Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-18 / 66. szám

Kálvária Szovjet film A zongoránál: Gonda János Mindjárt az elején el kell mondanunk, hogy egy nagy­erejű alkotást láttunk ezen a héten a moziban: a Kálvá­ria ugyanis méltó a nagydij- ra bármilyen fesztiválon, nemcsak Nyugat-Berlinben. Az aztán megint más kérdés, hogy ez a tragikusan nyo­masztó légkör, amit a film áraszt, nem vonz táblás há­zakat. Akik megnézik, gaz­dagodnak általa. Hogyan is lehet egy re­mek gondolatból, jellemi párhuzamból, egy jó töltésű novellából, elbeszélésből olyan filmet csinálni, hogy az két teljes órán át moc­canatlanra odaszegezze a nézőt a székhez? Így! Larisza Sepityko, Jurij Klepikov társaságában megírta a for­gatókönyvet, hogy aztán a maga mércéje szerint építsen föl egy szokatlanul fogalma­zott képsort. A színhely a belorusz tél, idő: 1942. De ez csak annyi­ra fontos, hogy a tájat, a há­borút, az elemek elemi ke­gyetlenségét odalássuk, oda- érezzük a hősök mögé, akik maguk is kegyetlen szorító- ba kerültek. Hazafiak, akik a német meszállás és az őket kiszolgáló árulók gyűrűjé­ben, jóformán minden anya­gi erő nélkül, egy-egy fegy­verrel a kézben cselekszenek, hitük és tehetségük okából a hazáért és mindazért, ami szerintük ebben a fogalom­ban benne foglaltatik. E külső történeti héjon be­lül forr, kavarog mindaz, ami ezt a kívülről csekély cselek­vést, eseménysort megrázó- vá és gazdaggá teszi. Larisza Sepityko, ez a nagyon érzé­keny idegrendszerű rendező­asszony különválasztja a külső és belső időt, azt a mércét, amely odabenn mű­ködik, az agy tekervényein át az egész testben, az átélés és a könyörtelen szembesítés minden izgalmával. A belső időt nem a külső óra méri. A belső időben is vannak távolságok és meg nem mér­hető különbségek a jelen és a jövő között is. Múlt mint­ha nem is maradt volna, csak állapot, ahonnan egyre tovább, egyre előbbre kelle­ne vánszorognia a hősnek, ha önmagához méltó akar maradni. De ebben a belső időben ilyen mérlegelésre ritkán és csak nagyon átté­telesen marad idő, lehető­ség. És mert a lehetőség is csak az időnek egyik része és nem is akármilyen, azt kell kitalálni ebben a belső idő­ben, hogy azt, ami van, kint és bent, hogyan is használ­juk fel a kitűzött cél érde­kében. És ezek az alapkérdések itt, a szorításban válnak egy­re bonyolultabbakká, egyre nehezebben megoldhatókká. Szotnyikov és Ribak a tes­tet már csak végsőkig agyongyötört eszköznek tart­hatják számon; ennek a test­nek mégis önmagán felül kell emelkednie, le kell győznie az elemeket, a havat, a havat és még egyszer a ha­vat, a jeget, a hideget, a nem evést, a nem alvási, a nyugalomnak mindenről rá- fúvó hiányát, a bizonytalan­ságnak végtelenre lassított rettegését, amely úgy telep­szik rá erre a téli tájra, erre az éhségre, mint egy rosszul fel­vett állófénykép, amit bün­tetésül mutogatnak az em­bernek. Szotnyikov vallja a film egyik mozgásos pillanatában: az a fontos, hogy a lelkiis­meretünk jól mérjen és a lel­kiismeretünk előtt álljunk Köszöntünk, Havanna! VIT- vetélkedő a megyeszékhelyen „Köszöntünk, VIT! Kö­szöntünk, Havanna!” címmel Eger városban is sor kerül a VIT-vetélkedő megrendezé­sére. Vasárnap délelőtt 9 órakor mintegy 140 csapat áll rajtvonalhoz az egri Do­bó, illetve a Gárdonyi Géza Gimnáziumban, összesen 15 helyszínen. Az első három forduló után — melyekre egy VIT- albumot, egy ajándékot, illet­ve egy volt VIT-küldöttel iz­galmas riportot kellett készí­teniük a csapatoknak — ez­úttal a sport-, illetve a szel­lemi vetélkedőre került sor. Március 19-től: Kassák-kiállítás Az egri Megyei Művelő­dési Központ Kisgalériája eddig is vállalkozott az új­szerű képzőművészeti műfa­jok népszerűsítésére, s he­lyet adott olyan alkotók be­mutatkozásának, akik a va­lóságlátás sajátos útjait képviselték. A sorozat keretén belül kerül sor arra a kiállítás­ra, amely ízelítőt ad Kassák Lajos irodalmi munkássá­gából, piktúrájából. Az ér­dekes anyagot a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem galériájától kap­Az év Kiosztották a Magyar Fo­tóművészek Szövetsége 1977. évi „Az év képe” cím­mel —, négy kategóriában meghirdetett fotópályáza­tának díjait. Az életképek, az ember­ábrázolás, a riport és a táj­fotó kategóriában Schwan- ner Endre, Benkő Imre (MTI), Kornlss Péter, Czei­0JÈÊÊU 1978. március 18., szombat Egerben ták. A festmények és a kéziratok, a szitanyomatok és a fotók felvillantják a kivételes és sokoldalú egyé­niség tevékenységének jel­legzetes fordulóit. A tárlat március 19-től április 5-ig tart nyitva. Az utóbbi hónapon a budapes­ti Fiatal Művészek Klubja képzőművészeti, zenei és irodalmi szekcióvezetői ta­lálkoznak az MMK UNESCO Pallas Klubjának tag­jaival, s tájékoztatják őket a legújabb törekvésekről. képei zing Lajos, Danis Barna (MTI), Eifert János és Pe- thő Bertalan felvételeit ítél­te a zsűri a legjobbaknak. A társadalmi életünk kér­déseivel kapcsolatos fotók közül Fejér Gábor felvéte­le nyert díjat. A fotótech­nikai kísérletek és újítások témakörében Apáti-Tóth Sándor és B. Müller Mag­da, a reklámfotók kategó­riában pedig további nyolc pályázó — Tóth József, Horling Róbert (MTI), Ko­rdes Tamás, Eifert János, Lidovics István, Dióssi Fe­renc, Fenyő János és Mó­dos Gábor kapott díjat. Beszélgetés a dzsessz reneszánszáról egyenesen. Mi ez a mérce egy ilyen időben, egy ilyen csapda előtt, ahol a test esendőségén kell úrrá lennie a léleknek, ha az igazán is­meri önmagát és adott sor­sát? És ha tud is dönteni a lelkiismeret afelől, hogy mit kell tennie, megvan-e a test ereje, állhatatossága, a terv, a szándék végrehajtására? Mekkora szerepe nyílik az akaratnak ott, ahol a külső kényszerek átok alá vonnak ^ mindent? És ha az egyik dön- ' tésünk helyes és végre is tud­juk hajtani, honnan bukkan elő esetleg az az újabb le­hetőség, hogy futva tudjuk folytatni, vagy álltunkban zu­hanunk a pusztulásba? És ha a gyönyörűnek látszó foly­tatás, vagy a még önfeláldo­zóbb pusztulás helyett elkö­vetjük az árulást, a bűnt, ami múlttá teszi a kálvária­járás minden szentségét és szépségét, mit kell és mit le­het akkor tenni? Üjabb gyá­vasággal menekülni a halál­ba? De ha meghalni sem en­gednek? Ha a bűn már meg­bénít továbbmenni az egye­nes kálvárián és marad a kálvária félrehajlása, mint ama bizonyos Júdásnál a 30 ezüsttel? És közben a gyer­mekek rongylabdával játsza­nak, egy szánkó odacsússzan a kivégzőmenet közé. A két főhős, Szotnyikov és Ribak arcát sokáig nem fe­lejtjük el. A rendező gondos­kodik róla, hogy órák múl­tán is eszükbe jussanak ezek az arcok, a nagyszerű két színész, Borisz Plotnyikov és Vlagyimir Gosztyuhin jó­voltából a szemük, az arcuk, a tekintetük mindent tükröz, ahogyan a fény és árnyék váltásaiban azt a lelki tar­talmat éreztetik, amelynek becserkészésére ez a pszicho­lógusnak is okos filmrendező vállalkozott. Vlagyimir Csuhnov kame­rája úgy követi, olyan szín­téren vezeti végig a törté­nést, hogy a kiégett föld nyomorában azt a sóvárgást is érezzük, amellyel a film hősei várnak a jövőre és az emberi megnyugvásra. Kemény, nagy alkotás ez a film, a szigorú teljesség adja valódi hatását. Farkas András 1. Az utas a Centrüm presz- szónál lépett oda a kocsim­hoz. Felhúztam a kesztyűt, megvártam, amíg elhelyezke­dik mellettem. — Hová? — kérdeztem. Nem válaszolt azonnal. Le­vette a kalapját, ujjaival be­letúrt a hajába. Hosszú, ide­ges ujjai voltak. Az arca eléggé hétköznapi. Szabályos orr, sűrű szemöldök, a hom­lokán kis forradás. Jó az ilyesmit megjegyezni. — Szóval? — Ezen az utcán kifelé. — A Körútra? — Igen. — Jó, de hová? — Mindegy. — Nekem is. — Hát mondjuk, hogy a híd felé. Balra. Elég határozatlanul hang­zott. Annyit tudtam, hogy a kávé megint ugrott. Kávét akartam inni, azért landol­tam a presszónál. Az előző fuvarom egy tupírozott kis macska volt, olyan titkárnő­féle, tudja. Egyetlen fillér borravalót sem adott. A Géza utcában, az irodaház előtt szállt ki, azt sem mondta, hogy jó napot. A kocsiban erős, émelyítő parfümszag maradt utána, úgy éreztem magam, mintha egy illatszer­boltban ülnék, gyorsan lehúz­tam az ablakot, hogy meg ne fulladjak. Fáradt voltam, ki­csit álmos is, alig vártam, hogy lenyelhessek egy jó ká­vét. Amióta kijöttem a ga­rázsból, egyetlen percre sem maradtam utas nélkül. De meglehetősen rossz napot fogtam ki, csupa rövid, pár­forintos fuvart csináltam, ezek alig hoztak valamit. A bűzbomba meg egy fityinget Egy zongora, egy bőgő, egy dob, egy szaxofon. Megszó­lalnak a hangszerek, s előbb fölcsendül egy dzsesszrock szám, amelyet egy lassú bal­lada követ, azt pedig egy különös sámánének. A po- pulárisabb és az elvontabb hangzatok egyaránt értő fü­lekre találnak, hiszen az eg­ri közönség immár ötödik alkalommal élvezheti a leg­nevesebb dzsesszegyüttesek játékát. A pódiumon ezúttal Gon­da János és együttese. A cso_ port vezetőjének neve nem­csak a dzsesszrajongók, de a zene kedvelői körében is jól ismert. Amikor a szünetben beszélgetni kezdtünk, először is arra kértük, mutassa be kvartettjének tagjait. — Igaz, négyesként szere­pelünk, ez azonban nem je­lenti azt, hogy mindannyian mindig a színpadon vagyunk. Néha trióban, néha duett­ben játszunk Balázs Gábor bőgőssel, Horváth Péter sza­xofonossal és a dob mögött ülő Pogonatos Nicosszal. Egyébként ebben a fölállás­ban mindössze három hónap­ja dolgozunk együtt, úgy­sem adott. Szóval, miután ki­tettem, befordultam a szom­széd utcába, hogy a Centrum­ban megigyam a kávét. Oda­hajtottam a járdaszegélyhez, éppen ki akartam szállni, amikor az a férfi a kocsim­hoz lépett. Elindultam vele a Körút felé. Ami azt illeti, nem vagyok oda az ilyesmiért. Nem tar­tom egészen tiszta ügynek, hogy valaki cél nélkül ül be a kocsimba, és csak úgy a hasára üt. De hát végül is nem az én dolgom. Az a fon­tos, hogy fizessen. — Ha akarja, mehetünk lassabban is — kezdte az utas. — Ahogy parancsolja. ■— Gondolom, magának is könnyebb, ha lassabban me­gyünk. Nem sietek sehová. — Száguldani úgysem le­het — mondtam. A kis nő parfümjét az utas­ból áradó piaszag teljesen elnyomta. Ha szondába lehel­ne, menten színt váltana a kristály, gondoltam. Nem volt részeg, nem mondom, hogy az lett volna, inkább kicsit letörtnek látszott, mint aki a bánatát szellőzteti. Negyven körül lehetett, negy­ven-negyvenöt körül, vízhat­lan kabátot hordott, a sál hanyagul lógott a nyakában. Elhatároztam, hogy még vé­letlenül sem megyek ki vele a zöld övezetbe. Nem a képe miatt. A képével és a megje­lenésével semmi bajom nem volt, de biztos, ami biztos. A pasas rém sokat dohányzott. Amint elszívott egy cigaret­tát, azonnal másikra gyúj­tott. Kétszer is megkínált, kétszer is azt mondtam, hogy női szakasz. — Talán igaza van — mondta. — Jó párszor yon-. (Fotó: Szántó György) hogy lényegében az ismer­kedésnél, az össeszokásnál tartunk. — Egy új csoport alakulá­sa legtöbbször új hangvétel kialakítását js jelenti. — Zenénkre — úgy vé­lem — a Main Staen elne­vezés illik leginkább — vagyis a modern dzsessz fő áramlatába tartozik. Ez azt is jelenti, hogy többféle stí­lusirányzat keveredik benne, a free-től kezdve a rockos beütésig. A modern egyéb­ként viszonylagos kifejezés, hiszen manapság rendkívül felgyorsult a dzsesszirány- zatok változása. Nem is cso­da. Ebben a műfajban — im- provizatív lényegénél fogva — bármilyen zenei hatás beépíthető így akár máról holnapra is új stílussal ta­lálkozhatunk. Elég, ha egy jó muzsikus megismerkedik mondjuk a singapuri népze­nével, földolgozza, s ha a közönségnek megtetszik, máris ezt játsszák Ameriká­tól Európáig. Hasonló dolog történt például az indiai mu­zsikával. .. — A dzsessz manapság reneszánszát éli szerte a vi­doltam én is, hogy le kellene szokni róla. De mi a fené­nek? Az embernek nincs olyan túl sok élvezetben ré­sze, hogy akárcsak egyről is könnyen lemondhasson, igaz? Ez az egész engem nem ér­dekelt. Nem szeretem, ha ud­variatlannak néznek, hát tár­salogtam vele, ahogy tőlem tellett. Azt feleltem, van a dologban valami. — Ritka az olyan, akinek nincs semmi szenvedélye — folytatta. — Valami kell, ami fenntartsa az embert. Már erősen sötétedett, az utcai lámpák fénye bevető­dött a kocsiba. Az utasom­nak láthatóan meleg volt, ki­gombolta a kabátját, levette nyakából a sálat. — Nem zavarom? — kér­dezte. — Hogy érti?-*■ A beszéd nem zavarja? Röhögnöm kellett. — Nézze, uram, tizenöt éve vagyok a vállalatnál, elkép­zelheti, hogy megszoktam. Ezt is, a részegeket is, az éj­szakázást is, a tapenoló pá­rokat, meg minden mást, ami a taxival együtt jár. Az utas mohón szívta a cigarettát, mintha ez volna életében az utolsó alkalom. — Néha jól jön az ember­nek a beszélgetés — mondta. Vállat vontam. — Engem nem zavar. Piros lámpát kaptunk, be­álltam az útkereszteződésnél sorakozó kocsik közé. A jel­zőt figyeltem, a kávé járt az eszemben, meg az, hogy az igazgatóság ebben az évben is kihagyott a buliból, olya­noknak utaltak ki lakást, akik hozzám képest csecse­mők a vállalatnál. Például Dobák. Csak távolról .átott gépkocsit, amikor én már ré­gen a volánnál ültem. De hát lágon, s így hazánkban U, Egyre szaporodnak a klubok, nemcsak Pesten, de vidéken is, és sokasodnak a rádiófel­vételek is. Mi e fölfelé ívelő népszerűség titka? — Miután a hagyomá­nyos három gitár plusz egy dob fölállású beat túljutott népszerűsége csúcsán, a fia­tal zenerajongók nagyjából két táborra szakadtak. Az egyik csoport figyelme a Pink Főid, Emerson, esetleg Blood Sweat and Tears kép­viselte progresszív rock felé fordult, a másik a dzsessz­rock hívéül szegődött. Az utóbbira talán a műfaj föl- frissülése, harmonikusabbá válása, s új zenei ízei adják a magyarázatot. És nyilván­valóan az is, hogy sikerült magába olvasztania a ko­rábban népszerű beat elemeit és a rockot is... Sajnos mindennek ellené­re a hanglemezgyár nem. kö­veti megfelelően a fölpezs- dülést. Mindössze 5—6 nagy­lemez kerül hazai együtte­sektől a boltokba — A dzsessz népszerűsíté­séért ön is sokat tesz kon­certjeivel, a műfajról szóló előadásaival, illetve köny­veivel. Min dolgozik mosta­nában? — Két esztendővel ezelőtt jelent meg az improvizáció­ról egy művem. Nemrégiben átdolgoztam, most már a nyomdában van az új, bőví­tett kiadás is. Egyébként meggyőződésem, hogy a dzsesszel nem lehet csak szobában foglalkozni, így ha nem is túl gyakran, de rend­szeresen vállalok koncerte­ket. Legközelebb például Miskolcon lesz föllépésem. — Reméljük mihamarébb ellátogat ismét Egerbe is, addig is, viszontlátásra! Németi Zsuzsa Dobák valami szakszervezeti micsoda, mindig ott nyüzsög, állandó készenlétben tartva a nyelvét... A lámpa váltott. — Át a hídon? — kérdez­tem. — Jó. Menjünk át a hídon. Arra mehetünk, amerre akar. — Rendben van. En hajtok találomra, de szóljon, ha ép­pen másféle tájékhoz lenne kedve. — Egészen mindegy. Maga mit mondott volna? Aszongya: egészen mindegy. Hát nekem aztán tényleg mindegy. Találkoztam én már taximániásokkal máskor is, azt hiszem, ismerem őket; van pénzük, valahol jól le­szopják magukat, és ellenáll­hatatlanul rájuk jön az autó­zás. Ilyenkor semmi sem drá­ga. Urak egy estére. Egy es­tére legalább. Ide-oda vite­tik magukat a városban, az­tán rendszerint kikötnek va­lamelyik bárban. De mintha ez más lett vol­na. És tulajdonképpen nem is igen látszott rajta az ital. Egész idő alatt csendben be­szélgettünk, sejtelmem sem volt, hova akar kilyukadni. összevissza szövegelt; — Jó kocsi ez? Hát mit feleljek? — Tűrhető. — Nem értek a márkákhoz — mondta. — Az biztos. Akkor nem kérdezne ilyet. — Nekem mindegyik egy­forma. — Épp úgy nem egyfor­mák, mint a nők. De nem ám! — Műszaki antitalentum vagyok — mondta. Felőlem akármi is lehetett volna. Untam, ez az igazság. De csak nem állította le a verklit. Köpködte a kérdése­ket, mint egy gépfegyver; (Folytatja*) K&/P rA vr Â Ç 'S. KETmW MQfGV

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents