Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-12 / 215. szám
A bíró ' Isten bocsássa meg vétkemet: alig vártam, hogy meghaljon a bíró. Azt vélvén naív módon, hogy a bíró halála nemcsak egy kemény férfi, egy nagy tekintélyű kisvárosi potentát és egyben otthoni despota életének végét, de a tévéjáték befejezését Is jelenti majd. Keserűen kellett csalódnom, mert A bíró tovább folytatódott, a bíró gyermekei még elnyűglődtek egy darabig önmagukkal és maguk környezetével, hogy aztán feltűnjék végre a megváltó VÉGE a képernyőn. Kritikusi férfiassággal kell bevallanom, hogy H. C. Bränner nevét én soha nem Sörös Sándor „A bíró’’ című Branner-tévéjátékban. hallottam, tőle és róla semmit nem olvastam, — amit meg lehetne «z én tájékozatlanságom, sőt műveletlensé- meg rovására is írni, de amitől még Lendvai György dramaturg igazi „északi” gyöngyszemre bukkanhatott volna. Sőt: bár elolvastam Lendvai György bevezetőjét a tévéújságban — mellesleg ez volt az egyetlen, de a szerzőről semmit sem mondó kútforrásom, — és ő ugyan nem utalt erre, de hihettem, egy kis nép mai irodalmi életébe nyújt betekintést majd a tévéjáték. Úgy ültem le hát a képernyő elé, hogy mentes voltam minden előítélettől, az előre tudás gyakran félrevezető, avagy éppen befolyásoló hatásától. Ha volt bennem valamiféle orientáltság egyáltalán, hát az legfeljebb annak a tudata, illetőleg annak a reménye volt, hogy a televízió jóvoltától ím most Dánia szellemi életének, művészetének kis darabkáját kapom a képernyő kukucskálóján, hogy belőle lássak és következtessek az egészre. Nem láttam semmit ebből és isten mentsen, hogy bármiféle következtetést is levonjak. Tudniillik nem értettem a tévéjátékot. Nem úgy nem értettem, ahogyan ma divatos nem érteni: abszurd film, abszurd dráma, tér-, időfelbontás meg miegymás, és az e nyelven nem értőnek fogalma sincs, hogy miről is akart szólni a rendező, az író, azoperatőr. Nem így nem értettem, mert akkor azt mondtam volna magamnak: „erről pedig nem írni, s ha igen, nem neked, mert ez neked még magas”. A bírót úgy nem értem, hogy értettem. Mindent. Itt nem volt idősík, itt nem volt szimbólumrendszer, áttűnések sem voltak, natúra volt minden és mégsem értettem semmit. Csak azt, hogy istentelen unalmas, s nem akar vége- szakadni sem a haldoklásJShflJ. mrepfetwber 12., kedd nak, sem a testvérek vitájának, akik szétszóródtak a világban, akik különböző egyéniségűek, s akiket az apa halála hozott össze hosz- szú évek után az atyai házban. Pardon: ezt értettem. A téma ismerős, számos variációban fellelhető a világ irodalmában, amitől még ez a tévéjáték éppen lehetett volna az aiaphelyzetre építkezve jó is, izgalmas is. De, hogy mit akart az író a drámával és a szereplőivel, hogy mire volt jó a félmondatos antifasizmus, meg a negyedmondatos lázadó kispolgári- ság és az egy gesztusnyi lumpenproletárizmus és végül mitől és miért volt a hirtelen fellobbanó szerelem, — ezt nem értettem. Tehát azt, ami a lényeg lehetett volna, ha lett volna egyáltalán lényeg e tévéjátékban. Pedig a színészek mindent elkövettek, hogy túlnőjenek a drámán, hogy kilépjenek Horváth Tibor ötlettelen, színpadbelsőbe koreografált rendezésének kereteiből. Olyannyira mindent, hogy voltak pillanatok, amikor miattuk hittem azt, valami történik is a képernyőn. De semmi sem történt. S így tartott ez 20.25-tól 21.35-ig. A fiatalok órájáig. A kérdés önként adódik, ha választ nem is vár a kérdező: honnan sikerült ezt ki- és megtalálni és miért, kiért kellett képernyőre vinni? Mármint A bírót. Az elefánt Nem lehet azt állítani, hogy túl sok lenne akár a filmvásznon, akár a színpadon is —■* a szatíra. A képernyőn még csak-csak feltűnik, de ott is ritka, ha nem is mint a fehér holló. Oka nyilvánvaló: kutya nehéz egy műfaj. Ügy nevettetni, hogy kinevettetni valamit, úgy politizálni, hogy a torz tükörtől kisimuljanak az arcok, ott lenni merésznek, ahol szükség van rá, s ahol még társadalmunk fonákságainak erdejében nem taposott senki utat, s közben vállalni a sértődött horkanásokat. S ha még csak a horkanásokat... így aztán Az elefánt című szatirikus filmkomédia rneg3. Azon vette magát észre, hogy a mérnök irodájában áll, az íróasztal előtt. — Beszédem lenne a mérnök kartárssal! A mérnök egykedvűen írt tovább, majd kevés idő után megszólalt. — Nos! Mit akar mondani nekem, Ördög? Ördög János fejét elöntötte a forróság. — Azt, hogy én adtam el a fenyőrönköket a lugai vágásból. A mérnök hanyagul hátra, dőlt a székében és kéjelegve rágyújtott. — Tudja mi jár ezért? — Pénz jár érte a gazdaságnak. meg aztán a mérnök úrnak is kijárna valami. A mérnök idegesen rágta a cigarettát. — A pokolba küldöm magát Ördög, ha szemtelenke- dik! Lop, eladja a nép vagyonát és még jár a szája is? Vegye tudomásul, hogy felfüggesztem és a fiatal erdészgyakornok veszi át magától a kerületet. Ördög János előbb még piros arca elsápadt, egy pillanatra úgy érezte, hogy megtántorodik, aztán halkan megszólalt. — Adja ki hát a munkakönyvemet mérnök úr! Ha meri! A mérnök ránézett és egyszerre valamilyen bizonytalansági érzés fogta el. Közel negyed százada ismerte Ördög Jánost. Eddig azt tudta róla. hogy talpig becsületes, megbízható és egész lényéből végtelen nyugalmat áraszt. Egy perc alatt eszéEsőben is siker * / Szövetkezeti népi együttesek találkozója Ecséden Az ostorosi kórus (Fotó: Szabó Sándor) lehetősen felfokozott várakozást keltett bennem, — s ha őszinte akarok lenni, e fel- fokozottságnak nem is felelt meg. De, ha a mindennapok szatíraínségének talaján járok, azazhogy talaján ülök a képernyő előtt, akkor sokkal kevésbé kell összevonnom a szemöldökömet, és sokkal inkább derűre muszáj váltani az arcvonásaimat. Az alaphelyzet lehetőségeit jól kihasználó szatíra — vagy komédia? — társadalmi éleKálmán György, mint Főigazgató „Az elefánt” című tévészatírában. tünknek igaz nem új fonákságait tűzte gombostűre — hogyan is férne a gombostűre1 egy elefánt? —, de amit vállalt, azt jól megoldotta: jól ráfestette a mondatokat amaz elefánt oldalára. Szálkái Sándor magabiztos nyugalommal, talán helyenkint túlságosan is higgadtan mozgatta a történetet és a színészeit, váltogatta a külső és belső felvételeket : mozgalmas, derűs, ha nem is mélyen, de azért mégis csak elgondolkodtató filmkomédiát teremtett a képernyőre. Öze Lajos, mint állatkerti igazgató, s Páger Antal, mint az „ellenlábas” elefántgondozó, ismét azt bizonyította, hogy nincsenek színészműfajok: a tragédia és komédia ott rejtőzik életünkben és bennünk is. Az igazi művész mindkét arcával, a tragikussal és a nevetőssel, vagy a nevettetőssel egyformán magabiztosan tud bánni. Mint Páger Antal és öze Lajos bánt. De ne legyünk igazságtalanok a valóban népes és valóban jó szereplőgárda többi tagjával szemben sem, akik mind olyan komolyan vették a komédiát, ahogyan azt illik is egy jó szatírában. Gyurkó Géza Megyénk művészeti életének gazdagságáról vallanak a különböző seregszemlék, sajátos arculatú bemutatók, kiállítások. Ecséd nevéhez így fűződik immár o szövetkezeti népi együttesek őszi találkozója, amelyet vasárnap harmadik ízben rendezett meg az ÁFÉSZ és az Egyetértés Termelőszövetkezet a helyi szervezetek támogatásával. A célnak kiválóan megfelel az új szövetkezeti központ mellett épített szabadtéri színpad, amelyet a riogató esőfelhők ellenére is megtöltöttek az érdeklődők. Hát még az öltözők környéke. Az volt igazán színpompás, hiszen Isaszeg, Ostoros, Párád, Ecséd, Heves, Felsőtárkány táncosai, dalosai, mind más-más ruházatban készülődtek a fellépésre. S még nem említettük a szlovákiai Kéménd, valamint a jugoszláviai Szabadka népviseletbe bújt fiataljait, akik Alexandr Jancsikin