Népújság, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAA/ Az Óperenciás világ összefutottunk vagy hatan is a presszó márványasztalánál, hogy úgy ültük körül egymást és a nehéz vaslábú asztalkát, mint egykori-tánkori őseink a pusztán a kevés húst, de sok tésztát rotyogtató bográcsot. Jómagam éppen azelőtt egy nappal, hogy megérkeztem a Moszkvától vagy nyolcszáz kilométerre északra fekvő Vologdából, a híres csipke és az újonnan feltört szűzföldek világából — a ri- portutamról. Másikunk meg éppen Dusanbéba induit, KGST-szekcióülésre. A harmadik, aki közénk és az üdvözlő, meg a búcsúztató ilyenkor illő vodka közé telepedett, tán egy hete sincs, hogy a jugoszláv tengerpartról érkezett kissé korai, de nagyon kellemes „nyaralásból”. A negyedikünk Hollandiába készült valami tudományos előadásra, az ötödik Prágába baráti látogatásra, a hatodik meg csak azt fontolgatta, hogy érdemes-e spanyol körútra menni az idén, vagy menjen megint a bolgár tengerpartra, bár a Balaton se lenne rossz. Most így utólag, bevallom őszintén, nemcsak az idő. de a vodka is gyorsan fogyott, lévén, hogy mindegyikünknek, újságírónak, mérnöknek, technikusnak, tanárnak, műszerésznek, zenésznek mindnek volt olyan elmondandó véleménye, amiről úgy vélte, be kell számolnia a kis és összefutott társaságnak. Ügy vélte: be is számolt hát. Repkedtek a nevek és a világtájak, kísérte azt bólogató egyetértés az éppen hallgatók részéről, vagy mert tetszett, amit a másik mesélt, vagy egyszerűen, mert azt a várost, azt a vidéket jómaga is jól ismerte, többször is vitte arra hivatalos, vagy csak turista dolga. Folyt, folydogált a szó, és a kerek asztal fölé, köré telepedett Európa, Ázsia, odakucorodott Jordánia, az enyhülést nem nyújtó Vöröstengerrel, odafészkelődött a hűvös Skandinávia, szót kértek a Kárpátok, az Ural, a mongol sztyeppék, a holland dűnék, belekontrázott Hamburg kikötőjének zsivaja és ünnepi hangulatot is teremtett a Kreml toronyórájának ütése Háry Jánosok voltunk-e mindvalahányan? Vagy János vitézek? Akiknek és akikben India és Taljánország határos? Megkülönböztetetten szerencsés rétegei-e a társadalomnak, olyannyira, hogy már inkább kasztnak vélhetné és tarthatná bárki is e társaságot? A kubikosból lett mérnök, a „szürke” tanárocskából lett és ím Európa- szerte ismert tudós, a maga emberségén munkásból lett újságíró és a többiek, negyvenen túl és ötvenen túl, mindvalamennyien e kor és e korszak gyermekei és mindvalamennyien nem mindig egyben a kedvencei is, már ami a nem közeli, de a nem is olyan távoli múltat illeti. Miért lenne ez kaszt, kiváltságos réteg? Mert utazik? — Ha nem látom a saját szememmel, nem hiszem el. Az egész utca, az egész városrész tele sarló-kalapáccsal, vörös csillaggal. Kopott bérházak, roskadt környezet, szürke reménytelenség, csak vörös festék a falakon, az virít... Nekem ez volt Barcelona... — Es akkor azt mondja a tulaj, hogy menjünk ebédelni. Na, gondoltam, most jön az ünnepi fogadó kaja... Nyavalyát, mentem utána szépen, aztán besoroltunk a munkások, a tisztviselők közé a tálcával és vittük magunk is a kosztat, igaz, a fenntartott asztalhoz... A nyugati középtőkés két okból is ilyen demokratikus... A látszatért, meg a takarékosságért... Milliós értéket vettünk ott, de összesen két pohárka konyak volt, amit feldobott a tárgyalások végéig.., — ... és akkor a halászok behúztak a körtáncba... Hátul a tenger, mögöttünk a hegyek, lábunk alatt a sárga homok, aztan a borostás képű, nagyokat kurjongató bolgár halászok, amint maguknak éneklik a talpalávalót... ,— Miért nem geppel csinálják? Majd kidobtak. Volog- dai csipkét géppel? Csak őrült kérdezhet ilyet. El is kot- ródtam, pedig volt ott vagy húsz remek kis nő, de ezért a megjegyzésemért egy sem állt volna szóba velem... — ... Hollandiában nagy figyelemmel kísérik a magyar Comenius-kutatásokat... Ez is egy kapu és nem is olyan kicsi kapu ahhoz, hogy jobban megismerjenek bennünket, mert... — ... és akkor beintettem... Ügy szólt a kar, hogy még nekem is tetszett. Sokan voltak ott, akik tudtak magyarul, de nem a nyelvtudás a fontos... Az emberi hang, a kóruséneklés a legjobb eszperantó... ... és így tovább : milyen egy KGST-szekcióülés, milyen, amikor az embernek vigyáznia kell, hogy hova lép a kígyók miatt, milyenek a spanyol nők, és mennyire nélkülözhetetlen a nyelvtudás egy nemzetközi tudományos tanácskozáson, milyen a munkaszervezés egy svéd üzemben, és unalmas-e a pornófilm, vadak-e a vadtevék Mongóliában, és hogyan épül Liánbátor... A mögöttünk levő asztalnál osztrákok ülnek. Ahogy kivesszük szavaikat, csak átutazóba jöttek, de mégis maradnak egy-két napig e tájon; a sarokban egy holland házaspár, minden évben ellátogatnak a városba, ki tudja milyen emlék köti őket ide. Tegnap egy szovjet turista- csoport ülte körül az asztalokat, de volt itt tejszínhabos fagylaltra egy öregecske amerikai turista-bend, mézhajú, rikácsoló tagjaival, fillérnyi borravaló nélkül távozva mind, de közben többször is elsikoltozva, hogy beautiful, bár nem közölve azt, hogy mit is tartanak oly csodálatosnak Aztán ültem én libanoni kévázóban, francia kis bisztróban, üzbég teázóban, ahol úgy csendült fel valamelyik sarokból a magyar szó, hogy rajtam kívül senki nem figyelt fel rája. Megszokottá vált. Hát nem érdekes: nekünk, magyaroknak érdekes csak immár, ha külhonban magyar szót hallunk? Összefutottunk vagy hatan a presszó márványasztalánál. Nem is tudom, hogy érdemes volt-e szólni erről? Hogy történet-e annyira, miszerint le is írható és el is olvasható? Mert mi van abban, ha hatan, öten, vagy csak ketten is összefutnak egy presszóban például olyanok, akik jöttek Európa egyik végéből, az olyanokkal, akik éppen indulnak a másik végébe, hivatalos kiküldetéssel, vagy turistaként, de vörös útlevéllel, rajta a Magyar Nép- köztársaság címerével? Voltaképpen és ma már semmi sincs különös ebben. összefutottunk hatan a presszó márványasztalánál, ahol úgy ültük körül egymást, mint őseink a sovány tartalmú bográcsot egykoron, összeültünk 1977-ben, 1978-ban harmincvalahány évvel 1945 után, a béke természetes állapotának idején. Itt valahol, ott valahol, négy öt (hat) magyar, ha összehajol, külföldi útjairól is beszél. A világ már nem az Öperencián túl fekszik és a vége: végtelen. 0 ürokratizmus : „Rideg hivatalnokszellem, a dolgok formai oldalához való ragaszkodás, elszakadás az élettől, az élő ember érdekeitől”. (Idegen szavak szótára, 1951.) Bürokrácia: „ .. .a formákhoz túlzottan ragaszkodó, a dolgok érdemi részét figyelmen kívül hagyó, túlbonyolított ügyintézési mód, amely ellen a szocialista országok államapparátusában harc folyik”. (Kislexikon, 1968.) I. D. közgazdász kényelmesen hátraveti magát a székben, s nevetve adja elő a mondandóját. — Tudod, öregem, néhány évvel ezelőtt, ahogy befejeztem az egyetemet, s elhelyezkedtem, úgy kezdtem a munkához, mint valami ifjú titán. Azt hittem, én fogom megváltani a világot, s ehhez a szándékhoz igen jól jött, hogy az első munkahelyemen rögtön felelősségteljes megbízatást kaptam. A szövetkezetek helyzetéről kellett egy jelentést összeállítanom. Tetszett a munka, s három hét alatt jó kis anyagot hoztam össze. Meg voltam magammal elégedve. S hogy nagyobb legyén a hatás, a dossziéra még szép betűkkel rá is írattam, hogy „Jelentés”, alá pedig a tárgyat Odaadtam a főelőadónak. Majdhogynem a nyakamba borult örömében, amikor elolvasta. „Nagyszerű, öreg — rázta meg. a kezemet. — Alapos, pontos, reális. Hűen tükrözi a helyzetet” Aztán- megdörzsölte a kobakját, s így szólt: De mi az ördögnek említetted meg név szerint azokat, akik nem jól dolgoznak? Ez nem szül jó vért. Tudod, ők is itt maradnak, mi is itt maradunk... húzd ki csak nyugodtan őket. Hidd el, a jelentés ettől még jelentés marad. — Előfordul — jegyzem meg, miközben kortyintok egyet a Márkából, — De várjál! Még nincs vége! Szóval, kihúzom a rosszul dolgozó szövetkezeteket nagy morogva, mert fájt, hogy kárba vész a munkám. Aztán adom az anyagot a második bírálónak, az osztályvezetőnek. Szinte kísérteties a hatás. — Nagyon jó, fiú — mondta. Alapos, reális, jól tükrözi a helyzetet. Cinkosan rám is kacsintott: Na, mondja csak nekem ezután valaki, hogy ezek a mai fiatalok. Csak tudod — folytatta — ki kellene húzni, hogy kik dolgoztak nagyon jól. Érted ezt? De hát, mondom, a rosszakat már kihúztam. De minek a jókat is? Tudod, esetleg beleköt a testület, meg hát, ha nagyon kiemelünk valakit — mondta —, akkor a többiek esetleg azt hiszik, hogy ők nem dolgoznak olyan jól. Elkomolyodik. — Kihúztuk azokat is. Aztán lett egy olyan jelentés, hogy egyes területeken, bár akadnak még hiányosságok, nagy vonalakban azért mégis jól halad a munka. Hát, öregem, én többet nem is nagyon törtem magam azzal, hogy valóban jó anyagot hozzak össze. Néhány adatból mindig össze lehetett állítani egy se hideg, se meleg jelentést — és ráadásul ez jóval gyorsabban is ment. A történet hiteléért azonban még hozzá kell tenni, hogy I. D. már nem azon a munkaterületen dolgozik. Sz. L. lakatos. — Azt kérdezi, hogy mi jut eszembe a bürokráciáról? Hát, főként az, hogy mindig mondják a televízióban, meg olvasni az újságokban, hogy egyszerűsödik az ügyintézés. Kevesebb lesz a papírmunka, meg ilyesmi. Én harminchárom éves vagyok, nem nagyon tudom, hogy régen mi volt, de azt tudom, hogy most is rengeteget kell talpalni egyes ügyekben. Családi házat építtettem, annyi papír, meg engedély kellett hozzá, hogy fantasztikus. Ha még egyszer újra kellene építkeznem, hatszor is meggondolnám. Nemcsak azért, mert ha tégla van, akkor ajtó nincs vagy fordítva, hanem azért is, mert az ember idegeit kikezdi az ügyintézés. Legalábbis azét, aki nincs hozzászokva. B. L. osztályvezető egy ipari üzemben. — Tudja, amikor meghallom azt, hogy ismét csökkenteni akarják az adminisztratív dolgozók létszámát, mindig ideges leszek. Először is azért, mert az elmúlt húsz évben többször volt már erre törekvés, s egy idő múltán mindig azt bizonyították a felmérések, hogy nem csökkent, hanem növekedett az állomány. Mert vannak mindig kiskapuk. Az egyik üzemben elküldenek négy adminisztrátort, a másikban ötöt felvesznek. Az egyikben a főmérnök kézzel írja a jelentését — ami bolondság —, a másikban három titkárnője is van az igazgatónak. Ez az egyik oldala a jelenségnek. A másik pedig az, hogy az élet egyre bonyolultabbá válik. Maga a termelés is. Ahhoz, hogy az egyre bonyolultabb termelést percről percre nyomon tudjuk követni, nagyobb adminisztrációra van szükség. Az adminisztrációt én még önmagában egyáltalán nem tartom bürokráciának. A kettőt el kell választani egymástól. Éppen azért, hogy világossá is váljék, mi a szükséges adatszolgáltatás és ml a felesleges. A fölösleges, az értelmetlen, az idegőrlő adatok, jelentések, kimutatások ellen aztán teljes erővel harcolnunk kell. Tehát lényegesnek tartom azt, hogy mindig tudjuk, hogy hol állunk a termelésben, ugyanakkor egy sort se írjunk le fölöslegesen. Dr. K. L. jogász számára sem ismeretlen a téma. — Tudja, van egy olyan érzésem, hogy az Osztrák— Magyar Monarchia idejéből egy dolgot vettünk át tökéletesen — a bürokratahajlamot. Figyelje meg csak a fel- szabadulás előtt épült közintézményeket. Mindegyik hatalmas, igyekszik méltóságot, tartózkodást, s bizonyos időtlenséget sugallni. Elmosolyodik. — Mintha azt akarnák kifejezni, hogy az ügyfelek elmúlhatnak, az ügyek azonban nem. S bár minden szerv és intézmény azon van, hogy az ügyfelek ma állampolgárhoz méltóan, egyenrangúan intézhessék ügyeiket, sok esetben ez mégsem sikerül. Részben azért sem, mert néha nincs idő egy-egy ügyet alaposan áttekinteni, s marad a rutinszerű intézkedés. N. E. fiatal pedagógus. — Szerintem a bürokrácia nem azért veszélyes, mert sok a fölösleges papírmunka, hanem inkább azért, mert alkalmat ad a felelősségvállalás alóli kibúvásra. Hányszor látni a tv-ben is, hogy „megy a labda”. X azért hárítja el a felelősséget, mért Y nem a rendeletekben előírt módon készített el mondjuk egy megrendelést és így tovább. A papír, az akta pedig arra jó, hogy még nagyobb biztonságot nyújtson a kibúváshoz. B. J.-né, háztartásbeli. — Amikor bementem a hivatalba, az előadó, egy középkorú asszony, szinte rám támadt. — Nem látja, hogy ez milyen osztály? Akkor miért nem oda ment, ahová kellett volna. — S amikor elmondtam, hogy pont onnan, a másik osztályról küldtek ide, akkor sem csillapodott a dühe. El is küldött egy harmadik helyre. L. S. hivatali vezető. — Szerintem az elmúlt években nagyon 6okat javult a helyzet. Egyszerűbb, áttekinthetőbb lett az ügyintézés, jóval kevesebb a panasz is. Persze, akadnak kivételek. De aizt is el kell mondani, hogy néha egy-egy ügyfél is „lendít” a bürokrácián. Van, aki néhány éve nem érti meg, hogy jogtalan a kérése. Hiába mondtuk el neki: K. bácsi, hagyja abba, mert úgysem lehet elintézni, amit kér. De ő nem hagyta, illetve hagyja abba. írt már több minisztériumhoz, a tv-hez, a rádióhoz és az ügy újra és újra nálunk köt ki. Már mindent megtennénk, de ha nem lehet, akkor törvénysértést mi sem követhetünk el. M. K. főmérnök. — A központban valaki kitalálta, hogy mindennap küldjünk létszámjelentést. De nemcsak mi, hanem még másik hat helyről. De kérdem, minek? Nem lenne elég havonta? Akkor is le lehetne vonni a tanulságokat Vagy másik példa: ugyancsak a központból, három osztály ugyanarra az adatra kiváncsi. Nem jobb lenne, ha az egyik szobából átmennének a másikba, minthogy mindig tőlünk kérdik? Z. P. tanár. — A gyerekek is átveszik! megtanulják a bürokratikus nyelv szóhasználatát. Ami. zavaros, értelmetlen, sokszor áttekinthetetlen. Plusz még- hozzá a mozgalmi -zsargon, el lehet képzelni! P. J. mozgalmi vezető. — Nehpgy azt higgye! hogy csak a hivatalban vagy a termelésben divatos az „adathalmaz”. Naponta küldenek nekem különböző kérdőíveket, kimutatásokat, kérnek jelentéseket, beszámoló-: kát. Külön csoport kellene, hogy mindenre megválaszoljak. Az emberekkel pedig egyre kevesebb az időm fog>- lalkozni. Rám nevet. — A múltkor, tudja, arra gondoltam, hogy kiírom az ajtómra: „Fogadóóra: kettőtől négyig, naponta”. Hogy a felszabaduló időben írhassam az anyagokat De hát — legyint — egy hivatalban meg lehet ezt csinálni, de nálam? Egy újságíróankéton, P. országos vezető. — Egyszerűen elképesztő, hogy mennyire hajlamosak vagyunk a bürokráciára. A közelmúltban például egy értekezlet előtt felszólalási tervet készítettek az egyik városban. Első X, aztán Z és így tovább. A spontán hozzászólásokra persze, már nem jutott idő. Egyébként is, valahogy rabjai vagyunk a papírnak. Képzeljék el, hogy egy ünnepi nagygyűlésen valaki papír nélkül, csak úgy beszélne. Biztos azt mondanák rá, hogy slendrián, lusta volt felkészülni. Pedig . a természetes beszéd mennyire más, mint az előre megfogalmazott. Egy újságíró: — Ez furcsán hangzik. Â közép- és alsó szintű vezetők ugyanis mindig azt mondják, hogy a központ követeli meg a sok adminisztrációt P. J.: — Ha mind igaz lenne,' akkor a minisztériumok, főhatóságok összedőltek volna már a sok papírtól. Társaságban: — Gyerekek, tudjátok a hivatalnok parancsolatait..-. — ? ? ? Ne vedd észre! Ne tedd szóvá! Ha szóvá tetted, ne írd alá! Ha aláírtad, még is érdemied... Tehát, ha nem írunk alá, abból baj nem lehet. Mintha Moldova György egyik novellájának öreg vasúti bakterét hallanám, aki így tanítja fiát az örök bakterigazságra : — Abból még sohasem volt baj, fiam, ha a sorompó le volt engedve.;! ^ 1 Kaposi Levente: Bürokrácia
