Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
„Milyen megerőltető gonosznak lenni’ Emlékezés Bertolt Brechtre születésének 80. évfordulóján A brechti életmű csupa XX. századi kihívás, provokáció, érzelmi és értelmi csapda. Szinte minden müve próbára teszi az irodalomról alkotott fennkölt elképzeléseinket, „dúrva gondolkodásával” folyton a lényegre: a társadalmi érdekek boszorkánytáncára irányítja figyelmünket. Az alapvető, az elemi igazságokat —, ame- • lyek magától értetődnek, mégsem hangzanak el — vágja szemünkbe, kíméletlenül vagy gúnyosan, ironikusan, s olykor —, mert ez sem volt idegen tőle — megrendült bölcsességgel szól ránk. Ha drámába fogott, versbe, regénybe, ha esszét, vitairatot fogalmazott, ha megütközést keltő dramaturgiai elképzeléseit szögezte ki az új színház kapujára — eredetisége, következetessége mindig kiütközött. Ez az eredetiség pedig abban állt, hogy a marxi módszert igyekezett érvényre juttatni az irodalomban. S az érett Brechtnél aligha találunk különbet, akire rámondhatjuk: szocialista művész. A Koldusopera írójaként vált világhírűvé. Ám az expresszionizmus fenegyereke, a hivatásos tiszteletlen csakhamar megtalálta az utat a munkásmozgalomhoz, a szocialista világnézethez. 1918-ban kezdődő irodalmi pályáját Hitler hatalomra jutása törte meg. Majd az emigrációs évek következtek. Tizenöt év idegenben. Németként élve át Németország gyalázatát. S ő sem tehetett mást, mint újra és újra megidézte ezt a történelmi sokkot, szégyent : „Fiam, hogy Németország / Más lesz, mondtad makacson. / Nem tudtam: pernye lesz és / Vérlépte kőhalom” — írta gú- nyos-keserűen a Német anya dala című versében. A háború után a demokratikus Berlinben talált otthonra, ahol megalapította híres színházát a Berliner Etw sembl-t. Színházi tevékenységének kisugárzása óriási. Még az emigrációban írt verset A kétely dicséretéről: „Üdvözlégy kétely! Azt tanácsolom, vidáman / És tisztelettel köszöntsétek azt, / Ki szavatokat, mint egy rossz garast vizsgálja meg.” A „kritikai magatartást" a szocializmus építése közben sem adta fel, kigúnyolta a „határozatlan” hibákat elkövetőket. Ez volt Brecht, nem tagadta meg önmagát, amellett, hogy bizalmát a jövőben nem veszítette el. Hitt abban, hogy: „a legapróbb (kis) örömöket kiköveteljük együtt... /Sa világot otthonosan berendezzük A dialektikus szemléletű művek Brechtjéről gyakran elmondják, hogy moralista volt. Ezért tudta színéről és visszájáról is felmutatni a viszonyokat, „az állapotokat’', A morált és a jogot is. Az emberi lényeget, amelyben oly elválaszthatatlanul együtt lakozik a jó a rosszal. Egyáltalán: értette a „rossz” történelemformáló szerepét. Mindig ellenpontozta műveiben a szépet a torzzal, a fennköl- tet az öbszcénnal, az ösztö- nösséget a tudatossággal, a kifinomultat az ízléstelennel, a hitet a rációval, a rajongást a kételkedéssel. De néha ő sem bírta eltakarni ellágyulásait, szinte értelmetlennek látszó bizalmát az ember nemességében, jóságában. A gonoszság maszkja című versében a következő sorokra bukkanhatunk: „Részvéttel nézem / Homloka kidagadt ereit, melyek je^ik, / Milyen megerőltető gonosznak lenni.” Ebből a negatív megfogalmazásból csendül ki Brecht- nek, a tudatos, szocialista művésznek az optimizmusa, így kell értenünk, így a miénk. Péntek Imre BERTOLT BRECHT: Egy munkásolvasó kérdései A hétkapus Thébát vajon ki építette? A könyvekben királyok neve áll. A kősziklákat tán királyok vonszolták oda? S a százszor lerombolt Babilont Ki építette százszor újra fel? És az aranyló Lima városában vajon hol laktak, akik építették? S amikor végre elkészült a Nagy Kínai Fal Nyugodni hová tért a kömives? A büszke Róma Diadalívvel van tele. Kik felett Aratott diadalt a sok Caesar? S vajon a hírneves Bizáncban Mindenki palotában élt? S még a legendás Atlantiszban is Azon az éjszakán, amikor mindent elnyelt a tenger A fuldokló még rabszolgáját hívta. Az ifjú Sándor elfoglalta Indiát ő egymaga? t easer legyőzte a gallokat. Nem volt-e vele szakács legalább? Spanyol Fülöp sírva fakadt, mikor flottája elmerült S más senki sem sírt? A hétéves háború győztese Második Frigyes volt Ki Győzött kívüle? Minden oldalon győzelem. Ki készítette a győzelmi lakomát? Egy-egy nagy ember jut egy évtizedre. A költségeket vajon ki viselte? Ahány történet Annyi kérdés. Alföldy Jenő könyve Kálnoky Lászlóról Ismerős arc tekint ránk az Akadémiai Kiadó Xortársc- ink c. sorozata legújabb kötetének címlapjáról: i Kálnoky Lászlóé. Róla, költészetéről szól a könyv, amelynél szerzője Alföldy Jenő, aki — valljuk meg — sokak k; ínságál- óhaját valósította meg e szép, rokonszenvesen rr jírt pályakép közreadásával. Irodalomtörténeti jelentőségét — amely nem kevés — majd felméri a szakkritika, a híradás igényével szóló recenzens élsődleges dolga az hogy a figyelmet ráirányítsa s az olvasót orientáló momentumok iránt a figyelmet felkeltse. Avatott integráció az Alföldy Jenőé. A Kálnoky-életmű alapos ismeretének' birtokában fogant s legfőbb érdeme talán az, hogy a sokszor mellőzött költőnek igazságot osztott. Azzal mindenekelőtt, hogy az objektivitás alapállásával tette mérlegre a teljes életművet. Nem előzmény nélkül már, de ilyen igénnyel s terjedelemmel első ízben. A portré, amely Kálnokyról a költőről, s a kiváló műfordítóról itt elénk tárul, elsődlegesen a müveken, a költői teljesítményen alapszik, de nein mellőzi a szerző ennek megrajzolásakor az életrajzi vonatkozásokat sem, az élményeknek azt az alaprétegét, amelynek ismerete az életmű egészének megértése szempontjából nélkülözhetetlen. A bevezető fejezetben pl. szép leírását kapjuk mindannak, ami Kálnokyt a szülővároshoz, Egerhez köti, s számbavételét főleg az első Kálnoky-kötet, Az árnyak kertje egri eredetű élményanyagának. Oly módon ráadásul, hogy az egyik fontos szerzői felismerés bebizonyíttassék : Kálnoky „.. .nem egy korszak elejének, hanem egy korszak végének embere, s mint ilyen hozza létre kivételes művészi értékeit.” S amit a könyvnek az életút e korai szakaszára koncentráló összegezéséből, s Az árnyak kertje c. kötet versanyagának értő elemzéséből megtudunk, valóban bizonyít: a vidéki ifjúság akkori helyzete-életmódja (sport, bálok, kávéház, cukrászda, üres társasági élet stb.), s a kisváros egyáltalán nem „otthonos, patinás, festői” képe és jelenségei, tehát valósága szükségszerűen vezettek oda, hogy az induló költő ezt a világot megtagadta, s első verseiben „provincializmus”, „demagógia”, s „embertelenség” gyanánt ábrázolja és utasítja el:.. A Kálnoky-versek elemzéseivel is remekelt a könyv szerzője. Az 1943-ból való Október, a betegség bilincseinek! szorításában. született Szanatóriumi elégia, vagy a Hitler- ellenes Egy modern zsarnokhoz c. versek elemzése precíz műhelymunkáról, s a finomságok iránti érzékenységről tanúskodnak, valamennyi önálló kis tanulmányként is felfogható. Am Alföldynek láthatóan nemcsak ennyi volt a céliai a gondos, az esztétikai értékek sokaságának felderítését célzó elemzésekkel is bizonyítani kíván, helyesebben eloszlatni egy hosszú időn át létező tévhitet, miszerint Kálnoky László „egyversű költő”. A kismonográfia olvasóját maradéktalanul meggyőzi ennek ellenkezőjéről, maid — a további versés kötetelemzések segítségével — arról is, hogy Kálnoky László —, aki már „fiatalon bizonyította tehetségét” — „ötven éves kora után” is újat teremteni képes költője századunk magyar irodalmának. E tételt igazolandó Alföldynek az életpálya sorsfordulóit kellett szemügyre vennie s a Kálnoky személye-költészete körüli hallgatás, olykort értetlenség okait felderíteni. Sikerrel tette ezt is. Mint ahogv ered- •' ményesen bizonyította az évtizednyi időt felölelő műfordító munka értékteremtő voltát, s ennek a Kálnoky-lírára gyakorolt formagazdagító hatását is. Örömmel nyugtázzuk ezt a könyvet s ajánljuk minding azoknak, akik Kálnoky László költészetének tisztelői... LÖISÖS ISTVÁN H átával a szélhordta hókupacnak támaszkodva, magányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó. ugatásai, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az • ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról le- hangzott a kutlászó szél dobbanása, amint döngve nekicsar.ódoU a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juhszélen. ' A szürke árnyékkal függönyö- zött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott : • — Miért nem vagy te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán Hetvenöt éve, 1903. február 12-én született Rideg Sándor író. Pályáját a Népszavában kezdte, tagja lett e 40-es években működő munkásírók csoportjának, akik a munkásélet tényszerű ábrázolását tűztek ki célul. írásai közül most az irtás szélén címűt idézzük. Rideg Sándor: Irtás szélén ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segítenek magukon ... Én „zerezzek neked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban kölkestül... Azután példákat mondott másokról, és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte esengőn, mintha az istennel beszélne. j ehota szótlanul állt a jégvirág- tói megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letörülhetetlen pecsét világított a ború, mely any- nyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyörgött legutóbb egy nagy parasztnak, s a.z röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor minnyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi?... Majd szóllok ... Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogv cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Abel felett az ég. Azon gondolkodott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony. — Megfördetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispánz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A széíespofájú hosszünvelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szernhunyontásig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak fel- hőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötét lő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva ” zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami rémülefkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémiéit, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Abel!. . S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideié. hegy eldobja fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken — barátságosan nevető arccal puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal?... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem !... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt Előrebotlott frissen fényezett csizmájával néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén. előre-há*ra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rosszhírű kisistene, és talán megverjék. — írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken. — Csak semmi cifra!,.. — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. Ö még néni ismer téged ... Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok ... Megfizetem a büntetéspénzt — mondotta... — No, aló előttem, ha már Ábel vagy ... Fene szép neved van ! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva iolta maga előtt. — Mem megyek! Érti? — kiáltotta Lehota. — És mi jogon , tegez engem? M inden elszántsága a szentbe olvadt föl, fagyos körjy. nye végigfolyt beretválatlan, szegletes arcán, szűkölt, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgóit, mintha kavicsot rágott volna: , — Az anyád szentsége!... Ég- rengetőjit a zsivány fajodnak!... Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota fölhemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a galy- lyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte ... A fölötte zúgó erdő egyetlen piros- ságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint va1 ami óriási varangy kitaposott bele. A z erdőőr dűlöngve törölgette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráiát: éppen kilencet mutatott. Mintegy félpercig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volt tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó. . A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél csatárzott. a fellegekkel. A százados tölgyek búgó torokkal roppanva sóhaj lo'tak. S lent a fehér folyondárral díszített bokrok között, lábujjhegyen bujkált a csend...
