Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
,^2/ Fácska, szalagokkal a tetőn Valamikor az volt a szokásban, hogyha felhúzták a ház falát, a tetőre kitűzték a szalagos fácskát, hogy a szélfújta piros, fehér, kék szalagok játéka is hirdesse: a szél játszhat a szalagocskákkal, de akik építkeznek, azok nem játszanak, hanem dolgoznak. Aztán jót húztak az építők a bütykösből — akkor még nem volt szesztilalom az építkezéseken, s ezért csak ilyenkor ittak, most olyankor is — és szaporán építkeztek tovább, hogy amikorra megígérték, a ház kész legyen. Lakható legyen. Nemcsak beköltözhető. Lakható is! Manapság szívderítő látvány, hogyan épülnek a házsorok, hogyan dolgozik a mind több gép — még mindig nagyon kevés — a mind kevesebb ember — lesz az még kevesebb is, hogy jósoljak is —, hogyan épülnek gyárak, kereskedelmi központok, szolgáltatóházak, iskolák. S hogyan lesz a mind többől mind kevesebb. Mert a szocializmus építésének van egy sajátos paradoxona, minél többet építjük, annál kevesebbnek tűnik, lévén, hogy jobbén keltjük az igényeket, mint ahogyan megteremtjük a lehetőségeket. így aztán soha semmi nem elég, soha semmiből nincs éppen annyi, mint amennyi kell, hanem csak kevesebb, s éppen ezért van talán az, hogy törekedvén arra, legyen mégis, legalább ami legjobban kell: kiemelünk. Mármint beruházásokat. Magyarország a kiemelt beruházások országa lett. Valamikor hajdanán, nem a régi rendszerben, a mai rendszer régen voltjában, igen, akkor is volt kiemelt beruházás: egy-kettő. Azt aztán kiemeltük. Igaz, meg is koplaltuk, de legalább tudtuk, hogy mi van kiemelve és miért van kiemelve és meddig van kiemelve. Most úgy érzem, hogy van néhány olyan beruházásunk is, ami nincs kiemelve. Amire nem kell minden párt és állami, és egyéb szervnek koordináltan — így, két „o”-val, mert Így magyaros — odafigyelnie. Amelyek csak úgy épülgetnek, maguktól épülgetnek és nem is rosszabbul, igaz, nem is jobban, mint ama bizonyos kiemelt beruházások. Kis ország vagyunk, de nálunk még a kiemelt beruházások is nagyok. így szól a terminus technikus: kiemelt nagyberuházás. Amiből logikusan következik, hogy van kiemelt kis, aztán van nem kiemelt nagy és van nem kiemelt kis beruházás. A középberuházásokról még nem is szóltam. Minisztérium legyen a talpán, meg építésvezető, amely és aki el tud igazodni, hogy most milyen is az a beruházás, ami... Ami nem készül el határidőre. Hűhó... kapja fel a fejét az olvasó, hohó... Lerágott csont! Most jön az újságíró, s elkezd háborognl, hogy mi van már és még mindig és megint, csúsznak a határidők, az építőipar meg nem, de mi igen... Csakhogy az újságírónak esze ágában sincs sem a kis, sem a nagy, sem a kiemelten nagy beruházások helyzetével és határidejével foglalkozni. Nem az ő asztala. S ha igen, most nem ez a „falat” kerül a terítékre, hanem a dolgok jobb és ^világosabb megértetése szempontjából kellett minderről szót ejteni, l^pgy megértsük azokat, akik a határidőkkel való kegyetlen és sokszor kilátástalan harc pirruszi győzelme után — mert néha akad győzelem is —, kitűznék azt a kis képzeletbeli fácskát, a sokszínű szalagokkal: rendeznének egy kis vidám és jogos ünnepséget. Amelyet reggel kilenc után rendezvén, a jobbfajta itóka és a még jobbfajta jogos pénzjutalom is megkoronázna. Miért a feltételes mód? Hiszen rendeznek ilyesmit. Bármit is befejeznek, mert a legelhúzottabb beruházásnak is vége van egyszer, nos, szóval, bármit és bármikor befejeznek, mindig van kisebb, de inkább nagyobb dí- nomdánom, ünnepség, ereszd el a hajam. És az emlékezetem! Hogy úgy tűnjék az építést, a kivitelezést befejezvén, mintha soha és semmi gond, baj és elmaradás nem lett volna. Láttam én már olyan ünnepséget, ahol még táncra is perdültek a meghívottak igazi jókedvükben, hogy végre hosszú évek után befejezték azt, amit három év alatt kellett volna befejezni. Hallottam olyan kitüntetésről, sőt kitüntetésekről, amelyek fénylőn díszítették azokat a melleket, amelyekben érző szív dobogott ugyan, de felette rest volt a fej. Láttam ünnepélyes arcokat, elvtársi csókokat, • sőt még a cuppanást is hallottam, amikor átvágták a szalagot, s vele együtt azt hívén, hogy a közvéleményt is: a szervezetlenség miatt évekig elhúzódó üzlet, vagy áruház, vagy gyár — mert sajnos többet is láttam, ilyen az én pechem — lám végre készen lett. A hibajegyzéket pedig ki látja! Ünnepelünk. Ügy bizony. Kitűzzük azt a bizonyos fácskát, a szalagokkal, s meghúzzuk a nem is képzeletbeli bütyköst, pedig a fal még nem is áll, sőt, ha áll, hát csak megtámasztva van. Ünnepelünk, amikor inkább büntetni kellene, jutalmazunk, ámikor el kellene venni. Az még hagyján, ha ünnepelünk, ha valami határidőre elkészült, mert nekünk már ez is ünnep. De jutalmazunk, protokollt szervezünk, lelkes újságcikket írunk — becsületszavamra : én is írtam már, és de félek, hogy fogok is —-, akkor is, amikor nagyot szusszanva kellene kiengednünk magunkból az utolsó káromkodást. Végre, már nincs rá szükség. Kiemelten és megkülönböztetett tisztelettel ünnepelünk, mert mi ünneplő ország vagyunk, mert mi már annak is örülünk, ha örülhetünk egy kis ünnepnek. Félre, gonoszkodás és nem költői túlzás, félre, ti kaján gondolatok ! Ünnepeljünk, ha van mit és miért. Ha valamit idő előtt, jól és szépen megcsináltunk mindannyiunk kedvére, örömére: ünnepeljünk. A munkát is, a munkást is, a munka eredményének élvezőit is. S ne űzzünk gúnyt a szorgos és sikeres munkából azzal, hogy megkoccintjuk még a düledezŐ gyárat Is, mert ím csak düledezik, amikor össze is dűlhetne. És ami a legbosszantóbb: pedig van mit ünnepelnünk. Nem is kevés. Ha csak azt ünnepelnénk meg mind, ami határidőre, meg az — előttre elkészül,. megépül, felavatható, beköltözhető és lakható, hát már az országos dínomdánom lehetne. Akkor meg minek lelkendezni a fuslmunkáért? Figyelem a környezetemet: hogyan épülnek az épülendő „beruházások”. Jó néhány közülük úgy épül, mintha bontanák. Mire elkészül, az újborból nemes veretű, több éves óbor lesz. Mert a bornak jót tesz, ha áll, az építkezésnek nem. Mégis, egek ura, micsoda avatások lesznek itt majdan. Csak ki ne maradjak belőlük... redetileg az volt a feladatom, hogy „Hol te' rem a bányász? — vagy valami hasonló — címmel riportot írjak, s ehhez a k.-i bányában három egészen fiatal vájárral beszélgessek el. — De ez egy nagyon szép irodalmi riport legyen! — kötötte a telkemre a kollégám. Ó ugyanis — akárcsak jó magam — korábban melós volt, és ma is a kétkeziekhez húz, őróluk szeret írni. A riport megszületett és meg is jelent. Tetszett a kollégámnak. Pedig egészen más lett, mint amit először várt ő, vártam én. De addigra már mind a ketten tudtuk: melléfogtunk az első tervvel. Az legföljebb ábrándnak illett be. Jó szerencsét! A portás rögtön beengedett minket. Irodaépületbe mentünk. Épp olyan volt, mint egy gyárban. Csak a köszönés más: — Jó szerencsét! Jó szerencsét ! Evvel fogadott még a titkárnő is. — ... Tessék bemenni. B. elvtárs csak önöket várta. Nemsoká megy föl Pestre. B. elvtárs irodája eléggé tágas volt. Szemközt kopott íróasztal, szék; oldalt négy fotel egy. dohányzóasztal körül. Az ablak melletti sarokban egy hűtőszekrény állt, mögötte a falon végigterült a k.-i bánya fénymásolt térképe. Jól forgatta a szót a kollégám. Csakhamar műszakiak — azaz mérnökök és technikusok — töltötték meg az irodát, és sorra válaszoltak: a termelés felfutása ennyi, ez a tavalyihoz képest ennyivel jobb, de a tervtől — sajnos — ennyivel... Végeztünk az adatokkal. Előkerült a KISZ-titkár. — Három egészen fiatal bányászról szeretnék írni. Olyanokról, akik idén kezdték. Vannak most bent ilyenek? A titkár fájdalmas képpel megvakarta a fejét. Egészségünkre! Pálinka — cseresznye — és sör került elő a hűtőszekrényből. „Leszállás előtt semmit nem szabad inni!” — mondta még a kocsiban a kollégám úgy, hogy a mutatóujját is fölemelte, mint egy próféta. — No egészségünkre! — mosolygott B. elvtárs. Lehúztuk a cseresznyét, utána egy pohár sört ittunk kísérőnek. B. elvtárs és a műszakiak távoztak: a fővárosba mentek valamilyen ügyben. Csak egy fiatal bányamérnök maradt velünk, K. István, ö vállalta, hogy lejön velünk a bányába. — Először nézzük meg a térképet — lépett a falhoz. — Ezek a frissen sraffozott területek az idei fejtést jelzik. Azt javallom, erre menjünk. Itt, a hármas fronton nemrég vetették be az önjáró fejtőt. Részletesen elmagyarázta, hol megyünk le, milyen vágatokon haladunk keresztül, merre jövünk majd vissza. Összeadtuk : körülbelül hét kilométert fogunk talpalni a föld alatt Szép ruhában Az elvtársaknak szép ruhá- adjon, Mancika — mondta nevetve K. István a gondnoknőnek. — Jó — mosoly odott el „Mancika” is, azzal vissza- kattintotta a szekrényre a lakatot. Átlépett egy másikhoz, abból vett elő öltönyt, csizmát, kapcát, sisakot. Egyenként magunkhoz néztük, meg felpróbáltuk őket. lályről jött szavak Az apró vendégöltöző pont elég volt kettőnknek. Gyorsan és vidáman öltöztünk. Nekünk élményt jelentett a „leszállás”. Mint ahogy — gondolom — mindenkinek, aki csak nagy ritkán megy a mélybe. Három és fél száz méteres földréteg alá. Az utolsó — még felszíni — állomáson megkaptuk a felszerelés legfontosabb kellékeit. Vastag katonaövre csatoltuk a lámpát meg az akkumulátort. Nyakba akasztottuk a menekülő készüléket (bevallom: csak a feljövetel után tudtam meg, hogy tulajdonképpen a széngázt szűri). Különben Jól vagy? A liftakna háromszáz méter mély. Csak a mi lámpáink világítottak, ahogy süllyedtünk lefelé az import — norvég — fenyőgerendák között. Közben K. István pályafutásáról beszélgettünk: — ... Idevalósi vagyok, k.- berényi. Még 1970-ben miután végeztem, mentem el Tatabányára. Akkor javában zajlott az n.-l szénbányászat visszafejlesztése... Ott öt évig dolgoztam. Aztán, tudjátok ti is, észbe kaptak... Most, ’75-ben jöttem vissza K.-ra. Hirtelen hozzám fordult. — Remélem, te is leadtad a gyufát, vagy az öngyújtót. Mondtam, hogy nekem nincsen, mert nem dohányzom. — Ez a bánya egyébként omlás-, sújtólég- és vízbetörés-veszélyes ! — nézett rám jelentőségteljesen a kollégám, — Különben jól vagy? Ereszke meg sikló A liftakna végig téglával van körbeépítve. Rettentő sok tégla kenhetett hozzá, amíg a háromszáz métert betöltötte. Odalent a lift környéke is beépített, így aztán olyan az egész, akár egy pincelejárat. A bányamérnök beírta a nevünket valahová, és a fém- bilétáját — amin a száma volt: 72 — beakasztotta egy szöges faliszekrénybe. — Ez azért kell, hogy mindig látni lehessen, hányán vannak a bányában. Ha valami szerencsétlenség történik, a bányamentők ebből tudják, kiket kell keresni. Elindultunk a sínek mellett. Csak a lámpáink világítottak. Leakasztottam az övemről, kézbe fogtam, hogy jobban lássak a lábam elé. A bányamérnök közben magyarázott. — Érzitek, hogy itt milyen friss a levegő?... Ezen a vágaton befelé áramlik. Lesz majd melegebb is jóval! Ott, ahol dolgoznak, a fronton. Az már egy kihúzó ág. Ott majd menni is nehezebb lesz, mert fölfelé tart... Az a vágat, ami a leszállási szinttől lefelé megy az ereszke; ami fölfelé: sikló. Ahogy haladtunk, néhol le kellett hajolnunk, másutt meg kényelmesen fölegyenesedhettünk. — Mert nem egyforma nyomás nehezedik a gerendákra. Van, ahol plusz tárnokát is kell beépíteni, külön-, ben leszakadna az ácsolat. Később megmutatott egy friss fenyőfatámot. Láthatólag nemrég rakták be, de már elrepedt, és csurgóit belőle a gyanta. — Itt például nagyon nagy a nyomás. Az préseli ki belőle. Lúdas Matyi A csilleszerelvényeket kis mozdonyok húzzák. Embermagasságot se érik el; tulajdonképpen csak traktorfélék. Erős fénnyel világították be a vágatot. A csomópontnál néhány ember tett-vett: szétkapcsolták a csilléket, tisztították a sínközt. Köszöntek, tovább dolgoztak. Egy beugróban — igen nagy meglepetésemre — egy magányos bányász ült valami ládán. Sisaklámpája fényénél a Lúdas Matyi egyik özönvíz előtti számát olvasta. — Jó szerencsét. Jó szerencsét. — Béla bácsi, lejöttek-e már Tuzáék a keresztfákkal? — Én nem láttam őket — felelte a bányász, miután fölállt és kezet rázott a mérnökkel. Később megkérdeztem, ml a munkája itt ennek a bányásznak. — Felügyel a csillékre meg a sínekre. Korábban vájár volt. De megbetegedett, leszázalékolták. Akkor tették át ebbe a beosztásba. A front ta le a karomat. — Még a Óimat. is lebeszélem róla. — Miért nem hagyja itt akkor a bányát? — Nézze, ha valaki ezt megszokja, egy kicsit tér. eg megszereti. Nem nagyon d- vánkozik már kifelé akkor. Amikor végeztünk a riport^ tál, kezet fogtunk. — Különben nagyon Jó eá az új gép — ezzel búcsúzott.1 — olyan erős, hogy öröm vele dolgozni. Mosolygott is. Ezt a képei .őrzöm róla. i Rablás! Visszafelé más utat válasz^ tottunk. Már elhagyott vágaton mentünk. Volt, ahol attól tartottunk, nemsoká guggoló járásban tudunk csak előrehaladni, olyan mélyre süly-i lyedt a folyosó ácsolata. — Ezeket a gerendákat meg vasvázakat itt hagyják, berobbantják? — Nem. Az elhagyott vá-i gatokból kirabolják az anyagot, és csillékben fölviszik — felelte K. István. — Ezt a munkát hívják rablásnak. — Nem túl veszélyes az? 1 — Dehogynem. Talán éppen a legveszélyesebb munka a bányászatban. Külön cső-1 port végzi. De ennek a csoportnak csak olyan bánvász lehet a vezetője, aki .náp előtte legalább két évig ha-J sonló munkán dolgozott. Fivérek csak Már távolról rázta a levegőt a gépmonstrum erőteljes dübörgése. A sötét folyosó végén több fénypont viliódzott. Ahogy közel értünk, már- már nem hallottuk egymás szavát a zúgástól. — Kapcsolják ki! Kapcsolják ki! — kiáltozta a mérnök. A gép leállt; felénk fordultak a térdeplő, guggoló bányászok. Képük szürke volt a szénportól, fekete a verítéktől. Nem lehettek tán tízen se, de a fölfelé nyúló friss vágat végében, a gép túlsó oldalán is mozgott néhány fénypont. — Ez az önjáró front — magyarázta a mérnök. — Szovjet gép, nemrég szerelték be a bányászaink. Libasorban átmásztunk a gép kusza vasgerendái között. Hol a bokánk, hol a menekülőkészülékünk akadt be valamibe. Ahogy ráléptem a sima kaparószalagra, megcsúszott a talpam. Ösztönösen nyúltam az álló marótárcsa felé... — Ahhoz ne nyúljon! — ketten is kiáltották. Ránéztem a tárcsára. Hatnyolc centis éles acélcsúcsok merednek ki belőle. Nemrég — valamelyik n.-i bányában — ilyen gyűrt maga alá egy szerelőt. Lebeszélem A hidraulikus bányatámok közé kuporodtunk, a drótok, vasrudak kuszaságába. Vártuk, míg odajönnek hozzánk a riportalanyok. A kollégámhoz előbb érkezett. Nem láttam, csak hallottam a beszélgetést. — Mondja, lehet ezt szeretni ? — Lehet. Kemény munka, de... Megjött az én „alanyom” is. A legfiatalabb! Csakhogy nem éppen most kezdte. Tizenöt éve jött először a bányába; harmincegy éves. Meglepett, hogy milyen vidám, közvetlen ember. — Szereti ezt a munkát? Csak mosolyog egy jó ideig-‘ — írja be: szeretem. — Ha még egyszer kezdhetné, bányász lenne? — Eszem ágába se jutna, de ezt nehogy megírja — fogkülön! Vártunk a liftre. Nem jött.’ A mérnök telefonált föb Akkor se jött. Többször telefonált, egyre keményebb hangon. — Nem mondta senki?.ÍJ Na hát akkor én most mon*- r dóm: azonnal küldje le a liftet!... Én, K. István. Értfíi i Azonnal küldje le! Hamar fölértünk a három-* száz méteres úton. Ahogy kiléptünk a vaslemezfülkéből, a mérnök azonmód odaállt a liftes eleibe, és fojtott hangon beszélni kezdett egyenest az arcába. Kissé odább megvártuk: Hamar jött. — Nem félsz, hogy megnyernek egyszer? — Engem? Miért? — Hát, hogy gorombán beszélsz velük? — Áh. Nem annyira sértő-' dősek ők. Különben is ilyen veszélyes munkahelyen nagyon súlyos vétség a verekedés. Nem is hallottam még, hogy előfordult volna... Az ilyesmire itt nagyon vigyáznak. Nem mehetnek le egyszerre a haragosok. Ezért a vezető felel. Sőt, még a testvérek se kerülhetnek egy műszakba.,. — A testvérek?.;: Miért? — Hát képzeld et, ha agy omlás maga alá temet két testvért... Micsoda tragédia az egy családnak! A szájtáti Két és fél órát töltöttünk odalent csak, de a ruhánk merő kosz lett. A csizmamosó helyiségben egy-egy kefét fogtunk, azzal sikáltuk le a sarat a gumicsizmánkról. — Eredeti szövege volt ennek a bányásznak. Űgyhogy sikerül fölvennem egy klassz portrét — jegyeztem meg a kollégámhoz fordulva, miközben még a vizet csurgattam erős sugárban a lábamra. — No, ennek nagyon örülök — bólintott. Meglepett az élénksége. — Miért?... — Hogyhogy miért! Mert ezért jöttél le!... Nen jedig azért, hogy a szájada' átsdj Molnár Pál t