vezetésével nyugatnémet turnéról hazatérve látogattak el hozzánk, hogy a sok nemzetiségű ország folklór kincseivel ajándékozzanak meg bennünket. A napot egyébként zenés ébresztő köszöntötte Ecséden, majd sorban érkeztek a művészeti csoportok, amelyeket Medveczki Mihály, az ünneprendező bizottság elnökének irányításával fogadtak a helyi szervezetek képviselői. A zsúfolásig megtelt nézőtér közönsége előtt Zöíei János, a Hatvan és Vidéke Körzeti ÁFÉSZ szövetkezetpolitikai vezetője méltatta a vállalkozás jelentőségét, a testvérszövetkezetek összefogásában rejlő lehetőségeket, majd kedves jelenet, következett. Bocsi László, az 'ÁFÉSZ Igazgatóság elnöke, a Hatvan városi párt-végrehajtóbizottság tagja kitüntető oklevelet és egy hollóházi porcelánból készült • táncospár kis szobrát adta át az immár harmincesztendős ecsédi népi együttes vezetőjének, Péter Józsefnek munkásságuk elismeréseként. S ezt követték a színpompás műsor különböző számai, sajnálatos módon egyre inkább csapkodó esőben. A viszneki gyermekcsoport még a felhős ég alatt ragadtatta tapsra az érdeklődők többszáz főnyi seregét, itt szárnyalt az énekkarok közös kórusszáma is, hevesi lányok, legények peregtek-forogtak a nedves deszkákon, míg végül csak szünetet kellett fújni, hogy nem sokkal később a termelőszövetkezet nagytermében folytatódjék az estébe hajló bemutató. Ki aratta a legnagyobb sikert? Melyik produkció volt a legrangosabb? A szabadkai „Mladoszt” szerb, horvát és magyar táncosai valóban világjáró együttes színvonalán mutatták be műsorukat, de » ha figyelembe vesszük az Szigetváron emlékünnepséget tartottak vasárnap az 1566-os hősi várvédelem évfordulója alkalmából. Zrínyi zászlótartójának, Juranics Lőrincnek egy kései leszármazottja még 1833-ban alapítványt tett a várvédők emlékére, s azóta minden évben — az idén már 145. alkalommal — a hősök tiszteletének szentelik Zrínyi Miklós és bajtársai kirohanásának napját. A történelmi múltú város egész napos eseménysorozattal adózott az évfordulónak. A belső várban, ahonnan Zrínyi és harcosai az utolsó órában kitörtek a túlerőben adottságokat, lehetőségeket,’ akkor a többi együttes is csak elismerést érdemel. S ahogyan Smid Dezső községi tanácselnök megjegyezte: tulajdonképpen nem is a versengés itt a cél, hanem a népi kultúra iránti fogékonyság fölkeltése, a hagyományok ápolása, a különböző csoportok kapcsolatának elmélyítése, aminek mindenképpen megfelelt a harmadik ecsédi szövetkezeti művészeti találkozó. (moldvay) levő ellenségre, katonai tiszteletadás mellett emlékeztek meg a hősökről és megkoszorúzták a hadvezér lovasszobrát. Az évforduló alkalmából koszorút helyeztek el a város főterén álló híres bronz oroszlán talapzatán is. A Zrínyi és vitézeinek bátorságát szimbolizáló szobor most százéves; ez volt a szigetvári hősöknek szentelt első emlékmű hazánkban. A TIT szervezésében tudományos emlékülést tartottak a városi-járási könyvtárban, amelyen a történészek a múlt-jelen-jövő egységének a szocialista gondolkodásban betöltött szerepét vitatták meg. Zrínyi-emlékünnepség Szigetváron be villantak a közös vadászatok, a hajnali cserkészetek, az esti lesek, a tavaszi szalonkahúzások, az élet szép órái. Csodálta mindig békés nyugalmát, tempós, tekintélyt parancsoló magatartását. Most egyszerre kételkedővé vált. Igaz-e, hogy lopott Ördög János? Igaz-e a bejelentés, amit ellene tettek? Aztán újra jött a dac. Egy igazi főnök nem lehet ingadozó! A rönkök hiányoznak, tehát az erdész lopott. Ez kivizsgált tény— Ne pimaszkodjon Ördög, mert kiutasítom az irodámból! Ördög János hangnemet változtatott. Legyőzte magát és újra a régi békés nyugalom szállta meg. Csendesen, alig hallhatóan beszélt: — A fát én adtam el, mérnök úr! Mestyenek főkönyvelő kartárs parancsára. Azt mondta még a betegsége előtt, hogy szállíttassam a rakodóra, majd érte jönnek tehergépkocsikkal a szomszédos erdészettől. Körülbelül két hónappal ezelőtt a kiadási bárcákat személyesen adtam át a főkönyvelőnek. Ha jól emlékszem, azt is mondta a főkönyvelő kartárs, hogy a mérnök úr mindenről tud. Ezért aztán most én kérdezem meg tisztelettel: A főkönyvelő hazudott-e, vagy a mérnök úr nem tudja, hogy mi történik a gazdaságban? A mérnök kirúgta maga alól a széket, és mint a dú- vad rohant át a szomszéd irodába. A hangját még a harmadik szobából is jól hallotta : — Törjék fel a Mestyenek íróasztalát! Azonnal! Értik? Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg a mérnök visz- szatért. Az inge mozgásán érezte, hogy ver, dobog a szíve, a feje meg újból teleszaladt vérrel. Szédüléséből a mérnök megszelídült hangja térítette magához: — Üljön le Ördög kartárs! Igen! Itt vannak a bárcák, magának van igaza, és engem ezek szerint félrevezettek. Most már magam is mintha emlékeznék, hogy.. Ördög János nem hallgatta végig a mérnököt, csak mint a részeg, kitámolygott az udvarra. — Rosszul van erdész úr? — udvaríaskodott Mancika, de ő most senkit sem látott, szavakat sem hallott, csak levegő után áhítozott. Tiszta, friss erdei levegő után. Két héttel később, egy szép havas téli hajtásban a mérnök mellé állították. — Meglátja János, szerencsénk lesz, — lelkendezett a mérnök, mire ő újra a régi, békéSj nyugalommal válaszolt. — Bizony ráférne a mérnök úrra egy kis szerencse! Ha emlékezni tetszik, tavaly sem sikerült az az átkozott nagy kan, mert visszaugrott a hajtők között... Szarvasok jöttek, néhány őz is, majd a mérnök rókára puskázott. öreg délután lett amikor véget értek a hajtások, öt süldő esett, de a nagy kant, mintha a föld nyelte volna el. Amikor a többiek hazafelé indultak a pattogó tűz mellől a mérnök visszaszólította. — Felejtse el azt a múltkori dolgot János! Tudja, én c$ak... — Szót sem érdemel mérnök kartárs! Akik porfelhőt kavartak és az én becsületemen csorbát akartak ejteni, azok most, ha nadrág nem volna rajtam... A mérnök úrtól csupán annyit kérnék, hogy mivel egy negyedszázad nem volt elég ahhoz, hogy megismerjen és hogy teljes bizalommal legyen irányomban, ezért ha valami efféle dolog adódna a jövőben, szíveskedjen előbb személyesen megkérdezni tőlem azt, amiben bűnösnek talál... Hallgattak. Talán egy negyedóra is eltelt, amikor ördög János megszólalt: — Ha nem siet nagyon mérnök úr1 a gallyai szórón eltölthetnénk egy-két órácskát. Ott láttam tegnap a nagy disznó nyomát. Rövidesen a szórón ültek. A nagy téli csendben mesébe illőnek tűnt a világ, A bokrokon pirókok ugrálta^ cinkék kapargáltak a leszórt kukoricában. Később egy suta jelent meg, . körülnézett, aztán mint aki jól végezte dolgát odébbállt. Lővilág előtt néhány perccel halkan, alig észrevehetően roppant valami. Ördög megnyomta a térdével a mérnök lábát. Aztán újra nagy csend lett. Az erdész a fejével bólintott, hogy a disznó jön. Egy perc múlva a keresőtávcsőben állt a hatalmas kan. Csámcsogva ette a kukoricát. Az újabb térdnyomásra a mérnök centiméterenként emelve a puskát célzott. Aztán dörrenés rázta meg a levegőt. — Fültövön kapta! Meg sem mozdul, — lelkesedett Ördög János és kezét nyújtotta a mérnöknek. Pár perc múlva már a hatalmas állat testét pásztázta a villanylámpa sugara. — Húszon felül van-e az agyar? — kíváncsiskodott a mérnök. — Huszonkettő, — mondta Ördög János úgy, mintha most mérte volna le centiméterrel. — Köszönöm János, Nem is tudom, hogyan háláljam meg magának ezt a szép zsákmányt és ... ördög János felegyenesedett és a mérnök felé fordult: — Semmit se köszönjön mérnök úr! Nekünk vadászoknak emberi kötelesség, hogy egymásnak örömet szerezzünk. Ez a nagy titok, az örök fiatalság titka! Emellé aztán minden nap: sült szalonna bőrével, kék hagyma friss forrásvízzel... (VÉGE) T Szalay István: ; £Bortalh6 1 4
