Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

Illák, oda és vissza Zsúfolt buszok érkeznek reggelente a megyeszék­helyre. Naponta húsz-, harmincezren szállnak buszra, jönnek autóval, mert hisz a város vonzáskörzete 30— 60 kilométer. Az üzemek megéreznék, ha máról hol­napra beszüntetnék valamilyen oknál fogva az utazást. Ismert ez a folyamat, nincs is szándékomban mellette hosszasan elidőzni. De nemcsak a munkások ingáz­nak. Az értelmiségiek százai utaznak nap mint nap a nagyvárosokból a vidéki településekre. Pedagógusok, orvosok elsősorban, de mérnökök, jogászok, közgazdá­szok sem hiányoznak ebből az ellentétes irányú ingá­zásból. Nem tudom, hányán lehetnek, semmiféle hiva­talos összesítés, felmérés nincs erről. Csak ismerőseim között összeszámoltam több tucatot. Hogy naponta ezrek utaznak a megyeszékhelyre, abban már senki nem lát semmi különöset. Az élet diktálja ezt a folyamatot. A mezőgazdaság már mun­kát nem tud adni, a város pedig még otthont nem tud nyújtani minden bejárónak. A felgyorsult urbanizáció olyan kihívást intézett a városok ellen, hogy képte- lanség e feladattal megbirkózni. Lakás és még több lakás kellene, de egyszerre nem nőnek ki a földből az otthonok ezrei. Az ellentétes irányba járók közül azonban sokan nem várnak lakáskulcsra. Pedig a legtöbb pedagógus­nak, orvosnak, mérnöknek községben vagy kisváros­ban gyorsan biztosítanák a letelepedést. Például az egyik városka tanácselnöke azért panaszkodott, hogy az erre a célra kijelölt lakások nagy része üresen áll. Nem vonzza a pedagógust, az orvost a háromszobás összkomfort. Hogy miért? Nem adják fel a fővárost, a megyeszékhelyet. Közülük sokan ott csak albérlet­ben laknak. A kis szobán kívül azonban van egy re­ményük, hogy 4—6 év múlva „telekkönyvileg” is budapestiek, szegediek, miskolciak lesznek. Pedagógus ismerősöm karalábét, káposztát árul a piaci standon. Mamájával együtt méri a gyümölcsöt, csinálja az üzletet. A szülőknek ez a megélhetésük, de neki csak ideiglenes állomás. Itt várja ki, hátha jut neki is nagyvárosi állás. A történethez tartozik, hogy néhány évig autóbuszozott. Oda-vissza 70 kilométert tett meg naponta. Egy kis községben tanított, szépen keresett, mellékesekkel együtt havonta összejött ötezer. Aztán munkája jutalmául lakást kapott volna. Ekkor kérte ki a munkakönyvét „Nem akartam odakozmá- sodni”. Pedig a község vezetői többször kérték segít­ségét és megbecsülésüket másban is kifejezték. Már hetedik éve, hogy ezt az átmeneti életet éli. A karalá­bétermelés mellett nyelvórákat is ad. Biztatgat, nem a pénzért csinálja, csak azért, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Jogász ismerősöm hétfőn reggel felszáll a menet­rend szerinti járatra és szerdán jön vissza. Csütörtö­kön odautazik, aztán megint retyr. öt-, hétezret ke­res, de alig várja, hogy egy jó állás megürüljön a megyeszékhelyen. Türelmes embernek tartja magát, és ahogy mondta, ha kell, öt, évig is utazik. Hasonló epizódok egész sorát írhatnám le. Mi közöm hozzá? — kérdezheti az olvasó. Hogy ki, hol dolgozik, az mindenkinek a maga dolga. Azzal sem köteles senki elszámolni, hogy szabad idejét mivel tölti. Sakkozik, vagy olvas, sportol, vagy utazik. Végül is, nem olyan nagy vállalkozás ma már a napi buszo- zás, vonatozás... Egy fővárosi bennszülött napi más­fél órát is rááldoz a közlekedésre. A kijárók nem sok­kal többet, vagy még ennyit sem töltenek el a külön­böző járműveken. Az átjárás, az ideiglenes letelepedés, pillanatnyi ottlét és a helyben lakás minőségi követelményei má­sok. Aki az életét részben a közlekedéshez igazítja, szorgalmát, kezdeményezőkészségét, tudását feltehető­en nem tudja egy település érdekében sem hasznosí­tani. Sem ahonnét indul, sem ahová érkezik. Ilyen esetben igényelni is nehéz ezt a fajta hozzáállást. A jó ötletek, az alkotókészség, a szellemi erő hiányát minden település megérzi. Legyen az kisközség vagy nagyváros. Mindenütt szükség van a helyi értelmiség kezde­ményezésére, javaslatára — egyáltalán léiére. Az év­ről évre rendezett települési versenyek jól példázzák: a társadalmi erők összefogásával nagyobbat tud előre­lépni a város és a falu, mint anélkül. Más kérdés, ho­gyan használják ki ezt a lehetőséget, igényt, tarta­nak-e az erőkre. Előfordul több helyen is, hogy a meg­levő adottságok nélkül élnek. Különböznek a települések és nem is cél, hogy egyformák legvenek. Nem is lehetnek, hiszen szere­pük, kialakulási történetük más, és bizonyos egyenlőt­lenség mindig meg is marad. De a harmonikus fejlő­dés olyan elengedhetetlen követelmény, amivel a hétköznapok emberének is számolnia kell. Ez a szem­léleten is múlik. A szemléletváltás nem megy dudaszóra, sem bü­rokratikus intézkedésekre. Sajnos, az ember rossz természetéből következik, gyakran nagyobbnak látja az árnyékot, mint amilyen az valójában. Ebből a tu­lajdonságból erednek az előítéletek. Az olyan előíté­letek is, amelyek a vidéki településekkel szemben alakultak ki. Ilyen például az, hogy a kultúra méterek, távolság kérdése. Az ingázásnak idézett formáját ép­pen a kultúra szent nevében vállalják. Hogy itt lehet, ott nem. De néhány méterre a színháztól sem mindenki nyitott szájjal szívja a civilizáció tömjénjét. A közsé­gekből pedig sok pedagógus hiányzik. Nem azért, mert nincs, aki órát adjon- hiszen kijárnak, az állás* betöltik. Délután, esténként is szükség lehet rájuk, amikor foglalkozást vezetnének. Hiányzásuk még job­ban elülteti a kételyt, hogy a városé a kultúra. Az ilyen előítéleteknek nemcsak tanúi, hanem szenvedői is vagyunk. HALÁSZ MIKLÓS S zerte a világon a ne- velést-oktatást meg­újítani szándékozó tö­rekvéseknek lehetünk tanúi, s a változások gyakrabban követik egymást, mint régeb­ben. Jellemző ez a hazai ok­tatásügyre is, amely éppen ebben az esztendőben teszi meg az újabb, nagy lépése­ket avégett, hogy az isko­lák munkája korszerűbbé váljék. Dr. Gosztonyi János oktatási minisztériumi állam­titkárral folytatott beszélge­tésünkben ezúttal néhány olyan kérdést érintünk, amelyek az idei tanévkezdés újdonságaival kapcsolatosak. — Minden tanév valame­lyest más, mint a többi. Különösen igaz ez ma, di­namikus korunkban. Mi­ben különbözik a mostani tanév az előzőktől? — Ez a tanév is része az álfandó megújulási folya­matnak, egyúttal azonban — és ez nem túlzás — szocia­lista közoktatásunk egyik fontos mérföldköve. Ugyanis, olyan, általános érvényű változásokra került sor. ame­lyek eddig hiányoztak a szé­les körű pedagógiai gyakor­latból. Köztudomású, hogy e tan­évtől kezdődően az 1985, 86. tanévig az általános iskola és a középfokú intézmények valamennyi évfolyamán fo­lyamatosan új dokumentu­mokat vezetünk be, ame­lyeknek már az elnevezése is újszerű. Nem ,.tanterv és utasítás”, hanem „nevelési és oktatási terv”. Ennek három fő része szervesen épül egy­másra. Az „Alapelvek” az iskolatípus célját, feladatait és a vele szemben támasz­tott társadalmi követelmé­nyeket határozza meg; a második rész az egyes tan­tárgyak terveit; végül a har­madik rész a tanórán és az iskolán kívüli nevelés tervét tartalmazza. Ezzel az egysé­ges dokumentummal azt kí­vánjuk hangsúlyozni. hogy a nevelés és az oktatás fo­lyamata egymástól elválaszt­hatatlan, és csak e kettő együttes művelésével jutha­tunk el a szocialista nevelő­iskoláig. A magyar közokta­tás-politika történetében elő­ször lépett érvénybe ilyen okirat, sőt a bevezetés nyolc­éves üteméhez igazodva el­készült a tankönyv- és a taneszközprogramunk is. Az új nevelési-oktatási tervek bevezetése az általá­nos iskolában és a szakmun­kásképzési célú szakközépis­kolákban az iskolai élet tar­talmi megújhodását szolgál­ják. Egyúttal sor került olyan intézkedésekre is. ame­lyek intézményeink belső életét, hivatottak megjavítani. Gondolok a 11 napos mun­karend bevezetésére az alsó­fokú oktatási intézmények­ben és annak az állásfogla­lásnak a megjelenésére, amely a pedagógusok mun­kaköri kötelezettségeit ren­dezi. — A közmondás azt tartja, hogy „jóból is megárt a sok’’. Nem fenyegeti ez „Hiszek az iskola megúju­Beszélgetés dr. Gosztoiyi János államtitkárral a veszély a pedagógusokat? A változásokkal történő túlterhelés veszélye? — Sokaktól hallottam ha­sonló vélekedést, melynek alapja az iskola féltése volt. Igaz a közmondás, de akár meg is fordíthatjuk: ,,A jó­ból sosem elég”. Azt hiszem, ez utóbbiból kellene kiin­dulnunk. Látszatra ugyan független egymástól a há­rom intézkedés, azért vezet­tük be őket mégis egyidő- ben, mert úgy véljük, hogy szoros összefüggés van kö­zöttük. Ismeretes, hogy több évi kísérletezés után, 1976 őszén az alsó tagozaton érvénybe lépett a 11 napos tanítási rend. Tapasztalataink jók vol­tak: a kisiskolások pihen- tebbek. kiegyensúlyozottab­bak lettek; csökkent a szom­bati hiányzások száma: az évi tananyagot jó ütemben dolgozták föl a gyermekek és a nevelők. Érthető, hogy ezek után a felső tagozatra is ki­terjesztettük a 11 napos munkarendet. És mivel a tantervkészítők már ismerték a jó tapasztalatokat, az új dokumentumok is az új — kiterjesztett — munkarend­hez igazodva fogalmazódtak, készültek. Ez az egyik összefüggés. A másik az, hogy mivel a nevelő-oktató munkával szemben megnövekedtek a követelmények, és a pedagó­gusoknak bonyolult felada­tokkal kell megbirkózniuk, tarthatatlanná vált az az ál­lapot. hogy idejük és ener­giájuk jelentékeny részét adminisztrációs, szervezési és egyéb — mellékes — mun­kákra kelljen eltékozolniok. Ezért tartottuk halaszthatat­lannak. hogy a Pedagógusok Szakszervezetével közösen éppen most jelentessük meg a munkaköri kötelezettsége­ket tartalmazó állásfoglalást. Szeretnénk, ha a benne fog­laltak érvénysítése egyen­letesebb munkamegosztást eredményezne mind az isko­lán belül, mind az iskola és a társadalmi szervezetek közt — és ezzel elősegítené a pedagógusok, valamint más értelmiségi rétegek ará­nyosabb közéleti feladatvál­lalását. Lényegében tehát a fentiek miatt került sor a három nagy változás egyidejű be­vezetésére. * — Mit kell tenniük az ille­tékes intízmányeknek és mit maguknak a nevelők­nek azért, hogy az új tan­tervek szelleme és a peda­gógustársadalom gondolko­zásmódja összetalálkozzék és megbarátkozzék egy­mással? — Tisztában voltunk és vagyunk azzal, hogy a neve­lő-oktató munka megújítá­sával rendkívül bonyolult feladatra vállalkozunk, és hogy kezdetben sok nehéz­séggel, szemléleti akadállyal kell megbirkóznunk. Úgy gondolom, a legjobb szemlé­letformálás az, ha a neve­lőket beavatjuk a jövő ter­veibe, ha lehetőséget adunk nekik ahhoz, hop* megis­merjék a készülő dokumen­tumokat, sőt részt vehesse­nek a kidolgozásukban. így már a formálódás időszaká­ban magukévá tehetik az új gondolatokat, szándékokat. Ezért tettük közzé a tan­tervi tervezeteket, amelyeket a nevelőtestületekben meg­vitattak. és mindenki meg­tehette észrevételeit, kritikai megjegyzéseit. Sok iskolá­ban folytak az új tanterve­ket előkészítő kísérletek; a pedagógusok egy része tehát közvetlenül is fölmérhette, mit kíván a jövő iskolája tőlük és a tanulóktól, és eb­ből mennyi valósítható meg. Csakhogy — túl a kísérle­tezőkön — valamennyi peda­gógus fölkészítéséről gondos­kodnunk kell. E célból a mi­nisztérium az Országos Peda­gógiai Intézettel együtt két­éves, differenciált, három- lépcsős felkészítési tervet dolgozott ki az összes isko­latípus részére. Az első idő­szakban központi tanfolya­mokat szerveztünk, amelye­ken az oktatásügy kulcsem­bereit — iskolai csoportve­zetőket, általános tanulmányi és szakfelügyelőket, a me­gyei kabinetek vezetőit — tájékoztattuk a pedagógia és az oktatáspolitika időszerű kérdéseiről. Egyúttal a tan- tervkészítők megbeszélték velük a problémákat, kívá­nalmakat. Ezután került sor a megyei tanfolyamokra. Ezeken az intézmények igaz­gatóit és a szakmai munka- közösségek vezetőit készítet­tük föl — az előbb említett módon — a várható változá­sokra A legfontosabb azonban a „harmadik lépcső”, a tan­testületek általános pedagó­giai és szaktárgyi fölkészü­lése, amelynek sikere nagy mértékben függ a központi és a megyei tanfolyamok hatásától, de nagyon sok mú­lik az igazgatókon és magu­kon a nevelőkön is. Szeret­ném megjegyezni, hogy ilyen, minden pedagógusra kiterje­dő, ha úgy tetszik ,,tervsze­rű szemléletformáló” mun­kát a múltban nem végez­tünk. és mivel nem voltak megfelelő tapasztalataink, valószínű, hogy e tekintet­ben kisebb-nagyobb szerve­zési hibákat most is elkö­vettünk. Ugyanakkor a pedagógu­sok jól tájékozódhattak a rendelkezésükre bocsátott anyagokból, magukból az új dokumentumokból, az általá­nos és a szaktárgyi útmuta­tókból, a cikksorozatokból, az OPI számos kiadványából, valamint az Iskolatelevízió és az Iskolarádió adásaibóL De e sokoldalú segítség sem pótolhatja a pedagógusok belső igényét a kor követel­te megújulásra; fogékonysá­gukat, nyitottságukat a kor­szerű szemlélet befogadásá­ra, önmagukban való kiala­kítására. E téren még szá­mos tennivalója akad az in­tézményeknek és az egyé­neknek egyaránt. — Ahhoz, hogy a nevelés színvonala tartósan növe­kedjék, jól képzett neve­lőkre van szükség. Egye­lőre azonban sok a képe­sítés nélküli tanerő. Vár­ható-e javulás ez ügyben? — Az utóbbi években a' szakos ellátottság és a kép­zés minősége tekintetében fokozatosan javult a helyzet. A pedagógusképzésben fi­gyelemre méltó tartalmi korszerűsödésnek lehetünk tanúi. Gondosan fölmértük az ország pedagógusszükség­letét, azt. hogy hogyan fog alakulni a gyermeklétszám* tudjuk, hogy hány tanító­ra, szaktanárra lesz igény1 és ezzel kapcsolatban a szük­séges intézkedéseket. A Bu­dapesti Tanítóképző Főisko­lán speciális, Szekszárdon és Zsámbékon kihelyezett főis­kolai tagozatot létesítettünk, és nemcsak a beiskolázást, hanem a nevelők elhelyez­kedését is tervszerűbbé tet­tük. E pillanatban arról még nincsenek pontos adataink, hogy milyen személyi felté­telek közepette kezdődött meg az idei tanítás iskolá­inkban. de a jelzések azt mutatják, hogy csökkent a képesítés nélküliek száma. E kedvező folyamat kiterjedé­sét várjuk a következő évek­ben. — Végül; hisz-e ön abban, hogy a pedagógus-társada­lom sikerre viszi az új, a. korszerű tanügyi eszméket? — Erősen hiszek az isko­la megújulásában. abban, hogy nevelőink képesek e folyamat kulcsembereiként dolgozni. És ezt nemcsak a hivatali tisztem mondatja velem. Az előző években sok­felé jártam az országban, volt alkalmam találkozni, beszélgetni pedagógusokkal. Mindig megfogott az a lelke­sedés. az a szeretet és opti­mizmus, ahogyan munkájuk­ról, iskolájukról, tanítványa­ikról szóltak. Ügy érzem, többségük képes a folytonos megújulásra. Társadalmi ösz- szefüggésekben gondolkod­nak, tudnak és akarnak dol­gozni a nevelésügy nagy céljainak elérése végett. Ez a legtöbb és a legfontosabb. Ha ebben a szellemben kezd­ték az új tanévet — és kez­denek majd minden új tan­évet —, akkor a nevelő iskola megteremtése jó kezekben van GYŐRI GYÖRGX ÍD. SZABO ISTVÁN: Tengelyen való szállítás

Next

/
Thumbnails
Contents