Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-06 / 5. szám
Az e!ső népművészmester Karcagon él és dolgozik a világszerte ismert fazekas népművész. Kántor Sándor, aki 1953-ban hazánkban elsőként kapta meg a Népművészet Mestere címet. Az idős mester vejével — Kun Gazda Ferenccel — együtt készíti a tálakat, a Miska-kancsókat és más figurális alkotásokat, melyek iránt külföldön is nagy az érdeklődés. (MTI fotó — Branstetter Sándor felv. — KS) Az öreg „bajzás” emlékezik A fél évszázados ünnepségen ő is ott volt. S az ötven évvel ezelőtti elsősök nevében kötötte fel a tisztelet szalagját a Bajza Gimnázium zászlajára Balázsfalvi Ferenc. Rég idézett emlékek rohanták meg, egykori arcok villantak fel benne. Neveket társított hozzájuk, s megannyi sztorit. öt évtized. Két emberöltő. Az egykori kamaszok, köztük ő is, nyugdíjassá lettek. Néhányukat elszólította a kö- nyörületet nem ismerő végzet. Ki Dachauban vált mártírrá, ki a fogságtól rettegve fölfeszítette a vagon padlóját, s az öngyilkosságot választotta. — Két éve volt a negyvenéves érettségi találkozónk. Ily foghíjasán. Az Aranyfácánban töltöttünk néhány órát. Feledhetetlen volt. Leginkább arról beszéltünk, ki mire vitte. Aliból vezérkari tiszt lett Izraelben. Daján hadügyminisztersége idején még tevékenykedett. Irtunk neki is! De sértődötten válaszolt. Fogalma sincs, menynyit változott az itthoni világ. Hogy olyanná lett, amiről ifjúként álmodott. Válaszoltunk neki, de nem értette meg. Kissé fájt, hogy elszakadt tőlünk. Pedig menynyit emlegettük együtt Bajza szép mondatát: Szeresd hazadat és népedet, mint legdrágább kincsedet. Török Laci, Élőd Lili? Amerikában élnek. Ki gondolta, hogy valaha összeházasodnak. ök azonban nem sajnálták a pénzt, fáradságot, nem féltek az úttól, köztünk voltak a szép találkozón... Időutazás Ismét a fél évszázados jubileum, kint a cukorgyári művelődési házban. Mintha egy időutazás résztvevője lenne Balázsfalvi Ferenc. Igen, ott elől ül a hófehér hajú pedellus, kicsit balra lgnáczy Béla bácsi, a történelem tanára. S szemükben, pillantásukon át fölrajzolódik azok árcéle is, akik nincsenek bár itt, de tudós tanításuk pallérozta az induló osztályok diákjait. — Mennyit köszönhetünk nekik! S akik az iskoláért küzdöttek a maradisággal szemben. Mert először kitessékelték a minisztériumból a deputációt. Hatvanban gimnázium? Kinek, minek? A nagyközség vezetői azonban némi furfanggal közvetlenül gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez férkőztek, s miután jelezték, hogy róla kívánják elnevezni a középfokú intézményt, megszületett az engedélyokirat... Padokba ülhettünk hát, mi vasutas és kistisztviselő gyerekek, akik tisztes felemelkedésre, magasabb tudásra vágytunk. Milyen riadtan, Zavartan fészkelődtünk eleinte. S milyen hamar felölQMêÊÉSs 1978. január 6„ péntek dották bennünk a feszültséget Szilvássy igazgató, Gedeon Béla bácsi, meg a többi tanár értő szavai... Kicsi osztály voltunk. Tizenkét rendes és három magántanuló. Akkor a lányok csak ilyen minőségben tanulhattak. De ez csöppet sem riasztotta vissza őket a közös csínytevésektől. Peér atyus elnéző mosolya azonban minden szigornál és büntetésnél jobban rendreutasított. Nemcsak a tanítás, hanem a nevelés magasiskolájából is ízelítőt adtak ezek a tanárok. Regény a pad alatt Balázsfalvi Ferencet rabul ejtik a régvolt órák. Szinte beszélget egykori osztálytársaival. — Értük a pénzünket, mi? Detektívregény a pad alatt. Pedig naponta négyszer-öt- ször is felelésre szólítottak. Ha semmit sem tudtál, bejelentetted: tanár úr, mára nem készültem. Szekunda semmi. De a betyárbecsület diktálta, hogy legközelebb elsők közt jelentkezzen az ember, s fújja, amit korábban hanyagolt.. Ti örökbecsű pedagógusok! Mennyit vesződtetek, milyen fáradhatatlanul szorgoskodtatok azért, hogy szélesedjék látókörünk. Minden hónapban vittetek bennünket pesti színházakba, kiállításokra, mehettünk veletek a múzeumok páratlan értékű kincsei közé. S tudva- tudván a folyamatos művelődés igényét keltettétek fel a hétrossz, de minden jóért hálás nebulókban... S az önképzőkör! Alkotásra sarkalltatok, zsengéinkben csak az értéket láttátok, hogy ne csorbuljon önbizalmunk. Bevall jam? Legalább kétszáz verset összeírtam akkoriban. S noha babérkoszorús poéta nem lettem, a cukorgyár nyugdíjas közgazdasági osztályvezetőjét mindmáig megbabonázza a szebb, az emberibb emberért kardoskodó irodalom. Egy szem Trabant Hazaérkezik közben a feleség, négy felnőtt leány mamája, az öreg „Bajzában” legelsőként érettségit tett férfiember hűséges élettársa. Feketét szervíroz, miközben férjével egy kérdés erejéig visszatérünk a nemrég lezajlott szép eseményre. — Mit jelentett nekem az ötvenéves jubileum? Fejet hajthattam az örökség előtt, amit útravalóul kaptam az „alma matertől” és pedagógusaimtól. .. Akik ott voltak, azok velem együtt tették. Akik nem, azok csak gondolatban. Nem lettünk Krőzusok! De Bajza szellemét vittük tovább, ki-ki a maga szerény vagy előkelőbb posztján. Mondjak valamit? A külföldre szakadtakon kívül csak egyikőnk vett nemrégiben egy szem Trabantot. Ahhoz is úgy jutott, hogy egy ötezer forintos autónyere- mény-betétkönyvvel sorsolták ki neki... Mégis elégedettek vagyunk, mert arra neveltek mindannyiunkat, éspedig eredménnyel, hogy ne csupán magunkért, hanem másokért is éljünk, alkossunk. .. Moldvay Győző WÆ Mit bizonyít a bizonyítvány? , Világszerte vita folyik a bizonyítvány körül. Pedagógus sok egymás között, szülők és pedagógusok nyilvánosan ''agy nem nyilvánosan vitatkoznak, érvelnek és ellenérveinek. A gyerek hazahozta a bizonyítványt. Félve, óvatosan lépett be az ajtón és arra tippelt magában, hogy ki van itthon? A papa, vagy a mama? Nem volt szerencséje! Mindketten otthon voltak. — Mutasd csak a bizonyítványodat! Még le sem vetette a kabátját, máris eleget tett az ellenállhatatlan kívánságnak. — Micsoda? Matekból kettest adott neked az a nő? Nincs egy hónapja, hogy azt mondta a szülői értekezleten, hogy négyesre sikerült a dolgozatod! — Igen, anyu, de... — Semmi de! Egy négyes dolgozat után nem lehet kettest adni! — És a rajz? Megőrül az ember! Tessék! Oroszból négyes. Nem te mondtad, hogy a hármas után kétszer egymás után ötösre feleltél? A gyerek elpityeredik. — Hidd el, anyu, én nem tudom, miért nem csíp engem az Emma néni! A papa eddig bölcsen hallgatott, de most közbeszól: — Majd végére járok én ennek a bizonyítványügynek ! Mert ha oroszból négyes, akkor ugyebár, mit ér a két ötös felelet az ellenőrzőben? Ezt majd személyesen az igazgatótól bátorkodom megkérdezni... Ilyen jelenetek ezekben a napokban száz, meg száz esetben megismétlődnek. A gyerek csalódott, a szülő még jobbat várt, a bizonyítvány meg olyan, amilyen. Amióta csak bizonyítványt állítanak ki az iskolákban, ez mindig így volt, így van, és így is lesz. A fő probléma azonban mégsem ez! A komoly pedagógiai viták nem is erről folynak, hanem a tanuló lényegi megítéléséről, pontosabban a raegítélhetőségéről, amelyet természetesen a „bizonyítvány” fejez ki. Vajon két dolgozat és két, három így, vagy úgy sikerült felelet alapján bizonyosan, és felelősséggel meg lehet-e mondani, hogy a gyerek hármasra, vagy ötösre tudja-e az anyagot? Sajnos, sok, nagyon sok a buktató, a kérdőjel, az úgynevezett mellékkörülmény. A tanulónak feleléskor fájt a foga, előző órán valamiért kikapott az osztályfőnöktől, vágj' otthon reggel a szülők között veszekedés volt, esetleg rosszul aludt előző éjjel, de tegyük fel, hogy éppen erre az órára valóban nem készült, és szerencsétlenségére pont most hívták-ki felelni. — Szerencse! — A jó felelet tehát szerencse dolga? A bizonyítvány, a vizsga is? — Ki az a merész vitatkozó, aki a jelen viszonyaink és pedagógiai gyakorlatunk alapján egyértelműen azt állítaná, hogy nem! — Akkor hát nem kell bizonyítvány? — Kell! — Vizsgákra sincs szükség? — De igen! — Hol keressük akkor a megnyugtató választ? Mikor lesz hű tükör a bizonyítvány? Sokunk szerint akkor, ha egy-egy érdemjegy mögött nem két, három számonkérŐ féléiét lesz csupán! Hanem' a tanuló tárgyilagosan megítélt, tényleges tudása és felkészültsége. Ez pedig még a feleltetógépek korában sem könnyen elérhető célkitűzés... Szalay István Ursitz József: ló szerencsét, bányászok! 10. A harmincas években az Amália-akna után megszűnt az Albert és a Raul-akna is. Ezzel az etesi völgy nagy bányái befejezték tevékenységüket. Elnémultak az aknák, elhallgatott a munkára hívó sziréna hangja. A szénmedence peremén készültek ugyan bányák, de mindenki tudta, hogy ezek már az itteni bányászatnak inkább a végét jelentik. Rövid életű bányácskák ezek. Itt találkoztak a megszűnt, korábbi nagyobb bányák dolgozói is. Azonban nem volt nekik mindegy, hogy helyben laknak-e, vagy naponta nyolc-tíz kilométert kell gyalogolniuk a lakás és a munkahely között. Főként az idősebb és a rokkant bányászok kerültek nehéz helyzetbe. Az új munkahelyen nehezen szoktak össze a régebbi és az új bányászok. Az előítéletek és a magukkal hozott szokások nehezítették az egységes magatartás kialakítását. Szították az ellentéteket azok az emberek is, akik egy korábbi, magasabb műszaki beosztásból most alacsonyabb beosztásba kerültek. Gyakran hallatszott tőlük a megjegyzés: bezzeg nálunk, bezzeg a ml időnkben, bezzeg a mi, bányánkban, bezzeg amikor mi még ... ! Az ilyen változás is további nehézséget okozott a bányászoknak. Igaz, a lakótelepek. a kolóniák nem sokban különböztek egymástól, mind a lakások mind az egyéb helyiségek szinte azonos nagyságúak és elhelyezésűek voltak minden kolónián. Volt azonban mégis nehézség az új lakóhelyre költözésnél. A régin, a már megszokott telepen kialakult a bányászoknak egy sajátos életmódja. Talán azért, mert az életük egy jó részét a föld alatt, napfény nélkül töltötték, a bányászok nagyon szerették a természetet. Mindegyikük, ha tehette, legalább két-há- rom gyümölcsfát ültetett. Rózsákat, virágokat nevelt, olykor a lakás előtt alakított ki keskeny virágos kertet, a lakás mögött pedig ólat eszká- bált széldeszkából, hulladékfából. Aprójószágot, baromfit tartott. Ezzel nemcsak anyagilag segített a családján, de örömét lelte az ilyen elfoglaltságban a bánya nehéz munkája után. Az a gondo’at, hogy erről a kedvteléséről az új telepen le kell mondania, nagyon sok bányászt késztetett arra, hogy a régi kolónián maradjon. Nem sokat tettek a bányák vezetői azért, hogy az új körülmények között jól érezzék magukat az új dolgozók, gyorsan összeszokjanak régebbi társaikkal, örültek is annak, ha a bányászok között nem alakult ki nagy barátság. Ügy gondolták, így köny- nyebb olyan emberekre találniuk, akik szívesen hallgatnak rájuk, elmondják nekik, mi történik a bányában, kik, miről beszélgetnek, kik. mire készülnek. Ez a légkör azért alakulhatott ki, mert már közeledett a II. világháború. a szele már érződött. Jenő-akna közigazgatásilag Karancskeszihez tartozott. Itt a bányászkodás már a húszas években megkezdődött A jelentőségét a második világháború tovább fokozta. Villamosvasút épült, és így szállították a szenet a baglyasi rakodóra. Az üzem bányáiban együtt dolgoztak Etestől Litkéig valamennyi telep és község lakói. Gyakran előfordult, hogy az uzsonnát egymástól elfordulva etSárban, vízben dolgoztak a Jenő-aknában, sokszor levegő nélkül. Hogy a termelés növekedjék, azt 12 órás műszakokkal préselték ki a bányászokból. Az egyetlen korszerű eszköz a bányában a rázócsuzda volt. Nem csoda, ha a hangulat eléggé feszültté vált a bányászok között. A helybeli csendőrőrs járőrei ezért csaknem minden éjjel megjelentek a műszakyáltás- nál. Amikor már az üzemvezetőség sem tudott ígérgetni többet, a nehéz helyzetet közölte a katonai parancsnokig uk a. Jbifaj/iszofc küld ték meg a csapat tagjai. Nem azért tették ezt, mert haragudtak egymásra, vagy azért, mintha attól tartottak volna, hogy meg kell osztaniuk az elemózsiájukat másokkal. Az ok egészen más volt. Sokuknak csak két-három sült krumpli lapult a kendőjében. Mások marékkai ették ki a kenyeres kendőből a szét- mállott, csupasz árpakenyeret. Ezt restellték egymás előtt, ezért fordultak el egymástól evés közben, pedig hogy így kellett uzsonnázniuk, csak ennyi étel jutott nekik, erről ők tehettek a legkevésbé. Sággal. így történt meg, hogy Nádasdi alezredes, a salgótarjáni parancsnokság vezetője üzent a bánya főmérnökének, személyesen megy ki Jenő-aknára. — Tömeggel azonban nem tárgyalok — hangzott az üzenet egyik része. — Állítsanak össze egy küldöttséget és azok közöljék a mondanivalójukat. A bányászok helységenként egy személyt választottak be a küldöttségbe maguk közül A panaszukat nem kellett sokáig fogalmazgatniuk, nagyon röviden így hangzott: nincs zsír, nincs hús, nincs s«THS na, a kenyér ehet, tien. A főmérnök még megtoldotta a bányászok panaszát azzal, hogy kevés a szappan is és az egyéb tisztítószer. 1943. tavaszán jártunk, amikor megérkezett a katonai parancsnok. A segédtisztje állította sorba a 12 tagú küldöttséget. Az aiezreoes hátratett kézzel, szétvetett- lábbal állott meg velük szemben. — Szóval maguk a bányászok küldöttei? — kérdezte gúnyos, éles hangon. — Ezek szerint maguk a legokosao- bak a bányászok közül. Közölhetem, hogy a panaszukat elolvastam. A válaszom eny- nyi: láttak már maguk olyan ökröt, amelyik szalonnát eszik? ügye nem? És mégis milyen erős. Ebből is kiderül, hogy az erőhöz nem kell a sza.onna. Panaszkodnak a kenyérre. Csodálkozom rajta, hogy még nem hallották a fehér búzalisztből sült kenyér milyen egészségtelen és mennyire nem tápláló. Ezért jó az árpakenyér. Húst ennének? Erre már akkor is gondoltam, mielőtt elindul a n volna. Szerencséjük van. Ut közben, a tarjáni hegyen láttam egy egész birkanyáat, szóltam is' nekik, hogy jöjjenek ide magukhoz Ha ideérnek, lesz húsuk elegendő Aztán itt van még a szappan. Tudják mi az a kacsasrnn- pan? Van belőle elég a patakban. Szép, laposra mosott kövek. Azok sokáig fognak tartani. Értették?! Na^át! Mit gondolnak maguk? Eszükbe jut valami és akkor aztán azonnal deoutáció, meg kívánságlista? Nincs 1919 és nem is lesz többé legyeznék meg, s akinek ez nem tetszik, azt bevonultatom. Oszolj ! A csendőrök lassú léptekkel megindultak a bányászok felé. , £Folytatjuk) i
