, velük énekelhettem, és velük gyű­lölhettem gróf Tisza Istvánt, és velük együtt hittem, hogy a nem­zetközi szociáldemokrácia le fogja rombolni az országhatárokat, a ka­szárnyákból múzeumokat és isko­lákat fogunk csinálni, és hogy mi, egyedül mi, szociáldemokraták fogjuk megvalósítani a próféták legmerészebb álmait, testvérek or­szágává tenni a világot. gyönyörű volt — és akkor elkövetkezett 1914. július hónapja. Tizenhatéves voltam ak­kor. WWWWWVVWSAAAA/WNAAAAAAAAAAA/VWWWWWWVvVVWV'AAVVVVWV WWWVWWVVVVVWWWWVWVVWWVVVWvVWWW^VW,.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents