Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-18 / 167. szám

Hz Illetlenek A NYÁR a könnyű szóra­kozás ideje. Ami persze nem igaz. Nemcsak azért, mert jó sok azoknak a száma, akik télen és ősszel sem vetik meg a könnyű szórakozást sem a színházban, sem a te­levízió előtt, de azért sem, mert ugyancsak számosán akadnak olyanok is, akik nyáron is szerelmesei a „ne­héz”, vagy legalábbis a ne­hezebb műfajú szórakozás­nak. Igazi tévéstett az, ha sikerül úgy szórakoztatni, hogy egyszerre, mint valami közös táborba, úgy ültetni a képernyő elé, így nyár tá­ján, mindkét művészi terület híveit, hogy „megismerve” egymást, láthassák: ím lehet igényesen is komolyan szó­rakozni, s a tárgy komoly­sága nem zárja ki az arcok vidámságát. Igen: a szatíra műfaja az, amely a könnyű és a nehéz műfaj szerelmeseit egyaránt kielégítheti, közöttük hidat verhet és mindkét felet meg­taníthatja egymás műfajai­nak jobb megismerésére és megbecsülésére. Hogy diplo­máciai nyelven is éljek e tárgyban. A hosszú lére eresztett be­vezetés oka az, hogy napok óta készültem, még a címet is ízlelgetve, az Illetlenek, a Mocsár Gábor regényéből készült tévéfilm vasárnap esti bemutatójára. Ez lesz az, mondogattam magamban, amely egyszerre sorakoztat­ja fel a humor eszközeit és a gondolat komolyságát, a ne­vetés lehetőségét és napjaink politikai aktualitását. Nem lesz túl mély, mert a mély­ség riaszthat is, de a fel­színt sem papírvékony gon­dolatiság jellemzi majd. Min­den bizonnyal bennem volt a hiba: túl sokat vártam. Mentségeimül csak az szol­gálhat, hogy Mocsár Gábort ismervén, ez a lehetség több­nek is tűnt számomra, mint lehetőség és Mamcserov Fri. gyes rendezői pályája is arra biztatott, hogy várakozása­imban kevés a lehetősége a csalódásnak. TÉVEDTEM. Az Illetlenek tévéváltozatának sztorija nem több, mint egy anekdo­ta, amely elegendő egy ne­gyedórás, húszperces, film­karcolathoz, de már sokkal kevésbé egy több mint órás Első eszméléseimből csak a nyarakra emlékszem, s külö­nös élességgel a júliusi ara­tásokra szüleim nadrágszij- parcelláin, a nagy betakarí­tásokra, cséplésekre házunk udvarán, a frissen rakott szalmakazlak eget festő ma­gaslataira. Aratáskor egész napokat a tarlón töltöttünk, de jól emlékszem az előké­születekre is, apám kalász- morzsolgatásaira, amelyek nyomán eldöntötte az őszi árpa, a rozs, a búza, a tava­szi árpa és a zab levágásá­nak időpontját, a kaszakala­pálásokra, amelyek ezt köz­vetlenül megelőzték. Másnap indult aratni a család. Lovas kocsin, „zötyö- gős” dűlőutakon mentünk, s nekünk, legkisebbeknek anyánk karja jelentette a biztonságot. A parcellához érkezés után mienk lett a tágas mező, „kereshettük a fürjtojásokat”. Ebéd, majd a szokásos alvás; ilyenkor egy terebélyes fa árnyéka, vagy az akácliget füves, naptól védett tisztása volt az elsöté­tített szoba, amíg bent a föl- ' dön teljes erővel, . hőségtű­réssel folyt a felnőttek mun­kája. A tarlón való első ismer­kedő utamra kora délutáni ébredésem után egy ilyen tisztásról indultam el. Mel­lettem. a durva lópokrócon továbbra is jóízűen, pihegve aludt a kishúgom, engem valószínűleg a fák és egy frissebb szellősuhanás kísér- tetjátéka riasztott fel, s egy­szeriben félelmetessé vált köröttem a csend. A pár métert a fűben a torsrengeteghez tüskebaj nél­kül megtettem. De amint ki­léptem a pyúlánk akácok ol­talmából, elvakított felülről a nap, s tűzcsóvát vetett mez­telen vállamra. Hunyorog­1978. július IS., kedd , tévéfilmhez. Ám a kevéske magból is nőhet, ha nem is sűrű, de jó állású növény­zet. De az sem nőtt most. Mamcserov Frigyes. sem mint forgatókönyvíró, sem mint rendező — és mint „gegmen” sem — tudta el­dönteni, bohózatot rendez-e, vagy szatírát — így hát ren­dezett, írt mindkettőt, és csinált belőlük egyiket sem. Nem állítom, hogy az alap­ötlet feltétlenül alkalmat nyújtott volna mondjuk egy keményen szatírizáló vígjáték elkészítéséhez, bár rögtön idekívánkozik a megjegyzés: ha csak a „hősök” jellemé­ből többet ismerünk meg, már jobb és célt szolgálóbb lett volna a tévéfilm. Az azonban kétségtelennek tű­nik, bármelyik műfajt vá­lasztotta volna is Mamcserov Frigyes, figyelemre méltóbb tévéfilm született volna munkája nyomán. így csak egy elmulasztott lehetőség, sőt még annak is csak a vázlata került a képernyőre úgy, hogy most a kritikus is­mét nem tehet mást, mint kesereg. MERT A kikerekedni kez­dő mosoly az arcára fagyott a gyásztól: kamerába holt újra egy legalábbis igen használható lehetősége a magyar tévé-szatírának. A színészekről pedig vagy jót, vagy semmit. Így hát: sem­mit. Gyurkó Géza Közművelődési tábor cigánygyerekeknek À Heves megyei Úttörőel­nökség, a Megyei Művelődé­si Központ és a megyei ta­nács cigányügyi koordiná­ciós bizottsága első ízben ebben az évben Hatvanban az ifjúsági táborban közmű­velődési tábort szervez au­gusztus 7—13-ig. Az egyhetes táborozáson negyven 6—7—8. osztályos cigány úttörőgyerek vesz részt, akik példamutató kö­zösségi munkát végeztek, s irodalmi, művészeti érdek­lődésűek. Ismerkedési estre és discóu ra is sor kerül. Ellátogatnak majd a hatvani Ady Endre Könyvtárba, ahol a gyerek­könyvtár vezetője a könyvtár tevékenységéről, használatá­ról ad tájékoztatást. „Ismerkedés a társművé­szetekkel” címmel induló so­rozatban zeneművészetről, képzőművészetről, valamint a magyar és a cigány iroda­lomról hallhatnak. Rendeznek majd írd-olvasó találkozót is, ahol Mózes Lajos íróval és Balogh Attila költővel beszél­gethetnek el a táborozok. Be­mutatásra kerül Schiffer Pál Mit csinálnak a cigánygyere­kek című nagy sikerű filmje, amelyet ankét követ. Igen érdekesnek ígérkezik Tóth Bélának, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanárának vezetésével meg­rendezésre kerülő foglalkozás, amely „Mi az erkölcs” címei viseli. * A gyerekek pályaválasztá­sához a Pályaválasztási Ta­nácsadó Intézet képviselője ad hasznos tanácsokat Az egyhetes táborozás alatt egy alkalommal Szilvásváradra kirándulnak a pajtások. A gyerekek esti szórakozá­sáról sem feledkezett a tá­borvezetőség: ezt szolgálja a tv, rádió, valamint hivatásos és amatőr énekesek előadásá­ban hallgathatnak mai poli­tikai dalokat is. Az a régi aratás tam, szememet könny és ve­rejték lepte el, különös priz­mát képezve előtte, melyen keresztül épp csak sejteni véltem a parcella túlsó vé­gén hajlongó enyéimet. A susogó lomboktól való vak félelem, s a magányt tagadó ösztön hajtott feléjük, s én vérző talpakkal, mind han­gosabb sírással engedelmes­kedtem a belső parancsnak. Miközben a fájdalom lassúbb menetütemre intett, hozzá­szoktam a vállamon futkosó lángokhoz, észre sem vettem őket, de minden tapodtat kü­lön megfontolva raktam egy­más elé a lábaimat. Már a túlnaniak is felfedeztek. Fel­felnéztek a munkából, néha mosollyal figyelték keserves küzdelmemet az ágaskodó szalmacsonkokkal. E látszó­lagos közömbösséget tapasz­talva felbugyborékolt torko­mon a düh. Ordítottam; ve­gyen már valaki a nyakába. De apám kaszája, négyfogú, fából készült terelővillájávaí tovább döntögette az utolsó rendeket, balról jobbra, a még állva maradt kalászok­hoz, anyám tovább szedte a markot, bátyám és nővérem tovább fonták és terítették a szalmaköteleket. Megálltam, és hangszálaimat a rekedt­ségig feszítettem; hiába, lát­nom kellett, hogy egyedül kényszerülök tovább menni. Lassan csúsztatni kezdtem a lábam ; aztán a meglepetés­től elhallgattam. A másikat is elcsúsztattam mellette, s ekkor a felfedezés öröme ha­talmas szakadékot nyitott bennem minden kellemet­lenségnek, amely az előző percekben történt velem. Mind gyorsabban, ahogy a gőzö­sök szoktak indulni, nyomul­tam előre, éreztem, hogy ba. rátáimmá váltak a megcson­kolt búzaszálak. Szinte futva, kacagva érkeztem meg a munka színhelyére, épp ak­kor, amikor anyám az utolsó markot tette a leterített kö­télre. Látva, hogy most már baj nélkül szaladok a tarlón, lelkesedni kezdett, s hívott, én is segítsek. Apám a kévé­ket kezdte kötözni, mi pedig hordtuk kepébe. Ez volt a munka utolsó fázisa; két ké­ve egymással szemben kalá­szukkal egymáson, másik kettő ugyanígy, de keresztez­ve az előbbieket. Ezt három­szor kell ismételni, hogy ösz- szoálljon egy fél kereszt. A fél felet hasonlóképpen kell melléje rakni, hogy egész keresztet adjon, s négy-öt ke­reszt, alkotja a kepét. A ga­bona ebben az állapotban hetekig képes ellenállni nap­nak és esőnek, csak nagyon erős orkánok tudják valame­lyest megbontani a kepék egységét. Az aratás munkáiba külö­nösebb intenzitással később nem kapcsolódtam be. Fő fel­adatom a tehenek melletti pásztorkodás volt, de ettől függetlenül begyakoroltam a kévekötést és a kötélfonást. A munka folyamatát több­nyire kívülről, a legelőkről láttam, fél szemmel mindig a kárba készülő jószágokon. Mégis különös élességgel sej­lik fel bennem ma is az ara­tók hátán csatakos ing képe, gyöngyöző homlokuk, fejü­kön a napszúrás ellen védő, négy sarkán csomózott zseb­kendő, a belészivárgott ve­rejtéktől gyulladt szemükben a megmagyarázhatatlan mo­soly, amint a frissen rakott kepék során végignéznek ... A betakarítás mifelénk kalákában íolyt. A házak Agría Játékszín Noé galambja ősbemutató Az egyszemélyes színház és szereplője, a Bethlent alakító Bánffy György (Fotó: Szántó György) Úgy kell írnunk erről a késő esti órában sorra kerü­lő, az egri vár lehetőségeit jól hasznosító ősbemutatóról, mint egy érdekes színpadi mű elindulásáról. Pedig nem az! Inkább egy kitűnő adott­ságokkal rendelkező művész merész vállalkozása, hogy másfél óráig tartó és szünte­lenül újuló jellemábrázolás­sal fogva tartson egy száz­főnyi publikumot, azokat a kevesebbeket ebben a nyári műsorban, akik a lelkiisme­ret érzékenységével fordul­nak a magyar múlt, a XVII. A Noé galambja címen színpadra állított és Nemes- kürty István által monológ­gá szerkesztett műsor Beth­len Miklós önéletírása, an­nak részletei, vallomása ma­gáról, az életéről, azokról az eseményekről, amikor a gyötrő és hosszú fog­ság végtelennek tűnő időzu- hatagában a tettek helyett, a mozgalmas élet helyett ol­vasnia és emlékeznie volt csak szabad. Bánffy György • érdemes művész egy vitatható egy­ségű szövegkönyvet éltet a Földbástyán. A környezetbe ágyazottan, az egyszerű bú­torok, kemény falak között, világossággal, kitűnő hang­hatások között jelenít meg egy jellemet, akinek hiteles­ségét, nehéz sorsát, szárnya­ló gondolatait és kellemesen derűs kedélyét, szókimondó atyafiságosságát nincs okunk ma sem kétségbe vonni. Bánffy belülről építi fel a figurát, hanghordozásában a tőle megszokott, ízeken felül is kapjuk azt az egyéniséget, vagy annak visszahozható varázsát aki ez az államiéi fi annak idején lehetett. Hangsúlyait, a beszéd ritmu­sának olykor gyors, olykor alig észrevehető váltását Bánffy arra használja fel, hogy a lírát, a drámát mo­zaikokban hordva fel, tel­jes képet adjon hőséről. S mégis úgy érezzük, hogy az átdolgozok a Bethlen-írá- sok színpadra állítói nem bíztak eléggé a szöveg tisz- telhetőségében és egyértel­műségében. Beiktattak, ta­lán a közönséget tájoló szö­vegmagyarázatokat, amik nehézkessé, felszabdalttá te­szik a jellemábrázolást. A rendező még hangsúlyt is ad ennek a beavatkozásnak az­zal, hogy a térség elejébe hozza, fénybe állítja, a jel­mezből kibújtatva Bánffyt. Amennyire Szirtes Tamás rendezését kitűnőnek és ér­zékenynek mondhatjuk a hang- és fényhatások helyes elosztása miatt, épp annyira megkérdőjelezzük ezt a ma. gyarázgatást. Bizonyára alakulni fog ez a jellemalakítás még itt, az Agria ’78-ban és később is, Bánffy György és az alkotók közös töprengései közben, de egy kétségtelen : az egri nyár egyik legkomolyabb másfél óráját éltük át a Földbás­tyán az éjfélig tartó egysze­mélyes dráma közönsége­ként. Kalmár Kati néhány bútort és egy zárkafolyosót adott hozzá a környezet ter­mészetes díszletrendszeré­hez. Borsi Zsuzsa jelmeze híven élénkbe öltöztette a szerényen főúri Bethlen Miklóst. Farkas András Kocsonya Mihály házassága század egy érdekes és érté­kes egyénisége felé. udvarán az asztagok helyét már előre kijelölték, feltol— lőtték, hogy esővíz ne foly­hasson alájuk. Nyolc-tíz gaz­da összefogott, hosszúra nyújtották szekereiket, s na­ponta más-más portára hord­ták be a kévékbe kötött „éle­tet”. Az asztagokat már úgy rakták, hogy közvetlenül melléje beállhasson a csép­lőgép, amely házról házra járt, végig a falun, rendsze-, rint körmöstraktor húzta, • az is hajtotta meg. A cséplőgép érkezése ne­künk, gyerekeknek külön ünnep volt. Elnéztük lassú vonulását végig a hosszú ud­varon, kerekeinek rögzítését, vízszintbe állítását, a húsz méteres óriás meghajtószíj pörgését. A gép tetején már elfoglalta helyét a kötélvágó és az etető, az asztagra is fel­mászott a két kéveszóró. Há­tul a magot gyűjtő zsákok .felerősítve, készen a mázsá­kat számláló mérleg, mind­egyik megfelelő számú ki­szolgáló személyzettel, közé­pen a két pár törekes, szinte mindig fiatal lányok, elöl a két szalmaadagoló, s vagy három-négy nyársaslegény. Leginkább a törekeseket és a 'nyársalókat csodáltam. Az előbbieket különösen akkor, ha fenn az etető árpaké.vé- ket rakott a dobba. A pará­nyira tört, szálló toklásznak ugyanis kellemetlen tulaj­donsága, hogy megtapad az izzadt testen, s kínos viszke- tegséget okoz. Alapos tisztál­kodással is nehéz tőle meg­szabadulni. A nyársalok duz­zadó erejükkel vonták ma­gukra figyelmünket, ahogy négyméteres nyársaikat a gép torkán kibújó szalmakí­gyóba döfték, majd az egyik adagoló segítségével a vál- l'ukra vették, szinte csak a két lábuk látszott ki alóla, amint a létrán óvatosan, de biztosan felfelé lépkedtek, s végigfektették a teli póznát, mind magasabbra növelve a szalmakazlat... Varga Tibor Attól tartok, ha valaki azt mondaná,- hogy nézzek meg egy komédiát, amelyben egy férfi megkéret egy ötven év körüli, félszemű, viszont tal­pig nemes leányt, majd hogy ugyané jóember kételkedvén az ifiasszony hűségében, gyil­kosnak állítja magát, s hogy aztán e szipirtyó bízván kül­lemében, s egy új férj meg­szerzésének lehetőségében csendőrkézre juttatja urát, s hogy végezetül az asszonyság ismeretlen okból elhalálozik, majd pedig feltámad elsirat- tatása után, szóval hogy néz­zek meg egy ilyen komédiát, mert nagyon jó mulatság, hát kissé megütközve néznék rá, és a hőségre gyanakodnék, ami nincs is ,.. Pedig mindazok, akik az egri Dobó téren már látták az . Agria-napok keretében előjátékként bemutatott Ko­csonya Mihály házasságát, velem együtt tanúsíthatják, hogy bárgyú és vérszegény történet ide vagy oda, mégis az egész igazán remek szóra­kozás! E szegényes vázat ugyanis nagy kedvvel, és még több ügyességgel, jó tempóban fölaggatják a darab szereplői helyzetkomikummal, jellem­komikummal, ki- és elszólá­sokkal, bemondásokkal, egy­szóval mindazzal, ami alkal­A népművészeti remekei­ről az ország határán túl is ismert tájegységek, így töb­bek között Matyóföld, Bu- zsák, Sárköz, Kalocsa hím_ zőa-szonyai, a népművészet mesterei, háziipari szövetke­zetek és hímzőszakkörök tagjai több mint ezer hím­zést küldtek be a hétfőn le­zárult országos Kis Jankó Bori-emlékpályázatra. A hí­mas arra, hogy egy tér össze­verődött közönségét a kisgye. rekektől a nagypapákig, a pi­acról átszaladó kofaasszo- nyolctól a magyarul nem ér­tő külföldiekig megnevetes- se. Mondhatni most, milyen kár! Mindez az előbb felso­rolt cifrázás ugyanis, kivá­lóan alkalmas arra, hogy ne csak az ismeretlen szerző sótlan komédiáját takarja, hanem azt is. hogy úgy tű­nik mindmáig nem sikerült olyan művet találni, amely igazán megfelelő lenne arra, hogy valóban játéktérré avassa az erre hangulatilag is oly alkalmas Dobó teret. E komédia mint közjáték, s mint egy másik .darab pa­ródiája, egykor talán meg­állta helyét. Kiszakítottan azonban összeomlik az egész... Szirtes Tamás rendezőnek magától értetődően nem sok dolga akadt, elegendő volt illő módon meghatározni a ki- és bejövetelek mikéntjét. A szereplők — valamennyi­en főiskolai hallgatók — így voltaképpen nem a darabot játsszák, hanem a darabbal játszanak, bolondoznak. Így válik a sikertelenség sikerré, és ennek' tapsol a közönség. (németi) rés mezőkövesdi hímzőasz- szony emlékére az idén 13. alkalommal meghirdetett pályázatra érkezett és a zsűri által a legjobbnak minősített pályamunkákat a mezőkö­vesdi művelődési központban augusztus 11-én nyíló tárla­ton állítják ki. Ekkor adják át a három Kis Jankó Bori- emlékérmet és a kategória­dijakat is. Sikeres Kisjankó Bori- em!ékpá!yazaí

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents