Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
AAAAA^AAAA/SAAAAAA^AAAAAA/>^-AAAAA>VNAAAAAA^A<*«AAAAAAA/\AAAA<V* ed Most már én is... — Helló — mondtam a pincérnek. — Please, Mister — rohant oda hozzám a pincér, mit sem törődve a körülöttem ülőkkel és az előttük levő asztalokkal. — Egy körömpörköltet, ha lehetne, sok zafttal, kevés körettel... — Micsodát? — nézett rám megdöbbenve a pincér, hogy jól hallotta é... — Körömpörköltet... — Maga magyar? Várjon a sorára, láthatja micsoda rumli van itt... Különben is csak most jött... És különben is a körömpörkölt elfogyott és holnapután sem lesz... — Halló — akartam inteni a pincérnek, de még az előtt odarohant hozzám, puhán felemelte a karomat, ha már én emelni akartam, akkor ő segít ebben is a kedves vendégnek. Természetesen. — Mit parancsol az aranyos vendég? — kérdezte és kendőjével puhán letörölte az októberi nyár és az éhség űzte rohanás verítékcseppjeit. — Ugyan kérem... Én nem szoktam parancsolni. Én legfeljebb kérni szoktam és... — .. semmi kérés... Nálunk, kérem, a kedves vendég óhaja parancs. Igenis, mit tetszik parancsolnia a kedves vendégnek? — tagolta most már az imént a tiltakozást kiváltott szót a felszolgáló, es úgy mosolygott rám, hogy sajnálni kezdtem, miért is nem nőnek születtem. .. — Ha lehetne* egy... — Nincs feltételes mód... Ne is tessék ilyesmit használni nálunk... — pirult el a kétségbeeséstől és a méltatlankodástól a pincér — Tessék kereken, tömören kijelenteni, mit parancsol a kedves vendég Kijelentő mondatban. Vagy felszólító mondatban. Ahogyan akarja. Csak ne feltételes, vagy óhajtó mondatban. Könyörgöm. .. — tette össze valóban könyörgésre a kezét. — Kérek egy körömpörköltet, sok zafttal, kevés körettel és hozzá egy uborkát! Lehet? — Hogy lehet-e? Már hozom is, repülök vele. A zaft vérvörös lesz, a köröm sok bőrrel, ínnal és kevés csonttal, a köret omlós lesz, az uborka meg harsogni fog az aranyos vendég foga alatt.. Repülök — mondta és úgy viharzott el, mintha rákét ával lőtték volna ki. Három perc múlva már a pompás szaftot, sőt, a zaf- tot tunkoltam és az uborkát rágcsáltam, közben csendesen tűnődve a tűnt idők múlásán. Az időkén, az időén pontosabban, amely megfordíthatatlan, amely elszáll, elszalad, tovatűnik, s véle a nyár, az idegenforgalmi szezon, amikor az egykori hárommillió koldus országa a tízmillió turista országává nőtte ki magát a sajnálatos kamaszpörsenéseivel együtt. Tudom, egy adag körömpörkölt, mégha sok zafttal és kevés körettel is eszi az ember, akkor sem indok és alkalom arra, hogy bárki is rezignáltan gondoljon vissza a nyárra, amikor egyszer egyetlen pillanatra angolnak, vagy amerikainak nézték, hiszen az esetek döntő többségében ugyanis a nem feltétlenül és gyorsan kiszolgálandó magyarnak tartották. Minthogy az is volt. És különben is, e csendes terme az étkezésnek, ahol szó szerint is középpontja most a vendéglátásnak, lévén és ülvén a terem közepén és egyedül a vendég, szóval, hogy ez az étterem, most inkább a megelégedettség meditációjának a színhelye lehetne. Kértem ? Kaptam ? Gyorsan? Jót? Igen! Most már én is ember lettem, ami még egymagában nem mond sokat, de vendég is. És ez a nagy szó. Hazám amaz elvekre épülve, amelyeket mindvalamennyien oly jól megtanultunk a szemináriumokon, s amelyeket oly rosszul gyakorlunk az életben, nos, amaz elvekre épülve az embert tette a való világ középpontjába. Ami nagyon helyes. Csak elfelejtette a vendéget is az élet fókuszába helyezni. Az eszme volt és létező klasszikusai elfelejtették teoretikusan kidolgozni ama tételt, hogy a vendég is ember, még