Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
&z) Kősziklából vizet A legenda szerint László királyunk, aki királynak és szentnek sem volt utolsó, szomjúhozó seregének bárd- dal fakasztott vizet, mégpediglen egy kősziklából. Nem kell különösebben bizonygatnom, hogy egy kőszikla nem szivacs, és bár a kémikusok tudják és bizonyítják is, hogy. még a sziklában is van víz, de egy vesszővel forrást fakasztani, a rideg, meddő kőből ily formán életet csiholni mégis szent dolog volt. Ha igaz volt. Ki- lencszáz évvel ezelőtt ehhez bizony egy szentéletű magyar király kelletett, manapság egy igencsak jól felszerelt laboratórium. Gondolnánk legalábbis. Pediglen életfakasztás a rideg kőből mostanság mindennapos, s akik ezt az életet fakasztják, azok sem ném királyok, sem nem szentek, így hát aligha említik majd meg nevüket, legendás tetteiket a gesták és krónikák. Mert kit érdekel az. hogyan tett „csodát” — majd kiderül, miért e szó vállain az idézőjel — mondjuk Kis Gergely asztalos. Nagy Pál könyvelő, Kovács Jenő marós, vagy Lakatos Zoltán bányász? Nagyot pántlikázik az út, és a jobboldalt a mélyben feltűnik a város: a szépfekvésű, az ősi város, Eger. Még az is odapillant és megforrósodik a szíve, aki naponta találkozik ezzel a panorámával, amint a régi várost a karéjba ölelő újjal együtt, mint féltő tenyér, úgy tartja a völgy óva a széltől, a vihartól is tán. Baloldalt mélybe hullámzó semmi. Műveletlen és művelhetetlen gépekkel, korszerű eszközökkel legalábbis értelmetlenül drágán, vagy sehogyan sem művelhető földek, kopár hátukon télen a hó rak buckát, sőt hegyet, tikkadt nyáron, mint kemencéből, innen kúszik fel a dombháti országúira az önmagától is megfőtt meleg. Erre hát senki sem néz, s ha véletlenül odaesik a tekintete e buszból, az autóból, ijedt gyorsasággal kapja el a tekintetét,, hogy megnyugodjon és kiderüljön még az arca is a völgybéli város láttán. ( így volt ez még néhány éve is. Most már egy jó ideje, ha konkurrenciája nem is, de odafigyelni való versenytársa az akadt a mélyben fekvő városnak. Hobbikertek sorjáznak itt, az országút mentére felkapaszkodó. púpba görnyedő táj fennsíknyi darabkáján. Nem mértem, nem is lényeges: néhány hektár ha az egész, semmi több. Zöldellő oázis. Kis paradicsom. Mert paradicsom is van itt persze Uram ég meg már szőlő is. Gyümölcsfák is természetesen, fiatalkák szentjeim, de már mint ifjú asszonyka első terhével, büszkén gömbölyítik gyümölcseiket. Kobbikertek. Kis-kertek. Lehet választani a névben, a lényegen az mitsem változtat: csodát míveltek a kisek, kovácsok, mindenféle szenthez illő pálca nélkül, de inkább az emberhez illő lelemény, a szerszám, és a szívós munka nyomán. Életet fakasztottak ebből a köves, száraz, reménytelenül sivár, és a lappangó életnek inkább csak betegágyat nyújtó tájon. Műveljétek meg kertjeiteket — így a bölcs intelem. Műveljétek bizony, ha van. De ha nincs, akkor legendabéli Szerit László király ide, vagy oda, nem lehet csodákra várni: tenni kell. Ha lehet. S ha van hol. Hát itt lehetett. Itt is, meg az ország számos más pontján is, a nagyüzemileg megművethetetlen, gyakran valóban értéktelen, szemre semmire sem való területeken néhány négyszögölen csupán formálódik egy igazi „kert Magyarország”, mindenféle hamis illúziónak, romantikus közgazdasági képzelgésnek fittyet hányva: a kis emberek, a dolgozó emberek Magyarországának kertjei. Semmiből valamit: ez az igazi emberi cselekvés. Átformálni a tájat, a világot, benne önmagunkat: ezért érdemes élni. S ezekből a „kősziklákból.” életet csiholni, már önmagában véve is örömteli igazán emberi dolog. Életet és az élethez teret adni fűnek, fának, virágnak? Mennyi lehet ezeknek a kis kerteknek, ezeknek a szó szerint is konvhakerteknek az összes területe? Heves megyében néhány száz hektár, országosan néhány ezer, s bérlői túlnyomórészt olyan emberek, akiknek szenvedélyük a életteremtés, akiknek egyszerre öröm és munka, vagy hogy inkább a munka öröme látni és ápolni ezeket a hajdanvolt sivatagokat, e termőre fordult édenjeit a környéknek. S ha a dolognak csak azt a részét, az etikai, erkölcsi, sőt: társadalometikai részét tekintenénk is, már akkor is felbecsülhetetlen értéke lenne ezeknek az egykor értéktelen kis parcelláknak. De ne áltassuk magunkat, hiszen írtuk, tudjuk, látjuk. sőt ízleltük is nemegyszer termését — ezek a kis kertek jó szívvel meghálálják gondozóik munkáját. Megvan belőlük a család szükséglete zöldségből, gyümölcsből miegyébből, lói ellátható a konyha, s ez már korántsem csak szépelgő gondolat a kétségtelenül hasznos eti- kum ekén. Ez mór gazdaság, sőt közgazdaság. Olyan értelemben is. hogy soha nem termő területek kerültek a termés szférájába akkor, amikor oly sok nagy hoza- mú • fö’d’eriiiet esik sajnálatosan áldozatául az urbanizációik. az iparosodásnak, az infrastruktúrának. Eleddig terméketlen földeket termővé tenni, ezzel a env tekintetben könnvíteni. más vonatko. z-' t'-in még segíteni is — ez bizony minden romantika és líra né'Wili közgazdasági kategóriává emeli a kerteket. .jjtiilönören a kéri szövetkezeteket. Minden színnek megvan a maga visszája. Mégse beszéljünk most azokról, akik nem „vizet”, de legalább olaiar szeretnének fakasztani ama bizonyos kősziklából, akik számára a kert csakis és egyedül piacra termelő .üzemegységet" jelent Ne szóljunk most a sznobokról, és a kivagviakról, akik e kertek orvén és ürügyén, azok közepébe várkastélyt szeretnének építeni és építenek is, az impozáns és ki tudja mibe kerülő kerítésekről. se ejtsünk szót. a protekciós utakról se. amelyek jól megcsinálva, csodák csodája, néha bizony a magasabb beosztásúak ..dácsái” felé veszik az irányt. Mégha bosszantóak mindezek is. ha nem is elhanyagolható, de elenyésző százalékot jelentenek csupán a csodát míve- ' ;;k egyre népesebb táborában. Csodát mívelők? Hisz.en éppen az a csoda az egészben, miként bizonyítják be: egyáltalán nem kel! csoda ahhoz, hogy kősziklából vizet fakasszunk. Munka kell hozzá. Meg szeretet. Arinak a szeretete, amit csinálunk. KEBESZTURY DEZSŐ: M. Szabó István: Kenyér 1 9p ^ a meg nem sértem: hány éves maga, kislány? — Tizenhét. — Gyermek. Zsenge gyermek. És mondja csak: » mi lesz, ha megnő? — Vendéglátóipari tanuló vagyok. Ha elvégeztem az iskolát, nyilván üzemegységvezető leszek valahol. Talán szakácsnő. Legrosszabb esetben felszolgáló. — Ne mondja! És ha egy pajzán természetű vendég megsimogatja majd a göm- bölyűségeit, mit csinál? — Nyakonverem. Nyakon én. — És magát még átengedték? Nem tanították meg arra, hogy a minimum, amit el lehet várni egy felszolgálótól, hogy ne ütlegelje a fizetővendéget? No, majd én megkorrepetálom, de tüstént! — Mit csinál maga velem? — Megkorrepetálom. Gyakoroljuk egy kicsit a mesterségét, jó? No. Ez a rönk itt nem más, mint egy asztal. Nem mondom, hogy kocsmaasztal, mert még sérti az önérzetét. Én magam türelmetlen vendég vagyok, aki várja a pincért. Tessék, jöjjön. Akkor már legalább fél órája várakoztunk, ő az Újlengyel felől esedékes, én meg az odatartó buszra. A megállót telefonpóznára szögeit táblácska jelezte csupán, amelyről a zománc jócskán lepattogzott már, olyannyira, hogy csak a beavatottak tudhatták a feliratát. Mert csak tudni lehetett, elolvasni már régóta nem. Az országút két oldalán kivágták a jegenyefákat, de a csonkig égett gyertyákhoz hasonlatos tüskök egyelőre még a földben voltak. Ezekre ültetett minket a hosszú várakozás. Sokáig nem szólítottam meg a Saranyi Ferenc: Korrepe^ tálás lányt, s amikor megtettem, akkor sem volt benne sok köszönet. A gyerekkori táj,' kamaszidőm vidéke szug" gerált talán valamiféle kamaszesetlenséget leplező pimaszságot belém: azt kérdeztem meg tőle, hogy hány óra. S nyomban utána azt, hogy hány éves. — No, jöjjön már — türelmetlenkedtem, mint egy valódi csapszékben. — Kinevet. Nem megyek, nem én. — Az ördögnek van kedve nevetni ebben a nyirkos nyárban. Játsszunk már egy kicsit, jobban megy az idő. Pincér! — Hát... Nem bánom. Tétován felállt, elöl lesimította a ballonját, mintha kötény lenne, és odajött a tüskömhöz. «1 — Mit parancsol, uram? — Apportez-moi, s’il Vous piait, un demi litre du vin rosé. A lány értetlenül nézett rám Emeltebb hangon ismételtem: — Du vin rosé! Vite! Egy darabig bizonytalanul toporgott majd sebesen letépett három szál vadrepcét, és elibém tette a fűre. — Itt a rózsája, ne lármázzon már annyit. Ezenkívül mit parancsol? — Ö, maga mezei virág- szál! Akár önmagát is vázába rakhatná egy kisvendéglő asztalán. Vörösbort kértem, fél litert. Mi lesz, ha majd igazi francia vendég téved be abba a kocs . szóval abba a kocsonyasütő- be, ahol dolgozni fog? Fakó lett az arca, mint a lefosztott kukoricahéj. Visz- szaült a rönkjére, és sokáig nézett maga elé. Aztán csöndesen megszólalt: — Először is: a kocsonyát nem sütik. Nem kell mindent a Iángossal összekeverni. Másodszor: ahol én dolgozni fogok, oda nemigen tér be francia vendég, de még pesti sem. Igenis, kocsma lesz az, szövetkezeti üzemegység, ahová sáros csizmájú kubikosok térnek be egy-két nagyfröccsre vagy néhány korsó sörre. Nehéz járású parasztok jönnek majd hajnalban, s fél* deci kisüsti szilvát kémek majd illedelmesen, mert nekik eszükbe sem jut szemte* lenkedni vagy bizalmaskodni egy fiatal lánnyal, aki* nek az anyja együtt gürcöl velük naphosszat a földeken. Az étlapon nem lesz más, csak körömpörkölt meg pacal, esetleg kocsonya ha már mindenképpen „kocso- nyasütőbe” szán engem. Ezeket is csak özvegyember kéri majd, mert akinek faluhelyen felesége van, a vi* légért sem fanyalodik kocsmai kosztra. Megszólnák a feleségét. No, isten áldja. Az én buszom már megjött. .. .Azóta ott állok a póznánál és visszavárom a lányt. Csak annyit szeretnék mondani neki, hogy nagyon szeretem a körömpörköltet és a pacalt. És hogy csak zavaromban mondtam kocso* nyasütőt. És még azt is, hogy én is odavalósi vagyok, ott gyerekeskedtem. s hogy amióta elhagytam azt a vidéket, csupán a vin ro- séval lettem gazdagabb. Csak éppen bután fennhéjáztam a gazdagságommal. Olyan bután, hogy 6 joggal hiheti: szegényebb lettem, szánnivalóan szegényebb. A. : B. : A. : B. : A. ; B. : A. B.; B. A.: B. a küldetésről í. Élsz? Elek, Félsz? Félek. Csak aki fél lehet igazán bátor. En bős leszek félvén a vacogástól. 2. Barátom így se. úgy se menekülsz! Isten úgyse: visz, veled vagy ellened a végzeted! Feneketlen tóba fúljak? Lelkem csak lángba ballbát? Inkább messze futok. Nem így a jobb? Annyi eszed sincs. látom, mint gyümölcsnek a fákon. Azok mint okos vének megérnek. S asztalra, sárba kerülnek: magot vet ezer közül egy; sok magból pár kikel, de hány vesz el? Mégis van folytatódás. Hogy jó legyen. prédikálj Jónás, így kívánja Istened, vagy vízbe vet. S a cet kiköp a parton, hogy kövessem parancsom: szavammal szól az Ür! S meg ki javul? PÉK PÁL: Nyárközép Háttal még a végső éjnek ülök a lépcsőn s fúj a szél De itt a kút és Itt a hars is — ' Elmúlásról ki beszél? 2. Falak lobognak mint a vásznak s mit kitapintok: asztai szék Ha ég zuhant én oda buktam s csak ágbogak és sziklarés 3. Mert aszály zaklat napom csöndje nyarak merülnek fogy az út — Madaram kö s szárnyas arcok röptébe vissza sose jut LELKES MTKLÓS: A bogárherceg- asszony A bogárbercegasszony megállt. Szelídkék ablak tükörleikére fényes napok, holdak tapadtak. Alom feszült a fában, a sötét szú-időben. a szívós lázadásban ki nem törülhetőcn. $ A bogárbercegasszony sejtő hegyekre nézett. Gyümölcsillatok értek s ezüstös messzeségek hártyás szoknyája szélét lassan küldték a szélbe, majd gyorsabban, lobogva > — kigyúlna és elégne? A bogárhercegasszony mosolygott. Fent az ablak tfikörlelkére fényes napok, holdak tapadtak Egy kézre csók hajolt - Szíveken át halálig egyre küldte a szép« ' csöpp virágkatonáit. AAAASAAAAAAAiVNkfi I
