Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-08 / 212. szám
Első a gyerekek érdeke Miért harcolnak a körzetesítés ellen Nagyűton? Felkiáltójel — Ügy áll az öreg a dűlőúton, mint egy felkiáltójel. Per; cekig nem mozdul, le sem veszi a távolról a tekintetét. — Jó napot! — Viszont kívánom. — Mit néz olyan erősen, bátyám? — A határt nézem én, kérem. Mert az az én dolgom. Nézni, lesni a határt reggeltől estig, de ha lehet, még éjsza. ka is. — Szemüveg nélkül ilyen messzire? Rám tekint és parányi sértődéssel a szája szegletén mondja: — Látja amott messzi azt a nagy jegenyefát? — Látom. — No, mi van a fa alatt? — Mi lenne? Fű, virág, mint májusban szokás. — Aztán mi van a fűben ? — Egyebet nem látok. Fát, meg alatta zöldet. Egy darabig hallgat, pipát vesz elő a zsebéből, akkurátusán rátöm, körülményesen, hátat vetve a szélnek, rágyújt. — Pedig ott van ám valami. Két fácánkakas verekszik a gyepen. Még egyszer nézek, majd a nyakamban levő távcsőért nyúlok. — Hagyja csak! Arra ráérünk később. Csak úgy, szabadon lesse. Nagyot nevet az öreg, a pipa majdhogynem kiesik a szájából. — Most már előveheti a gukkert. A távcsövön keresztül egy csapásra összeszűkül a világ. Tisztán, egészen közelről látom a nagy fát, alatta a füves rétet és a két felborzolt tollú fácánkakast is, amint éppen egymás fejének ugrálnak. Igaza van. — Hát csak azért mondom. Mert nekem még nem volt szemüvegem világéletemben ... Ráérek, diskurálunk. Szóba kerül minden. A kerüléségj meg hogy, most is akadnak még zsiványok, tolvajok. A vadkár. és hogy már nemcsak a nyulak, de az őzek is rágják a dinnyét. — Hogyan áll az egészséggel? Fejét csóválgatja, ujja hegyével tömködi, biztatgatja a pipát. — Olyan az ember, mint a bicikli. Ha használják, ko* pik, ha nem használják, rozsdásodik. Tizenkét évig jártam egy kerékpáron, de most már elhagyott. A Ferkó gyerek gu- rigázik otthon az első kerekével. — Mostanában csak gyalog? — így biztosabb. Mondtam is a feleségemnek: Ha elhagyott a régi biciklim, most már járok gyalog. Hetven felé vagyok, de a lábaim még bírják. Csak az időt érzik meg. Esőt. havat, szelet. Sokszor nevetem a rádiót, szép, napos ^ időt „jósol”. Messze járok már. Távcsövemmel a távolt keresem. Egyszer csak megakad a szemem az öreg kerülőn. Ugyanott áll, ahol ezelőtt egy negyedórával, Néz, lés, egyszer., csak az üvegen keresztül látom, hogy feltartja kezét és integet. Mintha egy felkiáltójelnek szárnya nőtt volna... Szalay István Tanévkezdés a megy© főiskoláin A fordulatokban bővelkedő küzdelem — igaz, váltakozó hevességgel — lassan hat esztendeje tart. Tiltakozó levelek mennek, küldöttségek keresik fel a legmagasabb fórumokat. A nagyúti szülők kitartóak: változatlanul ellenzik a körzetesítést, semmiképpen sem akarják, hogy felső tagozatos gyerekeik Kálban folytassák tanulmányaikat. A pedagógusok — különösképp a törzsgárdatagok — látszatra helyeslik a korszerűség diktálta lépést, valójában — s ezt felesleges kendőzni — az ápákkal-anyákkal értenek egyet, s kimondatlanul is nekik drukkolnak. Most ismét kaptak egy esztendő haladékot, s a helybeliek úgy vélekednek: aki időt nyer, életet nyer. Más szóval: az elkövetkező tanév elég hosszú ahhoz, hogy újabb akciókkal próbálkozzanak, s patrónusokat keressenek. A járási, a megyei művelődésügyi osztály a helyes ügyet támogatja, a csatlakozást sürgeti. Teszi ezt az ifjúság érdekében. Igen ám, de ugyanerre hivatkoznak — véleményük szerint —, ezért kardoskodnak a községbeliek is Mi hát az igazság, merre a kiút ebben az alig ezerháromszáz lakosú faluban ? o Hadd mondjuk el: ez nem egyedi eset, másutt is tapasztalható az ellenérzés, másutt is felkorbácsolódnak az indulatok. Épp ezért érdemes mérlegelni az érveket, s megtalálni a gyógyírt, a nyugalmat szülő medicinát, mert ez — bár nem adagolással — bárhol alkalmazható. A SZÓ ELSZÁLL, az Írás megmarad — már a rómaiak idején is élt ez a nézet: adásvételi szerződést, kölcsönt, ajándékozást, végrendeletet csak írásban tekintettek hitelesnek. Az írásismeret rangot jelentett, sőt megélhetést is. Egy példa erre: az antik kereskedelem nem kevesebb írnokot tartott el, mint hajóst. A betűvetés hatezer éves tudomány, mely a társadalmak kultúráját megőrizve nemzedékről nemzedékre szállt; agyagtáblákra vésték, papiruszra, pergamenre, kódexekbe írva — ékírással, hieroglifákkal, a görög és a római ábécé betűivel... Ma már annyira természetesnek tartjuk, mintha velünk született volna, s az írástudó embernek eszébe sem jut, hogy mekkora kincs birtokosa. Pedig egészen a középkor végéig egyházi kiváltság volt az írástudás, s talán nem is túlzunk, ha azt mondjuk, hogy csak napjaink embertípusának vált jellemzőjévé a betűvetés ismerete. A tények is igazolják: 1880-ban még a régi Magyarországon a tanköteles kort meghaladó lakosságnak több mint felére terjedt ki az analfabétizmus. de még 1920-ban is a hat éven felüli lakosságnak 15,2 százaléka volt írástudatlan. Jelenleg 1,5 százalékra tehető nálunk az analfabéták aránya. A Szovjetunióban is rendkívül nagy eredményeket értek el ezen a téren: 1897-ben még a lakosság háromnegyede volt analfabéta, ez a szám 1939-re 18,8 százalékra csökkent, s jelenleg megszűntnek tekinthető. Hasonlóan jó a helyzet a többi szó1978. szeptember 8.. péntek Sorakoztassuk fel először a konokul vétózók megállapításait. Féltik az iskolát, büszkék az eddig elért oktatási-nevelési eredményekre, s elégedetten idézik a fejlődés állomásait. Valaha itt se kút, se tanács nem volt. A hőskorhoz viszonyítva valóban nagy utat tettek meg Nagyúton : készséggel vállalva az áldozatot, nem húzódozva a társadalmi mun- • kától. A testület is mindent megtett, hogy egyre hatékonyabban pallérozza az ifjak szellemét és jellemét. Nem hiányoznak a szemléltetőeszközök, a tantermek tágasak, napfényben fürdők. Létrejött a komplex művelődési intézmény — vezetője napokkal ezelőtt kapta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést —, a könyvtár olvasócsalogató, s a tanárok számos olyan órát tartottak itt, amelyen a tanulók megismerték a lexikonok, a szótárak kezelésének fortélyait, az önálló gondolkodás, az egyéni eligazodás ízeit. A tornaórákat a nagyterem színpadán tarthatják meg. Jó kapcsolat formálódott a pedagógusok és a szülők között. Az is sokatmondó, hogy az utóbbi három évben senki sem bukott meg. Ráadásul az alma maternak búcsút mondók is helytállnak a középiskolákban, a szakmunkásképző intézetekben. Nos, ezt a biztosat nem szeretnék feladni a bizonytalanért. o Segítene a felvilágosítás, a meggyőzés, akkor is, ha nem megy máról holnapra. Sajnos ez eddig még elmaradt, Nem hívták meg őket Kál- ba, nem értékelhették a kabinetrendszerű oktatás előnyeit, nem tekinthették meg cialista országban is. Ugyancsak a múlté már az írástudatlanság az egyes fejlett kapitalista államokban is — Svájcban, NSZK-ban, Svédországban —, de Olaszország, Törökország, Portugália még nem dicsekedhet az „író-olvasó nemzet” jelzővel, hisz náluk még meglehetősen nagy az analfabéták aránya. Például az utóbb említett országban 35—40 százalék. A fejlődő országokban rosszabb a helyzet. Indiában a népesség mintegy 80 százaléka, Iránban 65 százaléka írástudatlan, Brazíliában pedig csaknem a fél lakosság nem ismeri az ábécét. TÖBB MINT EGÏMILLI- ÂRD analfabéta él földünkön. Az írástudatlanság leküzdése tehát ma is az emberiség egyik fontos, megoldásra váró társadalmi — ezen belül kulturális és szociális — problémája. Épp ezért 13 évvel ezelőtt az UNESCO Teheránban összehívott világkongresszusán szeptember 8-át az alfabéti- zálás nemzetközi napjává nyilvánította, s azóta minden esztendőben e napot világszerte az írástudatlanság elleni küzdelemnek szentelik. A világstatisztikához mérten jó a helyezésünk, köszönhető ez a széles körű társadalmi összefogásnak, mely közoktatásunk irányításával a tanácsok, az üzemek részéről megnyilvánult. Sokat tettek a közösségek, a szocialista brigádok, a városi és községi tanácstagok, mert fel tudták ébreszteni a tudásvá_ gyat azokban is, akik addig szégyenérzésből vagy közömbösségből maguktól nem jelentkeztek, hogy pótolni akarják a fiatalkori mulasztásokat. Elismerés jár a pedagógusoknak is kitartó, türelmes munkájukért. Nekik köszönhető hogy évről évre egyre többen sajátítják el az alapismereti tanfolyamokon az általános iskola I—IV. a szertárakat, a politechnikai műhelyt, nem beszélhettek a jól felkészült nevelőkkel, akik gazdag gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeznek. Csoda-e, ha kósza hírek terjedtek el, s ezek csak hatványozták az aggályokat. A szomszéd településen sok a cigány származású diák, s bizony a tisztaságra szoktatás nem valami gyors folyamat. A gondokról felnagyítva hallottak, s a viszolygás, ez a rossz beidegződésből. előítéletekből származó érzés még inkább fokozódott. A közlekedés — külön autóbuszjárat szállítaná oda és vissza a fiúkat-lányokat — ügye sem rendeződött azonnal. Ráadásul az út enyhén szólva hepehupás, s két jármű nem fér el egymás mellett. Azt is kifogásolják, hosrv a gyerekek csak a tanulószobái, a napközi otthonos foglalkozás után, azaz majd- hogy esténként térnének haza. o A tanítók a tanárok, az iskolavezetés? Nem hangoztatják, de egyáltalán nem lelkesednek a körzetesítésért. Olyanok is akadnak köztük, akik itt kezdtek, s több évtizede kötődnek a községhez, az ismerősökhöz, a barátokhoz, a kölcsönnel épített lakáshoz, a megszokott beosztáshoz, funkcióhoz. Épp ezért nem óhajtanak elmenni, s azon töprengenek: mi lesz velük, ha nem számítanak rájuk? Az anyagiak is nyugtalanítják őket. Nem véletlen, 1 ugyanis ezeket a lényeges kérdéseket sem tárgyalták meg velük. osztályának tananyagát. Tavaly 3485-en kaptak itt bizonyítványt, s az -idén végzettek száma is meghaladta a háromezret. Nagy részük folytatja tanulmányai* a dolgozók esti iskolájában. MÉGSEM LEHETÜNK ELÉGEDETTEK, mert az 1.5 százalék ugyan kevésnek tűnik, de 128 ezer analfabétát jelent. Sok köztük az idős ember, akadnak azonban fiatalok is, kiket környezetük, családjuk zárt el „a szellem napvilágától”. Felkeresésük, meggyőzésük nem könnyű népművelő feladat. Vállalni kell mégis, mert csak így találhatják meg helyüket a társadalomban. Beilleszkedésük valamennyiünk érdeke. Tudják azt minden faluban, hogy mi a porció. A hús, ami a vasárnapi levesben fő. Annyi darab, ahányan a családban vannak. Amikor a leves az asztalra kerül, a háziasszony osztja szét, szigorúan a családi ranglétra szerint. Kinek mi jár. Mindenkinek a tányérjába kerül. De valóban mindenkinek? Nevezzük a fiatalasszonyt Emmának. Igazi neve nem fontos. Van baja elég. Nfem kell, hogy az eset miatt még a falu is szájára vegye. Emma a télen ment férjhez. A Tisza menti falu nagy lakodalomnak tartja nyilván esküvőjét. Utána a fiú szüleinek a házába költöztek. A menyecske már az első napokban kereste, mivel teheti magát hasznossá. Talán meg sem lepődött azon, hogy anyósa elszámoltatta a tojással- Meg hogy mindig figyelmeztette valamire. Minden háznak megvan a maga rendje — gondolta —, szokni keli. Eljött a vasárnap, az első együtt. Az asztalon a gőzölgő leves. Az anyós osztja. A fiatalasszony meglepődik. De Rossz a hangulat, holott mindezt meg lehetett volna előzni, s akkor a járási művelődésügyi osztállyal közösen, jó légkörben munkálkodnának a jövőért S ott a komplex művelődési intézmény. Mi lesz vele, ha eltűnnek a felső tagozatosok, akik csak vacsorázni, s aludni térnek meg otthonukt>a. Ki világosította fel erről a lakosságot? Mindeddig senki... Merre a kiút? Kell-e a körzetesítés ? Természetesen, de csak ott, ahol égetően szükséges, ahol alaposan előkészítették, ahol mindenkit meggyőztek arról, hogy ez a legelőnyösebb megoldás. Nem bizonytalankodva, folyton-folyvást visz- szalépve, s nem is ellentmondást nem tűrő rendelkezéssel. Az újjal megbarátkozni nehéz. A kezdeti vonakodás idővel mégis feloldódik. Ez történt szűkebb pátriánk nagy részén, ahol megvalósult a körzetesítés. A körültekintő ügyintézés — s ez másutt érvényesült — a legfontosabb, végtére is emberi sorsokról van szó, olyan tisztes kötődésről, ami hosszú évek során alakult ki. Nagyút esetében ez bizony elmaradt, ezért csapnak ösz- sze a felborzolt indulatok, s olykor ezért izzik hamu alatt a parázs. Az elképzelés helyes, a makacs ellenállásnak semmi értelme. Mégis mindaddig meglesz, amíg nem rendezik a vitás témákat. őszinte légkörben, célravezető vitákkal. Nem kívánnak délutánra elszakadni a gyerekek, ragaszkodnak hozzájuk szüleik? Ez sem elérhetetlen. Szervezzék meg — különösebb akadálya nincs — a községben a napközi otthont, így az itt maradó nevelők is dolgozhatnak, nem kell elköltözniük, vagy naponta oda-vissza utazniuk, és a kultúra háza sem árvul el. Egy lépéssel már közelebb jutottunk a megoldáshoz, csak el kell indulni, s a többi már könnyebben megy. Egy év nagy idő, ezalatt rendezhetnek minden megoldatlan kérdést Ez — és ez mindennél lényegesebb — a diáksereg érdeke is, mert a széthúzás, a torzsalkodás zavarja egészséges fejlődésüket, értelmi, érzelmi gyarapodásukat. Holnap még inkább, mint nem mer szólni. A férje figyelmezteti az anyját: — És Emma? — Jaj, édes lányom, rólad egészen megfeledkeztem... És a férje kettévágja a sajátját. így jut Emmának is porció. Emma ölében tartja a kezét. Szeme sarkában könny. Szavaiban fájdalom és lázadás. Még soha nem fordult vele elő, hogy neki ne jutott volna vasárnap porció. De az anyós megtette, hogy nem adott. Csak ült, várt. De mire rákerült a sor, a hús elfogyott. Csak a sajnálkozás jutott. „ ... Rólad egészen megfeledkeztem... ” „Miért adjak neki? Dolgozott már érte? Csak múljon egy kicsit az idő.. Ne gondolja, hogy körötte forog a világ. Kitől vegyem el? Attól, aki dolgozik? A fiamtól? Az uramtól? Vagy magamtól? Mit küszködik az ember, hogy minden meglegyen a Az eddigi szokásoknak megfelelően a gyöngyösi főiskola elsőéves hallgatói tanáraik kíséretében részt vesznek a Gödöllői Agrártudományi Egyetem ünnepi nyilvános ülésén, amelyet ma délelőtt 10 órai kezdettel tartanak meg. Dr. Cselö- tei László egyetemi tanár, rektor mond beszédet, majd az elsőéveseket a karok dékánja, illetve a gyöngyösieket ár. Szemes Lajos egyetemi docens-igazgató iktatja be. ház körül. Hajnaltól estig. A jószág körül. A kertben. De ő? Most jött a házhoz! Még mit nem. Porciót. Majd.” így beszél az anyós. Aztán jött a következő vasárnap. A porció megint elmaradt. A férje oda akarta adni Emmának az egészet. — Még mit nem, fiam! Te többet dolgozol ! — szólt az anya a fiához. A következő vasárnap megint elmaradt a hús. A férj most a kutyának dobta sajátját és kiment a szobából. Emma zokogott. Vigasztalhatatlaniil. És hazaszaladt az anyjához. „Nem jöhetsz haza, lányom. Micsoda szégyen lenne! Mit mondanának a falu_ ban? Hogy elkergetett a férjed. Egy hónap után! Tűrjél, én is tűrtem. Valamikor nekem se jutott. Mert szegény voltam, s nem dolgoztam még meg érte. Csak két év után jutott nekem is porció. Tűrjél lányom.” kezdi meg az üzemszervező szakon. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán pedig szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor a harminc- egyedik ünnepélyes tanévnyitóra. A tanárképző dísztermében ezúttal 346 elsős diákot fogadnak főiskolai hallgatóvá. Megnyitó beszédet dr. Pelle Béla főigazgató-helyettes mond. Ez alkalommal kerül sor öt pedagógus gyémánt., illetve aranydiplomájának át- nyújtására is. Emma zokogva ment visz- sza az urához. A férje megértette. Kiköltöztek a nyárikonyhába. Külön háztartást vezetnek azóta. Az anyós nem köszön neki. A lázadót sújtja a megvetés. Csak megtűrik. Mint olyan más fiatalasszonyt, aki nem viselte el a megaláztatást. A múltból ittragadt rossz szokást. Akinem mondott le a porcióról. A jussáról. .Emberi jogáról. Emma ma, vasárnap tyúklevest főz. A tűzhelyen fortyog a leves. Étvágygerjesztő illatok terjengenek a levegőben. Ha kész lesz, ő tálal az urának. Ö osztja a porciót. Magának is. Nyílik a kapu. Fejkendős asszony lép be rajta. Az anyós. Vonásai kemények. Ünnepélyes. A templomból jött haza. Egy pillantást vet a nyári konyha felé. Villámln szeme a - menyét keresi. Aki legyőzte őt. Szorosabban markolja a zsoltárOskönyvet inas, eres keze. Amellyel a porciót is osztja... Bürget Lajos I ma.. ö-A-rPécsi István Emma porciója A mostani tanévet Gyöngyösön összesen 60 fiatal