akkor is, ha nyár van és ha a vendég magyar. Tudom, a tétel alapvető kidolgozásához némi meteorológiai tudomány is kelletik az évszakok ismerete okán, tájékozottság is a népek és nemzetek idegenforgalmi áramlása és hazánk népes lakossága viszonyát illetően, nem szólva a vendéglátás tudományának beható vizsgálatáról. Igen heterogén feladat tehát, amit én elvárnék, vagy elvártam volna a klasszikusoktól, vagy a félklasszikusoktól. De hát végtére is kikben bízzék az ember, ha magyar vendég, és e téren is szeretné tisztán és perspektívában is látni létezésének és méltóságának státuszát. * Most, hogy már az ökörnyálak is mind tovalebegtek, és nemcsak a luxus Volvók, most hogy rövidülnek a napok és kifogytak az idegen szavak a vendéglátóipari egységekből, most: íme. én is ember lettem. Vendég! — Megfelel, vagy hűtsük tovább a sört? — pihegte a pincér a fülembe, hogy a boldogságtól és annak a tudatától, miszerint mily fontos ember lettem, csak nyelni és bólintani tudtam, amit lehetett mindennek érteni, annak is, hogy hűtse, annak is, hogy most már a világért se. Pedig én csak arra a belső kérdésre igeneltem: érdemes-e magyarnak és vendégnek lenni, október végén. Igenis. Érdemes. Csak magyarnak, csak vendégnek és csak október végén lenni érdemes — summáztam magamban a sommás megállapítást, miközben gondosan kitunkoltam az utolsó csepp zaftot is. Mit lehet tudni, hogy holnap — október ide. vagy oda — nem fut-e be egy osztrák, vagy nyugatnémet autóbusz... Addig legyél vendég és jó evő magyar vendég, amíg hagynak. — Legyen máskor is szerencsénk .. Váljék a kedves vendég egészségére.. — mondta a pincér és ölbe vett, úgy vitt ki az ajtóhoz. Éppen egy angol turistákat hozó éDusz érkezett a vendéglő elé. Én még életemben ekkorát nem zuhantam egy méter magasról... í N^AAAAAA/VNAAA/VVVNAA^^AAAA/VVVWS/VAAA/V\AAAAAAA^^AAA^^AAAA/>A/VAA^AA/VV^AAAA^VSA^>AAAAA^AAA/VV\AA^VAA^AAA/VSAAAAAAA/NAAí#V^AAAA^ Az Ikarusz Moszkvában A moszkvai Nagy Színházban két fiatal művész — Nagyezsda Pavlova és Vjacseszlav Gorgyejev — főszereplésével tűzték műsorra Szlonyimszklj Ikarusz című balettjét. Képünk a főszereplőkről készült. — K. úr! — szólit meg Z. az utcán nagy mosolyogva —, mit gondol, mennyi pluszpénz kell egy családi ház építéséhez? — Nem tudom — válaszolom ezért hát kedvetlenül —, de őszintén megmondom, nem is nagyon érdekel. Semmi szándékom nincs családi házat építeni. Nem nagyon kedvelem Z.-t, különösen nem a találós kérdéseit, megpróbálok gyorsan elsietni. Z. azonban nem tágít. Cigarettát húz elő a zsebéből, komótosan rágyújt, és elkezdi a mondókáját. — Tudja, hogy van! Ha tégla van, akkor cement nincs, ha cement van, akkor sóder nincs, ha sóder van, akkor ajtó nincs, és így tovább. Mindig az nincs éppen, ami kellene. Illetve — húzza el kajánul a száját — van minden, csak egy kis pénz kell hozzá. Egy kis kenőpénz De nevezzük inkább borravalónak, mert úgy jobban hangzik... — Nem muszáj adni — közlöm vele fanyarul, és már mennék is tovább. Z. felháborodik. — Hogyhogy nem muszáj adni? Hogyne kellene, amikor ott vannak a kőművesek, a segédmunkások, és mozdulni sem tudnak anyag nélkül. Bizalmasan hozzám hajol. — De nem tartom fel tovább. És hogy választ adjak a kérdésre, nekem harmincezerben volt. Mármint a borravaló. Nem tudom sajnálni Z.