Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-01 / 153. szám

Két film: egy magyar és egy amerikai Kihajolni veszélyes Szavamra mondom, nem miattam késett ily sokat a Kihajolni veszélyes című film magyar kritikája. Ügy látszik, nemcsak a vasútnak — és a filmgyártásnak! — vannak különböző váltói, ha­nem a forgalmazásnak is, amely valamilyen oknál fog­va csak megkésve engedett szabad pályát Z ombolyai János új magyar filmjének. Az április 27-én megjelenő és akkor még valóban új magyar film Egerben csak az elmúlt napokban, június vé­gén került bemutatásra. Így történt, hogy tisztelet­re méltó kollégáimmal ellen., tétben, eddig nem állt mó­domban megírni, hogy a Ki­hajolni veszélyes hangjátéknyi ötlete kevés egy egész estét betöltő filmhez, hogy remek az indítás, amely a hatalom­mal való visszaélés abszurd játékát sejteti, hogy sajnos, elmarad a folytatás, hogy a frappáns részletek ellenére vontatott, sőt uram bocsáss’ unalmas a film. Továbbá: a Kenguru kiemelkedő közönségsikeré­ért megdorgált rendező meg­szívlelte az elmarasztaló so­rokat, s új filmjébe már kesernyésebb, savanyúbb és drámaibb ízeket sűrített, még továbbá: talán mégsem kellett volna ennyire szívére venni a kritikákat, mert lám most meg a közönség hagyja cserben a filmet. De nem ta­pasztalható valami nagy lel­kesedés a kritikusok körében sem. Mint e szemléző sorok is bizonyítják, az elmúlt két hó­nap épp elég időt adott arra, hogy ahogyan mondani szo­kás, „minden csontot lerág­janak’’ erről a témáról, pon­tosabban a filmről. Mit tehet ezek után az önhibáján kí­vül megkésett kritikus, akit legfeljebb csak az vigasztalhat, hogy olvasói is e napokban látták, vagy csak ezután néz­hetik meg a szóban forgó filmet? Nem tehet mást: rö­viden közreadja véleményét. Ágria Játékszín Egy Hadách-ősbemu elé félretéve formál meg reme­kül. Bodrogi forgalmistája egyszerre képviseli a vidéki kiskirály elleni lázadást és a megalkuvást is. Ez az ember behúzott nyakkal tűri a mel­lőzést, a megaláztatást, mi­közben mindig mondja a ma­gáét, s magatartásával nem­csak figyelmeztet, hanem szinte riadót is fúj „az én ál­lásom, az én váram” idejét múlt szemlélete ellen. Bízom benne, hogy a ma­gatartás térképéről is eltűn­nek egyszer az ilyen állomá­sok, s akkor pontosabban és kevesebb veszéllyel közle­kednek a vonatok. És az em­berek is! Ez a jobbító szándék vezette a film íróját, Si- monffy Andrást, a már em­lített rendezőt és Ragály Ele­mért, aki a színek és képek nyelvére igyekezett lefordí­tani a forgatókönyvet. Márkusz László Á dominó elv Láttam ennél jobb filmet is, meg érdekesebbet, új­szerűbbet. Mégsem summá­zom azzal, hogy nem tetszett. Bár helyenként előre kiszá­míthatók a jelenetek, ötlet­szegények a szituációk, el­hanyagoltak, sőt sablonosak a figurák, de valamelyest kárpótolt az a fanyar, sza­tirikus hangvétel, amely szinte átlengte a történetet, amelynek hősei ugyancsak távol élnek a szocialista er­kölcstől, moráltól, de még az egyszerű polgári értelem­be vett munkafegyelemtől is. Távol élnek ott, Almamellé­ken, az elhagyott kis állomá­son, ahol csak véletlenül áll meg a vonat, hogy leszállít­sák róla a potyautast, vagy, hogy a vasutasok kényelme­sen megdézsmálhassák a va­gonokat. Valahol a senki földjén, vagy még inkább a közösségi