Népújság, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-08 / 82. szám

Ilyenek

voltunk

Amerikai film

Csak egy ilyen hős, mint ez , az író, Hűbbel hiszi azt, hogy az elmúlt szerelmet, az elmúlt időt vissza lehet ölelni, így, az utcán át, amikor a másik felbukkan és meglepetésszerűen lép rá a régen alvó férfi-lelkiismeretre. Mit is hozhat egy ilyen ölelés? Vigasztalást, megfogalmazást annak, hogy a szerelem néha a jellemek közötti és ostobaságig menő ellentéteket is áthidalja egy ideig? Ütravaló-e ez, vagy csak egy futó pilla- í natig tartó gyöngeség, hogy aztán mindketten folytassák, folytathassák a kettévált utat? Haszontalannak látszik a kérdés, mert mindenki a saját érzelmei, beállítottsága szerint adhat rá egyszerre több választ is. De kell-e ezt a kérdést egyáltalán feltenni? Vagy csak mi látjuk ezt fontosnak, a két hős esetleg nem is érzi ennek a súlyát, amíg ott áll az utcai forgatagban? Vagy az érzelmeknek nincs időbeli határa?

Arthur Laurents forgatókönyve saját regényéből készült, és a meghitt hangnem, a lélek egyénien fogalmazott vajúdásaira utaló párbeszédek azt bizonyítják, hogy az író személyes sorsából ismerünk meg egy kritikus korszakot. Nem annyira a fiatalság címén és okán érdekes ez a korszak! Bár az sem mellékes, hogy ez a néhány, közelről megvizsgált emberi sors hogyan kapcsolódik, hogyan segítik-keresztezik egymást cselekvésben és gondolkodásban. Sokkal fontosabb a történelemnek az a felbolygató áradása, amley 1937-től, a

spanyol polgárháborútól a

még nagyobb háborún át, a békéig, a béke utánig, a Mac Carthy-korszakig felborzolhatta az emberek lelkiismeretét. És az ilyen korszakokban baj van, mindig baj szokott lenni a hitvalló típusú emberekkel, mint amilyen a New Yórk-i zsidó egyetemista lány, ez a Katie. Aki elveihez elhitt ideáljaihoz nemcsak hallgatagon ragasz- | kodik, hanem kimegy az utcára és a maga lelkiismeretűnek mércéje szerint akarja átlényegíteni a világot. Az embereket harcra akarja nevelni a megismerendő igazság érdekében. Harcba akarja vinni őket azonnal, minden egyéb megfontolást és célt mellőzve. Mert szerinte az igazság nem tűrhet halasztást, ha már egyszer megismertük.

J. J. és a többiek, Carol, a filmesek egy számunkra ismeretlen hollywoodi epizódot is felelevenítenek, amikor a Hollywoodi Tízek tiltakoztak a/ Amerika-el lenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság

Y Üf filalelisl A országos velieie Miauban

' Pénteken délben ünnepélyes eredményhirdetéssel befejeződött Hatvanban a negyedik országos ifjúsági fi- latelista vetélkedő.

Tizenegy csapat indult a döntőben, ahol legeredményesebben a soproni úttörőház együttese szerepelt. A Hatvani Városi Tanács által alapított vándorserleget,

amelyet minden évben a legeredményesebben működő általános iskolai bélyeggyűjtő körnek ítélnek oda, első • alkalommal a nagypenyimi úttörőknek nyújtotta lát Ba- ráz Máté művelődésügyi osztályvezető.

A díjkiosztást követően Patkó Imre tanácselnök Hatvan város emlékérmét nyújtotta át a kiállítás szervezésében, rendezésében fontos munkát végzett dr.Éurm Ferenc MABEOSZ-főtitkárnak, Filyó Mihálynak, a Filatéliai Szemle főszerkesztőjének, valamint Grubics Istvánná osztályvezetőnek.

1978. április 8., szombat

ICorszeriísitik a képsőmuiFészeti bírálatok rendszerét

Boros Sándor miniszterhelyettes nyilatkozata

Képzőművészeink alkotó munkájára, a kiállításokra, s ezen keresztül társadalmunk vizuális kultúrájának alakulására, a közízlésre is közvetlenül hat, hogy milyen elvek alapján, milyen felelősséggel és mennyire következetesen bírálják el a művészeti alkotásokat. A zsűrizés intézményi, szervezeti rendszere és módszerei azonban a szakemberek szerint sem felelnek meg a követelményeknek, és számos más kedvezőtlen jelenség is akadályozza művészetpolitikai elveink valóra váltását.

A Kulturális Minisztériumnak c kedvezőtlen tendenciák megváltoztatására tervezett intézkedéseiről Boros Sándor miniszterhelyettes nyilatkozott az MTI munkatársának:

tevékenysége ellen, mert egyszerűen demokratáknak hitték magukat, tiltakoztak, az emberi lelkiismeret nevében, az emberi alapvető szabadságjogok megsértése ellen. Nem akarunk most több oldalról elemzésbe bocsátkozni, miért tartjuk meggyőzőnek a két főhős jellemrajzát, Az amerikai élet sok-sok realitása benn forog a film képsoraiban. Katie úgy vall előttünk, azaz inkább a Hubbellt szerető asszony a soha el nem felejthető férfi előtt, hogy a szavak és mondatok visszhangot keltenek bennünk. Nem azért, mert agitál. Minket nem kell a New York-i lány szerelméről meggyőzni, sem az elveiről kioktatni, mert ez a lány tántoríthatat- lanul hűséges eszméihez, amiket nemcsak hirdet, de tisztel is. Sokkal inkább az igazít el bennünket, ahogyan a film bemutatja, milyen észrevétlenül és milyen piszkos eszközökkel sértették meg akkor is az állampolgár lelkiismeretét, éppen azok, akik a hatalom birtokában az amerikai demokráciáról szavaltak.

A csendes dráma feloldása az utolsó találkozás néhány mondatában csak megfogalmazódik, de nem végződik be.

Katie tovább osztja a röplapokat a bombák ellen és egy melankolikusra sikerült, de fülbemászó dallam az élet folytonosságát hirdeti.

Sidney Pollack rendező nagy rutinnal, de nem rutinfilmet készített. Katie megformálást Barbara Streisand- ra osztotta. Lehet, hogy valaki más talán hatásosabban játszotta volna ezt a szerepet, talán vonzóbban és finomabban, simább eszközökkel; némely pillanatát el sem tudnánk képzelni az ő fanyar, szabálytalanul rámenős, ame- rikaias viselkedése nélkül.

Robert Reford már a Hello Dollyban feltűnt jó alakításával, most annyival többet ad magából és jellemformáló készségéből, amennyivel többet bíz rá az író és a rendező. Jelen esetben ez nem is olyan kevés.

A többször félrecsúszó szinkron ellenére jó ez a film, érdemes arra, hogy a két végletből induló ember sorsán elgondolkodjunk. Még akkor is, ha egyesek ennek a filmnek a mélységét netán hiányolnák

is.

Az idő forgását bizonyítja, hotrv ezt a filmet ilyen tartalommal és ilyen tálalással meg lehetett csinálni a mai Amerikában.

Farkas András

— Társadalmunk fejlődése napjainkban a képző- és iparművészet számára is új igényeket és perspektívákat teremt — mondotta. — A „miből élünk” kérdése helyett egyre inkább a „hogyan élünk” problémája kerül előtérbe és állít új feladatokat az alkotó művészek és a mű' vészét sorsáért, a jövőjéért felelős állami, társadalmi intézmények elé. Ezért a minisztérium az elmúlt évben széles körű vizsgálatot indított annak tisztázására, hogy milyen problémák, jelenségek akadályozzák képzőművészetünk egészséges fejlődését.

— Művészetünk új értékekkel való gazdagodása, közönségkapcsolatainak fejlődése művelődési politikánk alapelveinek helyességét igazolja. Vannak azonban olyan jelenségek is, amelyek késleltetik művészetpolitikai céljaink megvalósítását, a szocialista társadalom és a művészet új kapcsolatának fejlődését.

Vizsgálatunk egyebek között arra is felhívta a figyelmet, hogy olyan, a bírálati munkában nélkülözhetetlen alapfogalmak várnak további tisztázásra, mint a realizmus, az elkötelezettség, a hagyomány, a folytonosság és a kísérletezés kérdései. Ezek szubjektív és olykor önkényes értelmezés sok bizonytalanságot teremtett.

— Ilyen körülmények között gyakran sikjkadt el a bírálat legfontosabb célja: az alkotás, a mű rendeltetésének értékelése. Emellett a bíráló bizottságok is túlzottan zártak, munkájukat sokszor mechanikusan, a nyilvánosság teljes kizárásával végzik. Az állami megrendelésekért, megbízásokért, pályázatokért, az állami vásárlásokért és a kiállításokért felelős — intézmények jelenlegi feladatai sincsenek összhangban kulturális életünk decentralizáltságával.

—T Az államigazgatás korszerűsítésével jelentősen megnövekedett a tanácsok önállósága. Egyre több kiállítást, rendeznek magük is, és a korábbiaknál jóval nagyobb összegeket költenek képzőművészeti alkotásokra. Ehhez azonban még nem mindenütt rendelkeznek kellő felkészültségű szakemberekkel és megfelelő tanácsadó gárdával, amely törekvéseikben szakmái támogatást nyújthatna nekik. Ezek miatt nem tudják megfelelően ellátni felügyeleti ellenőrző koordináló feladataikat.

— A vizsgálat által feltárt ellentmondások részben művészetünk fejlődéséből fakadnak. Felszámolásuk csak hosszabb távon, fokozatosan érhető el. Ezért növekvő feladatok ellátására mielőbb meg kell erősítenünk képző- művészeti intézményrendszerünket. Olyan intézményekre van szükség, amelyek alkalmasak művészetpolitikai elveink helyes értelmezésére és a gyakorlati megvalósítás irányítására, a decentralizált bírálati tevékenység megfelelő szakmai ellenőrzésére. Olyanokra, amelvek elősegíthetik — garantálni képesek

— a folyamatos elemzés elvi és gyakorlati össznangjának megteremtését.

— Arra van szükség, hogy a bírálati munkában társadalmunk igényeinek kielégítése, a szocialista művészet jövője szempontjából fontos tendenciák támogatása váljék uralkodóvá. Az ehhez szükséges értékrend kialakítása közös társadalmi feladat Ezért az eddigieknél szélesebb alapokra kívánjuk helyezni a bírálati tevékenységet is. A munkába szeretnénk fokozatosan bevonni a fiatal képzőművészeket, a művészettörténészeket és a kritikusokat is.

— Tervezett intézkedéseinkkel gondoskodni kívánunk arról, hogy a lektorátus kiemelt feladatként foglalkozzék a képzőművészetnek a társadalmi érdeklődés középpontjában álló ágával, a köztéri alkotások témakörével, elképzeléseink szerint ennek az intézmények amellett kell majd ellátnia a kiállítástervezés és -bírálat központi ellenőrzését. Ugyanakkor a lektorátust hosszabb távon a döntések előkészítéséhez szükséges elemző elméleti, kísérleti vizsgálatok központi műhelyévé is szeretnénk fejleszteni. Azt tervezzük, hogy az intézet többi funkcióját — a kiállítások zsűrizésének decentralizálásával — fokozatosan más intézményeknek adjuk át.

— Az ezekhez szükséges irányelvek, az intézmények új feladatait és' munkamegosztását, meghatározó tervek, a bírálati jogkör további decentralizálását szabályozó rendeletek részletes kidolgozását szakembereink már megkezdték. Elképzeléseink gyakorlati megvalósítása azonban hosszabb időt, két- három évet is igénybe vesz

— mondotta befejezésül Boros Sándor miniszterhelyettes.

mrl)

KOVÁCSAI MR Ev

(Befejező részi

Kéredzkedtek volna a gyerekeikhez, ápolásra, gondozásra, hisz tudod, milyen az öreg, te is öreg vagy, de a gyerekek közül egynek sem füllött hozzá a foguk. A végén Imrét kérdezték, a kitagadottat, ő meg engemet: vállalod-e az öregeket, hiszen neked kell vállalnod, te lennél odahaza velük. Én azt feletem: hát

hogyha te is akarod. így kerültem én az anyósom házához, aki egyszer a piacon még menyasszony koromban azt kiabálta rám: nem kellesz se testemnek, se lelkemnek!

Eléltek azok nyolcvanon fölül. Én fogtam le az anyósom szemét, szép halála volt, csöndeskén elaludt. Letettük a református temetőbe a két fűzfa tövébe, a férje mellé. Harmadnap derült ki, az ügyvédnél, hogy Kiss nagyapa másfajta végrendeletet csináltatott, mint amilyenre a testvérek számítottak. Mert mindenét az Imre fiára, ránk hagyta. Ott állt a nyolc testvér, néztek egymásra, mintha

egymás vérét akarnák ontani. Meg is támadták a végrendeletet. A bíróság pedig úgy Ítélkezett, hogy nekünk ki kell elégíteni a testvéreket. A ház után a százalékot is fizetni kellett. Most ezt képzeld el Istenem: a sok fizetgetésre ráment a két ló közül az egyik, s az egy tehén. Hízót is csak eeyet vágtunk abban az évben. Ami tojás, aprójószág nevelődött, az mind az adósságba ment. Még a szalmát Is eladtuk, a szalmazsákba alig jutott. Akkoriban a parasztokra kötelező beadást rótt ki az állam, amúgy is nagyon nehéz volt a sorsunk. Hazajött Ida, akkor már gyakorlóéves tanár volt, szokás szerint egy ágyban aludt a nénjével. Éjszaka egyszer arra ébredünk, hogy a két lyány verekszik az ágyban. Ütik, rúgják egymást, és jajgatnak, sírnak, mert mind a kettő nagyokat tudott ütni, Margit lányom kiabál, ahogy a torkán kifér: azért kell nekünk éhen dögleni, hogy belőletek úr legyen ! Pedig hát szerették, szeretik egymást. Most is, hogy a kórházban vagyok, itt ülnek az ágyam szélén napestig, pedig ugye, nincs már örökség, bement mind a téeszbe, te tudod, Atyám. És együtt mennek el, egymásba karolva, annyiszor elnézem őket, ha van valami, amit a síromba szeretnék elvinni magammal, ez a látvány az.

— Hát te mindig csak szenvedtél, Margit? — kérdezte az Isten,

— Inkább a Számra ütnék, mint ezt mondanám, Uram. Ügy hidd el, ahogy mondom, mint annyi szegényember, mi is a gyerekeinkben üdvözöltünk. Törődtek velünk, amennyire a maguk gondja engedte. Be akarták vezetni a villanyt is a házba. Azt mondtuk: nem kell. Eleget láttunk mi már. Volt nekünk fényességünk: a tanyai napsütés. Volt nekünk éjszakánk, amikor firhangot tettünk a kisablakra is, annyira szerettük egymást az urammal. És azt se felejtem soha, amikor először Pestre mentünk. Ida pesti asszony lett. Ügy Imre-nap felé jött értünk autóval a vőnk. Mi bekászálódtunk a hátsó ülésre. Apja akkor indult, már a hetven évhez közel, először Pestre. A vőnk bekapcsolta a rádiót, valami nagyon szép muzsika szólt, a szántások, a rétek mind elmaradtak mögöttünk, s a sok falu is sorban. Ültünk egyenesen, mint aki karót nyelt, oldalt nézek, hát látom, hogy Imre sírdogál, teli a szeme könnyel, én csak pislogtam sűrűn, figyeltem is magam, hát ilyet, hogy én a férjemet sírni lássam! Nem gondoltam volna.

— Azt mondod, szeretted? Hiszen a temetésén nem sírtál — mondta fejét csóválva az Isten.

— A szerelem az nem olyan. Uram, hogy az ember örökké sír vagy váltig csak nevet A szerelem? Honnan is tudnám én azt? Ügy képzelem el, hogy egyik segít a másiknak. És ha ő szól, én soha nem lehetek fáradt Hétköznap a szerelem, Uram, nem disznótor, nem tánc, nem muzsika. Hol egy kérdés, hol pedig egy felelet. És mindegyik olyan, minit a si- mogatás. Ahol épp fáj, ott simogat. Árvízkor halt meg az uram. A hetvenes nagy árvíz idején. A Körös vize fölért a hídig. Katonák jöttek, valósággal megülték a falut a nagy teherautókkal, az utcák végében mindenütt rohamcsónakokat fektettek le, ha jön a víz,Tegyen mivel menteni a lakosságot Aztán, hogy az áradat egyre közeledett, a tanács rendeletbe adta, hogy az öregeket, gyerekeket meg a betegeket át kell telepíteni olyan vidékre, ahol nem fenyeget a víz. Az uramat — öreg is volt beteg is volt — fölpakolták a buszra, pedig nem akart menni. Megyek én is utánad — csak még fölpakoljuk a holmit a padlásra. Hát el is ment nagy nehezen. Én meg, hogy rám virradt, gondoltam, főzök egy kis levest legalább. Akkor látom, kifogyott az aprófa. Megyek a ház végibe, hogy aprítok. Alig vágtam kettőt-hármat a kisbaltával, a szemembe vágott a fa szilánkja Nagyon vérzett. A szomszédok orvost hívtak, az bekötözött, de mindjárt mondta : „a nénit be kell vinni Gyulára, a kórházba. Nem tudtam kivenni a a szilánkot. Rámehet a szeme.” A kórházban megoperáltak. Csak később tudtam meg, hogy közben az én uramat a vöm Gyarmatról fölvitte Pestre, Gyarmatról, ahol ideiglenesen szállást adtak a menekülteknek. A pesti kórházban már ritkán tért magához. Olyankor azt mondogatta, ő otthon akar meghalni. Egy magas állású rokon, Eszter nénénk fia intézte, hogy a mentők repülőgépe vitte hazáig. Utána már csak a sírt kellett megásni. Kiengedtek a kórházból az operált szememmel, de csak a temetésre. A főorvos beótott háromszor is, hogy ne sírjak. Magam csodálkoztam a legjobban: körülöttem mindenki sír, nekem meg száraz a szemem. Csak a koporsót néztem. Sírhattam én már később! Én, uram, hű társam ötvenkét esztendőn á.t! Hát ezt érdemelted tőlem?

— Sírj, Margit! Sírd ki magad kedvedre! — mondta az Isten.

— Az már nem ugyanaz, Atyám! Később, odahaza, mielőtt ebbe a kórházba bekerültem, ahonnét, tudom, már nincs szabadulásom, énekeltem én,, hogy „Tebenned

bíztunk eleitől fogva...” De ez nem volt igaz. Mert én benne bíztam. Igen, benne- A férjemben, akivel egy életet leéltem. És itthagyott, látod, ö ment el előbb. Pedig szerettem volna helyette meghalni. Te vagy a tanúm, Uram!

Az Isten még egyszer rágyújtott az egy hatvanas dohányból. És merthogy látta, hogy Margit egyre csak közeledik hozzá, helyet szorított neki maga mellett a karoslócán. Csöndesség szikrázott körülöttük, és megálltak a felhők Margit kék szemében. A felhők mindenféle alakot öltöttek, Margit sorra ismerősök arcvonásait fedezte föl bennük, a szülőkét, akiknek az arcát szinte már elfeledte, sógorokét, lobbanó kedvű komákét, öreg szülékét, akik valahonnét a gyermekkora mélyéről tűntek elő. Körülállták a felhők, csöndesen figyelték.

Elszívta a cigarettáját és ültéből akkor felállt az Isten:

í

— Gyere, Margit — mondta —, sok még a dolgunk. Nézd, mekkora tábla búza. A kaszások már elmentek, dolgukat elvégezték. Hanem ezt a sok keresztet nekünk, kettőnknek kell behordani, asz- tagba rakni.

Margit akkor nézett szét. Körös-körül a végtelen tarlón, ameddig a szeme ellátott, gabonakeresztek sorjáztak.

Elindult a tarlón mezít- ' láb.

A keresztek sora végénél szekér állt. Előtte a két ló, az istrángjukat félig levetve, hadd harapjanak a zsenge fűből. Az Isten beállt a szekérderékba, Margit adogatni kezdte a kévéket. Csörgött az izzadság az Isten két arcán lefelé, keményen dolgozott. És Margit eyről tudta, hogy ő az Isten. ______