-t. Jól kereső kisiparos, aki maga is kap. De nem is tart igényt a sajnálatra, inkább jóleső elégtétellel nyugtázza magában: tud adni, van miből. Előkeresem a Révai nagylexikont. A borravaló címszó alatt a következő áll: „Kisebb összegű jutalom, amelyet szolgálattételért a rendes fizetésen felül pincéreknek, cselédeknek, kocsisoknak, stb. szokás adni. Eredetileg bizonyosan az elnevezésben meghatározott célra adták. Üjabb időben többször megpróbáltak mozgalmat indítani a B ellen, de eredménytelenül.” K. Z. pincér, helyesebben fogalmazva felszolgáló. Egv kicsit ideges, biztosan megviselte a napi munka. —Nem értem! Ha a borravalóról van szó, akkor elsősorban mindenki a vendéglátó- ipari dolgozókra gondol. Főként persze a pincérekre, felszolgálókra, mert ők vannak közvetlen kapcsolatban a kedves vendéggel. — Miért, nem kapnak? — kérdem. — Nem arról van szó. Persze. hogy kapunk. A mi szakmánkban a fizetés is úgy van megállapítva, hogy beleszámolják a borravalót is. — Havonta mennyi jön össze? Elbizonytalanodik. — Az nagyon változó. Nyáron, ugye, nagyobb a forgaKaposi Levente riportja: Borravoléisé! élünk? lom, télen meg szinte pangás van. — Mégis, úgy általában? — A havi két-háromezer- nél nem jön több össze. Lehet, hogy megbánta szavait, mert újra idegesen felcsattan. — Tudja mi az igazság, uram? Lassan ez az egész ország a borravalóból él, de mindig minket piszkálnak. Pedig csak próbálná meg valaki ezt> a talpalást. Most ment az egyik kollégám nyugdíjba, abból fog élni, amit félretett. Harminc év alatt. Barátomtól kérdezem, hogy szokott-e borravalót adni. Ügy néz rám, mint aki meg- tébolyodott. — Miért, te nem szoktál? — kérdi vissza. — Dehogynem — mondom. — Nahát én is. — És mi ‘a véleményed róla? — Véleményem? Nézd, én nem nagyon elmélkedem, hanem adok. Adok a borbélynak, adok a pincérnek, adok akkor is, ha hozzák a villany- számlát. — De miért? — faggatom. Azért, hogy jobb munkát végezzenek? — Fenét. A villanyszámlás miért végezne jobb munkát? Kihozza a számlát és kész. Megszoktuk a borravalót. Azok is, akik adják, azok is, akik kapják. Elgondolkodik. — Tudod, ott van a kutya elásva, hogy az embernek nincs pofája nem adni. Kínosan érzi, szégyelli magát. Képzeld el, beülsz egy presszóba, és nem adsz semmit. Aj-aj! Még egyszer ne is menj oda. Aztán gyorsan elmond egy kis történetet. — Éppen most voltunk fenn a BNV-n. Beültünk valami halászcsárdába. Nem volt hely, egy fiatal pár engedte meg, hogy odaüljünk hozzájuk. Vártuk a pincért, de nem jött. Negyven percbe telt végül is mígnem kihozta a halászlét. A szomszéd fiatalember olyan dühös lett, hogy elhatározta, nem ad egy fityinget sem. Nem is adott. Csak láttad volna, hogy nézett rá a pincér. Mint egy semmi emberre. Aztán még hozzáteszi. — De nemcsak a pincér nézi le. aki nem ad borravalót, hanem a többi vendég is. Minek megy étterembe az, akinek nincs rá pénze... J. P. tanácsi előadó. — Az a kis buta gyermekdal jut róla az eszembe, hogy megy a gyűrű vándorútra. Mert a beteg ad az orvosnak, az orvos ad a fodrásznak, a fodrász ad a pincérnek, a pincér ad a benzinkutasnak, a benzinkutas ad..., de nem is folytatom. Tudja, mindig arra gondolok, hogy egyszer valakinek nem kellene adnia, és hátha megszakadna ez a lánc. — Gondolja, hogy megszűnik a borravaló? Legyint: — Szerintem éppen most éli reneszánszát. A múltkor hallottam, hogy most már a cipőboltban is divat adni, ha valami jobb cipő kell az ember fiának, vagy lányának. A csinos kozmetikusnő hátrasimítja a haját. — Nevezzük nevén a gyermeket. Nálunk borravalónak hívják, az orvosoknál hálapénznek. Pedig az is ugyanolyan borravaló, csak jobban hangzik hálapénznek. Hiába, nem minden szakmának egyforma a tekintélye. M. L. esztergályos. — Nálunk nincs borravaló. Prémiumot, jutalmat kapunk, de azért megdolgozik az ember. Elítéli a borravalót? — Hogy is mondjam. Ha valaki jobban dolgozik érte, akkor nem. De néha vannak olyan dolgok, hogy felmegy a pumpa tőle. Belekezd a mondókájába. — Igaz, hogy több éve történt, de most is dühít a dolog. Egyik munkatársam hozzátartozóját bevitték a kórházba. Megműtötték, kiderült, hogy menthetetlen. Kérte az orvost, hogy ne vigyék el a sebészetről, hadd maradjon a beteg még ott egy darabig, nehogy gyanú ébredjen benne. Az orvos megígérte. Adtak neki ezer forintot. Másnap aztán, amikor a hozzátartozó ismét kereste az orvost, már nem találta. Elment egy másik munkahelyre, körzetbe. L. Zs. mozgalmi vezető. — Azon túlmenően. hogy erkölcsi hatását tekintve is nagyon károsnak tartom a borravalót, társadalmi hatását tekintve is elítélem. Olyan jövedelemátrétegződést szül, ami egyáltalán nem kívánatos. Vannak a társadalom által megbecsült, még jobban megbecsült és kiemelkedően megbecsült szakmák, munka- területek. Nos, a borravaló, az indokolatlan pluszjövedelem következtében a kevésbé értékes társadalmi tevékenység is kiemelkedően megbecsültté válik. Rám néz. — Mondjak konkrét példát? Egy jó szakmunkás, legyen az forgácsoló, vagy esztergályos, nem véletlenül keresi meg a négy-ötezer, sőt hatezer forintját. Nagyon megdolgozik, hajt érte. de a társadalom számára is igen fontos a tevékenysége. Ugyanakkor lényegesen kisebb szellemi, fizikai intenzitással ennyit, vagy többet is keres valaki a vendéglátás-’ ban, vagy benzinkutasként. — Ügy véli, hogy valami intézkedés kellene a borravaló ellen? Töpreng. — Nem hiszem, hogy adminisztratív eszközökkel meg lehetne szüntetni ezt a káros szokást. Inkább neveléssel, tudati ráhatással. — Ne haragudjon meg a kérdésért: ön szokott borravalót adni? Elneveti magát. — Hát igen. Szoktam. Jogász ismerősömnek felütöm a Kossuth Könyvkiadó által kiadott Közgazdasági Kislexikont, a borravaló fogalmánál. „borravaló: valamely szolgáltatást igénybe vevő személy által a szolgáltatást végző dolgozónak fizetett olyan összeg, amely e dolgozónak a munkáltatójától kapott béren felüli jövedelmet jelent. A — adása a szoc. bérezés elveivel össze nem egyeztethető, mert olyan tevékenységért fizetik, amiért» dolgozó már egyszer — munkabért kapott. — e rendszer visszaszorításához erőteljes és összehangolt társadalmi és politikai akciókra, de mindenekelőtt a szűk szolgáltatási keresztmetszetek (kapacitások) megszüntetésére, a szolgáltatásban dolgozók anyagi érdekeltségének szoc. elveken alapuló megoldására, tehát közgazdasági eszközökre van szükség. »> A borravaló tehát közgazdasági kategória? — kérdem. — Csak részben, mert szerintem etikai is. — Hogy érti? — Először is induljunk ki abból, hogy szocialista társadalmunk még nem tudta, nem is tudhatta megteremteni a termelés és fogyasztás összhangját. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy hiába van pénze valakinek, még nem biztos, hogy mindent meg tud érte vásárolni. Gondoljunk például az autóra. Éppen ezért, a vásárló, vagy szolgáltatást igénybe vevő kész borravalót adni azért, hogy hozzájusson a kívánt cikkhez. Ha viszont már minden kapható lesz, a borravaló is elavul, mert például, ki ad ma borravalót lisztért. Tehát a fejlettség bizonyos szintjén a borravaló közgazdasági tartalma kimerül. — Említette, hogy a borravaló nem csupán közgazdasági tartalommal bír. — Igen, szerintem etikai kategória is. Mert egyszer eljutunk oda is, hogy vulgárisán fogalmazva, senkinek nem lesz képe elfogadni a borravalót. Mert szégyelli. Ahogy most nincs képe nem adni. — A borravaló tehát megszűnik? — Szerintem feltétlenül. Csak butaság lenne azt hinni, hogy holnap. vagy holnapután. És addig? Adunk tovább...