és a háztáji keresz­teződésénél kell keresni ezt a nem létező állomást, ame­lyet csupán a magatartás térképén találhat meg az ér­deklődő. De ott feltétlenül! Nekem szimpatikus ez a film. Különösen a forgalmis­ta figurája, amelyet Bodrogi Gyula megszokott sablonjait — Legalább mi mondjuk el egymásnak az igazságot, különben semmink nem ma­rad! — Ezzel a féltő, szerel­mes mondattal kérleli az asszony a férjét, mint aki érzi, hogy a vesztés, a min­dent elvesztés és az a bizo­nyos, általa is emlegetett semmi hamarosan bekövet­kezik, Stanley Kramer legújabb filmje nem ezzel a mondat­tal döbbentett meg legin­kább, bár ez is egyike azok­nak a pillanatoknak, amikor az ember elhiszi, hogy a tár­sadalom nagy-nagy gépeze­tében mennyire kicsiny hely marad az emberi cselekvés­re, ha a harmónia, az embe­ri becsület, az emberszabású emberek egymás közti tisz­tességes tartása megszűnik. A film forgatókönyvét Adam Kennedy írta, és be­mutat egy modellt, amely szerinte reális képlet a mai Amerikában. Érdekszövet­ségek óriási anyagi erőkkel rendelkeznek és céljaik el­érésében csaknem a teljes gátlástalanság vezetheti őket. A kitűzött célon kívül sem­mi érték nem létezik az ér­dekszövetség bankszámla­rendszerében és egy heli­kopter felrobbantása ugyan­úgy dollárban kifejezhető veszteség, mint a megvásá­rolt ember lelövése, mert „csak” annyi történik, hogy egyik helyébe beállítják a másikat. Az érdekcsoport csúcsáig mindenki, minden­hol és minden- pillanatban eszköz, úgy összefonva, megkötözve a részérdekek-» kel, hogy mire netán észre- vennék saját helyzetüket, már nincs megoldás. Ebben a filmben Stanley Kramer az okozati össze­függéseket egy morális lec­kének tűnő szöveggel veze­ti be és miután úgy érzi, hogy a légkört megterem­tette, kezdi pergetni a tu­lajdonképpeni mesjjt. S ez a mese úgy borzasztó, mert realitása a hihetőség határa­in belül van. S ha egy ame­rikai rendező egy ilyen ki­állítású filmhez ezt a mon­danivalót választja, akkor nyilvánvalóan nemcsak őt érdekli a társadalomnak ez a felfordult, vagy legalább­is élére állított állapota, ha­nem azokat a milliókat, az átlagamerikaiakat is, akik eszközként létezhetnek, vagy eszközzé válhatnak bármely pillanatban ennek az agya­fúrt és egyáltalán nem ve­szélytelen dominó- elvnek a szolgálatában. A néző nem tudja függet­leníteni magát a napi hí­rektől, s az az érzése, hogy ez a Kramer-film alkalma­sint művészi válasz is. Kis­singer játszott a nagy-poli­tikában a dominó elvvel, ő emlegette évekkel ezelőtt, még külügyminiszter korá­ban, mekkora baj származ- hatik abból, ha a dominó­játékban egy kocka esetleg nem stimmel. A nézőt a látható esemé­nyeken kívül az rémíti meg ebben a filmbéli képletben, milyen simán és olajozottan működnek, minden társadal­mi szinten és változatban azok a kezek, amiket nem is lehet látni. Ezek a láthatat­lan kezek minden emberi szálat, bármikor eltéphetnek, és ettől a vakmerő lehető­ségtől válik irtózatos ma­gánnyá az élet az érintett emberek számára. Micsoda viszonylatok, mi­csoda perspektíva, . micsoda jövő?! Kérdeznénk, mert tudjuk, hogy ennek a játék­nak valahol legalább az egyik fele igaz. Az erkölcsi feltétlen. És Gene Hackmann a dominóban milyen jól játssza azt a bizonyos kivé­telt! Farkas András Autós udvariasság Azt hittem eddig, hogy egyfajta udvariasság ' van. Fedi a nem! Van autós udvariasság is. Pontosabban arról van szó, hogy lehet egy ember általában udvarias, mondjuk Nva'aL ban, utcán, de amikor autóba ül. egyszerre — csodák cso­dája — udvariassá válik. Döncivel utazom, ö vezet! Régen ismerem és sok-sok jő tulajdonsága mellett tudom róla, hogy az udvariasság nem fő erénye. Ezt többször szóvá tette már neki a felesége, de több munkatársa is. Robog az autó. Egyszer csak Dönci fékez és jobbra lehúz.’ — Mi van? — Defekt je van a zsigulisnak, nem látod? — Na és? — Megnézem és megkérdezem, meg tudja-e csinálni? Van-e minden hozzá való felszerelése? Meghűlt bennem a vér! Ezt a Döncit én eddig félreis­mertem! Nem is igaz! Ez lenne az én Dönci barátom? És Dönci akcióba lép: — Mi van, kolléga? Pótkerék, emelő, szerszám van? A bajbajutott hálásan tekint rá. — Ó! Nagyon szépen köszönöm. Igazán nagyon rendes; de köszönöm, nincs szükségem segítségre. Magam is elbol­dogulok. Megyünk is tovább. A csodálatosan szép erdei forrásnál autósok vizet isznak. Egy nagyobbacska fiú azt mondja az anyjának: — De kár, hogy nekünk nincs bögrénk! Most ihatunk a tenyerünkből... Döncit mintha a darázs csípte volna meg: — Semmi hiba, kisöcsém! Tessék! Itt az én bögrém, éá rúgj be ettől a friss forrásvíztől. A bájos anyukánál jobban csak én csodálkozom. Ea lenne Dönci? Dönci, aki a buszon elvből nem hajlandó át­engedni a helyét, és úgy kiszalad a neje előtt a lakásból,' hogy mindketten beszorulnak az ajtón... Később egy lengyel polskissal találkozunk. Ülnek és lesik hazánk térképét. — Megmutatjuk nekik, apafej! Jó? És máris stopolunk a lengyel testvérek mögött. MegéH tik, hogy segíteni szeretnénk és „nemzetközi” autósnyelven,' magyarul, lengyelül, oroszul, németül folyik a társalgás. — Moment! Csak egy kis momentet kérek! Ahá! Értem már! Putnokot keresik? Az, kérem, itt van egy ugrásra, de maguk most nem jól jönnek. Milyen szerencse, hogy utólér- tük magukat. Most mehettek volna Lillafüredig. Pár perc, és minden rendben. A külföldiek biztosan! autóznak kitűzött úticéljuk felé. Az én Döncim meg ragyog a boldogságtól. — Mi van? — Miért? — Nem ismerek rád! Udvarias lettél, öreg fiú! És még­hozzá lelkesen csinálod. Dönci les, nézeget először, mint a vett malac a vásárban, aztán megszólal: — Miért? Olyat még nem hallottál, hogy a részeges embernek autót vett a felesége és leszoktatta az ivásról? — De hallottam! Ismerek is ilyet. — Na, látod! Milyen egyszerű. Mióta kocsim van — mit tudom én miért — udvarias lettem az autósokhoz. Hogv is mondjam? Inkább afféle szolidaritásból. Nem áll jól talán nekem? N — Dehogynem! — vágom hátba. — Sőt, boldoggá tennél, ha ezt a kedves udvariasságodat szélesebb körben is kiter­jesztenéd. .. Szalay István MOLNÁR ZOLTÁN t m EWEGfZES Madách nevéről azonnal Az ember tragédiája jut az eszünkbe. Egyművű szerző­ként tartja számon őt az irodalomtörténet. Kiderült azonban néhány eredményes vállalkozás nyomán : érde­mes színpadra vinni más mű­veit is. Egy olyan világra szóló tehetség mint Madách, egyéb munkáiban sem tu­dott jelentéktelent alkotni. Értéktisztelő, avatott feldol­gozásban aratott sikert a Csák végnapjai, a Mózes, a Mária királynő, A civilizá­tor. Most újabb drámájáról szeretnék bebizonyítani, el­sőként Egerben — a szöveg­nek csak legszükségesebb módosításával — hogy méltó a ma emberének figyelmére. Húszévesen, 1843-ban írta — harmadik vagy negyedik da­rabjaként életművének — a Férfi és nö-t. Tudott dolog, hogy Ma­dách alaposan tanulmányoz­ta a nagy görög tragédiaköl­tő, Szophoklész műveit. Könnyű lenne a Trakhisi lök utánzatát keresni a Fér­fi és nő-ben. Csakhogy más érdekelte a félig isten, félig ember Héraklészról szóló mondában Szophoklészt, és más Madách Imrét. Szo- phoklésznál már csak a hal­dokló hőst látjuk és halljuk, és a megátkozott véres ing­gel űzött bűbájosság egyik kulcsfigurája, a szép és if­jú Jole meg sem szólal a tra­gédiában. Madách azonban bonyolult féltékenységi drá­mát sző Héraklész új válasz­tottja, Joie s az eltaszított régi aszony, Deianeira köré. Héraklész megcsalja Deia- neirát, de az új asszony is bosszút esküszik Héraklész ellen —csak színlelte a sze­relmet elrablója és apjának gyilkosa iránt. S mindennek a hátterében ott fortyog a ravasz és irigy Eurisztheusz király uszító indulata: egy­kor az istenek szeszélye Hé­raklész urává tette, ám a szolga oly módon hajtotta végre a nehéznél nehezebb parancsokat, hogy a saját fejére gyűjtötte a babért, s nem Eurisztheusznak szer­zett. dicsőséget. Emberi kapcsolatokból iz­zik fel itt a dráma, s a hal­dokló kentaur vérébe már­tott gyilkos ingnek alig van érdemleges szerepe. Mert Héraklésznak mindenkkép- pen ott kell hagynia a földi világot. Ez azonban egy má­sik dráma a Férfi és nő szín­padán. Madáchot mindvégig fog­lalkoztatta a férfi és nő vi­szonyának filozófiai lényege, s ennnek kapcsán minden gondolkodó egyik alapkérdé­se: a boldogság. Férfi és nő, test és szellem, földi halandó és égi halhatatlan örök el­lentmondását foglalta he- vült, fiatalosan dadogó, gyö­nyörű versekbe Madách Im­re. Az ő Héraklésze nem ta­lálja meg az igazi társat, az igazi nőt ezen a földön, el­megy tehát az égbe, hogy a tündén Hébé csókjában lel­je föl, amit addig hasztalan kutatott. Ügy érezzük: oda- fönn is csalódni fog. Am minden csalódás elle­nére a férfias vállalás, tett­erő magasztos fenségét hir­deti Madách ebben a művé­ben is. A felelősséget a társ iránt, az élet mély végiggon­dolását. Előadásunkban az eredeti mű a mérték. Ami itt elhangzik: javaslat. Az időálló szövegért pedig ki-ki odanyúlhat a könyvespolcra. Kőháti Zsolt 34. Laci, két markát össze­fogva, valami különös szi­vattyút hozott létre, s fel­emelve a feje magasságába, erős vizsugarat lövellt az en­gedetlenek szeme közé. — Gyere, apatárs — ka­pott kedvet Barna is a meg­mozdulásra — folytassuk a küzdelmet, most revánsot ve­szek! Már a kezében is volt a tollaslabdaütő. Gitta egy pillanatig azon töprengett, hogy megegyez­tek-e hát tulajdpnképpen, vagy ezzel a tollaslabdával éppen a további tisztázó esz­mecsere elől akar menekülni. Menj, labdázz — gondolta az­tán — egyelőre nem is kell ide több szöveg. Annak alap­ján, amit eddig beszéltünk, már nyugodtan hivatkozha- tom, amire csak akarok... Megbeszéltük, és kész. Végighordozta tekintetét a társaságon, mintegy ellenő­rizve önmagát, hogy végre­hajtotta-e a mai napra ter­vezett feladatait. Mari... Guszti... Nagymama .... s végül maga Barna. Hát tu­lajdonképpen már csak La­jos van hátra. Mert .ugye ve­le is beszélni kell. Beszélni, bár némileg más módon, mint a többiekkel. Vele a legjobb lesz megint a tanács­kérés formája. — Tegyünk fel vizet mele­gedni, Lajoskám! Majd én elmosogatok... A halászlés bogrács jó lesz mosogatóvíz­nek, nem? Lajos bácsi egy nagy fű­csomót tépett, és kitörülgette vele a bográcsot, azután ön­tötte bele a kannából a já­radék vizet; felakasztotta a bográcsot a tűz fölé, aztán té­tován megállt a kannával. Tekintetével önkéntelenül az először is vizet hozó két fiút kereste. Laci bent úszott messzi a Dunában, Tibor egy szál úszónadrágban közele­dett a gépkocsik felől. Olyan véznának látszott, szinte megsajnálta. Letette a kannát egyelőre a fűre. — Segítek, Gittám, segítek! — jelentkezett Klári is. Közben Mari már minden jelentkezés nélkül szedte is össze a mosatlan edényeket. Kati a szeme sarkából fi­gyelte Tibort; olyan mélán közeledett a tűzhöz, hogy szinte még el is lehetett hinni róla: nem látja Katit a kan­nákkal. Csak odament az anyja mellé és lekuporodott. Fehér volt, átsütött rajta a nap. Végül Kati felvette a kan­nákat, nem szólt senkinek, elindult vízért. Kiment a dórtkapun, s elgondolkozva ballagott a nyomós kút felé. Távolodva is hallotta, hogy csörömpölnek a tálakkal és evőeszközökkel. A beszédhangok már össze­mosódtak. Klárié kivételével, aki a vízparton még mindig kiabált a gyerekeivel: — Aazonnaaal gyertek nekem kifelé, rossz köölykök! Aztán az is elmaradt. Két fiú jött vele szemben, nem tértek ki; Kati kitért előlük. Megálltak, valami meg­jegyzést tettek, utánabámúl- tak. Az egyik végül utána kiáltott: • — Ne segítsünk, kislány? Kislány? Olyanok voltak, mint Tibor, véznák és fe­hérek. Hogy mernek ezek vele szemteler.kedni? Kedve lett volna megállni és megvárni, jönnek-e utána? De csak ment tovább unott ajkbiggyesztéssel, amit senki sem látott. Szóval Tibor... vagyis Anyu az egész mai ügyeskedésével... Látta, ho­gyan tárgyal egymás után az érdekelt felekkel a felaján­lásokról. Igazán mindent meg­tesz, hogy az egyetlen kislá­nyának jól induljon a házas­élete. Lakás. .. összkom­fort ... jól kereső, tudós férj..., aki még ráadásul a legjobb káder is, hiszen mun­kásszármazású. Ezen önkéntelenül elmoso­lyodott. Tibor, a munkás­gyerek. .. Az alma a fájá­tól egészen messze is el tud gurulni. Az az igazság, hogy még Tibornál sokkal mesze- szebbre is. De már ott is volt a kútná!, már neki is dőlt, nyomta, a víz erős sugárban zúdúlt a kannába. Megtelt, kicserélte, a másikat is telenyomta. Mi­re letette az első mellé, hogy felmelje a két karjával, ad­digra futva megérkezett Laci. Piros trikó nélkül, csak úszónadrágban, még vizesen, ahogy a Dunából kimászott. — Hé, csak nem hagyok egy hölgyet két kanna vízzel cipekedni! Kati megállt, ránézett. Iz­mos volt, barna volt, jó­kedvű. Nagymama jutott eszébe: Katikám, te még nem tudod, hogy egy jóképű, . izmos, barna fiú mennyire más ... mennyire más ... igen, talán így mondta .., Megvonta a vállát és fél­reállt. — Ne hagyj ... ! De nem gőgös, tréfás, vagy kacér. Inkább szomorkás. Laci megragadta a kanná­kat. — Meg se vagy illetődve? — Meg legyek? — Nem is tudom. Éppen elbírtad volna. És egyálta­lán nem is sajnáltalak azért, mert cipelned kell. (Folytatjuk}

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents