Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-21 / 18. szám
Zsebpénz Francia film Ahol a könyviáros házhoz megy Kísérlet Hatvanban Francois Truffaut, a film rendezője legszívesebben állampolgárokként szavazati joggal ruházta fel a sihedere- ket, a tizenéveseket, mert akkor saját képviselőik ülnének a parlamentben és nem engednék meg azokat a jogtalanságokat, amelyeket ezek a fiatalok a felnőttektől elszenvednek. Szerinte — és ebben igaza van — a gyerekek egy nagy kupacban élnek, kavarognak, tágra nyitott szemmel figyelnek a világra, lehetőleg mindenben utánozzák a felnőtteket és egymást. Izgatja őket az, ami belül magukban történik, de az is, ami másokból kiolvasható. A jelenségeket nem mindig fogják meg gyökerüknél, mert hiányzik belőlük a tapasztalat, hogy a dolgokat elrendezzék, úgy tegyék a .helyükre, hogy abból rend is származzék. Elviselik — ki, hogyan — a szülők irányítását, de mindig készen állnak egy kis fellázadásra. Es ez a lázadás nem feltétlen a bűn elkövetésének szenvedélyéből származik, inkább visszahatás mindarra, amit a szülőktől kapnak „nevelésben” és természetben. Sylvie például rendesen és simán nevelt kislány, apja rendőrtiszt, a kisváros tekintélye a maga módján, de mert nem értik meg a szülei. hogy ő a neki tetsző kézitáskával akar menni a vasárnapi ebédre az étterembe, fellázad. Amikor otthon hagyják, a maga eredeti módján csinál botrányt, talán azért is, hogy ne csak botrány legyen az ügyből, hanem a közösség is megmozduljon az „éhség” miatt. És a rendező elhiteti velünk, hogy minden gyerek „eredeti” egyéniség és jellem, csak észre kell venni mindezt. Érdemes felfigyelni rá, mekkora hangsúlyt kap Truffaut-nál a felnőttek ilyen vagy amolyan fogyatékossága. Leginkább az érzéketlenségüket rója fel, azt a közömbösséget, ahogyan a gyerekeket lekezelik. Együttérző és beleérzéséről tanúskodó színes képsorok bizonyítják, mennyire szépnek, igaznak és tisztának tartja azt az érzelmi vagyont, amivel csak ezek a kamaszok rendelkeznek. Patrick szeme óriásira nyílik, amikor az iskolatársa anyjának testi közelébe juthat — a szemével. Visz is neki a forró szerelmet megváltó rózsacsokrot porosban, s mekkora a csodálkozása, amikor ezt a kedvességet és ezt a vallomást Patrick apjának tulajdonítja a bájos fiatalasszony. Persze, mindez csak azért történhet így meg, mert a felnőttek megszokások rabjai, a fiatal patikári- usné el sem tudja képzelni egy szerelmes kamasz álmodozását. Truffaut nem kíméli a felnőtteken kívül azt a kisvár rost sem, ahol forgat. A sa- létromos falak, az olcsóság, a kisszerűségek minden képén mondanivalóvá lépnek elő, mintha azt akarná kérdezni tőlünk: ezek a gyerekek ilyen szülők „birtokában”, ilyen salétromszágú környezetben hogyan vegyék észre az élet legszebb és legtiszteletreméltóbb jelenségeit, testük érzéseit és lelkűk vágyait hogyan éljék át romlatlanul, „ha ez van?” A Szerelem rabja című új szovjet alkotás ízig-vérig rendezői, ha úgy tetszik művészfilm. Még mielőtt szisszente- ne az olvasó, sietve megismétlem, nem „művész”, hanem művészfilm. Vagyis abból a fajtából való, amely nemcsak a kritikusok, de a közönség elismerésére is számíthat! Végy egy izgálmas, fordulatos sztorit, fűszerezd soksok apró ötlettel, öntsd le humorral... Valahogy így szokott kezdődni a „jó mozi” receptje. Nos, aki csak ennyit keres a fiatal színész-rendező Mihalkov alkotásában már az sem csalódik. A gyönyörű Olga, — a némafilmek ünnepelt sztárja, — romantikus séták és beszélgetések során beleszeret a vonzó külsejű operatőrbe, és így belekeveredik annak „titokzatos ügyeibe” is. A férfi még Olga segítségével sem tudja sokáig félrevezetni üldözőit. Szerelmük beteljesedését halált hozó golyók akadályozzák meg, ám a gyilkosok is meglakolnak... Szerelem, halál, kaland ... a három kulcsszóval még szinte csak vázoltuk e rémek produkciót. Mihalkov filmjének cselekménye ugyanis 1918—19. sorsdöntő óráiban játszódik, akkor, amikor Oroszország népe élethalálharcot vív a múlt képviselőivel. A „melyik oldalra állni” kérdése természetesen a még megszállatlan területen forgató stábot is eléri. Igaz, jó darabig „csak” A film nem is igyekszik drámai végkifejletet hozni, nem is bünteti meg a kis tolvajt, akit végül is a rendőrség ment meg anyjának és nagyanyjának kegyetlen gondoskodásától. Patrick és Martine szemérmes nyári csókja, azzal a félig befejezett öleléssel úgy tesz pontot a kamaszokról valló mese végére, hogy közben a veszélyeket is őrizzük magunkban, azoknak a veszélyeknek az emlékét, amiket a gyerekek a szüleik miatt olykor rosszul vészelnek át. Maurice Jaubert hangulatos zenéje és Pierre-William Glen jó operatőri munkája sem tudja idillévé enyhíteni azt a szándékot, amely a filmből szemérmesen kiált ránk, felnőttekre. Farkas András művészetük válságaként érzékelik. (A hagyományos szirupos álomvilággal, a filmkockákon is megküzd a valóság). Ám az operatőr dokumentumfelvételei, amelyek leleplezik a gyilkos fehérterrort, valamennyiüket kizökkenti régi szerepükből. Elsősorban persze Olgát, aki sodródó passzív személyiségbő! fokozatosan, dönteni kész, és dönteni tudó emberré válikS ez már — a polgárháború valósághű korrajza mellett — egy újabb rétege a filmnek. Mihalkovot kritikusai elsősorban magabiztos rendezői tudásáért dicsérik, méltán. A nézőt elbűvöli az érzelmesség, a pátosz és a romantika határán egyensúlyozó mesterfogásaival. A kiváló színészek — Jelena Szolovej, Rogyion Nahapetov és Oleg Baszilas- vili — tökéletesen valósítják meg elképzeléseit. Vitázni legfeljebb a film végével lehet Az utolsó negyedórában több helyen is kínálkozik a befsjzés, s talán nem a legszerencsésebben választott akkor, amikor a bolsevikké kikiáltott Olgát, egy sárga robogó villamoson a ködben, — szentimentális ködben „tünteti el”. Ez az el nem csattant csattanó azonban nem kérdőjelezi meg a végső értékelést. Remek új szovjet filmet láthattunk. Németi Zsuzsa F elemás igyekezet Az ismert „szeszrendelet” — némileg elterelte az „ivó- forgalmat”, s ennek következtében, mint tapasztalható, a korábbinál jóval többen kanyarodnak az élelmiszerboltok felé. Ezekben az üzletekben ugyanis mód van a korlátozások áthidalására, kellően fel lehet „tankolni”, hosszabb távlatokra is gondoskodhat az „érdeklődő" mindennapi Italának utánpótlásáról. Talán soha nem tartottak annyi rövid italt, kiváltképpen pedig pálinkát az élelmiszerüzletekben, mint éppen mostanában! Néhol — mint például az egri, Cse- bokszári-lakótelepi nagy ABC-áruházban — annyi van belőlük, hogy már a polcokon sem férnek az üvegek. Ezért, az üzlet több helyén is, csak úgy, ládás- tál, rekeszestől kínálják boldognak-boldogtalannak. A szeszdömpinget, egyszerűen nem lehet észrevétlenül hagyni: akarván, akaratlan belebotlik a vásárló, belenyúl a ládákba az is, akinek talán eszébe sem volt fél liter pálinkát vásárolni. Mert, hogy úgy mond: biztos, ami biztos! Csak az nem biztos, hogy aztán azt a fél litert — féldecikre, napokra osztja a jámbor fogyasztó. (—ni) Simon Ferenc szobrai a Hatvani Galériában Vasárnap délelőtt fél 12- kor nyílik meg a Hatvani Galéria idei első tárlata, amelyen"Simon Ferenc szolnoki szobrászművész műveiben gyönyörködhetnek a látogatók. A szomszédos megye jeles alkotója nem ismeretlen a hatvani közönség előtt, hiszen az első portrébiennálén két szép alkotással szerepelt, s ezek közül az egyiket, Bartók Béla diófából . faragott portréját, megvásárolta a Magyar Nemzeti Galéria. Simon Ferenc kiállítását egri művészkollégája, Király Róbert nyitja meg. Lukács Éva Bartók zongoraműveiből játszik. Valaha volt — általában valamelyik szertárban helyezték el — az üvegajtós, jól zárható szekrényt, s ide zsúfolták be a köteteket. A gyerekek heti egy-két alkalommal besereglettek, s a pedagógus ezt vagy azt a művet ajánlotta nekik. Nos, ez a jó másfél évtized előtti gyakorlat még ma is sok oktatási intézményben dívik, azaz a nevelés során nagyszerűen hasznosítható szellemi tőke lényegében parlagon hever. Hatvanban se rózsásabb a helyzet. Erről beszél, ezt bizonyítja tényekkel Fazekas Zsigmondné, a Zagyva parti város bibliotékájának vezetőhelyettese. A kazánháztó! a szabadpolcig — Az I-es számú Általános Iskolában a napközis terembe, a II-esben a gyakorlati foglalkozások színhelyére, a III-asban egy kazánházi fülkébe, a IV-esben a pincébe került a könyvtár. Ezek megdöbbentő, de hiteles adatok, valódiságukról bárki meggyőződhet. A szabadpolcos jelleg mindenütt csak vágyálom. Gondok sajnos még emellett is bőven akadnak. Az anyag rendezetlen, feltáratlan, hiányoznak az eligazodást megkönnyítő katalógusok. Az állomány egy része elavult és színvonalat- lan. Gondolok itt elsősorban a „csíkos” és „pöttyös” regények jelentős hányadára. Túlteng a szórakoztató, az ifjúsági alkotás, s igen kevés az oktatás során kamatoztatható kiadvány. Alig találni lexikonokat, szótárakat, pedig az ifjúságot meg kell tanítani ezek használatára, mert csak így ismerhetik meg a kutatás, a felfedezés örömét, így önállósodhat gondolkodásuk. A tanárok ma már nem mondhatnak le az önképzésről. Haladniuk kell a korral, a tudományok fejlődése megkérdőjelezi a régi adatokat. Igenám, de a keresett tanulmányok helyett csak túlhaladt szemléletű müvekre bukkanhatnak. Tegyük hozzá: a legtöbbet a diákok vesztenek. Nem vehetnek részt olyan irodalom, történelem, földrajzi és biológiai órákon, ahol egy-egy kérdést egyénileg dolgoznak fel, s maguk válogatják össze a témákkal kapcsolatos irodalmat. Ez ma már nem igény, hanem egyértelmű követelmény. A mostoha tárgyi adottságok azonban minden életképes kezdeményezés elé gátat emelnek. Hozzáértés és pénz Ezek után érthető, hogy országosan és helyileg is mérlegelték a kilábolás lehetőségeit. Ezek közül egyik az a kísérlet, amely január elsejétől indult Hatvanban. A részletek figyelemre méltóak, s úgy tűnik: kiutat is jelentenek. — Ellátási központtá válunk, s módszertani segítséget nyújtunk a négy általános és az egy kisegítő iskolának. Eddig a beszerzés nem egységes, nem átgondolt elvek szerint történt. A Könyvtárellátó Vállalat megküldte mindenhová az ajánló jegyzéket és a megrendelőt, s ki-ki tetszésének megfelelően döntött. Mi felvettünk egy szakembert, aki kizárólag ezzel a feladattal törődik majd. Először feltérképezi, átszűri, selejtezi az anyagot, elkészíti a katalógusokat, s utána tanácsokat ad a vételhez. Ehhez hozzáértés, könyvtárosi végzettség szükséges. Kétség kívül nagy vállalkozásba fogunk, ám, ha máról-holnapra nem is produkálunk kiugró eredményeket, hosszú távon mégis célhoz érünk. Szerencsére a pénztárca sem sovány, hiszen mindegyik intézmény a korábbi hattal szemben évi tízezer forintot ad állomány- gyarapításra. j Nyolcvanezer — bátorokra A ' rtágvStabású munka megkezdődött. Ez örvendetes, az viszont kóránfaem az, hogy a helyiségkérdés továbbra is rendezetlen. — Azt hiszem közös cselekvéssel mindenütt tehetünk valamit. Először megvalósítjuk a szabadpolcos rendszert, mert a fiatalok csak így sajátíthatják el a könyvtárhasználat megannyi fortélyát. Az anyagi fedezet megvan. Egyenlőre nyolcvanezer forintért vásárolhatunk bútorokat. Erre a célra érdemes áldozni, hiszen tízezer kötet sorsáról van szó, s végre azok vehetik birtokba, akik szom- juhoznak a tudásra: a tanulók. (pécsi) Szerelem rabja Szovjet film Jenő bácsi levele egykori A Meteorológiai Intézet budapesti Kitaibel Pál utcai székházában számos régi, az időjárást előre jelző, valamin* Cílwmüi 1978. január HL. szombat csillagászati műszert őriznek. A több mint százéves mérőeszközök ma már csupán a s obák díszéül szolgálhatnak. épünkön: 100 éves napfény tartammérő. A ma Is hasonló elvek alapján működő r a szerek nem ilyen szép csiszolt üvegbúrában vannak. (MTI fotó — Fényes Tamás ielv. —- KS> Tisztelt Főnök Ür! Remélem, nem haragszik a megszólításért, mert többször kioktatott: ez a titulus a múlt rendszerben volt divat. Dehát nem tehetek róla, negyvenöt esztendőt töltöttem el munkával, és amikor kölyök fejjel fűtő lettem, így kellett szólítanom a feletteseimet. A negyvenöt évből kettőt Főnök Ür irányítása alatt dolgoztam, és úgy gondolom, ha az előző tizenhat főnököm elnézte nekem az úrázást, ön sem lesz kivétel. Immáron két napja, hogy nyugdíjas vagyok, de egyre rág a gondolat: meg kéne köszönnöm Magának és beosztottjainak azt a szép ünnepséget, amelyet búcsúztatásom alkalmából megrendeztek. Igaz, azon a bizonyos estén velem csak három percig foglalkoztak, ebből egy perc volt a Főnök Ür szép beszéde, két perc pedig a koccíntás-ivás. Illetve ivás az később is volt, de az már nem az én nyugalomba vonulásom tiszteletére. Én kérem negyvenöt évig fűtő voltam. Eleinte szénnel fűtöttem, később átképeztek az olajtüzelésre, pár éve pedig a gázfűtésre. Tiszta volt a főnökéhez kezem mostanában, csak a szabályozó gombokat kellett csavargatni. E>e ezt a Főnök Ür mind nagyon jól tudja. Nem is erről akarok én írni, hanem arról a búcsúestről. Már előző nap mondtam az asszonynak, vasalja ki a fehér ingem és a fekete ruhám, mert ünnep lesz. „Miféle ünnep a te nyugdíjba menésed?” — kérdezte dühösen. Ünnep bizony, mondtam. Nekem az. „Neked? Hát ki vagy te? Azt hiszed, bármelyik irodista is tudja, ki tekergeti a gombokat a kazánházban? A fűtőt csak akkor emlegetik, ha hideg van az irodákban." így pörölt az asszony, de ez csak afféle női locsogás. Én nagyon jól tudom, hogy sokan ismertek és szerettek a hivatalban. Egyik-másik még az utcán is visszaköszönt. Szóval a nevezetes nap reggelén megvettem három üveg cseresznyepálinkát és három üveg vörösbort, mert tudtam, hogy ezt szeretik a dolgozók- öt órakor kezdődött az ünnepség, de én már fél ölkor ott álltam a folyosón a fekete öltönyömben és a nagy táskámmal. amiben az ital volt. Mondta néhány irodista, hogy „üljön le, Jenő bácsi a váróban, ahol az ügyfelek is szoktak, ne ücsörögjön itt a folyosón". Olyan jólesett a figyelmességük, meg az is, hogy hordták be az üres poharakat a Főnök Ür szobájába. Tudtam, hogy mindez az én tiszteletemre van. Még sincs igaza a feleségemnek, igenis szerettek itt engem! öt órakor már mindenki bent ült a Főnök Ür irodájában, és ekkor behívtak engem is. Leültettek a fekete szemű Jutka mellé, tán egy kicsit még el is pirultam, mert Jutka a legszebb nő az egész hivatalban. A Főnök Űr mondott egy igen megható beszédet rólam, és azt kérte, ne csüggedjek el, az élet már csak ilyen, hogy át kell adni a stafétabotot az ifjúságnak. Azért persze nyugodtan járjak be a hivatalba beszélgetni, meséljem majd el, hogy telik a jól megérdemelt pihenésem. Aztán koccintott mindenki velem, először a cseresznyével, utána a vörösborral. A nők még puszit is adtak, és nagyon hálás voltam az asszonyomnak, aki egy pici kölnit kent a gallérom mögé. így mégse a Kossuth szagát érezték rajtam. Ajándékot is adtak, igen tetszetős nyakkendőt, de ezt az onokámnak ajándékoztam, mert nekem túl csicsás. Amikor megvolt a koccintás és a puszi, a Főnök Űr kérdezett valamit az egyik könyvelőtől, amit én nem értettem, hogy mit. És ekkor elkezdődött a terme isi tanácskozás. Kapacitás, oázis, termelékenység. . Elég kellemetlen volt, hogy egy szavukat sem fogtam fel. Hiába, a kazánházig nem biztos, hogy lejut minden. Megoldódtak a nyelvek a cseresznyepálinkától és a vörösbortól, de velem mar senki sem törődött. Rájöttem, hogy az én nyugdíjba vonulásom csak ürügy vo.t a termelési értekezlettel egybekötött ivásra. Hát persze, maguknak a nyugdíjas búcsúztatása nem ünnep, hiszen évente hárman-négyen is leköszönnek az öregek közül. Nem is hánytorgaiom fel a dolgot. Végül is az a három perc, amit velem töltöttek, egész életemben szép emlék marad. De azt ne tessék tőlem várni, hogy bejárjak beszélgetni a hivatalba. Félek, tán még a fekete szemű Jutka sem ismerne meg... Maradok tisztelettel: Jenő bácsi nyug. fűtő Közreadta: Bcndó János \ c. Műszer matuzsálemek
