Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-22 / 197. szám
Az ötvenéves Juhász Ferenc AZ ÖTVENÉVES Juhász Ferenccel beszélgetett a tévé kamerái előtt Bihari Sándor kedden este. Az ünnepi szóra kérés a Történelem címet viselte. Mi másról is eshetnék szó egy ilyen beszélgetés kapcsán, amikor az egyik költő kérdezi a másikat, mint a versről. Vagy talán nem is csupán a versről, hiszen a vers, a költő élőbeszéde, csak külső foglalata mind. annak, amit a költő, az ember elmondhat magáról másoknak, a jobbítás, olykor à szemérmes példamutatás igényével. S közben természetesen felhangzanak ilyenkor azok a versidézetek, azok a sorcitátumok, amiket a költő maga is, de a beszélgető- partner, a másik költő, Bihari Sándor is jellemzőnek tarthat a portré megfestése, megidézése okából. Nem könnyű dolog közelférkőzni Juhász Ferenc költészetéhez. Ö maga is érzi ezt, hiszen ezt az ünnepi alkalmat is arra használta tel : röviden, a nagyközönség fülének és szívének is érthetően megmagyarázza, milyen látásai vannak, hogy sokszor olyan bozontos képeket fest élményeiről, a világról, önmagáról. A sok és sokfajta látás közül az általa legmagasabb rangúnak tartott tudatlátást említenénk most, mert úgy érezzük, mindaz a folyamat és látás, ami a költőben évtizedek óta végbemegy, a sok-sok ezer felvétele, rajza, kópiája erről a belső látásról kezd élesebbé válni az olvasó- közönség számára is. Ügy értjük: az eposzméretekben előadott képzuhatagok az idő által érletlen, a képmozaikok az első ránk köszönések meghökkentésétől már távolodóban adják és visszaadják az egyéniséget, azt a naggyá nőtt gyerekben óriássá válni akaró látást, amely a Minderiséget akarja elmondani apró mozaikokban; a szavak tehetetlen lomhaságában érzékeltetni azt a gomolygást, azt a fenségest, azt a visszahozhatat- lant, egészen leegyszerűsítve: azt az egyedülvaló élményt, amely az embert, a költőt az alkotásra, az el- szálló pillanat leírására, megörökítésére ösztönözte. És, mert minden élmény és minden pillanat elmúlt már, amikor az ember a megörökítő szándékkal utánanyúlhat, ezért hát történelem az ember magának is, másoknak is. A Juhász Ferenc-féle történelem néhány részletének felvillantására Nagy Attila I. Egy hideg őszi reggel az öreg Dzsancan kilépett kis szürke nemezsátra ajtaján. Durva szövésű köntösében, a forró teától átmelegedve gyors, fiatalos léptekkel a közelben fekvő, felnyergelt barna teve felé tartott. Az megfordította a fejét és ki- gúvadó szemével csodálkozva nézett a gazdájára. Dzsancan mögött magas, hosszú hajú legény tűnt fel, a kezében fekete bagariabőr táska. Hunyorgott az erős napfénytől, tüsszentett, aztán előreszaladt, és kezében a kötőfékkel várta az apját. — Ne csavarogj el hazulról, Csulún. Anyád egyedül van. A tevék is felügyelet nélkül maradnának. Viselkedj úgy, ahogy férfihoz illik. .. — Csak az időt vesztegeti, apám, indulnia kell. — Csulún tapintatos mozdulattal a teve felé tuszkolta az apját, és balról megfogta a karját, hogy felsegítse. — Maradj veszteg! Magam is bírom... Mi az, pendelyes kölyöknek tartasz? Hogy a kutyák nyalogatnának meg! Dzsancan hátára vetette a tarisznyáját, felült a tevére, mire az rögtön feltápászko- dott. Az öreg megtörölte I® 1978. augusztus 22., kedd vállalkozott, a visszafojtott hang erejével érzékeltetve azt a sodrást, amit a belső forrongás, kavargás támaszt, amit a már kész, a már megszenvedett alkotás az olvasó, a hallgató számára kifejez. (f. a.) Holló a hollónak akar Móricz zsig. MOND zsengéje is lehetett volna. Különösen, hogy Thurzó Gábor, a tévéfilm írója, a Sarkadi-novella történetének idejét majd egy évtizeddel hátrébb tolta, Gömbös Gyula korszakába. De mégis Sarkad i. Imre zsengéje volt, kiérezhetően a nagy tanítómester világnézete és a világot néző szemléletének, módszereinek a hatása alatt, s ezen az egykori jó barát, a hűséges emlékező, Thurzó Gábor sem tudott alapvetően változtatni. Ha „változtatott” volna ugyanis, akkor nem ezt a novellát kellett volna „átírnia”, hanem bármely más későbbit, aminek az átdolgozása viszont nem kívánta- tott el, mert Sarkadi Imre akkor már kiemelkedő és egyéni hangú alakjává vált irodalmunknak. Minden lényegesebb változtatás műveit illetően Sarkadi írói arcát és világát változtatná meg. Marad tehát egyfajta televízióra írás, a vázlat szélesebb kibontása, a történés „sarka- dias” lezárása, egyszóval tovább élése egy nagy tehetségű író, még ifjúkori munkavázlatának. Érdekes, izgalmas irodalmi és egyben tévés próbálkozás volt ebből a szempontból a Holló a hollónak bemutatása, amely ha nem is áll egyedül a maga nemében — mármint torzóban maradt mű értő és kortársi to- vábbírása, befejezése — feltétlenül figyelemre méltó. Mint próbálkozás. Mint tévéfilm már kevésbé tűnik sikeresnek. A megszokott és „hagyományos” választási csalások és ugyanakkor az újfajta, gömbösi politika világa, mely utóbbi új és friss erőket kíván megszerezni maga számára éppen az osztály gyökerét vesztett, a csak benyomások és nem az elvek alapján fellázongó értelmiség soraiból is, meglehetősen didaktikusán, hogy ne mondjam, sematikusan jelenik meg a képernyőn is. A képlet ugyan tökéletes: a szegény paraszt nagyon szegény, a nagygazda igazán nagy gazda, s a kegyelmes úr sem mellőzi magatartásában és „diplomáciájában” az urambátyámkodás alapvető mozgásformáit, sőt az állatorvos is diplomája szerint úriember, de élete miatt akár maga is a szegénysorhoz tartozhatna ... Ismert és Mó- ricztól, Szabó Pálon, Veres Péteren át megírt, de nálunk mindig hitelesen, döbbenetesen és újszerűén megírt és leleplezett világ volt ez. A KÉPHEZ Sarkadi Imre novellája nem tudott mit hozzátenni, csak ismételni, rámutatni a kor kóros pontjaira inkább, mintsem új összefüggéseket feltárni a nép és a nemzet testét pusztító világ dolgait illetően. Ehhez még néhány év és ugyanannyi irodalmi, politikai, társadalmi tapasztalat- szerzésbe gyökeredző élmény és érettség kellett. Mindebből azonban kevés mutatkozik meg e tévéfilmben, talán — és ez nem lebecsülendő — az a kiábrándultságból fakadó, . leleplezni akaró csak düh, amellyel egy társadalmi réteg korrumpálódását mutatja be az író. Horváth Tibor rendező, Mezei Istvánnal, az operatőrrel karöltve móriczi keménységű és móriczi realitású beállításokkal próbálkozott, olyan kameraállásokkal, hogy ki- és ‘feltűnjék a tájék sivársága, az emberek — parányivá zsugorodván — életének kilátástalansága Nem sok sikerrel. A kép, ámít a rendező és operatőrje megrajzolt, nem a magyar parasztság szegénység gének, hanem a film „díszleteinek”, a külsőknek, belsőknek szegényességeiről árulkodott inkább. - A vázlatosan megrajzolt, egy-egy „tipikus” figurát megvalósítani akaró szereplői e tévéfilmnek nem tudtak igazán egyéniséggé válni, — mert sem tér, sem idő, sem dramaturgiai lehetőségük nem volt ehhez. A KÖZELMÚLTBAN mutatta be a televízió Sarkadi Imre drámáját, az Oszlopos Simeont, — inkább arra emlékezzünk. Gyurkó Géza Népi együttesek az egri várban Két népi együttes mutatkozott be az egri közönség előtt szombaton este az egri várban: a két éve útjára indult Egri Központi Néptáncegyüttes és az európai országokban mindenütt fesztiválokra járó Hegyalja Népi Együttes. Egerben csak az utóbbi években élesztgetik az érdeklődést ismét a népi tánc és egyáltalán a népi művészetből pódiumig eljutó alkotások iránt. Sokáig úgy tűnt, hogy az ötvenes években oly nagy lendülettel kezdett és szép sikereket is elért vállalkozásnak nem lesz majd folytatása. S most, a hetvenes évek végére íme ismét itt van egy együttes, mert van egy összefogó erő, egy szakember, Varga Zoltán, aki a készséget tetté érlelheti, a jótékony mecénás, az állam támogatásával. A szombat este látott műsorukban Varga Zoltán feldolgozásában táncolta az egri együttes a Tardosi kariká- zót, a Sűrű-ritka tempót, a Mezőségi forgatóst és a Déldunántúli ugrást. A harmincfőnyi ' csoport — üzemek, vállalatok fiataljai- — bírja lelkesedéssel a munkát. A művészeti vezető komoly igénnyel áll elő, amikor egy-egy kompozíciót az együttes elé tűz feladatként. S ha ma még nem is minden részletében hibátlan, köny- nyed, vagy éppenséggel fergeteges ez az előadásmód, azt már ma is megállapíthatjuk: életerős vállalkozás Pántlikázó. Bemutatja a Regyalja Népi Együttes. (Szántó György felv.) ez a népi tánckar, a közönség méltán jutalmazta forró tapssal a Mezőségi forgatóst és a Dél-dunántúli ugróst. A sátoraljaújhelyi Hegyalja Népi Együttes erre a műsorra éppen egy franciaországi szereplésről érkezett Egerbe. Ez az együttes nemcsak a kulturális miniszter aláírása szerint kiváló. Az egészen fiatalokból álló tánckar — Rónay Ferenc művészeti vezetésével — valóban nemzetközi szinttel mérhető tudással rendelkezik. A munkásokból, diákokból álló együttes mozgáskultúrája a hivatásosakéval vetekszik, a kiérlelt produkciók a hosszú-hosszú évekre visszanyúló, céltudatos alapozás és munka eredményeként jelentkeznek. Számaik is fesztiválszámok, mint a Pántlikázó, a Gulyás—Rábaikompozíció, a világhíres üvegestánc, vagy a Cigándi kemény csárdás. A hortobágyi pásztortánccal és az A1- sóberecki hatoztatóval fejezték be műsorukat az egri várban, ahol a lelkes közönség elismerően tapsolta meg a tehetséges hegyaljaiakat. Pedig az este beálltával a közönség csak imitt-amott láthatta ezeket a derék táncosokat. Erre a szombat estére ugyanis az egri vár színpadát teljesen világítás nélkül hagyták, még egy árva reflektor sem akadt amely bepásztázta volna a püspöki palota hátterével büszkélkedő színpadot. ( farkas) MMTvrrr LA pályatárs szemével, Domokos Mátyás beszélgetései költőkkel, írókkal nemzedékek életérzését hangulatát, a mesterség fortélyait, a hivatás szépségét őrzik az utókor számára. Ez a kereső oeszélgetés most Csurka Istvánnal, az írói létezéstechnika és a pályatársak művei egy nemzedék világképét fejezték ki a hetvenes években. „A nemzedék nem azonosult a korral. Ebben volt hősi, de ostoba emberi tartalom is. A java valami eszményivel azonosult, ami a körülmények folytán megmásíthatatlan volt, a primitívje valami elveszett régivel. Ezért nem PCFEftteüN LWSZANce*fé/Y Kft'watt MZ könnyező szemét. A teve kimért léptekkel indult az északkeleten kéklő hegyek irányában. A hideg őszi szél paskolta az öreg arcát, oldalvást kellett ülnie, hogy elrejtőzzék előle. Déltájban feltűnt a Bo- szo-völgy. Nyáron itt virágok, fűszálak hajladoznak, a szélben, a szeszélyes délibáb méneseket, tevéket vetít az utazó elé. A hatalmas puszta most teljesen kihalt. Csak imitt-amott meredezik az elszáradt árvalányhaj szára, ' őrködik egy-egy magányos szikla... Jó így utazni — az ember háborítatlanul elmerülhet a gondolataiban, teli tüdővel beszívhatja a kristálytiszta pusztai levegőt. A teve nógatás nélkül lépked a kitaposott ösvényen, a sörényét libegteti a szél... A kara- vánosok ideje ez.. Előkészítik a gyeplőket, kötőfékeket, takarókat, a cövekeket, csengőket és a kis útisátrakat. Az asszonyok meleg ruhát varrnak nekik, jönnek a rokonok, barátok, ismerősök, ajándékot hoznak, rendeléseket adnak, mindenki sürög- forog. Ordítanak a tevecsikók. Még a természet is megbolydul: éjszakánként hol csillogó harmat, hol könnyű fehér dér takarja be a földet. Sajgó szomorúság, megmagyarázhatatlan izgalom szorongatja a karavá- nosok szívét... Dzsancan először húszesztendős korában indult kara- vánútra. Fülig szerelmes volt akkoriban. A sudár leánynak rózsás volt az arca, büszkén felvetve hordta a fejét. Áz elragadtatott legények a szépségét a zergék gyönyörűségéhez hasonlították. Dzsancan csak a nyár legvégén tudta meg, hogy az apja magával akarja vinni. Még azon az éjszakán titokban elnyargalt a Kedveséhez. Csak a hajnal első sugarai hozták újra haza; az őrült vágtában dübörögtek a kövek a hegyek lejtőin a lova patája alatt. A szomszédjukban lakott egy Namba nevezetű özvegy öregasszony, hozzá tért be Dzsancan, hogy tisztességesen kialudhassa magát. Az apja mérges ordítására ébredt: „Hol az a rühes csikaszkölyök?” Kezében a kötőfékkel rohant be az öreg a jurtába. Észrevéve a fiát, vad haragjában az ajkába harapott, lerántotta róla a köpenyt és ütni kezdte. Fojtogatta a méreg arra a gondolatra, hogy nem okoz valódi fájdalmat a fiának, kettőbe hajlította a kötőféket, és annyi erőt szorított minden csapásba, hogy a júrta tartóoszlopáról peregni kezdett a korom. — Mit csinál, Namdzsa szomszéd? Hagyja... — motyogta ijedten Namba, és az egyik kezével (a másikkal a merőkanalat fogta) megpróbálta övön ragadni a dühöngő férfit, hogy elvonszolja a fiútól. De nem bírt vele, jajveszékelve kirohant a jurtából; f * (Folytatjuk) azonosult az újjal. Ez a nemzedék alapélménye. Az ember elhűlve tapasztalja, ha mindent tud szerezni, akkor jó a létezéstechnikája. Ha hagyod magad félreállítani, ha hagysz magaddal kibabrálni, ha nem tudsz javakat gyűjteni magadnak, akkor önmagad előtt is kénytelen vagy beismerni, hogy rossz a létezéstechnikád. S elég szegényes ez így...” — mondta a vallomás bevezetőjében. Utóbb magyarázattal, az összefüggések kitapogatásá- val bővült mindez. Indítékhiányra, a szürkeségre, ; középszerűre utált, ami történelem nagy, súlyos eseményei után részben menedéknek látszik, részben egyetlen életlehetőségnek, de „ebbe a középszinvonalba éppúgy bele lehet nalni, mini a szélsőségekbe.” Látszólag nincs semmi baj, mert érvényes Németh László hasonlata a népi felemelkedés liftjéről, / iely a magasba, személyes kiemelkedésekbe viszi a „fényes szellők” nemzedékét. A kortársaknak, Szász Imrének, Dombainak, Csalog Zsoltnak, Kardos G. Györgynek rendre megjelennek a művei, s ezek a nemzedék létjogosultságának, tehetségének bizonyítékai. Hogy nem folytatódnak ? Hogy nem volt visszhangjuk? A mai fiataloknak mások a problémái, mint az ötven felé haladóknak. Lehet, hogy az első lépéseket botladozva teszik meg, de végül is velük nő fel az ország, amely nemcsak létét igazolja, de a nép tehetségét is. A népek hazája, a nagyvilág ma legalább annyira skanzenszerű, mint amennyire az volt Vörösmarty korában a polgárosodó Magyarország. Ezt az utat járják be a fiatalok, s útjuk ma valóban nem szakadékok fölött és mellett vezet. Az, hogy nehezen viselik el az öregeket? Ki kérte tőlük, hogy kövessék a kőtábla parancsait? A túlélés technikáján ők már túl vannak, „ök már nem értik ennek a súlyos, nehéz problématikának lényegét, ami természetes, ugyanakkor kicsit tragikus is. Talán, ráhibáznak a teljesebb, tisztább, tárgyilago- sabb igazságra, amire mi, sokféle kötelékkel lebéklyózut- tak már csak nagyon szerencsés esetben hibázhatunk rá. Mit találnak ki a mi szegény, szerencsétlen, semmire se jó erkölcsünk helyett? Egy új világképet? A túlélésen túli világképet? Semmiképp sem tiszteletet várok tőlük. Azt várom, hogy ne kövessék példánkat, de ezt ne csak mondják, hanem ne is kövessék...” Mikor jó a dokumentumjáték? Ha a valóságot ábrázolja, ha eszmei mondanivalója egyetemes érvényű, ha szereplői szabatos és világos mondatokban közük gondolataikat, ha a mellékalakok segítik a mondanivaló megértését, ha a cél érdekében nem vesznek igénybe ködösítő effektusokat. Mindez csak egy vonatkozásban érvényes a „Hátha mégis”, Mészá-' ros Ferenc, népi gyógyító életét idéző nekrológra. Ha ugyanis az illetékesek megfogadják azt a tanácsot, mely szerint érdemes lenne egy kiropratikai intézetet szervezni, amely a népi gyógymódok eredetével, alkalmazásának lehetőségeivel foglalkozna, akkor volt értelme a fáradozásnak. Job - ban meg kellene becsülnünk a népi gyógymódokat, mert bennük évszázados tapasztalatok rejlenek és határozottabban kellene kivetni belőlük a sámánságot, a ráolvasásokat. Ez az öreg gépész, aki napközben ellátta munkáját a tsz gépműhelyében és földjén, nem volt sarlatán, de nem szolgálta a hiteles képet a bevezető és záróképben felhangzó zsoltáros ének, sem a Kyrie bánatos könyörgése. A főmondatok mö. gött elmosódó veszekedés, a panaszok, a telefonon érkező kérelmek kusza szövevénye zavarossá, vibrálóvá tette a képet, az életutat, a tapasztalatokat. Mintha a technikai szerkesztőnek igazolnia kellett volna, hány és mennyi eszköz áll a rádiós rendelkezésére, amellyel kifejezheti, érzékletessé teheti szándékait, pedig mindezzel most vizenyőssé vált egy ember alakja, ami pedig köbe kívánkozott volna.
