Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-09 / 160. szám

e*\

Tapintatlanságaink

Finom a kifejezés, úgy is mondhatnám, írhatnám: ta' pintatos. Mármint, hogy tapintatlanok vagyunk. Mert úgy is lehetne és kellene írni, hogy modortalanok. Ez már keményebb szó. Am azt se restellném leírni jó né* hány eset kapcsán, hogy lélektiprók. Az ember közösségben él, és a közösségnek nemcsak Kerek-óvó karjai, de kemény sarkai is vannak. Nem mindig lehetséges, hogy neki ne ütődjünk egy-egy ilyen saroknak. Nem is érdekes s nem is érdemes a töprengésre, hogy mi vagyunk-e a • hibásak, mert nekimentünk figyelmetlenségünkben valamelyik „saroknak”, vagy a közösség a hibás, mert nem vigyázott ránk, az egyénre

Kisebb sértődések, apró betartások lehetnek ugyan ideig-Oráig bosszantóak, valójában azonban csak a felületet horzsolják, nem marnak húsba, csontba.

— Üdülni voltál a tengerparton? Érdekes, hogy mégis milyen fehér vagy... — az effajta megjegyzés lehet ta" piotatlan, ha igaz. lehet irigy, ha nagyon is nem. vagyunk fehérek, lehet kaján, hogy tudatosan bosszantson bennünket, ám lelki konfliktus» aligha okozhat.

— . . .akkor odajött hozzám, és megkérdi, hogy maga, szakikám, mikor is akar nyugdíjba menni? — panaszkodott gyári i;merősCm, hogy ezt kérdezték tőle, amikor hosszasabb betegsége után. évtizeddel a nyudíjkorhatár előtt, testben már egészségesen, lélekben még egy kicsit önbizonytalanul visszaállt a gépe mellé.

— Nem tudtam válaszolni. Csak megijedtem. .. Igen, megijedtem. Attól is, hogy engem itt máris nyugdíjba akarnak küldeni, mert nem tartanak már alkalmasnak a munkára, csak mondani nem mondták még, de -ha már egy ilyen kisinas korú is megkérdi, mondani is fogják ... És megijedtem, mert akkor én nem gyógyultam meg, akkor én most beteg vagyok, ez csak olyan át’ meneti javulás és utána jön a vég... Es. ha hiszi, ha nem, utána még három hétig feküdtem otthon, valami érthetetlen gyengeség vett rajtam erőt ..

Tapintatlan kérdés volt? Modortalan? Dehogy: ember télén. Aki kérdezte, egy perc múlva talán már el is felejtette. hogy mit is kérdezett. Talán kérdezni is csak azért kérdezett, mert nem volt más kérdeznivalója, s egy betegségből visszajött munkatárstól csak illik valamit kérdezni. Hát ezt kérdezte. Hát kérdezett. Tapintatból.

A vezető hazajön a szabadságról. A vezető jó vezető, nemcsak azért, mert önmaga is rátermett, hozzáértő ember, de azért is. mert helyettesei sem koldulnak egy kis értelmet. Egyszóval, amíg ő maga odavan, megy a munka, néha még talán jobban is egy kicsit, hadd lássák, van itt azért másban is értelem, kedv és szív is^ fölösen is. A vezető hazajön a szabadságáról, s az első „össze- röffenés”, ahol a „felsőbb” küldött megjegyzi:

— öregem, de jó hogy visszajöttél... Mégiscsak más az, ha vezetővel tárgyalhat meg kérdéseket az ember... Majd most aztán megy a munka, mi?

A helyettesek feszengenék, kínosan érzik magukat és lelkűk mélyén vérig sértődnek. Köszönetét ugyan nem vártak, miért is vártak volna, azt tették, amiért fizetik őket, s úgy tették, ahogyan kitelt tőlük. De legalább semmissé ne tegyék azt, amit. csináltak. A felsőbb szerv küldötte illemből, ahogyan azt holmi elképzelt vállalati illemkódex előírja, hangsúlyozza a vezető fontosságát, lelkesen köszönti visszatértét. Tapintatosan teszi ezt. Nem azt mondja, hogy egy zseni az nélkülözhetetlen. Nem, feldicsérni, dehogyis dicséri fel. -ö tapintatos. Érzékeltet csak. S közben belerúg néhány másik emberbe Tapintatlanul.,

Újabb panasz és újabb tapintatlanság. Ráadásul, aki elköveti a tapintatlanságot, még ártatlanféle is az ügyben. Félig persze, mert előre mérlegelve talán nem sértett volna embert. Ez is egyszerű történet. Kirándulni mennek a nem függetlenített pártmunkások. Jutalomkirándulás ez, tapintat és elismerés a soha meg nem fizetett és meg sem fizethető munkájuk iránt. A szervező szervnek nincs pénze, de sebaj, jó célra is adhatnak néha a vállalatok, kölönösen, ha a saját emberüket utaztatják. De van egy valaki, aki ugyan pártmunkás, de aki már nem tartozik semmiféle vállalathoz. Mert nyugdíjas, és meglehetősen régen az. Mindenki utazik a jutalomkiránduláson, a nyugdíjas nem. Nincs, aki finanszírozza az utazását. Az ügy teljesen világos és jogos: a vállalat csak a saját embereiért fizethet; akik az utat szervezik, azoké a szervezés feladata és övéké a nemes ötlet. De nem övéké a kassza. Semmilyen kassza sem áz övéké.

Mégis: vérig sértett a nemes szándék is. Egyet. Kettőt talán? A legszebb illem és a legnemesebb tapintat oly formában jutalmazni a jutalomra nem számítókat, mint e?y ilyen közös kedves kirándulás eltervezése, megszervezése. És a legnagyobb tapintatlanság valakit, aki rászolgált erre. kihagyni belőle. Magyarázni lehet, de megmagyarázni, már aligha. ..

Mindezek a tapintatlanságok és a társaik — mert sajnos számosán vannak — minőségi tapintatlanságok Mert embert minősítenek, akarva-akaratlanul, értékrendet állítanak fel és ebben a rendben méltatlan helyre sorolják azt, aki nem ezt érdemelte volna. Hogy valaki kineveti az új ruhánkat, hogy ódivatú, hogv valaki bőrünk barnaságát fitymálja a balatoni üdülés után, avagy hangos megjegyzést tesz öreg Trabantunk állapotára — nos, az mind tapintatlanság. Mennyiségi tapintatlanság. Sok ér ilyen bennünket naponta és bevallhatjuk őszintén, hogy sok ilyest követünk el mi magunk is. Am ezeket — öröm, vagy nem öröm, de tény — megszoktuk, hozzáedződtünk, elfelejtjük, vagy megbocsátjuk. Az emberségünkben «értőt, a sorsunkat, dolgunkat lényegiben megkérdőjelező tapintatlanságokat nehezen, vagy alig feledjük. Évek múltán is felidézzük, vagy önmagunk igazolására megidézzük. Árnyékaink lesznek, amelyektől immár nem tudunk szabadulni

És az igazi tragédia: már nem is akarunk. Megkeseredett emberekké válhatunk, akiknek élete célja és értelme : hogy keserűek.

Gyurkó Géza

A felvétel

Oél-Afrikában

készült

(Fotó: Humanité Dimanche)

«'WWvWS

9^ ^

0 fri ka az utóbbi időben a világpolitikai események középpontjába került. Ennek oka a sajátos történelmi adottságok, örökölt feszültségforrások mellett elsődlegesen az, hogy a két világrendszer harca egyre inkább kiéleződik Afrikában is. Ilyen körülmények között nem túlzás a megállapítás, hogy a fekete földrész napjainkban a leg- forrongóbb kontinens a világon.

— Én talán úgy mondanám: Afrika most vált az egyik legfőbb konfliktusgóccá földünkön. Ha azt vizsgáljuk, hogy ez a korábban világpolitikailag látszólag másodlagos kontinens miért lett ennyire fontossá az utóbbi mintegy két esztendőben, az okok keresésekor csak egy pontról indulhatunk ki; és ez a volt portugál gyarmatok — Angola, Mozambik és Guinea-Bissau — felszabadulása. A fordulat ezen a földrészen valójában nem akkor következett be, amikor a gyarmatok zöme függetlenné vált, hanem amikor olyan területek szabadultak fel, fegyveres harc útján, ahol forradalmi változás zajlott le. Lényegében tehát az angolai, mozambiki és guinea-bissaui nép győzelme tette és teszi ezt a kontinenst a világpolitika egyik fontos területévé, ütközési pontjává — valószínűleg tartósan.

— Miért tartja ennyire fontosnak ennek a három országnak a függetlenné válását?

— Afrikában az államok zömének függetlensége olyan kompromisszum eredménye volt, amely tág teret biztosított és biztosít még ma is az újgyarmatosító törekvések érvényesítéséhez. Ez a három ország viszont nemcsak egyszerűen győzelmet aratott a NATO által támogatott Por. tugália fölött, hanem a szocialista orientációjú államok száma is gyarapodott velük. Ebből a szempontból az angolai, mozambiki és guinea- bissaui változások bizonyos értelemben a vietnami győzelem jelentőségét is megközelítik. Ha a világpolitikában mind!árt Vietnam után tesszük ezeket az eseményeket. mint ahogy ígv is következtek be. olvan fordulatsorozattal találjuk szemben magunkat, amely a nemzetközi. ezen belül külön az afrikai erőviszonyokat is alapvetően megváltoztatta.

Vessünk egy pillantást a térképre! Korábban a kontinens déli ré«ze — Éaire-től lefelé Angola. Mozamb'k. Zimbabwe (Rhodesia), Namíbia (Délnyugat Afrika) és Dél-afrikai Köztársaság — lényegében az imperializmus fő és biztos fellegvára volt amely azonban az angolai és mozambiki fordulattal egyik napról a másikra „veszélybe” került. Ami az imperializmust illeti, most elsődleges törekvése az, hogy Angolát és Mozambikot, ha már

Miért a fekete földrész?

„egyelőre” el is vesztek, megpróbálja visszaszerezni, vagy legalábbis gátolni fejlődésüket. A másik fő céljuk a tőkés nagyhatalmaknak, hogy lényegét illetően változatlanul, hangsúlyozom, változatlanul fenntartsák uralmukat Afrika déli részén. Ezért igyekeznek különböző módszerekkel leszerelni az ellenállást, amely már a fegyveres harc formáját öltötte Rhodesiában, valamint Namíbiában és a forrongásokig jutott el a Dél-afrikai Köztársaságban

— A tőkés nagyhatalmak, az Egyesült Államokkal az élen, miközben a Mobutu, rezsim oldalán nyíltan részt vettek a shabai felkelés véres elfojtásában, igen hevesen támadják, felhajtással, beavatkozással vádolják a Szovjetuniót és Kubát. Olyannyira, hogy időnként kilátásba helyezik: más, sokkalta ' fontosabb kérdések — a nemzetközi enyhülési folyamat, az újabb SALT-megállapodás, stb. — sorsát is a Szovjetunió Afrika-politikájának megváltoztatásától teszik függővé.

— Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a shabai felkelés Zaire belső ügye, feszítő erejű társadalmi konfliktusainak tanúbizonysága. Ráadásul azt sem lehet tudni pontosan, ki áll valójában a felkelők mögött: mennyi esetleg benne a szándékolt provokatív elem. Az természetesen tény, hogy a felkelés előkészítésében lebonyolításában sem szovjet, sem kubai katonák nem vettek részt, és amíg Zaire ügye marad, meggyőződésem, nem is fognak. Abban a pillanatban viszont, ha a shabai eseményeket egy Angola elleni támadásra kívánják felhasználni, köny- nyen előfordulhat, hogy találkoznak kubai katonákkal is. A Zaire-i helyzet, ezen belül a shabai felkelés értékelésekor ugyanis megint- csak Angolából kell kiindulni. Annak idején, amikor a függetlenségi harc azt a „veszélyt” hozta magával, hogy közvetlenül forradalmi győzelembe is torkollik, rögtön megjelentek az imperializmus zsoldosai és beavatkoztak Angolában. Az MPLA kubai katonai támogatással, a Szovjetunió, s a többi szocialista ország internacionalista segítségével tudta leverni ezt az agressziót. Hogy a tőkés nagyhatalmak most ismét ilyen nyíltan és nagy erővel reagáltak a shabai

felkelésre, az nem elsősorban azért volt, bár azért is, mert a tartomány páratlanul gazdag különösen fontos stratégiai nyersanyagokban, hanem mert ott az angolai határ. Az imperialista erők — elsősorban az amerikaiak — még ma sem nyugodtak bele Angola elvesztésébe. Ha délről nem tudták megtörni, megpróbálhatják északról — Zaire-ből. És egy újabb agresszióhoz, bármilyen furcsán hangzik, kitűnő ürügyül szolgálhat a shabai felkelés, és egy szovjet és kubai „beavatkozás” betáplálása a nyugati köztudatba. A részben nyugati katonákat felváltó afrikai erők, amelyeket a NATO ösztönzésére küldtek a kontinens Nyugatbarát országaiból Zaire-ba, már az Angola tőszomszédságában levő Shaba tartományban állomásoznak.

— Az afrikai eseményeket figyelve, azt hiszem, sokakat meglepett Nigéria gyors közeledése az Egyesült Államokhoz, vagy egy másik, igen látványos palfordulás, a Szomáliái.

— Afrika déli része mellett Washington számára politikailag és gazdaságilag egyaránt a legfontosabb — Nigéria. Az ország jelentőségét bizonyos áttétellel csak fokozza a feszült közel-keleti helyzet. Az USA ugyanis mindig is óvakodott attól, hogy olajszüKségletei kielégítését túlságosan a közel- keleti térségre építse. Nigéria igen gazdag olajban. Egy francia lapban olvastam, hogy az amerikai olajimport 55 százaléka ma már ebből az országból érkezik. Én egy kicsit ugyan túlzottnak tartom ezt az adatot, az mindenesetre tény, hogy ez is a két ország gyors közeledésének egyik oka. A másik, és ez legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb: Nigéria

tekintélye, befolyása a kontinensen óriási, s Afrika nyugati részén szintén vannak olyan országok — Kongó, Benin, Guinea és Bissau- Guinea —, amelyek ellenállnak az imperialista befolyás-,' nak, s amelyek többé-kevés- bé közel vannak Nigériához.

Ami Szomáliát illeti, ott valóban váratlan volt a pál- fordulás. Az imperialista erők számára kétségkívül nagy veszteség lett volna politikai értelemben vett elvesztése, ezért valóban mindent megtettek, hogy visz- szaszerezzék. Történelmi okokból Fekete-Afrikában, az, amit mi Európában sovinizmusnak nevezünk, szinte nem létező jelenség, az egy Szomáliát kivéve. „Nagy- Szomália” illúziója már eddig is több háborúba sodorta ezt az országot Etiópiával és Kenyával. És ezúttal is a jelenlegi Szomáliái vezetés nagyhatalmi sovinizmusa erősebbnek bizonyult, mint szocialista orientációjú politikája. Ráadásul, ahogy Angola ellen szakadatlan intervencióra kész, az imperializmus.- úgy kc= er- ;

re Etiópia ellen is. Etiópia egyébként korábban az amerikai hadászati tervek afrikai kulcsországa volt. Szomália elvesztése, politikai veszteség, de Etiópia „elvesztése”, adott esetben tehát az ag- resszorrá vált Szomália győzelme, lényegesen nagyobb kára lett volna a kontinens és az egész világ haladó erőinek.

— A haladó etióplai kormányzat a szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió és Kuba segítségével lényegében túljutott ezen a háborún, de most egy másik lehetőségével kell szembe néznie: az eritreai problémával.

— Az eritreai kérdés sajátossága, történelmi egyedülállósága az, hogy ez a háború • jó tfz évvel ezelőtt az etió- piai feudális rend, a reakciós vezetés ellen indult, de napjainkban már egy antifev- dális, haladó kormányzat e - len folytatódik. Jelenleg belső viszályról van tehát szó, amelyet az ország egy részét leszakítani kívánó eritreai mozgalmak robbantottak ki. A mostani etiópiai kormányzat mindent megtett azért,

— mindeddig hasztalanul —, hogy tárgyalások útján rendezze a problémát, s hogy végre az egész ország elinduljon az egészséges fejlődés útján. A haladó erőknek ré. sen kell azonban lenniük, hogy ez a konfliktus ne veszélyeztesse Etiópia haladó rendszerét.

— Lényegében áttekintet- tűk a kontinens helyzetét, „végigjártuk" Afrikát, ön a térség jó ismerője, elkötelezett kutatója. Mi a véleménye Afrika jövőjéről?

— A közelebbi jövőt illetően csak konfliktusokkal terhes éveket jósolhatok Afrika országainak, — bár nem szívesen bocsátkozom jó6la» tokba. A tőkés nagyhatalmak ugyanis nem mondtak le arról, hogy akár intervenciók révén is visszafordítsák a kibontakozó, ígéretes változásokat. A helyzet veszélyességét fokozza, hogy a fejlett tőkés országok függősége a kontinenstől ebben a nyersanyagszegény világban csak növekszik, tehát gazdasági érdekeik szükség esetén újabb konfliktusok szítására ösztönözhetik őket.

A szocialista • országok politikájában is egyre komolyabb szerephez jut — kell, hogy jusson — a földrész. Napjainkra komoly forradalmi bázis alakult ki ott. A szocialista országok nem lehetnek tétlen szemlélői a haladó erők eltiprására irányuló, mind drasztikusabbá váló imperialista lépéseknek,

— internacionalista köteles,

ségük segíteni a forradalmi mozgalmakat. S végül még egy gondolat: miközben a

két társadalmi rendszer osztályharca élesedik a kontinensen, Afrika népei is öntudatosodnak majd.

Kocsi Margit