Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-27 / 228. szám

r

Antológiával vagy anélkül

KCT BÉKÉS MEGYEI an. tológia hever íróasztalomon. A £inom, míves kiállítású két könyvben — az első verseskötetet, a Biztatót, az ország talán legrangosabb nyomdája, a Kner bocsátotta ki, a második könyv a Dürer Nyomda terméke—barátok, ismerősök versei, kisprózái világlanak fel a fehér lapokról.

Jóleső érzés, hogy a soksok beszélgetés, az együtt töltött évek gondolathordalékából fölbukkan, sorokban rögződik korosztályunk, együtt felnőtt nemzedékünk érzése, környezetünkről alkotott, magunkról s, a kettő bonyolult viszonyáról kialakult véleménye.

A Biztató címet viselő antológia tavaly jelent meg és Simonyi Imre. Simái Mihály, Sass Ervin neve mellett örömmel fedeztem föl Varga Zoltánt, aki innen. Heves megyéből költözött át Orosházára, s talált otthonra a békési alkotók között. Talán egyik legszebb verse — méltó helyet kapva az antológiában — még itt született, mikor a hevesi művelődési házat igazgatta. A réges-régen kötetbe kívánkozott Parasztballada sorai most az idő távlatában, személyes ismeretségtől megtisztulva csengenek vissza: ,,Az asszony

illatát férjétől kapta / verítékével behavazta./ A föld a tenyerükbe égett, / szótlanok voltak, koravének. / Gyerekük fölsuhant a napba / rejtőzni fényes kárhozatba / ök a nyárban csak aszalódtak / egyre kevesebbet szóltak / végül egy röggé összesültekJ gyökerei lettek virágnak, fűnek .../

Fáj. hogy ez a vers. amely a földdel ősidők óta viaskodó embert minden gyönyörűségével és kínjával csodás tömörségben tárja elénk, nem tudott magának kiverekedni itt nálunk, Heves megyéében egy antológiát. Nem egyedül. Igaz. talán Varga több költeménye is megért volna egy összegyűjtött csokrot, de a szintén békési antológiában szereplő Szokolay Zoltánnal együtt —. aki viszont ügy kerülhetett a kötetbe. hogy onnan, az Alföldről származott el Egerbe — már mindenképpen megérdemeltek volna Heves megyei otthonukba, egy közös kötetnyi biztatást. Utólag már csak sajnálkozhatunk az elszalasztott alkalmon.

AZ ELSŐ BIZTATÁST ott.

Békésben a városi tanács végrehajtó bizottsága adta meg. Az ő gondozásában jelent meg az első kötet. A második könyv, amely szerényen csak azt a címet viseli: válogatás Békés megyei fiatalok írásaiból, még több figyelmet érdemel. Nem tartalmi. vagy szerkesztési mi- •nőségre való tekintettel — a művek esztétikai értékelése, az elemzés és a kritika nem lehet a Heves megyei Népújság feladata —. hanem a szándék tekintetében.

Érdemes szó szerint idézni a második könyv előszavát, hátha akad valami tanulság belőle megyénknek is.

Tehát az olvasóhoz írt előszó: ,,Ez a könyv hosszú vajúdás után született, többszöri nekirugaszkodás eredményeként állt össze kötetté a Békésben élő, illetve innen elszármazott fiatal alkotók

munkáiból. A Békés megyei KISZ-bizottságban végül is ezek a fiatalok olyan mecénásra leltek, amely nemcsak kilendítette a holtpontjáról a reménytelennek tetsző ügyet, hanem mindmáig biztos erkölcsi és anyagi támasza maradt az azóta alkotó körré szerveződött fiatalok csoportjának.

Így van az, hogy az ország más megyéit követve, most Békés is. felzárkózhatott az irodalmi életünkbe új szint hozó fiatal alkotók verseit, novelláit közreadó antológiát gondozó többi tájhoz”.

Csak sajnálni tudjuk, hogy megyénk nem tartozik a fiatal alkotók verseit, novelláit, közreadó antológiát gondozó többi tájhoz, amelyhez immáron Békés megye is csatlakozott. / Felmerülhetne a kérdés, hogy vajon miért? Nem lenne talán arra érdemes Heves megyei írásban gondolkodó fiatal, akinek véleménye kötetnyi nyilvánosságot érdemelne? A békési kötetekben két Heves megyei is van, s verseik java része még itt született, ezen a tájon. Itt is kívánkozott volna kötetbe. A hatodik évfolyamába lépő Hevesi Szemle funkciójánál, struktúrájánál fogva nem vállalkozhat egyedül arra, hogy alkotókor szerveződjék mellette. A negyedévenként megjelenő folyóirat egyébként mindkét költőt felfedezte, megjelenési fórumot biztosított számukra. de kötetig nem jutott el egyetlen vers, kispróza és novella sem.

TERMÉSZETESEN NEM

feltétlenül szükséges a gomba módra szaporodó kiadványok világában csak azért új könyvvel jelentkezni, hogy gyarapodjék a létszám. Nem elengedhetetlenül szükséges, hogy Heves megye csak azért is beálljon az an- tológiás tájak sorába, mert a többiek már kötetet, vagy köteteket számlálnak.

A Hevesi Szemle léte önmagában is azt bizonyítja azonban, hogy érdemes volna valamivel nagyobb gondot és figyelmet fordítani a tájon élő — előlegezzük a bizalmat — költőkre, novellistákra.

Lehet, hogy itt Hevesben ma még nincs meg az az alkotói „ősgomoly”, amelyből az idő és a kellő irodalompolitikai irányítás kiszűrné a hamut és az esetleges gyémántot is. Az azonban semmiképp sem válik a megye előnyére, hogy egyetlen szó nélkül, ismeretlen szürke eminenciásként engedte el az immár mindkét kötetben szereplő egri és hevesi fi à— tait — akiket a Magyar Ifjúság külön-külön be is mutatót —, hogy meg sem próbálkozott Heves megye az alkotói csoport lehetőségének megteremtésével. És nemcsak fiatalokról van szó'.

AZON IS ÉRDEMES volna elgondolkodni, hogy az utóbbi évtized három országosan is kiemelkedő beruházása — a kiskörei vízlépcső, a Gagarin Hőerőmű, a bélapátfalvai cementgyár építkezése — az ott folyó munkák, a nem éppen zökkenőmentés, gondoktól terhes. de végül is sikeres beruházás nem érdemelt volna-e meg az illetékesek részéről egy olyan ösztöndíj

Nemzetközi TIT-konferencia <

Kedden a TIT Bródy Sándor utcai székházában megkezdődött a szocialista országok ismeretterjesztő társulatainak nemzetközi módszertani konferenciája.

A tanácskozást Jeney Jenő, a TIT főtitkárhelyettese

QMwsm

Dra. szeptember 11., szerda

nyitotta meg, üdvözölte a kilenc szocialista ország ismeretterjesztő társulatainak delegációit. külön is köszöntve a konferencián először részt vevő vietnami küldöttséget.

Ezután Kurucz Imre, a TIT főtitkára számolt be a társulat tevékenységéről, közművelődési feladatairól.

A háromnapos tanácskozás az ismeretterjesztő munka hatékonyságának növelésével foglalkozó előadásokkal foly- Utja munkáját.

kiírását, amelynek eredményeként művészi hőfokon örökítették volna meg az ott élő és dolgozó emberek mindennapjait, amely egyben a hetvenes — sőt immár a nyolcvanas — évek szocialista Magyarországának metszete is lehetett volna.

Milyen kár, hogy senkinek nem jutott eszébe egy ilyen társadalmi ösztöndíj kiírása. Utólag már csak sajnálkozhatunk ezen az elszalasztott alkalmon is.

A megállapítás, melyet alig egy esztendeje tett egyik központi napilapunk, hogy Heves megyében gyakorlatilag nincs irodalmi élet, sajnos igaz.

Ahhoz, hogy legyen. írók, költők kellenek. valamint olyan fórum, ahol rendszeresen jelentkezhetnek is. A Hevesi Szemle nem csupán szépirodalmi folyóirat. Negyedévenkénti megjelenéssel, szűkre szabott oldalterjedelmével azonban nem válhatott igazi otthonává költőknek, novellistáknak, irodalmároknak. A folyóiratra már csak emiatt is nem csupán oldalbővítés, vagy esetleges gyakoribb megjelenés férne rá, hanem az alkotó művekre serkentő műhelykor élőbbé tétele is.

A Gárdonyi Társaság sem irodalmárok alkotóköre, nem is lenne szerencsés, ha kizárólagosan azzá válna, de hogy több gondot fordíthatott volna a Gárdonyi nevét viselő társaság megyénk irodalmi életére, ahhoz kétség nem fér. A társaság igen szűkmarkúan élt azzal a lehetőséggel is. hogy kiskönyvtár sorozatában szép- irodalmat jelentessen meg. Olyannyira szűkmarkúan. hogy egyetlen ilyen kötet sem látott napvilágot.

JELENLEG TEHÁT úgy összegezhető az egyáltalán nem rózsás helyzet, hogy a soványan tengődő megyei irodalmi élet istápolására igen szűkösen és óvatosan akadtak próbálkozók Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Re- menyik Zsigmond és Gere- lyes Endre szellemi szülőföldjén.

Szigethy András

 tanácselnök egy napja

Dolgos szerda Párádon

Zsúfolt napja volt az a szerdai Kovács Gábornak, a Parádi Nagyközségi Közös Tanács elnökének; mint minden szerda, mert ekkor tartja fogadónapját. Aztán közbejöhet egyéb rendezvény is — néhány perce érkezett meg a pártbizottsági ülésről, ahol közművelődési kérdésekről volt szó, nevezetesen Bodony község gondjairól.

— Az rendben van, hogy foglalkoztatnak tiszteletdíjas kultúrház-igazgatót, de ő csak meghatározott időben tudja végezni munkáját, márpedig az épületre máskor is, bármikor szükség lehet — mondta Kovács Gábor. — Ezért nem ártana egy gondnokot kinevezni, csupán az anyagi lehetőségeket kell megkeresni. Ha esetleg a tsz vállalná...?

Kissé eltűnődik, majd hozzáteszi:

— S ugyanakkor az a furcsa, hogy a „vezető” nagyközségnek, Párádnak egyszerűen nincs kultúrháza. Persze ez nem jelenti azt, hogy a társközségekben már meglévő lehetőségeket mellőzzük.

Kik a társak? Bodony, Pa- rádsasvár és Parádóhuta. Innen járnak be azok, akik közvetlenül a tanácselnököt keresik fel valamilyen problémával. Szó volt aznap a bodonyi községrendezési tervek végrehajtásáról, Parád- óhutáról víkendtelek-ügyben jöttek, Parádsasvárról, a Petőfi utcában történt csőtörés miatt reklamáltak.

Egy régi közmondást variálva: „egy elnök nem csinál nyarat”. Valóban nem, de a megválasztott tanácstagok segítségével már igenis csinálhat.

— Itt van például Farkas Vince — mondja a tanácselnök. — A parádi Felszabadulás utcában nagyszerűen megszervezte a társadalmi munkát az útépítéshez, így sikerült elérni, hogy már majdnem kész az út. Cseh

István tanácstagunk meg azt javasolta, hogy ha már készül Parádfürdőn a parkoló, a mellette levő földutat is korszerűsíteni lehetne. Az ötletből megszületett a valóság, új burkolatöt kapott az említett úttest.

Szép példák ezek valóban a tanácstagi aktivitásra. A területen egyébként legutóbb harminchárom tanácstagot választottak. „Rámenősségü- ket” dicsérőleg említette az elnök, de azt is hozzátette,

hogy a későbbiekben nem ártana fiatalítani a tanács összetételén. Maga Kovács Gábor tíz hónapja kapott bizalmat, azóta elnöke a nagyközségi közös tanácsnak. Korábban műszaki pályán tevékenykedett — egyébként bodonyi születésű! —, s jogosan vallja, hogy munkájában a végzettség, az eddigi gyakorlat, nem beszélve a terület alapos ismeretéről, igen sok segítséget jelent. A korábbi kapcsolatok tovább _ élnek, s mindennek hasznát láthatják a választók.

— Az útépítéshez ingyen kaptuk a bányameddőt, csak a szállítást kellett megfizetnünk, így sikerült több mint egy kilométeres szakaszt megépítenünk. De egyéb dolgainkban is segítenek a területen levő szervek, üzemek. Itt van például az az iskolabővítés. A parádsasvári üveggyár a maga módján hozzájárul ehhez: a központtól jövőre körülbelül 300 ezer forintot kapunk. Azt tervezzük, hogy négy új teremmel, gyermekkönyvtárral és tornateremmel bővítjük az általános iskolát. A tervek már készülnek. Aztán érdemes megemlítenünk, hogy napokon belül megszervezzük az ingyenes jogsegélyszolgálatot az üveggyárral közösen. Az ötletet Holló János, a gyár ÜB-tit- kára vetette fel.

A társközségek nem amolyan „mostohagyerekek”, az

együttműködést jól megszervezték. Az összevonással és az egyes leadott hatáskörökkel gyorsult az ügyintézés, a kihelyezett fogadónapok — Bodonyban és Parádsasváron heti 2—2 alkalommal — segítenek, hogy az állampolgároknak ügyes-bajos dolgaik- ‘ ban nem kell utazgatniuk.

Ami a jövőt — vagy a közeljövőt illeti —, a sajátosságoknak megfelelően kétféle szempontot is figyelembe vesznek. Az egyik az idegen- forgalom, a másik (s ez természetesen jobban érdekli a helybelieket) a lakosság ér. dekeinek szolgálata. Az előb- I bivel kapcsolatban legfonto- ' sabb az utcák további szépítése, parkosítása, s ahogy Fodor Istvánná képviselő hangsúlyozta, az . olcsóbb szálláshelyek, s egyéb idegenforgalmi szolgáltatások biztosítása. „Hazai" feladatok: említettük az iskolabővítést, de az óvodai hely is kevesebb, mint amennyi az igény.

— Az idén — mondja Kovács Gábor — harminchat (egyébként jogos) kérést kellett elutasítanunk. Az óvoda ötven személyes, s legalább százra kellene bővíteni. Parádsasváron a szennyvízhálózat építése fontos feladatunk, Bodonyban és Parád- óhután az ivóvízellátást kell megoldanunk, s tekintettel az egyre növekvő idegenforgalomra is, rendbe tesszük a Kossuth utcát, és még sorolhatnám, mi mindent kell megoldanunk. Hozzáteszem, hogy mindezek a feladatok elhangzottak a falugyűléseken is1, ahol — tekintettel a közös érdekekre — megsza- ^ vazták a támogatást az állampolgárok.

A szerda lassan estébe hajlik, a tanácselnök azonban még nem haza készül. Taggyűlésre indul, ahol az új pártoktatási év feladatairól beszélgetnek.

Kátai Gábor

1. Szép múlt után

Csak a jó ég tudja, hogy mi indította az egyik — a hozzánk érkezett jelentésben közelebbről meg nem nevezett — kaliforniai könyvkiadót, hogy újra kiadja Sidney George Reilly annak idején híressé, vagy inkább hírhedtté vált könyvét. Az angol titkosszolgálat kapitánya nem kis önelégültségről tett tanúbizonyságot, amikor emlékiratainak ezt a címet adta: Az angol kémfejedelem — se névvel önmagát illette. Hiszen egy ember ritkán érzi feljogosítva magát rá, hogy ítéletet mondjon saját tevékenységéről, értékelje önnön életét. Igaz, hogy Reilly már 1933-ban. amikor ez a könyv először egy New York-i kiadónál napvilágot látott, sem volt az élők

sorában. Az Intelligence Service híres tisztje helyett felesége volt kénytelen sajtó alá rendezni a művet, amelyet a kém maga írt és nyugalomba vonulása után szándékozott kinyomatni.

Szovjetellenes iromány a „javából” — talán ez az oka, hogy újra nyomdába küldték — konjunktúrára számíthatnak némelyek. A könyv pedig jóval kevésbé tanulságos, mint a szerző, Reilly kapitány valódi története.

1925 októberének első napjaiban a következő rövid hír jelent meg az Izvesztyijában:

„A szeptember 28-ról 29. re virradó éjszaka négy csempész próbált átjutni a finn határon. Kettőt közülük

lelőttek, a harmadik — egy finn katona — fogságba került és a negyedik olyan súlyosan megsebesült, hogy belehalt sérüléseibe." '

Néhány nap múlva ^ a szovjet hatóságok hivatalosan bejelentették: az előző

közleményben szereplők egyike Sidney George Reilly kapitánnyal, az Intelligence Service tagjával azonos.

A londoni Times kétsoros gyászjelentéssel intézte el a kémfejedelmet :

„Sidney George Reillyt, szeptember 28-án az orosz- országi Allékul falu mellett a GPU-katonák lelőtték.”

Bizonyára nyomós okuk volt a Times szerkesztőinek, hogy ilyen lakonikus nekrológ mellett döntöttek. Pedig Reilly igazán megérdemelt volna tőlük hosszabb búcsúztatást is, hisz egész életét — természetesen nemcsak meggyőződésből, hanem elsősorban jó pénzért, kémhivatásból — az angol és általában a nyugati tőkések érdekeinek szentelte.

Hogy miként került a brit 'titkosszolgálat kötelékébe, azt továbbra is teljes titokzatosság fedi. Még Michael Sayers és Albert F. Kahn, a két neves haladó amerikai újságíró, Reilly életének alapos ismerője és feldolgozója sem tudta kideríteni. A kém életéről, tevékenységéről saját visszaemlékezései, s a két amerikai újságíró által feldolgozott élettörténete alapján rajzolunk most képet.

Sidney Reilly a cári Oroszországban született egy ír hajóskapitány és egy orosz nő házasságából, s Ogyesz- szában nőtt fel. Már az első világháború előtt bizalmas munkakörben. dolgozott egy szentpétervári nagy cári hajóépítő vállalatnál; összekötő volt vállalata és néhány német érdekeltség — így a Blohm und Voss vállalat — között. Közvetlenül á világháború kitörése előtt értékes híranyagokat juttatott el a német hajóépítő programról Angliába.

1914-ben az Orosz—Ázsiai Bank embereként tűnt fel Japánban, majd Amerikába hajózott. Ekkor a brit titkosszolgálat kartotékjai között már megtalálható volt a neve az „I Esti” titkos megjelölés alatt. Nagyszerű nyelvérzékű — hét nyelven beszélt —, vakmerő, leleményes ügynöknek tartották. 1916-ban a svájci határon keresztül Németországba irányították. Itt német tengerésztisztnek álcázva behatolt a tengernagyi hivatalba, megszerezte, majd Londonba szállította a német haditengerészet titkosszolgálatának sifrjét. Minden valószínűség szerint ez volt az első világháborúban tevékenykedő kémek legnagyobb bravúrja.

Amikor 1917-ben Oroszországban győzött a szocialista forradalom, Reillyt az Intelligence Service főnöke magához kérette.

— Sidney, lenne kedve valami újfajta munkához? — kérdezte.

— Csak az értelmes dolgokat szeretem — válaszolta a mesterkém.

— Nos, amit magára akarunk bízni, nagyon érdekes dolog. Ott Oroszországban kell valaki, aki kézbe veszi a dolgokat. Lockhart van ott, de úgy látszik, egy kicsit megzavarodott. Olyan táviratokat küldözget, hogy őfelsége kormánya ismerje el a bolsevikokat...

(Folytatjuk). J

I