Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-24 / 47. szám
Erika és a lexikonok Látooatóban a sarudi nevelési központban Nevelési központ... A fogalom sokak számára ismeretlen. A legtöbben csak hallottak róla, s mint újdonságot tartják számon, de lényegéről vajmi keveset tudnak. A gondok viszont közismertek. A kultúra háza és az iskola nem egy helyütt két szomszéd vár, s a jól megerősített bástyák mögül a szellem pallérozói közömbösen, érdektelenül vagy éppen gyanakvóan, olykor ellenségesen fürkészik egymást, összefogásra, az értelem erőinek egyes'tésére egyáltalán nem gondolva Nos a kezdeményezés — megyénkben ebben az alföldi községben vált be legjobban — épp az összefogást, a köz- művelődés és az oktatás közelítését. a közös elképzelések kialakítását ígéri Ennek három esztendős tapasztalatairól érdeklődtünk a kísérletben részt vevő pedagógusoktól és diákoktól... óba a könyvtárban Az egy nevet viselő két intézményt udvar választja el. Az egyikben van a nagyterem — itt tartják a mozielőadásokat — s itt, az emeleten található — többek között — az Ízlésesen berendezett, szabadpolcos könyvtár. Ottjártunkkor sem volt zárva: a szünet után éppen a2 ötödik osztályosok vették birtokba. Magabiztos mozgásuk jelezte, hogy réges-rég megszokták a környezetet. Kezdődött a történelemóra, amelyen a görögök vallásos világszemléletéről esett 8ZÓ. Joó Valéria tanárnő -— egyébként ő a bibliotéka vezetője — korántsem a hagyományos módszereket alkalmazva dolgozta fel az anyagot: az apróságokat serkentette önálló munkára. — Mi a mítosz, a mitológia? Hol találjátok meg a helyes választ? — hangzott az egyik kérdés. Szinte egyszerre emelkedtek magasba a kezek, senki sem húzódozott tanácstalanul. Végül Nagy Erika felelhetett. — Megnézem a lexikonokat, a Révait, a Pallast, s az Üj magyart. Már ugrott Is. tudta, hol keresse, honnan vegye elő, lapozott, s mindjárt meglelte a megfelelő címszót. A nevelő méltán elégedett: — Élvezik, ha kutathatnak. ha maguk bukkannak rá a Stefanovlfs Péter müvei a Hatvani Galériában Vasárnap délelőtt König Róbert nyitja meg a Hatvani Galéria legújabb kiállítását, amelyen ismét egy fiatal, pályakezdő alkotó, Stefanovits Péter mutatkozik be, fanyar, olykor gunyoros, hangvételű grafikáival. A tárlat harmadik abban a sorban, amely a városi tanács és a Képzőművészeti Főiskola által kötött együttműködési szerződés alapján Hatvanban juttat először nagy nyilvánossághoz kiemelkedően tehetséges ifjú művészeket, akiket a főiskolai tanács erre méltónak ígér. Ahogy először Trischler Ferenc szobrai, tavaly pedig König Róbert karcai, metszetei érdeklődést keltettek a műbarátok körében, úgy reméltük Stefanovits Péter jelentkezésének meleg sikerét. A fél 12 órakor kezdődő nyitóünnepségen a helyi Irodalmi színpad tagjai is közreműködnek HpmísU Sutik. teoruar 24., péntek lényegre. Ráadásul mindez sokkal jobban rögződik oen- nük mint ha én mondanám el vagy a tankönyvből bifláznák. A kislány akaratlanul is fontos dologra hívja fel a figyelmet, amikor így büszkélkedik. — Azelőtt sosem láttam kézikönyveket, most viszont mindegyikkel elboldogulok. Ha pénzhez jutok, magam is megveszem a nekem íetsző regényeket. Otthon összegyűjtöttem már húsz kötetet. Nem akármilyen előny ez. Ráadásul idejönnek rajzolni, s magyar- és oroszorá- kon is itt sajátítják el a búvárkodás fortélyait. A könyvtár közelsége felkelti valamennyiükben a művelődés folyvást erősíthető vágyát. TIZENKILENC KISCSOPORT Bak Józsefné igazgatóhelyettes arról győz meg,, hogy ez csak a nyereséglista első tétele. — Mivel helyhez jutottunk, létrehozhattuk a szaktamer- meket, s megszüntethettük — ennek különösképp örültünk a szülőkkel együtt — a két műszakos oktatást. A szemléltetőeszközöket közösen használjuk. A fotólaborban a tanulók és a felnőttek is hódolhatnak hobby- juknak. Ilyesmire korábban gondolni se mertünk volna. A kísérlet irány tója. karmestere a magyar—orosz szakos Bakondi János, a xi a közművelődési igazgatóhelyettes. ö népművelőként — s ez munkahelyi kötelezettségeinek tetemes része — a művelődés házának szellemi gazdája is. E minőségben a mindkét fél, sőt, a település javát szolgáló együttműködéshez ad, vár életképes tippeket. — Kezdetben sem bizonytalankodtunk, mert a Népi- művelési Intézet hathatós segítséget ajánlott. Az Ígéretből valóság lett. Munkatársai esztendőnként általában egy hetet töltenek nálunk, nyaranta viszont ők szerveznek továbbképzéseket számunkra. Számíthatunk a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola és a Megyei Művelődési Központ támogatására is. Az anyagi nehézségek sem aggasztóak, mert nemcsak az intézet, hanem a tanács es a termelőszövetkezet is igazi mecénás. Az utóbbi — noha eredményei nem éppen a legjobbak — pénzben is honorálja azt, amit tagjaiért teszünk. — Az induláskor miként foglalt állást a tantestület? Vállalták-e a nevelők azt, hogy kevés szabad -dejúk egy részét a kultúra terjesztésére áldozzák? — Mindenki egyetértett, s a gárda kilencven százaléka ma is lelkes munkatársam. Nem a meglehetősen szolid tiszteletdíjért szorgoskodnak, hanem azért, mert érzik az ügy jelentőségét. Ennek a buzgalomnak köszönhető, hogy jelenleg tizenkilenc kiscsoport működik. A felnőtt, a diák, az értelmiségi, a tsz-dolgozó kedvére választhat, a Kínálat ugyanis igen gazdag. Van például pávakör, nő-, ifjúsági, kismama-, rádiósklub, riporter-, motorosszakkőr. A hírvivők a gyerekek, s addig mondják a szülőknek, amíg ők is eljönnek. A leglényegesebb alapelv valósult meg: megnyerték a lakosság széles rétegét. Sarukönyvtárban (Fotó: Szántó György) don valódi nevelési központ alakult, amely egyaránt tiat az ifjabb és az idősebb korosztályra. .. HATÉKONYABB PROPAGANDÁT Végh Mihály igazgató nemcsak az elmúlt három év eredményeiről szól. hanem a legsürgetőbb tennivalókat is sorolja: — A siker elsősorban a kartársak töretlen alkotókedvének köszönhető. így érhettük el, hogy az elmúlt nyáron már egy tanévre szóló közös munkatervet készíthettünk. Azt hiszem, nem túlzók, amikor azt mondom: művelődési testületté váltunk, olyan közösséggé, amely nemcsak a gyerekek, hanem a falu érdekeivel is törődik. Épp ezért érdemes, lehetőleg minél gyorsabban továbbfejlődni. Fokozni óhajtjuk — a községi hálózatra kapcsolt iskolarádió megfelelő eszköz erre — a propagandamunkát. Hadd ismerjék meg ' mind többen, mind rendszeresebben Kultú- rális kínálatunkat. A kísérlet sorsa ugyanis rajtunk is múlik, de a helybeliek érdeklődése legalább ennyire mérvadó, hiszen végső soron az ő javukra dolgozunk. Mennyire igaz! Am úgy véljük — s ezt három esztendő tapasztalatai már igazolták — emiatt felesleges ag- gódnL.. Pécsi István A terem félig üres. És egészen hideg. Az elnök félig alszik mellettem, s az első sor elején, a rossz széntől melegei árasztani rest cserépkályh: mellett egészen alszik egy bo rostás-kucsmás ember. Hog; hány éves, nem látom a homlokára csúszott kopott kucsmájától, meg a borostától. Még nyolc öregasszony, a vé- necske tanítónő, aki itt a Vöröskereszt, mint megtudtam, három vihogó fruska, akiket a KISZ vezényelt ki ide, s még szép hogy fegyelmezetten el is jöttek, még ha fegyelmezetten nem is bírják a szuszákoló csendet. A terem másik sarkában egy kisebb bokor férfi, csendben bandáz- nak magukban, öten lehetnek, jó negyvenesek és előttük ül még két fiatalember, meg egy rővidbundás nő, a székek között tébláboló kislányával. Huszonöt ember. Velem együtt Az előadóval. És ezeknek tartsak én most előadást a népgazdaság egyensúlyi helyzetéről. A munka hatékonyságáról. Meg a fegyelemről. És a töretlen optimizmusról, amely áthat bennünket. Fázom. Levettem a nagykabátomat és most zakósan, nyakkendösen, amúgy városiasán a meleghez kényeztetve ddergek a széken, amelynek hidege úgy fagyasztgatja a vékony nadrágon át a fenekemet, mintha nyitott frizsi-i derbe dugtam volna. Nem vagyok normális, esküszöm. Egy szóra elvállalok minden marhaságot. Már akkora bennem a pártfegyelem, hogyha csak kiejtik a szájukon, hogy az elvtárs biztosan megtenné hiszen a nép nagyon kíváncsi... Nagyon kíváncsi. Most lopakodik be az ajtón egy félig falusiasán, félig városiasán öltözött ötvenes forma fejkendő, de úgy, mintha lopni jönne. Vagy betakargatni azt a kucsmás borostát a hűlt testű cserépkályha oldalán. — Gyűlünk... gyűlünk — mondom erőltetett optimizmussal a mellettem vörös szemmel, fél’g kábán, félig ébren üldögélő elnöknek, aki akkorát bólint, hogy majd rábukik az asztalra, aztán belekapaszkodik a vizeskancsó fülébe, önt vizet nekem, önt magának, nekem félig, magának teli és meg is issza negyedig. — Meglesz a telt ház, ne aggódjon az elvtárs. Itt meglesz. Itt minden iránt nagy az érdeklődés .. Amikor azt az elvtársat... na ... mindegy, . nem jut az eszembe, szóval, amikor azt temették, akkor mindenki otthon volt, nézte a tévét, hogy el ne mulasszon semmit. Érdeklődő nép ez! — biztatott a víztől látszólag felfrissült elnök és rárévedt a karóráiéra Fél nyolc. A gyűlés, vagy hogy az előadásom hétre volt hirdetve, itt voltam fél hétkor, itt vagyok már egy órája és ... Megint beóvakodik az ajtón valaki, most egy férfi, látszik, hogy sietett, törli a homlokát... — Az állatorvos. Majd jön mindjárt az emberorvos is, — így a? elnök, és belekotor gyér, ősz hajába, visszasimítja néhány szálát ráncos homlokából Kortalan ember ez az elnök. Lehet megviselt ötvenes, de'sokat megért hatvanas is. Keze, amely megint a pohár után kotorászik, már arról tanúskodik, hogy gazdája, hobbyból se nagyon fogja meg a kapa nyelét, de a bütykök, az ízületek, az egész csontozat arról tanúskodik, hogy volt idő, amikor nem pennával kellett bíbelődniük ezeknek a kezeknek. Minderre azért van időm és kedvem, hogy gyűljön a közönség, jött is megint kettő, húszéves lányok, meg azért is van a kedv, hogy ne érezzem, mint süt a falból a hideg. — F ázik? — Nincs éppen melegem... — Hetenként egyszer-két- szer csak befütünk, amikor kell: . . De hát mi az ennek a nagy teremnek? Semmi. Meg az emberek Itt jobbára szövetkezetiek, gyalogmunkások, ha gépen is ülnek, megszokták a hideget. Aki meg fázós, értelmiségi, az felöltözik — így az elnök vigasz- talóan, amiből egyből kiderült, hogy jómagámat a fázós értelmiségiek kategóriájába sorolta. Háromnegyed nyolc, megint jönnek ketten-hár- man, hogy az ég csapjon beléjük, mormogom magamban, mert ha már el akartak jönni amúgy is, jöhettek volna elébb, s nem akkor, amikor én már jószerint befejezni óhajtottam volna nagyívű előadásomat. — Tudja — mondja az elnök — itt sokat dolgoznak az emberek. Reggel hatra menMegméretett... Bandukolnak előttem a fagyos februári reggelen. CsM} telnek, mint a kis verebek, ha egy-egy jeges útdarabká a- lálnak, végigcsúsznak rajta Jancsikák, Aniták, Pistikék, Már-, tikák. — Hová mentek? — teszem fel a nyilvánvaló kérdést; csupán azért, hogy mondjanak valamit. — Iskolába megyünk. — Téged hogy hívnak? — Jancsinak. — Hányadikos vagy? — Másodikos, de a mi tanító nénink. '. ! És megered a szó. mindegyik mond valami kedves csacs- kaságot, amin mosolyogni lehet. Este — úgy hozza a véletlen —, hogy az egyik csöppség szüleinél találkozunk. — Nem is tudtam, hogy Jancsikátok már Ilyen nagy fiú lett. — Jancsii — igazítja ki szavamat a papa és halkan beszél, mert Jancsi a szomszéd szobában tanul. — Nem szereti, ha lejancsikázzák! Ennek a gyereknek van, kérlek, önérzete, hogy is mondjam, olyan kis felnőtt... Negyedóráig sem diskuráltunk, amikor Jancsi előszalad, — Én reggel láttam a bácsit! — Beszélgettünk is. Ugye, emlékszik rám? — Azt mondja a papád, hogy sok a tanulnivalód. Elnéz-' tem, reggel majd beleszakadtál a táskacipelésbe. — Megáll az ember esze, — kapcsolódik bele a beszélgetésbe a mama is. — Szörnyű, hogy ezek a gyerekek milyen súlyt cipelnek. A papa egyet gondol: Elő a mérleget! — Jancsi fiam! Add ide a táskádat! Ügy ahogyan má# reggelre elkészítetted. A táska a mérlegre kerül és mi valamennyien a mut&i tót lessük. — öt kiló tíz deka! Ennyit nyom Jancsi táskája, amit mindennap oda és vissza, az Iskolába cipel. — De ez csak a táska és nincs benne még a tízóraim sem! A tornazsák és a tízórai is mérlegre kerülnek. — Tessék! Egy kiló húsz! Meg öt kiló tíz... — Mennyi ez, Jancsi? — Hat kiló... — Harminc deka... — siet segítségére a mama. — Gyere csak ide, fiacskám! — mondja a papa. — Állj a mérlegre! Huszonnégy kilót nyom a mérleg, vagyis Jancsi testsúlyé-' nak „negyedét” cipeli naponta. Könyveket, füzeteket, feladatlapokat, tornacipőt, almát, tolltartót.... — Te hány kiló vagy? — kérdem az apját. — Nyolcvan! — Képzeld el, hogyan éreznéd magad, ha minden reggel húszkilós teherrel kellene munkába indulnod? Ugyanis akkor cipelnél arányosan annyit, mint a fiad! Szóval. Jancsi mindenestől együtt megméretett és nehéznek találtatott... Szalay István nek a gyárba, akik ott dolgoznak, ,vagy a szövetkezetbe a többség, aki ott dolgozik ... Aztán haza ... Otthon meg a jószág, a fólia ... Naponta tizenkét óra, még télen is. Nyáron meg, ajaj, kivilágtól est- világig .. — Mint régen. Abban a régi rendszerben? — mormogom inkább, mint kérdem. Az elnök felkapja a fejét, rám néz. — Mint a régiben? Ügy igaz. Maga sem csecsszopó már, elnézést érte, elvtárs, de azt maga nem tudhatta, hogy milyen volt az a régi. Mert dolgozni aztán lehetett, ha lehetett, inaszakadtig, az szent. Csak emberül megélni belőle, azt nem Nem a munka fáj az embernek, ha ember, de az, ha becsülete, látszata nincs. Ég a gyomrom attól az átkozott cigarettától, hát ezért vedelem ezt a rossz vizet — magyarázza az elnök, hogy látja, mint csodálom nagy vízmohóságot. — De hát akkor minek... — suttogom a fülébe — minek ez az előadás? Este nyolckor. Hát aludjanak. Úgysem értik, meg úgysem figyelnek. Minek akkor? Most néz rám először szemtől szembe, keményen és határozottan. Kék szeme van. Fáradt szeme. De nem hideg, hanem egy kicsit bánatos, bölcs a tekintete. Bajuszán még a vízcsepp, meg valami lenéző- e, megbpcsátó-e, vagy értő mosoly a szája szegletén. — Minek? Mert értő emberek. Mert szeretik az emberi szót, mert szeretik és elvárják, hogy szóljanak hozzájuk. Ne csak a gépből, mármint- hogy a televízióból, meg a rádióból halljanak emberi hangot. Hát ezért Látja ott azt, aki szunyókál a cserépé kályha mellett? Tehenész az öreg Bessenyei. Dehogyis öreg. ötvenes, ha van.. Mindig itt ül, bármi történik. Szundikál. aztán az első szónál kinyitja a szemét, hallgat tisztességgel, sok van. amit ért, de van, amit nem. Mégis itt van. Mindig. Az emberi szóért .. De kezdhetünk Is ... — És maga ma mikor kezdett, elnök elvtárs? Megtorpan felálltában egy pillanatra, úgy szól vissza: — Ajaj, én ma ötkor. Mert a megyén is voltam. Aztán határjáráson is. Meg délután vébé is volt. Meg a jó fene tudja, mi nem volt még... De hát ez az élet... Kezdjünk... — és megkocogtatja kemény körmeivel a félig ürült vizeskancsót ... — Emberek, akkor lássunk hozzá .. — és figyelem, hogy az a borostás kucsma miként kap emberi arcot, hogyan egyenesednek ki a derekak, hogyan fordulnak az arcok a hirtelen összeállított elnöki, vagy ha úgy tetszik előadói asztal felé. A fruskák sem vihognak. A bandázó férfiak nagy, komoly tekintetekkel méregetnek engem, a tisztelt előadót... — ... elvtárs fog nekünk előadást tartani. Figyeljünk csak oda, emberek, ha már megtisztelt, és eljött hozzánk... — Halljuk... halljuk — kap szárnyra egyik-másik sarokból a szó Felállók és a termet teltnek látom és melegnek érzem s az arcokon ott köszönt a tettre, szóra buzdító kiváncsi értelem. — Tisztelt hallgatóság, köszönöm, hogy magukhoz szólhatok... __ \
