Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-27 / 149. szám

I non

r

A DAMASZKUSZI szálloda halijában, a jordániai televízió színes adását nézve, szír, algériai, francia, német, japán szurkolók gyűrűjében keserű rezignáltsággal kellett nagyon csendben, hogy még gondolataimat se hallják körülöttem, megállapítanom: a magyar válogatottnak nem terem itt babér. Azazhogy: ott. Argentínában. A magyar-argentin mérkőzést még itthon néztem, a döntőket már újra itthon. Barátom Bulgáriában nézte a Mundiál ’78 eseményeit, másik ismerősöm nyugati túráját szakítgatta meg a sportadások idejének megfelelően, S volt, aki Moszkvában, vagy Leningrádban követhette nyomon: mire jut a magyar csapat, milyen izgalmakat hoz a világbajnokság.

A televízió ma már magától értetődő természetességgel hozza be szobánkba a föld másik részének eseményeit és teremtve meg egy sajátos időparadoxont: másmás időben, de mégis egyszerre, egy időben számol be az eseményekről. A világért sem akarok én most értéket és mértéket vonni a világbajnokság színvonaláról, hazai együttesünk szerepléséről, megteszik ezt és teszik is már a sport szakemberei, sőt a nem szakemberei is. Itt és most a televízióról és a televíziósokról akarok szólni, amely és akik nélkül soha ennyire népszerű, a világ szinte minden pontján érdeklődést kiváltó, szó szerint is világeseményt jelentő szenzáció nem lett volna a labdarúgás általában és a Mundiál ’78 konkrétan. A szemközelség, az eseményekkel való egyidejűség tudata és érzete, és nem utolsósorban az a tény, hogy tudjuk azt is, „mellettünk” millióan és százmillióan ülnek a föld képzeletbeli, óriási lelátóján, az események egyszerű látásán túl így aztán extatikus élményt is hoz a képernyő.

Közbevetőleg: óhatatlanul

az ember eszébe jut, hogyha a világ televíziói és televíziósai összefognak egy nagy világadás keretében a háború ellen, akkor... Persze, hogy gyermeteg gondolat, persze, hogy a technika és a „technikus” az adott társadalmi rendszer szolgája, vagy hűséges harcosa, de hát kikerülhetetlen az effajta kézenfekvő, ábrándosán naiv gondolat. Egy azonban tény, mégpedig vitathatatlan : korunk világot átfogó és összekötni, sőt időnként összetartani is képes technikai (?) eszköze, csodálatos és félelmetes eszköze: a televízió.

MINDEZT AZÉRT kellett igy és ily bőven előrebocsátani, mert a világméretű érdeklődés egyfelől, s a magyar válogatott szereplésétől is független — hátha még nem lett volna ennyire független — feszült várakozás a világbajnokság minden eseménye iránt, másfelől ugyancsak kemény helytállásra késztette a magyar televíziót. Kis pénzű országnak illett és kellett versenyben lennie mammut televíziós társaságokkal és nem is csak a verseny miatt, sőt amiatt csak másodlagosan, hanem a hazai közönség tájékoztatása érdekében.

Mindenütt ott lenni, mindenről tudni, mindent látni, s amit csak lehet, érdemes — és uram ég. mit nem érdemes? — azt egyenesben, egyidőben a cselekménnyel közvetíteni is. Hogy egyszerre kiálthasson fel az argentin bemondó, a River Plata-i stadion 80 ezres szurkolótábora, meg a magyar néző. hogy góóóóól. Vagy góllllllll. Ki, hogy kiabálja, aszerint. És a néző könyörtelen. És hálátlan. És türelmetlen. Kielégíthetetlen, mint öreg férj számára a tüzes, ifjú feleség. Nem érdekli, hogy baj lehet a technikával is. Hogv a

iPERNYO

ILŐTT

műhold nevében benne van, hogy „mű”, tehát elromolhat, mert ember készítette, mikor „elromlik” néha az univerzum valamelyik csillaga is, pedig azt a termékikerülendő ténnyel, miszerint: dolgozniuk is kell a nézőknek.

A magyar televíziónéző olyan természetesnek vette, hogy a magyar televízió zökszet gyártotta örök időkre. Semmi sem érdekli, csak az, hogy mindent és lehetőleg azonnal tudni és látni akar.

A TELEVÍZIÓRÓL nem

esett szó. Szidták a magyar csapatot, a játékvezetést, a szakvezetést, mindent szidtak, dicsérték a játékvezetést, a szakvezetőket, a játékot, mindent. De azt nem hallottam, hogy szidták, vagy dicsérték volna a televíziót. A magyart. Amely kitűnően felkészült — a baráti televíziók összefogása segítségével természetesen — a közvetítésekre, amelynek műszaki stábja itthon és Argentínában, riporterei ott és Magyarországon valósággal huszonnégyóráztak az eltelt majd egy hónap alatt, s amely televízió semmiről le nem maradt, s amely még arra is képes volt, hogy adásait összehangolja azzal a nem

kenő nélkül, 52 órán át mindenről és minden lehetséges helyről pontosan, gyorsan tájékoztat, hogy fel sem tűnt a számára: az olajozott gépezett „olaját” óriási szervező gárda szivattyúzta a csapágyak közé. Honi és nemzetközi.

A televízió olyan lett a számunkra, ami a világbajnokságot illeti, mint a levegő. Ki veszi észre, hogy van, hogy jó, hogy üdít? De ha kevés, ha rossz, ha fojtogató •... Ha lenne aranyérem a televíziósok számára az ily- fajta világadások kapcsán és és után, hát én habozás nélkül a magyar televíziónak adnám. Az egyiket legalábbis. A magyar televíziónézők által odaítélhető aranyérmet feltétlenül.

MEGÉRDEMLIK. ÉS legalább lenne végre aranyunk.

Gyurkó Géza

Az ötödik

sípszó

— Moldova György szatírája — jeladás lehetne az iskolaigazgató és körorvos vadászfegyverrel vívandó párbajának megkezdésére, de nincs hazánkban ma olyan hülye, aki vállalná ebben a féltékenységi viszályban a segédi szelepet. A jel, amit krónikák, hírek bevezetőjeként az idő jelölésére használnak a rádiók, pontossága miatt alkamas a feladat ellátására. Csakhogy a vidéki kőrútján járó képügynök, báró Csekonics — aki épp eleget ült már börtönben — a pincérlány szépsége miatt sem hajlandó párbajozni, és a tetthelyen, a laposdűlőn csak a két féltékeny asszony jelenik meg, hogy megtéphesse egymást.

A nem éppen épületes párbeszédben szó esik arról, hogy „Valit lánykorában OTP-re is lehetett kapni”, az orvosfeleség pedig „csak a vakok intézete elé járhatott, mert máshol nem tudott palit fogni”. Mégis, nem a moldovás bemondások tették derűssé a novellából készített játékot, hanem az igazgató, a körzeti orvos és a vigéc alakja, néhány hangkép a falu életéből és egy-két moralitás. Pl. az, hogy „egy házasságot három dolog tart össze; a

WEVUFTT

közös gyerek, a közös ágy és ’ a közös anyagi érdek. Ebből a háromból legalább két dolognak stimmelnie kell, különben a házasság felborul”. Az alakok jellemrajzából : „az igazgató szeduxent szed és pálinkát iszik rá, azt is hitelbe”. Az orvos: játssza az urat. Pincéjében borozót rap- dezett be, fokosokat gyűjt és egy tanárral most akarja megcsináltatni a családfáját. „Szívesen venne egy Rembrandtot a komód fölé. Az orvosfeleség: Ez a nő csak egy kész ruhadarabot vehet magának, az esernyőt, az összes többit csináltatnia kell.”

A cselekmény a házastársak, közötti hajnali vitával indul azon, hogy, az orvos a három kocsi közül melyikkel vigye a városba az egy hónap alatt összegyűlt ezer tojást, tizenöt sonkát és öt demiz'son pálinkát, a betegek ajándékait. A bonyodalmat az üzleti körúton ügyeskedő képügynök okozza, aki ugyan elad 1500- ért az iskolának egy képsorozatot a hős anyákról, de amikor Vali a csárdában pincérként akarja alkalmazni búcsú nélkül elhagyja a falut, ami ugyan létezhet valahol Magyarországon, de posztfeudális maradványai már csak egy javító szándékkal megírt szatírában képzelhetők el. Nincs itt különösebb baj, mert az orvosfeleség kitart csapodár férje mellett, az igazgató — mivel sem ékszerre, sem bundára nem telik fizetéséből — tovább írja verseit reménytelen szerelméhez, megtartják a József napokat, a horgászegylet ünnepi vacsoráit. A társadalmi lét sziklaszilárd bázisa a család, amelynek harmóniájáért az okos feleség mindent megtesz- A kóbor vigéc, minden bajnak okozója, miután látja, hogy itt dolgoznak a boldog embe- ! rek, elhagyja a falut, és ! minden marad a régiben.

Moldova morálja — őrségről, Komlóról és a MÁV- ról írt szociográfiáira is gondolvá — az utánajárás, az éleslátás, a részleteknek olykor egymást metsző vonalakkal történő ábrázolása. Mindez játéknak jó, de a va- f lóságnak csak leszűkített i. metszetét adja. A fordulatokban nem túlságosan gazdag eseménysort a rendező, Mar- . ton László tette elevenné.1 J* Várkonyi Zoltán és B á n- ’> sági Ildikó játéka szerzett ’* még derűs perceket a műfaj kedvelőinek.

Ebergényi Tibor

Koos Iwan munkai Egri Kisgalériőban

A néző önző és bizonyára megbocsátható neki, ha élményt akar szerezni. Azt szeretné, ha minél többet elvihetne onnan, ahová hívták. Egy kiállításról szólván pedig a néző-szemlélő azt kívánja leginkább, hogy az alkotásokon innen és túl megismerje az alkotót, a művészt, a gondolkodó és érző embert, akinek tudása és álmai majd gazdagítják őt.

Nos, ez alkalommal — talán a kiállítás nyári csendessége és fényessége okozta ezt — a néző mindent megkapott, ami egy tárlatból számára jussolható. Az alkotások neki és hozzá szóltak, mert a felnőtt nézőben is

mindig ott szunnyad a gyermekség és olykor a gyerme- tegség. Koós Iván bábjai, tervei, díszletei és színpadképei némi összpontosítás után el-, repítenek minket abba a világba, ahol minden lehetséges; főként az, hogy a képzelt világ képzelt alakjai emberi, vagy emberihez közel álló formát öltsenek. Költészetük varázsa és valóságuk magasabb síkja éppen onnan származik, abból az emberi lehetőségekből, hogy a valót át tudjuk alakítani, hozzá tudunk tenni, el tudunk venni belőle és így teremtünk meg valamit, ami ugyan nem létezik, nem is létezhetik, de gyönyörködtet bennünket.

MOLNÁR ZOLTÁN :

1978. június 27., kedd

30.

Ferenc, Tibor atyja, kanalával nyomogatva széjjel, kéjesen mondta:

— Ezért érdemes volt idejönni! •

— Csak ezért? — kérdezte pajkosan Gitta. — És a gyerekek?

Nem kellett rá válaszolni, mert Barna is megpróbálta a paprikát szétnyomni, de ő már az első kanáltól olyan köhögőrohamot kapott, hogy fel kellett állítani és arréb- támogatni, hogy tisztességesen kiköhöghesse magát.

Az egyik Klári-fia lurkó erre szintén olyan irtózatos köhögésbe kezdett, kimászott az áldozó-körből, és látványosan fetrengett. Kati úgy érezte, van rajta mit megbosszulnia, utánament és megfogta a fülét:

— A tiedbe nem tettek paprikát, hékás!

Az ebéd így nem ígérkezett unalmasnak.

Laci bort töltött a poharakba, tálcán körbevitte, s a másik kezében szódavízzel mindenkitől mégkérdezte, mennyit nyomjon bele. Klári fiai megint szerephez jutottak, kevés vizet és sok bort igényeltek, harcba szállva a világgal, s legelőször is szerető édesanyjukkal, aki megakarta óvni őket a veszedelemtől.

De Laci nem volt Lajos bácsi, nem ismert megalkuvást. Csak szódavizet volt hajlandó adni.

— Egy ujjnyit megengedek! — nyilatkozott Klári. Erre Laci rögtön odanyújtotta neki az üveget.

— Én nem adok, Klári néni ! Én is kibírom, ők is kibírják.

— Szegény Apu — jutott

eszébe Katinak —, 6 sem ihat és Ferenc bácsi sem. Kinek is ez a sok bor tulajdonképpen ? S önkéntelenül megszámolta, hányán vannak? Én, Tibor, szülők két pár, Apáék négyen, meg Laci, és persze nagymama

........

T

izenkettő, te jó isten,... még Lajos bácsi... tizenhárom.

— Tizenhármán vagyunk!

— kiáltott fef.

Általános megdöbbenés.

— Egyet agyon kell verni

— mondta a nagy köhögést alig kihevert Apu kedélyesen.

— Nem szégyelled magad, Barnabás? — nézett rá szigorúan nagymama, körme között halszálkákkal.

Barna úgy elkezdte magát szégyellni, mint annak a rendje, még el is pirult.

Nagymama csak csóválta a

fejét; végül megkérdezte

Gittát:

— Igazán tizenhármán vagyunk?

— Mit tudom én, nem mindegy?

—' Hogy volna mindegy, ha tizenhármán vagyunk, akkor nem lesz szerencsés

házasság.

— Na még ez kellett..'. mi a fenének kezdesz el számolgatni!— támadt Katira.

— Ugyan, ez a két halevő még nem számít egész embernek! — tette a fejükre a kezét Laci.

— De igenis számítunk!

Lajos bácsi vett egy nagy

osztókanalat, és felmászott a birkapaprikás mellé:

— Mindenki kaparja a halszálkákat a tűzbe, és tartsa a tálkáját, mert nincs másik!

— Hurrá! kiabáltak a lurkók. akiknek nem is volt szálkájuk, de azért nagyon kapargattak. Klári alig tudta elráncigálni őket a tűztől, ami egyébként nem is tűz volt, csak parázs, de még kétségtelenül tartogatott veszedelmeket.

Most töltsétek a jobbikból! — mondta Lajos bácsi — azt hiszem, most lesz a legjobb koccintani az ifjú párra!

Laci engedelmesen megint töltögetett.

Gitta a lánya és jövendő veje háta mögött áthajolt és megbökte Guszti vállát:

— Majd beszélni szeretnék veled.

Guszti széttárta kissé a {tarját; ez azt jelentette, hogy természetesen, amikor csak parancsolod.

De nagymama nem volt hajlandó megfeledkezni a ti- zenhármas számról;

— Azon gondolkozom, hogy, de ha hiszen úgysem iszik mindenki, akkor nem is számítunk tizenháromnak... lehet...

Barna, hogy jóvá tegye előbbi hibáját, készséggel helyeselt;

— Igaz, nagymama! Én szívesen nem számítok!

— Njég csak az kéne, Apu!

— támadt rá most meg már Gitta — hogy te ne számíts!

— ... Sőt, te nagyon is számítasz, tudod?!

Marira kacsintott közben, a nászasszonyára, mintegy jelezve neki, hogy előbbi megbeszélésük eredményét még ezután fogja közölni férjével. Hogyne számítana; talán nyolcvanezret!

Mert arról a Tibor szüleinek nem kell tudniuk, hogy az ő nyolcvanezerjük majd egy belső családi összedobás- nak lesz az eredménye.

Laci, bort osztogatva, szerényen megjegyezte:

— Különben is a,tizenhárom szerencsét is hozhat. A tudomány mai állása szerint ez most már egészen másképpen van. Te nem így tudod, Tibor?

— Kérlek, ami a legújabb kémiai kutatásokat illeti. ..

— igyekezett Tibor szellemes lenni, — kétségkívül...

(Folytatjuk)

Kutató szemünk a bábok arcában, testében, színeiben keresi azt az azonosságot, ami egyébként lehetetlenség: hogyan és mi felel meg a dadában, a vásári figurákban Sztravinszkijnek és zenei motívumainak, hiszen a zenész az orosz népmesékből adta a világnak Petruskát. Irodalmi és zenei fogódzót keresünk az élményhez, amely néhány figurában annyi mindent kifejez, elmesél és közel hoz hozzánk. Ez a közelség, az élménynek ez a kitapintha- tósága azt bizonyítja, hogy Koós Iván beleérző, átfor- máló-alakító készsége rendkívül fejlett.

Vagy vegyük szemügyre Prokofjev* Klasszikus szimfóniájára alkotott négy ábrázolását. Úgy találjuk, hogy a zene emberi formát kapott, vagy ha nem is azonosítható emberit, egy kifejezést, ameiy által a szimfónia, a zene közelebb jut hozzánk. Mesealakjai arról árulkodnak, hogy a humor sem kerüli el ezt az alkotói készséget. A Kecafán és Hacafán, a Csíz_ más kandúr színei-formái éppúgy megfognak, akár azok a rokokó figurák, amiket Mozart muzsikája ihletett; vagy említsük a Brecht világát idéző alakokat „A kispolgár hét főbűnéből”, ott is inkább a házaspárt és a családot, amint panoptikumba valóan merednek rá a rokontalan világra. Egészséges humor és az egyszerűben, a fontosat komolyan elmondó szándék munkálkodik „A katona történetében” is, ahol ismét csak örülünk Sztravinszkij vásári sokadalmának.

Koós Iván kiállításának azért is örültem, mert évtizedek múltán megint égyszer szembenézhettem gyermek- magammal, aki akkor is tud örülni a báboknak, ha azok nem mozognak. Talán azért, mert ezekbe a figurákba azt álmodhatunk bele magunkból, ami nekünk jólesik. És ezért külön örönj, hogy a kiállítók a tényleges és felnőtt gyermekek megjutalmazásáJ ra is gondoltak: mecénási

mozdulattal adják ingyen a művész munkáiról készített fotókat. Nem elegen mennek értük. Pedig rangos művésze-, tét kapnak.

(farkas), J,