Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

I

i<»»»^AMAAAAAAAA^AAAAAAAA^AAAAA*AAAA^W^AAA*A*A^A^A^AAiAAAAa-Életmód

és művelődés

. /

Gyakran okoz fejtörtést népművelőknek, ha egy-egy kiváló művészeti rendezvényre a közönség nem jön el. Mi tartja vissza? Nem ér rá? Nem érdekli?

Nincs egyértelmű válasz. Kinek-kinek a mindennapi életritmusa, érdekeltsége, elfoglaltsága, hangulata határozza meg végső fokon a részvételt valamilyen rendezvényen. Még inkább érvényes ez a művelődési folyamatokba való bekapcsolódásra.

Fiatal és felnőtt az idő kettős szorításában él: kevés a szabad ideje, sok a tenni- és tudnivalója. Munkahelyen és otthon sokféle művelődési hatás éri, egyfelől szakmájával, önképzésével összefüggésben, másfelől élményre és szórakozásra vágyó énjének (személyiségének) belső szükségletéből fakadóan, ömlesztve kapja a kultúrát minden értelmes ember. Lévén televízió, rádió, , megannyi újság, folyóirat, szakkönyv bejáratos a lakásába.

Nemcsak a szabad idő véges, az emberi befogadóképesség is. Megoldás: a megfontolt válogatás a művelődés, tanulás lehetőségei közt. Csak olyan dolgokat lenne érdemes megnéznünk, megjegyeznünk, magunkba fogadnunk, amiből létünk és személyiségünk építkezik. Persze, ez túlzottan ésszerű (programszerű) életvitelt feltételezne. Nagyfokú, már-már emberfeletti tudatosságra lenne szükségünk. Ám úgy tűnik, döntéseinkben gyakran a „véletlen” kap szerepet. Ha meggondoljuk, ez a vélet- len mégsem egészen véletlen! Benne rejtőzik mindennapi életünk és személyiségünk megannyi „rezdülése” — élet- körülménye, kívánalma, terhelése, hangulata, szükséglete. Két szóval: az életmód, emberestől.

Végső fokon mindig az életmód határozta meg az ember művelődését. Azt, hogy milyen ismeretre, milyen tudásra, milyen élményre van szüksége. Mit bir el az agy és a lélek. Mit érdemes belsőleg magáévá tenni, legyen az hasznos ismeret, avagy személyiségépítő művészeti, erkölcsi hatás.

A közművelődési párthatározat fogalmazta meg átfogóan az életmód és közművelődés közös gyökérből való sarjadását. Kölcsönös feltételezettségét.

Egyik üzem a brigádművelődés kísérleti rendszerének ürügyén, szakmunkásokat faggattam: miben áll művelődésük? Vajmi kevés derült ki mindaddig, amíg a brigádművelődés oldaláról közelítettünk a kérdéshez. Mihelyt az életükkel járó elfoglaltságról, kedvtelésről érdeklődtem, nagyszerű dolgok derültek ki. Olyanok, amelyek az életmódban és a személyiségben egyaránt adottak. Például: kirándulások, országjárások kapcsolódtak a barlangok geológiájának, vagy a régi várak történetének ismeretszerzéséhez. Másoknál a kisállattenyésztés elfoglaltságával meg a horgászás örömével járó természet- tudományos tájékozódás iránt tapasztaltunk fogékonyságot. Sőt, jártasságot.

Mindez* természetesen kapcsolódott életükhöz. A brigádművelődés dossziéjában azonban alig szerepelt.

A tények és tapasztalatok arra engedtek következtetni, kétféle adósságunk van a művelődés mindennapjaiban: egyik az, hogy gyakran maguk a brigád tagok sem tudják, hogy amit szeretettel, kíváncsisággal tanulmányoznak és végeznek, valójában teljes önművelés. Átfogja a személyiséget, .örömet és ismeretet egyszerre nyújtva. Ugyanakkor a szabad időben mozgó egyén természetes megújítója. A másik adósság pedig az, hogy a népművelők (avagy ezt a munkát végző kultúrosok) jó része gyakran nem az élet szálain keresi a művelődést és hasznos időtöltést, hanem valami eleve elképzelt „szükségletből” indul ki.

A művelődés meghatározója az életmód adta személyes és társadalmi körülmény az adott embernél, illetve az adott településen. Ha mindennapi életünkkel és formálódó személyiségünkkel nem találkozik természetszerűleg, belső szükségletként, akkor kényszeredett, kelletlen, hatástalan a művelődési alkalom. Nemrég a szocialista brigádvezetők klubjában említette valaki, hogy műszak után könnyen elslisszolnak a munkások a foglalkozásról, ha nem vigyáz a rendezvény szervezője.

Ügy gondolom, nem az embereket kéne „elkapnunk” ilyenkor, inkább a „slisszolás” okait kéne tetten érnünk. Ki, miért megy el? Mi várja otthon vagy a lakóhelyén? Szükség van-e arra az ismeretre, melynek megszervezését nem óhajtotta, csupán „beráncigálták” az előadásra? Van-e ideje? Fontosabb-e, ami „meglépésre” ingerli, mint az. ami tartóztatja?

Megannyi kérdés. Valamennyi az életmód egészében fogalmazódik meg. És ott is nyer feleletet.

Közművelődésünk nagy adóssága — alapvető adóssága! —, hogy az életmód és művelődés összefüggéseit csupán általánosságokban vizsgálta.

Tavaly zajlottak (persze, különösebb „zaj” nélkül) a közművelődési határozatok teljesítését vizsgáló, értékelő tanácskozások községi, járási, városi párt- és tanácsi szerveknél. Több beszámolót ismerek. Az a vélemény alakult ki bennem: bár mindenről szó van ezekben, a hibákat sem hallgatva el — az egészből mégsem derül ki: hol is tartunk a közművelődés megújulásában? Menynyire szolgálja az életmód alakulását, egyáltalában menynyiben összehangolt életünk művelődése a közművelődés életével? Mik a főbb gondok, melyek megoldása nélkül nincs előrelépés? Egyes tájak, községek adottságai milyenek ?

Vagyis a közművelődést nem az életmód részeként, eszközeként vizsgáltuk (bár mindez szavakban elhangzott), hanem inkább — önmagában. Ezért nehéz lemérni, hol tartunk. Az elemzések általában addig jutnak el, hogy „történtek előbbrelépések”. „fejlődés mutatkozik”, a gazdaságvezetők és tanácsvezetők „hozzáállása javult” stb Mindez igaz. A kérdezésben azonban itt korántsem állhatunk meg. Mert nem pusztán a feilődés általános érzékelése a dolgunk. Sokkal inkább a fejlődés konkrét lehetőségeinek és megvalósulásainak vizsgálása! A kérdés lényege tehát az: egv-egy település közművelődése a helyi adottságok, erőforrások arányában fejlődött-e? Ami lett, megfelel-e annak, ami lehetett volna? .

Nem kell sietnünk a közművelődés megúiításában. élethez és személyiséghez igazításában. Évtizedes programot jelöl meg az erre vonatkozó párthatározat. De már az első lépéseknél sem késlekedhetünk abban : igazi ösvényen induljunk! Mondhatnám, az élet lábnyomait kitapintva szegődjön az ember útitársává a művelődés Haladjon ütemes lépéstartásban vele, akár gyorsulni, akár lassúbbodni kényszerül.

A legfontosabb, hogy mindig serkentse az embert.

Balogh Ödön

^^«H«^WWSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAŐAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

ÚfotlM

z indítóház előtti téren legalább ötven ember

Í

jl álldogállt, beszélge■ tett, cigarettázott.

1 Áron az ajtó közelében letette a sporttáskáját, rágyújtott, és várta, hogy történjék

valami.

A garázsokból mint álmos, dühös óriások faroltak ki a zömök Ifák, a hosszú orrú Csepelek, kékes füstöt bodo- rítva maguk előtt. A vasúti töltésen tehervonat zakatolt az Alföld felé. Az utolsó vagon lépcsőjén fekete ruhás fékező kuporgott, vörös jelzőzászlaját ütemesen lengetve. Túl a drótkerítésen, a vágóhíd felé igyekvő teherautó platóján egy barna ló álldogált. Nyugtalanul rángatta köteleit, fényes szőre alatt vibráltak" a hatalmas izmok.

Áron-korabeli srác csak kettő akadt. Az indítóház oldalánál guggoltak egymás mellett. Kikopott Lee-farmer feszült a combjukon. Áron felkapta a táskáját, és közelebb húzódott hozzáiuk, de nem vették észre, elmerölten beszélgettek. Menetlevelet lobogtató sofőrök siettek az indítóház felé, lökdösődve, nevetgélve, versenvezve, ki ér oda előbb. Figvelte az arcokat, hátha talál egv ismerőst, akivel elmehetne, lehetőig valami távoli fuvarra. P 'cs. Kaposvár, Sopron környéké-“.

— Ne álld el a naoot előlem. haver... — szólt rá az egvik guggoló. Nem durván, inkább szándékolt udvariassággal. Ahogy az erősek szólnak a nyilvánvalóan gyöngébbhez. Áron kényelmesen mozdult arrébb, jelezve, hogv szívességet tesz. Nagyot slukkolt a eigarettáhó), a csikket messzire pöckölte.

— Üi vagy itt, haver? — kérdezte a másik srác. — Az. — Áron bólintott. — Ülj már le, kiért, állsz jót? — nevetett a salát viccén az erőszakosahb figura, és he. Ivet csinált Áronnak kettőink között. Ügv fiiye lekezeltek. Áron megkínálta őket cigarettával, és eTszétianoöva nézték az indítőház előtti nvôzseést. Egv férfi ckatos üvegből bort kínált körbe a haveriéinak, ketten nagy nevetéssel birkóztak. Égy teherautó egészen a várakozó emberekig tolatott. hogv megiiesRze őket. De senki nem figvelt rá. talán már megszokták az autók közelségét.

— Ma lőttél először? — kérdezte Ottó.

— Igen — válaszolta Áron.

— Ez az első munkahelyed?

Áron nevetett, és jobban megnézte a srácot. Ügy tippelt, kilenckerületi lehet, azok kezdik mindenkivel ilyen harapósán. Sokáig nem felelt neki, hagyta, hogy feszengjen. — Munkahelyből ez már a tizedik, haver — mondta végül is gúnyosan. Nevettek együtt.

Mózes Laïcs riportja

A legjobb

helyek

fortélyai

— A Beatlest szereted? —

kérdezte Ottó, mintha csak jópajtásairól lenne szó, olyan aggódással a hangjában. — Persze hogy szeretem őket — sóhajtott nagyot Áron. 'Eldúdolták együtt a Nehéz nap éjszakáját. Mindig így megy, gondolta Áron szomorúan, aztán jön majd a kérdés, hogy Omega meg Liversing, meg Fradi, és a végén annyit fogunk tudni egymásról, hogy nosza.

— Meddig ülünk itt, mit

gondoltok ? — kérdezte

gyorsan, nehogy valóra váljanak aggodalmai.

— Kilencre mindenki elkel, ne majrézz — mondta Ottó.

Egy idősebb sofőr állt meg előttük. — Szegedre kéne valaki — mondta. Nem mozdultak. — Nekünk megvan a fuvarunk — mondta Ottó halkan. — Egész hétre, szakikám! — tette hozzá Laci diadalmasan. Áron nem szólt semmit, hagyta hogy elmenjen a sofőr. — Mi az, haver, neked Szeged már nem is kell? Párizsba akarsz menni? — kérdezte Laci. — Állandó sofőrötök van? — kíváncsiskodott Áron. Megfigyelte, hogy a legtöbb sofőrhöz már előre odasietnek a rakodók jelentkezni. De csak ritkán paroláznak egymással. Közben a birkózás kezdett elfajulni. Egyre vörösebb képpel gyúrták egy- * mást. A többiek körbeállták a két birkózót és szurkoltak nekik. Egy öltönyös férfi vetett véget a játéknak. — Mint a gyerekek! — kiabálta, miközben szétválasztotta őket. — Mint a gyerekek! — A birkózók engedelmeskedtek neki, és külön-külön elvegyültek a többiek között.

— Ez

valami

góré?

—

kérdezte

Áron,

Ottó

felé

fordulva.

— Nem

látod

rajta,

haver? — felelt Laci helyette.

— Lehetne Albert Flóri is, ha az lenne — nevetett nagyot Ottó.

— Van valami bajod Albert Flóriánnal? — kérdezte vészjóslóan Laci és felállt.

— Nincs nekem vele semmi bajom, hacsak neki nincs velem — Ottó még jobban nevetett. — Ez valami régi történet lehet — gondolta Áron —, hogy ennyire mulatnak rajta.

— Neki veled, te féreg... — hajolt le Laci, és megle- gyintette Ottó fejét. — Azt sem tudja, hogy a világon vagy, te tróger! — nevetett.

Ottó alig lehetett idősebb Áronnál egy-két évvel, de az arcán kirajzolódtak a később majd elmélyülő ráncok. Hosszú haját nemrég vizezhette, egyenesen a válláig csüngött alá. Laci rövidujjú trikóra vetkőzött. Karján friss tetoválás, a sok régebbi kékszínű között. — Nusi — olvasta el hangosan , Áron. Laci gyorsan reagált.

— Talán ismered a Nusit, haver? — kérdezte mézes- mázosan.

Áron nevetett. — Annyi Nusi van — mondta szelíden.

— De ez a Mester utcában lakik, haver.

— Akkor nem ismerem.

— Szerencséd, hogy nem ismered, mert egy dög — mondta Laci szomorúan. Egy fejjel lehetett magasabb Áronnái, de vészesen gyerekarca volt. Mint egy nagyra nőtt csecsemő, úgy nézett ki A haját félrefésülve viselte, vastag hajtűvel megtűzve. A karján rengeteg tétováiéi. Indiánfej, APÄM, ANYÁM, MARI, javítóske- reszt, öt vonalkával körülvéve. öten voltak haverok, gondolta Áron.

— Nyíregyháza! — kiáltotta egy sofőr. Többen jelentkeztek rá. Egy hajlott hátú, hórihorgas férfit választott, együtt mentek el.

— Ezek a durungok nagyon összetartanak — mondta Laci megvetően, — Mentem már együtt azzal a fó- szerral, de többet nem indulnék el vele, az biztos.

— Miért?

— Mert durung. Mindig csak a téeszcsé, meg miért van olyan hosszú hajam, meg nem félek-e, hogy buzinak néznek, szóval ilyesmik. Meg smucig is. Svarcoltunk tíz zsák krumplit, kapott érte egy ötvenest a másik du- rungtól, de nekem egy felest sem fizetett volna belőle. Vigyázz rájuk nagyon, haver. Elsősorban jegyezd meg, hogy nekik is kötelességük rakodni, ha ketten mentek. Ha látják, hogy új vagy, megpróbálnak majd kihasználni. Utaztál már?

— Az Akövvel, de sok helyi fuvar volt. Gondoltam, szétnézek az országban. Télire meg elmegyek melózni valamelyik jól fűtött gyárba. A Hőpalackba. Ott fürdőruhában járnak műszak alatt a csajok. Olyan meleg van, hogy néha sok is.

— Sosem leszel törzsgár- datag, haver.

— Ráérek az utolsó harminc évemet egy helyen lemelózni — vonta meg a vállát Áron. Apjával sok vitája volt emiatt. — „Nősülni is ráérek tíz év múlva” — mondta anyjának. — „Ma.id meglátod, fiam, egyedül leszel!” — válaszolta at anyja.

Már ritkult a tömeg az udvaron, sokan elkeltek. Ritkábban jöttek a sofőrök is az indítóházhoz. A garázs ajtajában megjelent egy öreg férfi és slaggal mosni kezdte a követ. Két férfi snúrcu zott. Forintosokkal dobáltak a zsinórra. Aztán az első összerázta, és feldobta magasra a pénzeket. Többségre játszottak. Ha a fej volt több, akkor a rázóé lett mind, ha írás. akkor a másik dobta fel őket. Áron szeretett játszani, de nem akarta otthagyni Lacit.

— Csak kamuból játszanak, ne higgy nekik — figyelmeztette Aront. összejátszanak. A végén meg elosztják a pénzt.

Ottó elment fuvart szerezni Áronnak. — Szereztél a srácnak fuvart. Alvarez? — kérdezte gúnyosan Laci, amikor visszatért. — Ottó bácsi mindent elintéz, édes fiam. — Pápára lesz fuvarod — szólt Áronhoz. —, ecetet visztek. Hárman lesztek, a sofőr, te és valami Albert nevű pasas innen a ki- lenckerületből.

— Meg a Gubera Vera, a nagynénéd, hogy ne unatkozzanak — csattant fel Laci, és egy kisebb kővel megcélozta Ottót Áron feje felett. A követ már régóta őrizgette a markában, csak az alkalomra várt. Áron mosolygott rajtuk. Gondolta, eljön maid az idó, amikor o is kitalálhat néhány apróságot Laci számára, hogy könnyebben teljen az idő.

— Tényleg Pápa?

— Az, komoly. Mindjárt jön érted a srác. Ismerjük, jó fej. Csak hát Vasas-drukker, az az egyetlen testi hibája. Te milyen drukker vagy, haver?

_ Angyalföldi létemre

m

ilyen drukker lehetnék? — kérdezte Áron.

— Hát Fradi! — válaszolták egyszerre. Nevettek. — Mert ha Vasas-drukker lennél véletlenül, isten ne adja, akkor még szólhatok a srácnak, hogy ne vigyen magával, mert skarlátod van..— fenyegetőzött Ottó mélyre torzítva a hangját.

— Sajnos.., — Ingatta 9 fejét Áron.

— Azt nem szeretem ezekben a Vasas-drukkerekben főleg, hogy olyan fanatikusok — mondta Ottó kényeskedve.

— Hagyd, ha angyalföldi, akkor jogos...

— Na üsse kő... Egyszer mi is tehetünk jót az ellenségeinkkel. Ott jön, haver, a sofőröd. Menj, aztán vedd el feleségül !

A sofőr már messziről

nyújtotta kezét. — Dániel vagyok — mondta hadarva. Nem viselt nagy hajat, de egy kicsivel mégis hosszab- bat az átlagosnál. — Menjünk, haver, a külső garázsnál áll a járgány megrakodva.

Áron lekezelt Ottóval és Lacival, és sietett a sofőr után. Az a baj, gondolta, hogy ezek a játék-fanatizmusok könnyen csapnak át igaziba. A sofőr bevárta a kapunál. Egymás mellett siettek tovább.

— Milyen drukker vagy,

Áron?

— Vasas — felelte as igazsághoz híven.

— Az az igazi! Jól vanl $s a Beatleséket szereted?

— Igen.

— És a Liversinget?

— őket is.

— Nagyon jól megleszünk! — hadarta a sofőr, és gyengéden hátba vágta Áront. — Akár a világ végére is elmehetünk ketten!

El hát — gondolta Áron szomorúan —. feltéve ha tényleg mindketten Vasasdrukkerek vagyunk, szeretjük a Beatleseket és a Liversinget, és talán az Omegát is; és a vérünkben van a csavargás, nem pedig a sorsunk elől menekülünk az útra. _j