Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

Iránytű a histáriához Hárman a hazafias tanácskozásról Pénteken fejeződött be Egerben a szocialista hazafi- sagról rendezett kilencedik országos tanácskozás. A kon­ferencia vendégei élmények, ismeretek sorával gyarapod­tak. Munkatársunk három résztvevőtől az alábbi kérdé­sekre kért választ. — Milyennek tartják a té­maválasztást, elősegítette-e a termékeny vitát? — Elhangzott sok elméleti jellegű megjegyzés, tisztázó­dott jó néhány fogalom. Mi ennek a gyakorlati jelentősé­ge? Az itt szerzett tapaszta­latok kamatoztathatók-e a hétköznapok során? DR. KARSAI ELEK törté­nész, a SZOT Levéltárának vezetője: ' —• Rendkívül örültem az alaptéma felvetésének. Sze­rintem feltétlenül szükség volt arra, hogy körvonalaz­zuk a munkásosztály, a mun­kásmozgalom és a hazafiság összefüggéseit. Kellett ez, mert még hatnak a téves hie­delmek, s az is tény, hogy if­júságunk egy része e téren meglehetősen tájékozatlan. Hadd említsek személyes pél­dát. Tanítok a Budapesti Mű­szaki Egyetemen. Mi tagadás: kissé meghökkentem, amikor rájöttem, hogy a hallgatók milyen szerény útravalót hoztak magukkal a középis­kolákból. Nem adatokat, év­számokat követeltem, csak arra voltam kíváncsi, hogy mit tudna« a második világ­háború legfontosabb esemé­nyeiről. Tájékozatlanságuk elképesztett. A többségnek fogalma sem volt arról, hogy mit jelent, miért jött létre az antifasiszta koalíció. Egyszó­val: a legújabb kori história oktatása egyáltalán nem felel meg a követelményeknek. Nos. most erről is beszél­tünk. Helyes, ha különböző beosztásúak és foglalkozá­súak jönnek össze, mert ez az összetétel biztosítja a sok­rétű megközelítést. Mindenki érdemleges dologgal rukkolt ki. Szerencsére a bevezető előadás nem lezárt egész volt, hanem lehetőséget adott a vitára, az egyes gondolatok boncolgatására, továbbvitelé­re. Sportnyelven szólva: fel­dobta a labdát, s ilyenkor nem akad futballrajongó, aki ezt tétlenül nézné. Aki el­jött, nem csalódott, mert nemcsak elvi megállapítások gyűjteményét raktározhatta el, hanem mindennapi tevé­kenységéhez is kapott ötlete­ket. DUDÁS JÓZSEFNÉ egri is. kolaigazgató: Dr. Karsai Elek — 1967 óta rendszeres ven­dég vagyok, így összevetésre is volt alkalmam. Bízvást ál­líthatom: a nevelőknek meg­érte itt lenni. Mindannyian tudjuk, hogy tanítványaink meglehetősen felszínesen is­merik a munkásmozgalom krónikáját, s még a helyi ve­teránok tetteiről, áldozatvál­lalásáról is meglehetősen ke­veset hallottak. A tudás egyébként sem elég, ha hiányzik mellőle az érzelmi átélés. Mi ezt szeretnénk el­érni, csak hát nem megy könnyen. A részvétel szá­momra egy kissé önkontroll is: felmértem, hogy a ná­lunk munkálkodó tanárok meddig jutottak, s mit tehet­nek a gyorsabb előrelépés ér­dekében. Mérlegelhetem is­kolavezetői tevékenységem, rájöhetek: hol szorít a cipő. A jelenlét lehetőség arra is, hogy kitekintsünk, észreve­gyük: mások hol tartanak, melyek a megoldásra váró országos gondok. Számomra vonzó volt a nyíltság, a ne­hézségek kendőzetlen jelzése. Dudás Józsefné Tetszett az az igazságfeltáró szenvedély, amely a história neves búvárait jellemzi, akik lakkozás nélküli valóságfel­tárásra törekszenek. Ez a másfél nap nem veszett kár­ba. Az anyagot — s ez már hagyomány nálunk — külön tantestületi értekezleten be­széljük meg. Ennek kartár­saim is — nemcsak a törté­nelem ( szakosokra gondolok — örülnek, hiszen tippeket kaphatnak, olyanokat, ame­lyeket jól hasznosíthatnak. DR. LIPTAI ERVIN ezre­des, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka: — A korábbi konferenciák egyikén már elemeztük a szo­cialista hazafiság és a törté­nettudomány, valamint a históriai kutatások összefüg­géseit. Ettől függetlenül ér­demes volt a jelenlegi témát feldolgozni, mert a forraáal- mi munkásosztály hagyomá­nyai meghatározó jellegűek a honhoz való kötődés kialakí­tásában. Ezek — s ezt kendő­zés nélkül ki kell mondani — még nem foglalták el az őket megillető helyet sem a nem­Dr. Liptai Ervin ezredes (Fotó: Perl Márton) zet, sem az ifjúság tudatában. Terítékre kerültek a hiányos­ságok is. Ez jó, mert felszá­molásuk össztársadalmi fel­adat. A legtöbb a pedagógus teendője. Ezért helyes, hogy találkozhattunk képviselőik­kel. Ügy érzem: ők is elége­dettek, mert nemcsak a tu­dományos alkotómunka mű­helytitkaiba pillanthattak be, hanem javaslatokat is gyűjt- hettek, s ezeket a katedrán meg is valósíthatják. A meg­hívottak különböző pozíció­kat töltenek be, s az élet más -más területén dolgoznak. Ebből következik, hogy a té­mát saját szemszögükből vi­lágították meg, ha szót kér­tek. így egy-égy kérdést nem boncolgathattunk túlságosan mélyrehatóan. Mégsem saj­nálom ezt, mert a sokszínű­ség gondolatokat ébresztett, s ezeket őrizzük, tovább töp­rengünk rajtuk, s ez minden­képpen a nemes ügyet szol­gálja. Közös a felelősségér­zet, s munkaterületünkön azonos elvek szerint szorgos­kodunk az ifjúság, a jövő hasznára. Ügy is fogalmaz­hatnék, hogy aki eljött ide, iránytűt kapott az eligazo­dáshoz. Pécsi István fiöiélidegek... ? Furcsa ügy ez az egész, olyasmi, amin tulajdonkép­pen nem volna érdemes vi­tatkozni. Vagy mégis? ... Hiszen az emberekre éppen az az egyik jellemző, hogy vitatkoznak. igyekeznek meggyőzni egymást valami­ről. Persze, az már más kérdés, hogy miről? S kap­csolódva: vajon minden té­ma olyan-e, amin okvetle­nül vitatkozni kell, fölösle­gesen tépve egymás idegeit? A történet dióhéjban any- nyi, hogy lassan három esz­tendeje több hivatalos csa­tornán kérte egy idős em­ber — indokoltan hivatkoz­va betegségére —, hogy a szomszédja az ablakhoz igen közel eső nyúlketrece- it és sertésálját helyezze arrébb, mert a bűztől nem tud meglenni. Tüdőbeteg, így a kívánsága érthető volt. Ezt a KÖJÁL is mél­tányolta, de a hercehurca csak folyt tovább. A későb­biekben már a szomszéd illemhelyének az áttelepíté­se is szóba került (hasonló­képpen a panaszosnál is), de az ügy, a torzsalkodás csak nem szűnt meg, bár ma már a nyúlketrecek is a megadott határon túl van­nak, és a sertésólat sem használják „rendeltetésének megfelelően”, hanem a tűz­rendészet! előírásokhoz iga­zodva tüzelőanyagot tarta­nak benne. Igaz, a gázolaj sem a legillatosabb „spré”, s az is igaz, hogy a környé­ken .eléggé zsúfoltan épít­keztek az emberek. Ma már nem két, hanem legalább három szomszéd haragszik, elsősorban a jogosan pa­naszkodó idős, beteg em­berre, aki viszont vélemé­nyünk szerint is kissé me­revebbre feszítette a húrt. A községi tanács elnök­asszonya elmondta, hogy az „eredeti” két panaszos nyugdíjas, mindketten mun­kásemberek voltak, s köz- megbecsülésnek örvendenek, hiszen nyugdíjazásuk óta is vállalnak társadalmi funk­ciókat. Igen, évtizedek óta ismerik egymást, jó bará­tok voltak, ugyanabba a gyárba jártak dolgozni, s a szomszédság sem jelentette az említett betegségig a rossz viszony forrását. S most? Csoda, hogy nem pe­reskednek. A szakigazgatási szervek a különböző szinten igyekeztek megfelelő — bár inkább a paragrafusoknak, mint a körülményeknek megfelelő — megoldást ta­lálni, de valahogy egyik esetben sem tapasztaltuk — olvasva a hivatalos papíro­kat —, hogy az ember is helyet kapott volna a sorok között. Kivéve talán a KÖ­JÁL vizsgálatait és állás- foglalásait. Ezenkívül foglal­kozott az üggyel a járási hi­vatal, a megyei tanács épí­tési osztálya, a megyei ta­nács vb-titkársága is. Több­ször is. mert érkezett levél a rádiótól és a televíziótól, jelezve a panaszos panaszát, s kérve az ügy méltányos intézését..; Ma már, ügy véljük, bé­kességre hajlik a hangulat, mert maguk a szomszédok is érzik hogy a harag rossz tanácsadó, viszont békés úton emberibb az ügy elin­tézése. A szomszéd nem akadékoskodik, a beteg em­ber azonban érthetően türel­metlen. Muszáj országos ügyet csinálni néhány ól át­helyezéséből? (Az egy má­sik kérdés, hogy nyáridőben a legyek nem Veszik tudo­másul az ólakra előírt biz­tonsági távolságot...) Neveket szándékosan nem írtunk, hiszen ismételten! közmegbecsülésnek örven­dő, idős. munkásemberek­ről van szó. Csak azt sze­retnénk hangsúlyozni, hogy az emberi kapcsolatok és az ügyintézés neon mindig áll1 szinkronban egymással, s ilyenkor nemcsak a pana­szosok és panaszoltak, ha­nem maguk a hivatalnokok) is érezhetik a kötélidegek hiányát! (kátai) Bt béke forradalmai 1. Előzmények: a dualista monarchia A soknemzetiségű Habs­burg-monarchia múlt száza­di korszerűsítése, az osztrák —•magyar kétközpontos meg­oldás már születése pillana­tában izzó viták, sodró érvek és érzelmek kereszttüzébe került. Az 1867-es kiegyezés és a dualista államberendez­kedés, s egyben a polgári át­alakulás adott lezárása ugyanis a századok folyamán felhalmozódott közép-kelet- európai problémák jó részét nem oldotta meg, csupán a mélybe fojtotta. Ezzel ter­mészetesen nemcsak elmér­gesedésükhöz járult hozzá végzetes módon, hanem új és önpusztító ellentmondások kiinduló pontjává is lett. Előnyök és hátrányok A fenti pár mondatos jel­lemzés — különösen a végki­fejlet, az I. világháború utá­ni felbomlás ismeretében — meglehetősen sötét képet fest Ausztria-Magyarországról. Amely kép természetesen így — eléggé egyoldalú is. Min­den esetre, ha sorjában, a negatívumokat és pozitívu­mokat, az előnyöket és a hátrányokat mérlegre téve vizsgáljuk a Monarchia telje­sítményét, árnyaltabb össz­képet nyerünk. Nézzük elő­ször a kétségtelen és megha­tározó negatívumokat. Ezek legelsője pedig, hogy a Habsburgok jogara alá 1978. október 22., vasárnap szerveződő soknemzetiségű birodalom a XVIII. századi dinasztikus elveket testesí­tette meg: az uralkodóház érdekei kiemeltek és megha­tározók maradtak. Megalaku­lásával tehát a korszerű nemzeti fejlődés szempont­jait érte sérelem. Két „tör­ténelmi” és „vezető” nemze­tiség az összlakosságnak együtt is csak kisebbségét ki­tevő osztrák és magyar meg­egyezésükkel és az úgyneve­zett közös ügyekkel (minde­nekelőtt a hadsereggel és a tragikomikus ambíciókkal hajszolt, egyre korszerűtle­nebb nagyhatalmi külpoliti­kával) biztosították a többi nemzetiség feletti további uralmukat, az 1860-as évek­ben már meg-megingó biro­dalom további fennállását. Másként fogalmazva : az Osztrák—Magyar Monarchia egy feudális-dinasztikus in­tegráció továbbélő maradvá­nya volt olyan időszakban, amikor az effajta képződmé­nyek korszerűtlensége ro­hamléptekkel bizonyosodott be. Logikus volt tehát, hogy rengeteg feudális eredetű — főként társadalmi — marad­ványt konzervált kereteiben. És a pozitívumok? A tör­ténettudomány meglepeté­sünkre elég sokat produkált belőlük. Azonban rögtön je­gyezzük meg: ezek a pozití­vumok a súlyos, organikus hátrányok alapvetőségét alig kérdőjelezik meg. Nézzük Magyarországot. Mindenekelőtt a kiegyezés nálunk konszolidálta a bim­bózó kapitalizmust és annak minden előrevivő kedvezésé­vel fél évszázados intenzív tő­kés fejlődést fett lehetővé. Egyben modern polgári ál­lamot és államháztartást ala­kított ki, ami különösen a tőlünk keletebbre fekvő ál­lamokkal való korabeli ösz- szehasonlításban állja meg a próbát. 1868-ban európai színvonalú általános tanköte­lezettséget vezettek be. Mo­dern közlekedési és hírközlé­si hálózat épült ki (noha pa­namák és egyéb botrányok árán). Fejlődött a mezőgaz­dasági termelés (ám az alap­vető nagybirtokstruktúra vál­tozatlan maradt) és kialakult a modern gyáripar (nem el­hanyagolható szerkezeti tor­zulásokkal). A századforduló­ra a monopóliumok kezdetle­gesebb formái, a kartellek is megszülettek és megjelent a finánctőke. Emelkedett az urbanizáció szintje és gyöke­resen megváltozott a társada­lom képe is. Ám itt rögtön álljunk is meg. Már jeleztük, hogy társadalmi vonatkozá­sokban súlyos mego.ldatlan- ságok terhelték a kort. Me­lyek voltak ezek legfőbbjei? Megoldatlan társadalmi problémák Észrevehettük, hogy a po­zitívumok, amelyeket felso­roltunk, sem teljesen egyér­telműek. A dualista kori Ma­gyarországon nem a kétség­telen gazdasági fejlődés té­nyei váltak meghatározóvá, hanem a társadalmi-politikai szerkezet változtatásokat za­bolázó krónikus merevségei. A volt feudális uralkodó osztályok megőrizték pozí­cióikat, sőt a korszak vége felé még növelték is befolyá­sukat. Az uralkodó teljesen kézben tartotta a hadsereget és meghatározó szava volt a külpolitika irányításában. Az arisztokrácia „összmonar- chiai”, i.merkanti” (iparral összefonódó) és „agrárius” (a nagybirtokok érdekeit kormányzati politika rangjá­ra emelő) csoportjai majd­hogynem csorbítatlan hatal­mat élveztek. A középbirto­kosok megtartották vidéki (megyei) irányító szerepüket. A nem a magyar társada­lomból szervesen kifejlődő, eredetében jórészt idegen burzsoázia a hagyományos vezető rétegek politikai ha­talmát nem kérdőjelezte meg, sőt inkább hozzájuk idomult, igyekezett velük összefonódni. Az úri státuszt görcsös ragaszkodással fenn­tartani igyekvő középrétegek „krémje”, az úgynevezett dzsentri sem volt alkalmasa múlttal való radikális szakí­tásra: éppen annak intéz­ményrendszerét, saját lét­alapját védte tíz körömmeL Sőt, egyre korszerűtlenebb ideológiája és életmódja tár­sadalmiig bevett mércévé vált. A városi kispolgárság­nak a „zsidó"-val való elna­gyolt azonosítása pedig azt a később tragikus infernóba torkolló látszatot erősítette, hogy a kapitalizmus Magyar- országon idegen jelenség. A korszak legszámosabb és az országra legjellemzőbb ré­tege a parasztság maradt. Differenciálódása és gyorsu­ló tömeges nincstelenné vá­lása a kor alapvető társadal­mi problémájává mereve­dett. Az iparfejlődés képtelen volt felszívni a nagy infra­strukturális beruházások (vasútépítés, folyamszabá­lyozás) után feleslegessé vált agrárproletár réteget. Mint­hogy a nagybirtok szilárd rá­telepedése az országra a még oly szerény agrárreform legális lehetőségét is kizárta, egy jó részüknek nem ma; radt más, mint a kivándor­lás... A honnmaradó több­ségnek pedig a kisebb fellob- banásokkal tűzdelt elfojtott várakozás — a megfelelő al­kalom kiböjtölése. S a jövő hordozója, a munkásosztály? Kialakuló elitgárdája — a szakmun­kásság — idegen (bevándo­rolt) eredetű és magas szín­vonalú volt. Ám tömegeinek falusi származása és tanu­latlan segédmunkára alkal­mazása már önmagában is konzerválta a kétlakiságot, az agrárproletár túlsúlyt. A munkásosztály helyzetét és sajátosságait mindenesetre a nyugat-európainál kedve­zőtlenebb bér-, szerkezeti-, munka- és életkörülmények határozták meg. A kelet­európai sajátosságnak te- kinhető alacsonyabb szer­vezettség pedig nem tette lehetővé a viszonyok akár nyugati típusú javulását, az ottani osztályharc eme nem elhanyagolható eredményét sem. Változást majd csak — időlegesen — a forradalom hoz. És a feszítő erejű társa­dalmi ellentmondások sorá­ban még nem is tettünk említést a nemzetiségi kér­désről ... A nemzetiségi kérdés A kiegyezés elodázta el­lentmondások legfőbbje pe­dig éppen ez a probléma volt. Magyarország lakossá­gának a kiegyezéskor még a fele sem volt magyar anyanyelvű. Mindazonáltal a hivatalos ideológia ma­gyarnak, az egységes és oszthatatlan magyar politi­kai nemzet tagjainak tekin­tette az országlakók összes­ségét. és nem ismerte el nemzeti-nemzetiségi külön jogaikat. Válaszul a kielé­gítetlen magyarországi nemzetiségek 1807 után po­litikai passzivitásba vonuL tak, és elvetették a külön­ben liberális Eötvös-féla nemzetiségi törvényt, amelynél jóval túlmenő ön-i kormányzati jogokat köve­teltek. Ezzel átengedték a helyet a törvényt jobbról támadó, erősödő magyar so­vinizmusnak, a különösen a városokban és vegyes lakos­ságú területeken nagy lép-) tekkel előrehaladó terme-1 szetes asszimilácóival meg nem elégedő, a nemzetisé­geket feleslegesen bosszantó! — és sikertelen! — magya- rosítási törekvéseknek. A nemzetiségi politika az 1890-es években kezdett megváltozni: a fiatal, dina­mikus, radikális és valóban polgári új nemzetiségi veze­tő réteg más kereteket igyekezett teremteni. Bele-; törődtek a dualizmus politi-J kai konszolidációjának rea­litásába, és a hagyományos nemzeti célok visszafogásá­val fontos demokratikus és szociális érdekek képvisele-; tét vállalták. Céljuk a nem­zetiségi problémának az orr szág demokratizálásán ke­resztüli megoldása volt. Ám sorra csalódások és vissza­utasítások érték őket így nem véletlen, hogy a későb­biekben, a dualizmus nö­vekvő válsága idején már újra az autonomista és fö­deratív megoldásokkal lát­juk őket kacérkodni, sőt; intenzív kapcsolatokat épí­tenek ki saját szomszédos nemzetállamaikkal is. De a Monarchia, a történelmi Magyarország felrobbantá­sának, szétdarabolásánald nyüt sürgetéséig majd csaki a törvényszerűen beköszönj tő világháború folyamán jutnak eL í Dérer Miklós (folytatjuk) Következik: (2. Előzmények.: háború é4 összeomlás) f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents