Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-24 / 20. szám

*

Ady,

a tévészerző

Ám azt gyanítom, hogyha Ady Endrét, mint tévészerzőt akarta volna az ünnepségsorozat kellős közepén a magyar televízió fel- és bemutatni, a költőnek óriást, mint novellistát, interpretálni, nem tett volna jó szolgálatot sem az emlékezésnek, sem Ady szellemi hagyatéka méltó ápolásának. Pontosabban fogalmazva: nemcsak ' gyanítom, de meg is vagyok győződve arról, hogy Ady Endre nem novellái miatt lett a huszadik század fia, a nagy költőelődök méltó utóda és az őt követők mindig élő őse. Fekete Sándor és Kazimir Károly — az utóbbi rendezte különben nagy lelkesedéssel, alázattal és fölényes biztonsággal — mindent megpróbáltak, hogy e novellákban ott rejlő kétségtelen értékekből maradandót alkossanak. Hogy meggyőzzék a nézőt, Ady Endre novellistának is nagy volt !

Nem sikerülhetett a bizonyítás, egyszerűen azért, mert Ady Endre lehetett jó tárcaíró is, mint ahogyan az is volt, de költészete mellett prózája — már ami a novellákat illeti — szerény, de kedves ibolya csak egy mammutfenyő tövében. Nemes és tisztes szándék volt a novellista Adyt megkísérelni a költő Ady magaslatára emelni, vagy legalábbis megpróbálni emelni, ám eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak bizonyult. Nem is csak azért, mert Kozák András Ady Endréje nem vágott egybe a bennünk élő Ady- képpgl, mert végtére is a tipikus fényképen kívül majd mindenkiben más és más Ady él, s még csak azért sem egymagában — de ezért már igen —, mert Kozák András fáradt játéka és Harsányi Gábor ugyancsak erőltetett vitalitása mesterkéltté tette a jelenetek sorát. Hanem elsősorban azért, mert ezek a novellák egy- egy röpke, villanásnyi gondolatra épülnek, s ezekből a röpke villanásokból, az ellibbenő ötletekből a novellista Ady éppen úgy nem tudott igazán művészi valóságot varázsolni, mint ahogyan ez nem sikerülhetett

Ci Vmiisss

iáiéi, janiiá) 21., kedd

keretében — mert valóban második otthonunk lett az SZTK — sok villámtréfában, kis jelenetben kaptunk kórképet magunkról. Csak laboratórium, górcső, sztetoszkóp helyett kamerák vizsgáltak meg bennünket, és ha betegnek nem is, de olykorolykor rafináltnak igenis találtak bennünket. Az elvillanó képek és mondatok között akadt egynéhány olyan jelenet, amely a kabarétréfák köréből nem volt rest kissé mélyebbre — vagy magasabbra? — is szállni a szatíra világában, ám ezt sem kiabálóan, erőlködve, vagy komolykodón politizá- lóan tette. Az egész egyórás műsornak megvolt a maga kellemes és kedves ökonómiája.

Illetőleg meg lett volna,

ha...

Ha nincs — nem tudom kinek a jóvoltából — műfaji keveredés. Aki egy kicsit később kapcsolta be a tévét, minden bizonnyal azt hihette volna, hogy a Hét, vagy a Tv-híradó számára nyilatkozik az illetékes SZTK-ve- zető és a vidám est summá- zatát is bátran elhagyhatták volna a szerzők is, a rendező is. A riportázs, ebben az interjúformában, úgy illett az egyórás vidám műsorba, mint habcsók közé a füstölt szalonna. Külön-külön esküdni lehet rájuk, de együtt... ?

Gyurkó Géza

Ma sem ült el a vita: sok volt-e, avagy éppen ennyi kellett? Ma sem ült el a vita: jobban megszerettettük-e Adyf az olvasó és tévéző nézővel, avagy éppen ellenkezőleg, az országos és egy éven át tartó ünnepségsorozat, amelyből minden és mindenki kivette a részét, nem okozott-e inkább valamiféle csömört, telítettséget, sőt ellenszenvet századunk e költőóriásával szemben? Még véletlenül sem akarok belebonyolódni e lassan elülő vitába, különösen nem az emlékezés esztendejének ünnepségsorozatai után. Csupán annyit kockáztatok meg; ha

sem az adaptálónak, sem a rendezőnek, de még bizony a színésznek sem.

Második otthonunk: az SZTK

Tizenhat szerző, megszámlálhatatlan színész és egy ötJelenet a Kazimir Károly rendezte Ady-novellákból.

Második otthonunk: az SZTK. S az otthon két „lakója”: Horesnyi László és Bodrogi Gyula.

— ön ezt olvasta valahol? — kérdezte a híradós.

— Dehogy. Csak úgy, a magam esze után mentem.

— Nehéz elhinni. Bár, ahogy így elhallgatom, az az érzésem, hogy minderre magamtól is rájöhettem volna.

— Akárki rájöhetett volna, aki, mint jómagam, túlzsúfolt villamoson közlekedik, egyszoba-alkovos lakásban lakik, ahová a szomszédoknak nemcsak a veszekedésük, hanem minden szussza- násuk áthallatszik... A munkahelyemen jobban kifárasztanak a személyi intrikák, mint maga a munka, mert ott is, mint mindenütt, többen vagyunk a kelleténél ... Hogy a magam példájánál maradjak, becslésem szerint három hete nem voltam egy percig sem egyedül. És tudja, mikor láttam utoljára mókust? Nyolc évvel ezelőtt, egy pénteki napon, déligénnyel, művészettel, Ady szellemiségéhez hűen tolmácsolják Ady Endre költészetét és e költészetben Ady politikumát, aligha merül fel a kérdés, sok-e vagy kevés volt Ady Endre ünneplése.

let. Ami jó. így aztán Pa- lásthy György értő rendezésében, a jó és aktuális ötlet

(Befejező rész)

— Nem tesz semmit — nyugtatta meg a filmhíradós. — Legföljebb kissé kurtábbra fogjuk az országgyűlés ma délelőtti ülését... Ön szerint tehát, ha jól értettem, a halállal még elég jól ki lehetne jönni.

— Mindenesetre jobban,

mint embertársainkkal — folytatta Mecseri, — mert szerintem ők azok, akik amúgy- is rövidre szabott ittlétünket elviselhetetlenné teszik.

Nem elég, hogy sokan vagyunk, tehát nyomasztó helyszűkében szenvedünk, ráadásul még pokollá is tesszük az életünket, mert ahelyett, hogy segítenénk, csak zavarjuk, gáncsoljuk, bosszantjuk egymást. Szerény nézetem szerint kizárólag mi tehetünk róla, hogy életünk nem boldog, hanem boldogtalan, olykor már teljességgel elviselhetetlen.

ÖRKets/'f rsri/Á/v :

MECSERI

* M r

mevvwJT

%

m

Szakonyi Károly novellái akár kis rádiódrámák is lehetnének, mert az emberi sorsoknak olyan sűrített változatait állítják olvasó és hallgató elé, hogy embertársaink boldogságában és tragédiájában egyéni életünk egy-egy átélt vagy kikerült pillanatait élhetjük át. Az élet derűs és szomorú helyzetek ezreit dobja elénk, s a kérdés mindig az, hogy mennyire képes az ember ezekkel az életén kívüli történetekkel, tévelygő és utat vesztett hősökkel együtt érezni. Egy viharzó szerelem láttán az egyik ember értetlenül felvonja a vállát, a másik részvéttel szemléli a környezetében élőknek ezt az értelmetlen vergődését.

A Szállóvendég szereplői közül Lili, a szőke fiatalasszony hősnek is mondható, hiszen szerelmükért vállalja a bújkálást, a napról napra történő hazudozást és kétszínűséget, utóbb a halált, mert áldozatává vált ennek a viharzó viszonynak, amit a tavasz ébredésén kívül semmi sem indokolhat józanul és ésszerűen. Ez a két fiatal egy boldog éjszakát keres, amit a fővárostól távol eső kis faluban vél megtalálni. Igaz, a ház nem az, amit szeretett volna: „vaskos gerendákra

gondolt, kemencére, báránybőrrel leterített dikóra. Azt hitte, a kemence meleg lesz, petróleumlámpát gyújtanak Lilivel, sült húst esznek, s lesz egy cserépkorsó is, amiből töltögetik a vörösbort..

A menekülésnek ebben a formájában nem is a tisztes falusi házaspár, szállóvendéget fogadó aggodalmaskodó jelenléte a fontos, hanem éppen az, ami nincs, az elmaradt pásztoróra. Az más kérdés, hogy morálisan igazolható-e ez a viszony, hiszen a férj és a fiatal feleség házaséletét a felületeken nem zavarja semmi, és hogy meddig viselhető el a hazugság. Csak ideig-óráig, mert meg nem történt esetek is megtörténtekké válnak akkor, ha

előtt háromnegyed tízkor! És azt hiszem, a kedves mozinézők helyzete se jobb az enyémnél.

— Milyen igaza van! — kiáltott a híradós. — De hogy lehetne ezen változtatni? Hívjuk föl rá a kormány figyelmét?

— Az nem ér semmit — mondta Mecseri. — Tudniillik, a miniszterek is sokan vannak, és egymást akadályozzák az intézkedésben.

— Forduljunk inkább egy nemzetközi szervhez?

— Az még reménytelenebb — mondta Mecseri —, hiszen nemcsak az emberek, hanem a nemzetek is sokan vannak, és inkább háborúskodnak, hogysem békében élnének egymás mellett. Csak radikális beavatkozással lehet az életünkön segíteni.

— Ismeri a megoldást, Mecseri úr?

— Aligha. Legföljebb egy szerény javaslattal tudok szolgálni.

— Kérem, közölje a megoldást a filmhíradó nézőivel.

— Csak attól félek, máris többet beszéltem a kelleténél.

— Ami fontos, az sohase sok. Majd lecsípek valamit a Davis Kupa-döntőből. Mondja el, hogy lehetne az embereket megváltoztatni!

— Szerény elgondolásom szerint nem másokon, hanem magunkon kellene változtatni, jobban mondva a másokról alkotott nézeteinken. Miért kell abból a megítélésből kiindulni, hogy mindenki önző, hazudozó, nemtörődöm, közönyös?

— De hát a huszadik századot az elidegenedés korának kiáltották ki az összes filozófusok. Tévedtek volna, Mecseri úr?

— ta ezt ne» tévedésnek,

a tudat átéli annak lehetőségét. ^

Az adaptáló-rendező — Solymosi Ottó —, a szereplők, megértve az író szándékát, hitelesen ábrázolták ezt az egyébként mindennapi történetet. A falusi ház gics- csei, a barna mintás ágyterítő, a csipkebetétes díszpárna, a szürke márványtetejű éjjeliszekrények, a falitükör, a tonettszékek, a falu márciusi hangulata, az égő avarhalmok füstje csak kísérői lettek volna egy boldog és önfeledt éjszakának, ha a boldogtalan fiatalasszony nem választotta volna a menekülésnek egy másik formáját, a halált. Fények és árnyak vibrálnak ebben a gonddal, szinte mérnöki pontossággal szerkesztett drámában. A rikkancs hangja, az öreg Pálmai bölcsessége, a permetezéshez készülődő Mihalik az élet tiszta és derűs oldalát mutatják meg. A magára maradt férj és barát, Gyula, Rábai hazatérése, az éjszakai utazás, az üres vasúti kocsik, a csattogó vonat, a nyíló és csapódó ajtók, a reménytelen hívószó, „hol vagy, Lili? hol bújkálsz? gyere elő, mit csináltál? — az életnek egy másik törésvonalát érzékeltették.

A rádiójáték ismét igazolása volt annak, hogy ameny- nyire a regények és színpadi drámák nem alkalmasak rádiós át- és feldolgozásokra, épp a sokágú és bonyolult eseménysor és fejlődő jellemek miatt, a jól szerkesztett novellák és elbeszélések szinte kínálják magukat mikrofonközeibe. mert az élet szövevényéből csak egy pillanatot ragadnak ki, amely azonban alkalmas az egész felismeréséhez.

Lékai Ottó tanulmányában, A Rádiószínház gondjairól (RTV Szemle 77/3) a rádiónak ezt a közismert és népszerű intézményét mutatja be.

Mi az új a Rádiószínházban?

A Világszínházban tervezett 200 mű bemutatása közhanem alapvető baklövésnek tartom. Ez a század nem a közöny százada, hanem épp ellenkezőleg, a teljes bizalomé.

— Merész állítás, Mecseri úr. Be is tudná bizonyítani?

— Be bizony.

— Nem tart soká?

— Semeddig se tart, mert a tények beszélnek helyettem, s e tényeket a kedves mozinézők is ismerik. Mint ahogy egykor az isteni gondviselésben, úgy hisznek ma egymásban az emberek. A beteg az orvosában, a levélíró a levél kézbesítőjében, aki virslit eszik, a hentesipar megbízhatóságában, aki pedig a metró mozgólépcsőjére lép, vakon bízik a lépcső építőiben. De nézze csak! Ott az a busz! Legalább ötven utasa van, aki az életét a sofőr kezébe tette. Hát még, aki Prágába, vagy éppenséggel az űrbe repül, az bizony nem a nemtörődömségnek, hanem a bizalomnak valóságos piramisára lép föl!

— Mecseri úr! Ez olyan szépen hangzik, hogy el se tudom hinni.

— Miért nem? ön talán megszagolja a virslit, mielőtt megeszi ?

— Nem szoktam megszagolni.

— Na látja. Én sem! Mert mindenben, amit megeszünk, megiszunk, vásárolunk, fölhasználunk, százak, sőt néha ezrek jószándékát kapjuk kézhez. A világ minden országúján minden autó abban a biztos tudatban száguld az úttest jobb oldalán, hogy valamely szembejövő kocsi szintén a jobb oldalon halad. Hát mi más ez, ha nem a bizalom jele?

— Meg vagyok rendülve, Mecseri úr.., Én eat most

művelődési feladat. Ebben á

sorozatban a szerkesztők válogatni kényszerülnek, mert a már korábban elkészült felvételek is bekapcsolhatók a drámatörténet egy-egy korszakába. „De számba véve az archívanyagot, egyre nagyobbaknak bizonyultak a nehézségek. Hogy a két, két és fél évtized termése magán viseli az ötletszerűség jegyeit, az természetes... Az idő is megtette a magáét: több értékes, régi felvétel bizonyult használhatatlannak”. Gond az is, hogy ezek az adások eljutnak-e valóban azokhoz, akiknek szánják. „Tudjuk, hogy egy hat-tíz, egyenként száz perces, vagy még hosz- szabb darabból álló ciklus úgy nyomul be a műsorba, mint egy mammutcsorda, amely mindent legázol. De erre még az sem szolgál mentségül, hogy a maróműtök: Shakespeare, Molière,

Ibsen, Gorkij...?"

Kérdéses a Zsebrádiószfn- ház darabjainak fogadtatása. A rövidség önmagában még nem jelent korszerűséget. 10 —20—30 percben olyan drámát adni, amelynek gondolati és érzelmi töltése és hatása is van, semmivel sem köny- nyebb írói feladat, mint terjedelmesebb darabot írni.” Szóba jöhetnének a fordítások és átvételek, csakhogy a rövid történet megköveteli a jól ismert környezetet. A hazai hallgató magyarázat, előkészítés nélkül is megérti a drámai konfliktust. Más a helyzet az idegenből átvett kishangjátékokkal. Megoldatlan a rádiós miniatűrök elljjjriyezése a műsorszerkezetben. A 3. műsor viszonylag szélcsendes hely, publicitása meg sem közelíti a főadó népszerűségét és hallgatottságát.

Mindez természetesen gondja a hallgatóknak is, mert a művelődni vágyó ember a hét előre meghatározott napján és órájában szívesen ül be 50—00 percre a Rádiószínház hatalmas nézőterébe.

Ebergényi Tibor

hallom először életemben ! ön tehát tiszteli-becsüli az embereket, megbízik bennük, és jól érzi magát a társaságukban?

— Azt nem mondanám. Sőt, inkább ki nem állhatom őket. Nézzen csak körül! Még csak egy pár perce beszélgetünk, de máris százan vesznek körül, bámészkodnak, mutogatnak, gúnyos megjegyzéseket tesznek, nem is beszélve a szomszédomról, akinek rádiója teljes hangerővel bömböl .. Ilyenkor, bár nem vagyok vérengző hajlamú, a legszívesebben kiirtanám az emberiséget

— Úgy látom, Mecseri úr, az ön nézetei nem egyértelműek.

— Sajnos nem. A világ bajain nem lehet varázsütéssel

segíteni.

— Hanem hogyan?

— Szerény véleményem szerint gyakrabban kellene Filmművészeti Heteket rendezni.

— Igazán? És az segítene a világ gondján-baján?

— Egész biztosan. Mert hogy én például szóhoz jutottam, és életemben először nyilatkozhattam, azt ennek az eseménynek köszönhetem. De hányán lehetnek meg ilyen rossz alvók, akik, ha íölriadnak, csak néznek a sötétbe, mert senki se kíváncsi a véleményükre? Ez pedig, szerény véleményem szerint, nem helyes.

Körülnézett. A bámész népség már lélegzetvisszafojtva figyelt, a íilmhlradós is némán, lenyűgözve várta a folytatást. De ő már elálmoso- dott. Ásított egyet, s odaintett, hogy nincs több mondanivalója, aztán füléig húzva a paxüaat elaludt

u

v