Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

le is tudni kell bánni. Hétköznap, munka után egyszerűen képtelenség valami komoly dolog megbeszélésébe fogni. Ilyenkor csak hazajön ás beleroskad egy fotelbe. Tévé, rádió, esetleg egy könyv. De szólni hozzá? Egyszerűen életveszély. Mert nem hall; nem is fogja fel a külvilágot.

Annyira tiszteletben tartja a saját fáradtságát, hogy úgy érzi, másoktól — elsősorban a saját családjától — is joggal várja el, hogy hasonlóképpen tiszteljék.

Tisztelik is. Főleg Anyu.

A megfelelő alkalmat aztán voltaképpen maga Apu teremtette meg. Bár nem is sejtette.

Tollaslabda-felszereléssel állított be egy este, emlékeztetve ezzel Kati igényére, hogy menjenek ki egy vasárnap Lajos bácsihoz, a csónakházba. Lám: ő komolyan vette a Kati igényeit. Egy olyan apának, aki csak nevelő. — vagyis mostoha- — apa, fokozottabban kell figyelnie apai kötelességei teljesítésére.

A tollaslabda Kati szemében ugyan gyerekség volt, de szerencsére nem tett semmi elhamarkodott megjegyzést. Ö is jól megtanulta anyjától az ilyen dolgok diplomáciá. ját. Hiszen ennek most örülni* kell! — villant át rajta még idejében, s lelkes puszit adott Apunak és szemrehányóan nézett Anyura, mert ő viszont későn kapcsolt és elhamarkodottan megkérdezte:

— Mi ez? Játék? Kinek?

(Folytatjuk)

Kitüntetett pedagógusok

A szakfelügyelő számvetése

Támad

alovascsapai

Bajusz, Jankó és társai

Négy eínbert gyilkoltak le különösen kegyetlen módon az elmúlt napokban a pa- rádfürdői erdőségben, a Sán- dorrét közelében.

Nyugalom, kedves olvasó! Szükségtelen riasztani a rendőrséget, hiszen nem igazi gyilkosságról van szó. Filmet forgattak. A trombitás című új magyar film első jeleneteit.

Csak azt ne mondja valaki, hogy kitaposott úton jár a magyar filmgyártás. Kölcsön vett gumicsizmában kilométereket baktattam a fejázott erdei úton, megduzzadt patakokon keltem át, míg végre a Kékes aljában rátaláltam a filmesekre, pontosabban arra a helyszínre, amelyet a készülő film operatőre, Ragályi Elemér álmodott meg.

A forgatókönyv így jellemzi a helyszínt, és a szi- tuáci-..

Hegyszoros (nappal). A völgy két magas, erdős hegyhát közé ékelődik s olyan szűk, hogy néhol két szekér sem térhet ki egymás elől. (Tanúsíthatom, még egy is szűkén fér.) Az összeszűkült úton ponyvás szekér rázódik, lakodalomba igyekezhet, szalagok, pántlikák lógnak a ponyvatartó rudakon. A kerekek mellett két fegyveres férfi lovagol. Az egyik férfi megtorpan, int a másiknak, a kocsis megrántja a gyeplőt. A szekér feléled, a

Ragályi Elemér

működésbe lépnek a balták és a fokosok. Mindenkit lemészárolnak, csak egy 16 év körüli fiút hagynak életben, ő a Trombitás. Három napig forgatták ezeket a jeleneteket, a kaszkadőr lovascsapat eredetien verekedett, Földi Imre súlyemelő olimpiai bajnokunk pedig könnyedén tűrte, hogy szétvágják az álfejét, amelyet nyakastól helyeztek a jelmez fölé. Mozdulatokra bontott, pontos terv szerint forgatták a támadás jeleneteit, sokszor ismételtek, ilyenkor feltámadtak a lekaszabolt emberek, s újra indult a kocsi. Három napig tartott. A filmben mindez három perc.

A három rablót — Bajuszt, Jankót és Havránt — Bencze Ferenc, Koltai Róbert és Fábián Ferenc játsz- sza. A Trombitás Csorna Zoltán, aki a Pókfociban tűnt fel. Szerepel a filmben Bács Ferenc és Máriássy József is.

Ismét . a. rádió : — Megismételjük, a jelenetet ... A lovak gyorsabban induljanak! ... A baltát kérem feljebb emelni!... Vigyázat, a riporter benne van a képben !. . .

Kijöttem.

(márkusz)

Huszonnyolc év nagy idő. Ezalatt a hajdani ifjak érett felnőtté korosodnak. Sikereket felmutató, gondokkal birkózó, higgadt, megállapodott emberekké, akik már arra is gondolnak, hogy majdan nyugdíjba mennek, s épp ezért a pihenés esztendeire is terveket fontolgatnak.

Ez jut eszembe. amikor Berzy Piroskával, az egri Dobó István Gimnázium és Erdészeti Szakközépiskola tanárával beszélgetek, ö 1950- ben szerzett történelem- földrajz szakos diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, s azóta diákok ezreivel ismertette meg a história és a geográfia szépségeit. Tekintetében mégis hiába kutatom az alkonyfényeket, s mozdulatai sem árulkodnak fáradtságról, egykedvűségről. Súlyos betegségből gyógyult fel, mégis életvidám, fiatalos. Mintha a pályakezdés óta eltelt harminc évnek egy része el sem suhant volna.

A Kiváló pedagógus címmel kitüntetett ezt így magyarázza:

— Ha a nehézségek elcsüggesztettek, ha számos baj környékezett, ha megtorpantam, mert a szűkebb környezetemből érkező rossz hírek elkeserítettek, a gyerekek közt mindezt elfeledtem. Folytonos megújulás velük együtt, értük dolgozni. Sikerélményük az én örömöm is, felszabadult jókedvük esetenkénti borongós hangulatom mindig eloszlatja. Ösztönösen megérzik a törődést, s mennyire hálásak ezért! Kezdő koromban sok mindennel megbíztak. Többek közt — ez még a közgazdasági technikumban volt — népi tánccsoportot kellett vezetnem. Nem tiltakoztam, pedig semmit nem értettem hozzá. Tanítványaim azonban nem hagytak magamra, segítettek, s közösen csak elboldogultunk. Ez a szívmelen- gető érzés a szép hivatás semmivel sem pótolható ajándéka.

Q

A hityallás után már a

szakma műhelytitkainál kötünk ki, s a tapasztalatok gazdag tárházában tallózunk. Igyekezetére, alapos felkémaradtak el az időtől, nem fásultak el, s keresik a mind hatékonyabb mególdá int. Számomra ez jó érzés, ü-í •zen némi részem neken, s an abb an, hogy nem enged- k a rutin csábításának...

Ha visszapillant, elégedett ehet. Hajdani diákjai meg- állták a helyüket az életben. Ezernyi feladatuk adódhatott, ám tanárukról nem feledkeztek meg. Az érettségi találkozókra rendszere-en meghívják, ezzel is méltatva azt az emberséget, amit valaha kaptak, ami megkönnyítette első lépéseiket a Tudás birodalmában. Jó néha. nyan az országos versenyeken is kitünően szerepeitek.

— Igen, ez nagyszerű érzés a pedagógus számára ;s, hiszen a sikerhez nemcsak a gyerekek tehetsége, szorgalma járul hozzá, hanem a gondos, a minden eshetőséggel számoló felkészítés ís. Én mégis a kevésbé látványos eredmények híve vagyok. Szerintem az az igazi érdem — azért kell igen so. kát dolgozni —, ha egy viszonylag gyenge csoport szépen fejlődik. Hadd említsek egy példát a saját prakszi- somban. Az egyik katonai kollégiumi osztályt elsőtől kezdve tanítottam történelemre. A fiatalok zöme faluról érkezett, s jócskán akadt köztük hátrányos helyzetű is. A tárgyért sem rajongtak különösképp. Megpróbálkoztam érdeklődésük felkeltésé-^ vei: órán kívül is felkerestem őket, s korrepetáltam a társaságot. Szerencsére nem hiába. Ezt az is bizonyítja^ hogy tizennyolcán jelentkeztek érettségire. Senki serrí ösztönözte őket, maguk döntöttek úgy, hogy bizonyítják! mennyire jártasak a históriában. De sok kollégám képes erre! Épp ezért elszomorító, hogy az igazgatók! nem mindig méltatják ezt a csinnadratta nélküli helytállást.

A szakfelügyelő viszont megteszi, s ez is jó érzés annak, aki nap mint nap meg-í újul, s a jövő nemzedék irán-i ti felelősségérzettől vezérelve oktat és nevel...

Pécsi István

Az operatőr

Bajusz: Bencze Ferenc

I

t

ponyvát belülről felemelik, hogy mi történhetett? A keskeny úton lemeztelenített férfi fekszik. Egy szigony ágai közé szorították a nyakát, kezét hátulról összekötötték, szinte a földbe szúrták a szerencsétlent.

Így kezdődik a film. A történet az 1697-es hegyaljai felkelés előtt játszódik. A végvári vitézek, az elszegényedett köznemesek, prédikátorok, földjeikről elűzött jobbágyok, az országra rátelepülő német elnyomásban nem találják a helyüket. Kurucként, a büjdosás közös kenyerén élve a német katonaság és a vármegyei hajdúk üldözése közben nehéz helyzetbe sodródnak. S reménykednek, a „kurucki- rály” Thököly visszatérésében.

+

— Társadalmi kicsengésében érdekes, izgalmas filmet szeretnénk csinálni — mondja Rózsa János rendező, aki legutóbb a Pókfocival örvendeztette meg a közönséget és a kritikusokat is. Majd sietve kiegészíti:— A társadalmi mondanivalóhoz. természetesen kalandelemek is társulnak, hiszen nehéz

sorsú emberek, betyárok a film hősei.

Az idő sürget, a forgatás nem tűri a hosszas beszélgetést, a nap állását tisztelni kell, hiszen fél óra múlva már másként szűrődik át a fény. A rendező gyorsan csizmát vált, majd siet a patakra, amelynek vizén trónol a kamera, mögötte az operatőr, aki éppen azon mesterkedik, hogyan lehetne leállás nélkül felvenni egy hosszabb jelenetsort. Mindenki tüsténtkedik : díszítik a kocsit, igazítják a jelmezeket, nyugtatják a lovakat, a kellékes pedig a támadás helyére szállítja a levágott fejeket, a kitépett karokat.

Az asszisztens rövidhullámú adón adja az utasításokat: Felvétel! Kocsi indul! Küszködve kapaszkodnak a lovak, a kerekek tengelyig süppednek az agyagos sárba, mozdul a kamera, majd megpihen egy figyelő betyár arcán — ő a támadók előőrse — aztán elvonul a szekér, a gép követi. Főleg a mozgást érzékelem, ám a rendező és az operatőr már látja a színeket, a szépen rsillogó fényeket is. Ismét utasítás hangzik: Kérem

vissza a kocsit, megismételjük a felvételt! Ismételnek egyszer, kétszer, háromszor,

ÇiMww

' its. június à., vasárnap

négyszer is, ha kell.

Ezután jön a neheze. A rablók megtámadják a kocsit, pisztolyok dörrennek,

szültségére korán felfigyeltek, s már 1953-ban a megyei művelődésügyi osztályra került, s egy esztendő múltán szakfelügyelőként tevékenykedett. Egyébként ezt a tennivalót látja el ma is.

— A hivatalt — s ezt nemcsak utólag mondom, hanem akkor is szóltam róla — nem kedveltem. Tisztviselős- ködés, jelentésírás helyett tanítani akartam. Ezért örültem, amikor búcsúzhattam az íróasztaltól, visszatérhettem a katedrára. Itt emléket zetes élmények sokasága formálta tartalmassá napjaimat. Megismerkedhettem ifjú és idősebb kollégáim munkájával. Sosem számon- kérni, hanem tanácsokat adni mentem. Olyan ötleteket kínáltam, amelyek elősegítették az anyag jobb megértését. Ahol jót láttam, nem fukarkodtam a dicsérettel, az ötletes módszereket továbbadtam, hadd kamatoztassák mások is, hiszen az a cél, hogy a tanulók mind magabiztosabban igazodjanak el a tudományok berkeiben. Az is tény — s ez összefügg az előbbi gondolattal —, hogy egyértelműen kifogásoltam — azt teszem jelenleg is — a lazaságot, az igénytelenséget. az elszürkülést. Az iskolában megszokták ezekét a követelményeket, s nem tartanak valamiféle inkvizítori szigortól, hanem hasznosítható javaslatokat várnak tőlem. Az megnyugtató, hogy nevelőink általában képességeik legjavát adják. Nem

A lakodalmas kocsi utasai

Él

11. i -lóZ.

Támadhatna valami betegsége, vagy történhetne vele valami, nem? De azért ez csak olyan szelíd volt, ez a szemrehányó jelleg a hangjában és a szövegében; valójában nem akarta bántani.

Erre persze következtek apa korrekt, de unalmas szavai. Mert kötelességének érezte, hogy valami módon tájékoztassa az egyetlen kislányát a saját élete folyásáról. De ebből a tájékoztatásból talán szándékosan, talán véletlenül, de minden érdekességet kihagyott. ősidők óta diszpécser volt ugyanabban a gyárban, se előre, se hátra, akár Lajos bácsi, akivel egy üzemben dolgoztak, s aki valami raktáros, vagy talán főraktáros volt, s akivel ezek szerint mindennap többször is beszélt, de soha nem említette; egyáltalán semmi olyat nem említett, ami valaha is érdekelte volna Katit. Csak annyit sejteti ezekből a beszélgetésekből, hogy szegény apjának gondokkal ugyan némileg megtűzdelt, de lényegében szőr nyen unalmas élete lehet.

S még ráadásul ez a Klááá- ri. hát ez is szörnyen unalmas egy nő lehet... ezzel élni le egy életet.

— Köszönöm, Apa, én is

...ejvagyok... igen, anyukám is jól van... apukám is... a kedves, derék Tiborkám is.. ■

Egyáltalán mindenki jól van, aki csak kell, hogy legyen valahogy, csak engem esz meg a fene még csak nem is tudom, hogy miért.

Ezt természetesen már csak gondolta, miután szelíden letette a telefonkagylót. Mindig vigyázott, hogyan teszi le a kagylót, mert egyszer hallotta, hogy Anyu valami következtetést vont le abból az állítólag túlságosan erélyesre sikerült mozdulatból, ahogyan egy máskülönben kedvelt barátnője a telefonkagylót visszatette a helyére. Mindenki érzékeny ; vigyázni kell.

— Apáddal beszéltél — jött be Anyu.

— Apámmal. Atyámmal, ha pontosabb akarok lenni.

— És?

— És mit és?

— Na ne hülyéskedj velem, kisfiam, mert megjárod! Tudod, mit kérdezek. Megbeszéltél vele valamit?

— Nem, Anyukám. Ez csak i gyermeki ragaszkodás jele és a kapcsolat ápolása volt. Beszélni majd csak azután beszélhetek vele komolyabban ha te már tárgyaltál Apuval. Ahogy megegyeztünk.

.ínyu nem emlékezett pontosan, hogy mi is volt az ő egyezségük. De arra emlékezett, hogy valami vitájuk volt a feladatok megosztása körül; ha tehát Kati most a magáénak ismeri el az apjával való tárgyalás feladatát, az már önmagában is valamilyen siker.

— Szóval ahogy megegyeztünk ...? — fürkészte Kati arcát, némileg még kételkedve, de már háborgás nélkül.

Kati alkalmasnak tartotta a pillanatot az ellentámadásra.

— És te? Te mikor beszélsz Apuval?... Csak úgy kérdem, — fűzte hozzá mintegy eljelentéktelenítve a kérdést.

— Az alkalmas pillanatban. — Hangzott a rejtelmes válasz.

— Te tudod, Anyu ...

Ezzel a megértő, bölcs sóhajtással hagyta el a szobát Kati, de ez mégis utolsó szó volt, s figyelmeztetésnek is beillő. Az legalábbis kétségtelen volt belőle, hogy ha valakit felelősségmulasztás terhel, az semmiképpen sem ő. aki lám, voltaképpen most is az ügy érdekében telefonál.

Gitta természetesen ki kellett, hogy fogja a legmegfelelőbb pillanatot. Mert Apu is egy érzékeny műszer, öve-