Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-25 / 200. szám

Munkalélek­tani állomás A Volán 1. sz. Vállalat munkalélektani és ergonómi­ai állomásán évente mintegy ezer autóbusz-, teherautó-, taxi- és személygépkocsi­vezetőt vizsgálnak meg pszichológiai, orvosi, vagyis kőzlekedésbizionsági szem­pontok alapján. Képünkön: működés közben a térlátást vizsgáló berendezés. (MTI fotó — Balaton József felv. — KS) Hatvan gondjaiból: ■Cultures a csillagos ég alatt NÉZZÜNK SZEMBE a ri­deg valósággal! A felszaba­dulás óta eltelt jó három év­tized során számtalan intéz­ménnyel, új lakással és gyár­épülettel gazdagodott Hat­van. Elég utalnunk a cipő­gyárra, vasútállomásra, a Bajcsy-Zsilinszky utcai álta­lános iskolára és gimnázium­ra, a korszerű fürdőre, a Damjanich János Szakmun­kásképző Intézetre, a Mün- nich Ferenc és Mező Imre utcák táján kialakított lakó­telepekre, az áfész és a kis­kereskedelmi vállalat áruhá­zaira, vagy éppen a háziipari szövetkezet üzemházára,- amelyet nemrég adtak át rendeltetésének. Vagyis: jó­szerint az élet minden terü­letét érintik a korral haladó, újonnan emelt létesítmények, kivéve a közművelődést! Pe­dig mióta hangoztatjuk e munka fontosságát, az em­berré válásban betöltött sze­repét. Lehet Hatvanban művelőd­ni, kulturáltan szórakozni, mondhatják sokan, figyelem­mel kísérve a városban mű­ködő könyvtár, mozi, zene­iskola, múzeum és művelődé­si központ változatos, a leg­jobbat akaró műsorát, prog­ramjait. S ha felületesen nézzük a dolgot, valóban megtéveszthet bennünket a kiolvasott kötetek sokasága, a Balassi Bálint utcában zongorázó, hegedülő több száz gyermek nyüzsgése, a kiállítások, koncertek, szín­házi előadások gazdag vá­lasztéka. Arról már nem is beszélve, hogy a művelődési központban hány kiscsoport dolgozik, a legkülönbözőbb érdeklődésű embereket jut­tatva hasznos ismeretekhez, máskor művészi élményhez. Szemre, hallásra valóban megnyugtató ez a tabló. Am aki így veszi tudomásul, az eleve lemond a fejlődésről, a mindinkább növekvő igény­ről, a művelődés magasabb szintű lehetőségéről. Miért? Mert az emlegetett intézmények vagy kinőtték a múltból öröklött, elavult ru­hájukat, vagy történetesen úgy kerülnek ki a csillagos ég alá, ahogyan most a váro­si művelődési központ. Az a szerv, amely a legsokrétűbb, a legnagyobb tömegeket mozgósító feladatok ellátásá­ra hivatott, s amely jósze- rint Hatvan szellemi bázisa lehetne. A feltételes mód ezekben a napokban különö­sen aláhúzandó! Mivel a csákányok, bontókalapácsok már szorgalmasan kopognak a Horváth Mihály utcai öreg hodály, az egykori iparegy­let gerendáin, épületfalain, hogy helyet biztosítsanak né­hány új lakóépületnek. Az ügy kapcsán két alternatíva áll az intézmény vezetősége előtt. A minimálisra csök­kent működési terület követ­kezményeként vagy felszá­molja önmagát, vagy pedig itt-ott kérincsélve klubszo­bát, előadótermet. nemes diaszpóraként élteti tovább azokat a csoportokat, törek­véseket, amelyek szenvedik a nyomoríttatást, a hittel vállalt feladatok visszanye­sését- Vagyis előreláthatólag évekre megszűnik. Hatvan­ban a színelőadások, hang­versenyek, előadóestek rend­szere, s negyedükre csökken­nek a közös fenntartású kis­csoportok. A MÜLT HIBÁIÉRT, a két háború közötti évtizedek mulasztásáért a jelenben senkit nem ültethetünk a vádlottak padjára. Azt is na­gyon jól tudjuk, hogy a helyi pártbizottság és a tanács évek óta sürgeti, hajtja az ügy megnyugtató rendezését, szorgalmazza egy ifjúsági ház és az új művelődési köz­pont fölépítését. Állásfogla­lások születnek, deputációk indulnak Hatvanból a világ minden égtája felé a közmű­velődési alapfeltételek, a korszerű otthonok mielőbbi megteremtése végett. Most csillog is valami remény! Jö­vőre talán elkezdik az ifjú­sági ház kivitelezését. De mi lesz addig? S hová járjanak hosszú esztendőkön át a fel­nőttek, a korosabbak, akik­nek szinte az életükhöz nőtt már az utóbbi évek kulturá­lis fölvirágzása, a lehetősé­gek közt való válogatás jól­eső öröme... ? ! Nincsenek forintmillióink, hogy e célra áldozhassunk. Még okoskodó vagy bölcs ta­nácsot sem tudunk adni a gond megszüntetésére. Annyi azonban mindenképpen a kötelességünk, hogy mind a városi, majd a megyei veze­tés figyelmét ismételten e témára tereljük. Mint jelez­tük, a baj gyökerét nem a szemléletben látjuk, nem ott érezzük. De föltétlenül elgon­dolkoztató, hogy a megye harmadik városa a közmű­velődés tárgyi feltételeit te­kintve ma és holnap ilyen mostoha viszonyok közt ten­gődik, s- legfeljebb a távoli jövendőtől remélhet valamit A helyi lehetőségek kiakná- zottak, forint a legkevesebb e célra. Akik bizakodnak, azok Egerre vetik aggódó szemüket, a megyeszékhely­től várva azt a segítséget, amely lendíthet a település ügyén. Mi is hozzájuk csat­lakozunk. Mert testközelből ismerjük a problémát, továb­bá hiszünk abban, hogy köl­csönös megértéssel, enged­ményekkel — de nem elvte­lenül — orvosolható ez a he­veny betegség. HOZZA KELL TENNÜNK: nem tüneti kezelésre van szükség, hanem komoly di­agnózison alapuló operatőri munkára. Rászolgált erre Hatvan városa, amelynek polgárai annyiszor tanújelét adták már önzetlen segítő­készségüknek, áldozatválla­lásuknak, s irányító testüle­téi oly szépen a fejlődés útjá­ra terelték a település gaz­dasági, politikai életét Moldvay Győző Maré mm i. A megyeszerte ismert nagyvállalatnál is megkez­dődtek az előkészületek a jelentős évfordulóra. Lajtos, az igazgató — jó darab, kis­sé felpuhult testű ötvenes férfi — megnyomta a táv­recsegő gombját. — Icuka! Küldje be Kis- mányokit. Fontos! A köpcös, izgő-mozgó em­berke fújtatva, szinte futva érkezett. Az üzemi konyha főnöke tudta, annak komoly oka van, ha a vezér azt üze­ni: fontos. Amint az előtérbe nyitott, néhány hangulatbemérő kér­dést akart feltenni Icukának, de a csinos, szőke asszony a fejét rázta torokköszörülésé­re, jelezve, hogy erre nincs idő. Az üzemvezető némi ha­bozás után nekifohászkodott a belépésnek. Kopogott és önkéntelenül igazgat ni kezd­te a vállait, mintha a feje nem pontosan középen he­lyezkedne el, márpedig az ilyen deformáltakat vissza­löki a párnázott ajtó. Türelmetlen „szabad” kiál­tás hallatszott belülről. Icuka villantott a szemé­vel; Na, ugye, mit mond­tam ... Bent, a sokszor látott pu­ritán ízléssel berendezett tá­gas irodában, Kismányokí tulajdonképpen otthonosan érezte magát, de azért állan­dóan résen volt. Nehogy most kövessen el valami marhaságot, néhány évvel nyugdíjazása előtt. Igaz, vé­dett korban van, de ... Jól jönne az a pár darab ezres, amit búcsúztatáskor a vezér saját kezűleg nyújtana át... Megvehetné a japán automa­ta permetezőt. Gy vrsan elhessegette mész. szire kalandozó gondolatait, és figyelő tartást vett fék Tanulni Veszedelmesen tanévkö- selbe kezdünk kerülni, mind soványabbra szűkül a nyári szünidő, kis- és nagydiákok ezrei és sok felnőtt készül a tanulásra. Van valami nagyszerű, van valami felemelő eb­ben az általános, szép vá­rakozásban. Mert, ha tanu­lásra készülünk, akkor a világra készülünk. Titkokra, csodákra, gyönyörűségekre. Mert kapuk tárulnak fel, ismeretlen világok nyílnak meg előttünk, és minél jobban, minél mélyebbre hatolunk egy-egy ismeret­ág rejtelmeiben, annál in­kább válik mienkké, annál inkább vési arcunkra je­gyeit a nagy belső átalaku­lás. Többek és szebbek le­szünk. Jobbak és gazda­gabbak. Minden értéket csak em­beri munka képes teremte­ni. Az értékek értéke a tu­dás. Éppen ezért nem is juthatunk birtokába más­ként, csak nagyon szívós, nagyon következetes, ke­mény munkával, akarással. Kitartással, becsvággyal, időnkénti kudarcokat elvi­selni tudó lélekkel, sok büszkeséggel és még több alázattal kell haladnunk a tudás birtokába vivő ka­nyargós, göröngyös és-mé- gis-meg-kell-járni úton. Mert igen: meg kell jár­ni. Azoknak jó igazán, akikben ez a belső kény­szer már gyermekkorban felébred, kis lángnyelvek- kel kezd égni bennük az örök tüze a tudásnak, hogy aztán, a kemény tanulással töltött hosszú évek gyü­mölcseként minden sötét­ségeket elűző nagy mág­lyává terebélyesedjék az. És vannak természetesen, akikben csak később, már felnőtté válva ébred fel a vágy, hogy tanulni kell. Számukra még győzelme­sebb, még nehezebb ez az út, melyet, ha végigjárnak, joggal jutnak birtokába a tudfls csodájának, s az ezért kijáró őszinte tiszte­letnek — az emberi meg­becsülésnek. Még egy hét, s naptá­runk leveleit szeptemberre lapozza az idő, amely meg­mért és mégis mérhetetlen, és örök, és titok-csodái végtelenek, miként a tu­dásnak. A tudásnak, amely az embert emberebbé teszi, a tu­dást, melynek fáján pom­pás gyümölcsként nagysze­rű alkotások végtelenje te­rem. nett—ti) — Negyvenszemélyes fo­gadás — nyitott az Igazgató. — Tehát... — A szokásos — vágott közbe igyekvőén Kismányokí. — Nem! — hangzott a szigorú válasz. — Nem? — bizonytalano­dott el az üzletvezető. — Nem. Évforduló, de rendkívüli — nyomott meg minden szótagot Lajtos. Kismányoki a homlokát ráncolta. — Szóval.:: valami kü­lönleges ... — Erről van szó — nyug­tázta a vezér megkönnyeb­bülten. Nem akarta éreztet­ni Kismányokival a felfogá­sáról kialakult véleményét. Nem olyan típus volt. A jót is meglátta beosztottjában. — Igen, igen. Ez egy je­lentős évforduló, Kismányoki elvtárs ! — Persze, persze! Valami különleges hidegtál-összeállí­tás... — De hagyjuk a tojáso­kat! Nem bírok egy tisztes­séges korty italt lenyelni azokra a fűszeres micsodák­ra. Nem állja a gyomrom. — Marhanyelv, aszpikban. — Miért nem borjú? — Borjú lesz. Aztán ... Csekonics-saláta. — Nem valami grófi kaja ez? — emelte fel az ujját Lajtos. — Libamájjal töltött son­katekercs. — Na, látja, már közelít... — Süllőtekercs, fonyódi módra. — Helyes. Ápoljuk a helyi izeket is. , — Kocsonyázott ponty. «Jó érzés Szombatonként együtt járnak horgászni. Gyerekkori barátok, közel laknak egymáshoz a magas házakban. Egymás mellett ülnek és nézik a vizet. Néha nagyot ficánkol egy-egy hal, testét megcsillantja az estébe hajló napsugár. Valahol motorcsónak hangja zúg. aztán ez a hang is elhalkul, mintha csak csendet parancsolt volna neki valaki. — Mondanék valamit. János oda sem fordítja a fejét, csak a dugót nézi a víz felszínén. — Hallod? Mondani akarok valamit. Félig fordítja a fejét, aztán mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít a szónak, oldalt hunyorog. — Mi bajod? — Eljöhetnél hozzánk főmérnöknek. Nagyot csobban a víz, egy bíbic húz el csipogva a tó felett. — Bolondokat beszélsz. Jóska kitámasztja a botot, és hanyatt dűl a zöld gyepen. — Nem hülyéskedem. A főnök mondta, hogy egyszer, ha alkalmam lesz, beszéljek veled- ö is szívesen látna az iro­dájában. Talán tíz perc is eltelt szótlanul. Jánosnak kétszer Is kapása volt, de mind a kétszer elügyetlenkedte a dolgot. — Nem megyek sehová. Nem hagyom ott a vállalatot — Legalább hatszázzal több lenne a pénz... János zsinórja újra megfeszült Egy határozott mozdu­lat, egy rántás, és egy harmiucdekás már ott vergődik a parton. — Ügy lenyelte a horgot, hogy bicskával kelt kivenni a szájából. Most már egymás mellett feküdtek a földön. A kitá­masztóit botok mozdulatlanok voltak. — Kár lenne elszalasztani. Itt karriert csinálhatnál, fiam. és mondom, az a hatszáz forintocska sem kivetni való pénz­— Mondtam, hogy nem megyek. Tizenegy éve vagyok a vállalatnál és jól érzem magam. Munkatársaim szeretnek, a főnök megbecsül. Olyan az egész galéria, mint egy nagy család. Tavaly Friciék házat építettek, és csak látni kellett volna az összefogást. A főnök, igaz, morcos egy kicsit, de igazságos és nagy darab szíve van. Jánosnak ma szerencséje van. Á második halat fogta addig, amíg barátja zsinórja meg sem rezdült. Ez az utóbbi még valamivel nagyobb is az elsőnél. — Ne lelkizz, édes fiam, -nem érted, hogy az én főnö­köm 600 forinttal többet ígér? János kezébe veszi a botot, visszacsavarja a zsinórt, aztán messze maga elé dobja a horgot. — Tényleg nem érted ezt te, Jóska? Képtelen vagy meg­emészteni, hogy azt a helyet, ahol jól érzi magát az ember, még 600 forint többletért sem szabad odaadni? Jó érzés itt lenni, ennyi az egész. Megszokott környezet, kellemes kollé­gák, tízéves barátok. Beesteledik. A nap elcsúszik a felhők mögött, hűvös szél támad a hegyek felől. Az előbbi motorcsónak messziről újra erre kanyarodik, nyomában vizet fodrozó hullámok érkeznek­Beülnek a kocsiba és indulnak hazafelé. Jóska egész úton szótlan és azon töpreng, hogyan lehet ennyire bolond valaki, hogy a jó érzést nem adja oda havi 600 forintért... Szalay István — Filézve.' — Természetesen. — Ennivaló nem lesz? — Hideg angol bélszín, sa­látával ... — Valami édességet is tá­laljanak. Sok nőre számítunk. — Igen a nőknek. Akkor ;.. ha más nincs ... — Hangsúlyozom: jelentős évforduló. Jelentős! Kismányoki biccentett, mint aki ért a szóból. Kifelé menet a titkárnő szerette volna hallani a menüt, de most az üzletvezető tárta szét a karját: Ezer a dolgom, máris késtem... és kisietett. Kismányoki behívatta a szakácsokat. S amire eddig nem volt példa, Czirákovi- csot, a cukrászt is bevonták a készülődésbe. — Nézzék! — feszengett az íróasztal mögé szorítva az alacsony köpcös ember. —Ez egy jelentős évforduló. Ki kell tennünk magunkért. „Fülest” kaptam, a legfel­sőbb helyről is kijönnek. A „vezérkar” sápadtan, ma­gába roskadva ült. — A tökéletes ebben az esetben kevés. Bármilyen segítségre szükségük van, most szóljanak. Laci! A hal­lal akkor megleszünk? A főszakács 'fehér kabátja gombját csavargatta. — Egyet mondok, főnök! Én a felelősséget csak úgy vállalom, ha a szállítással kapcsolatban megoldódnak a problémák. Se túl későn, se túl korán... — Ezért én felelek. Ibolya, a sültek, saláták... — for­dult az idős asszonyhoz Kis­mányoki. — Nyugodjon meg, főnök, a tíz ujjúkat is megnyalják. — Szalainé! A tálalás a maga dolga. — Kiállításra vihetik, úgy meg lesz az csinálva... Utoljára maradt a cukrász, Czlrákovics Lajos. — Lajos bácsi! Aprósüte­ményt. Sokfélét. Az idős ember hosszan, kö­rülményesen készülődött a válasznak, már a megtisztel­tetés miatt is, hogy végre ő is megmutathatja, mire ké­pes. — Ezzel megvolnánk. Min­denki mehet a dolgára. Kismányoki az íróasztalán matatott, egy szállítólevelet keresett, amivel beolvashat a nagykernek, már megint késtek... A csoszogásra föl­nézett, Czirákovics még min­dig ott toporgott az asztala előtt — Lajos bácsi! — nézett rá szenvedve az üzletvezető. Bácsizta a cukrászt, holott majdnem egykorúak voltak. — Az emelés ügyében .. — mutogatta rossz fogait Czirákovics, és émelyítő krémszagot árasztott maga körül. — Meg lett beszélve... Kismányoki az égre emel­te tekintetét. — Máskor, Lajos bácsi, máskor! — Megegyezés történt, hogy ebben a hónapban. — Nézze, ha meg leszek magával elégedve, nem bá­nom. Czirákovics felvidult — Majd azt nézze meg, Kismányoki elvtárs, amit én az asztalra teszek! (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents