Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

Ügyek és főintézők Bemegy az ember a hivatalba — a tanácshoz termé­szetesen, mert nálunk a tanács és a hivatal fogalma össze­mosódott és nem véletlenül —, szóval, bemegy az ember a hivatalba, hogy ügyét intézze. Már az a tény, hogy ügye van, idegesíti és hogy azért még be is kell mennie a hiva­talba, kikéredzkedve a gyanakvó munkahelyről, csak fo­kozza feszültségét. Ráadásul a tanács — figyelem, most nem hivatal, most tanács! — képtelen elintézni az ember ügyét Vagy ha elintézi, huzavonával teszi, s ha megteszi, utólag kiderül, hogy rosszul tette, miközben nyolc fölös­leges helyre küldi az embert, akinek pedig csak egy ügye lett volna a hivatallal. Csontig lerágott téma ez. Meg az ellentétpárja is, hogy: az ügyfél sem angyal. Csakhát nem árt a lerágott csontot valóban félre­dobva, a hivatal packázásai feletti csámcsogást abba­hagyva eltűnődni egyen és máson, illetőleg csak egyről: a tanácsi ügyintézőkről, ök jelentik a terítéket — elnézést a hasonlatért — a szocialista állam asztalán. Lehet a koszt bármilyen jó, a szakács bármilyen ínyesmester, ha rosszul tálalt az étel, íztelenné válik a falat. Az emberek a tanácsi ügyintézőkön keresztül kerülnek nap mint nap kapcsolatba az államhatalommal, és elveink lehetnek olya­nok, mint amilyenek, ha az elvek gyakorlata, a tanácsi ügyintézők ügyintézői magatartása rendre, sorra meg­kontrázza azokat. Vagy — s ez a boldogító szerencse — fel- és megerősítik mindöket! A tisztelt ügyiéi nem az alkotmány paragrafusainak citálásavai. vagy szocialista állam jellegéről és feladatai­ról szóló tézisek kiskátéjával a kezében lép be a tanácsi iroda ajtaján. Hanem egy bizonyítvánnyal például, amely­ről másolat kell, egy vállalati papírral, amely szerint ah­hoz még egy másik papír kell. Egyszóval saját kis, vagy nagyobb ügyeivel. A számára és az akkor a legfontosabb! És ekkor ott ül az asztal másik oldalán az „államhata­lom”, akj lehet éppen húszéves nemrégen érettségizett ha­jadon, vagy ötvenéves, munkában tikkadt agglegény, — ez a ritkább —, teljesen mindegy, mert az ügyfél számára 6 az államhatalom, ő pecsétel, ad papírt, jogot, lehetősé­get. megoldást tehát. Ha ad, semmi baj. De ha nem ad? S ha ezt még ráadásul otrombán is teszi? Akkor jön el a haddelhadd. Szidják immár a taná­csot, és már nem a hivatalt, mormognak a szavak és tet­tek egységének hiányáról, meg még arról is, hogy szép kis hatalom a dolgozó nép fiának a kezében az, amelyet egy unatkozó fruska kipenderíthet a kezéből. Ne firtassuk most. hogy mennyi az igazság ezekben a megjegyzésekben, mert az első méreg után az el nem intézett ügyfél is le­higgadva tudja és érzi is: a tanácsi ügyintéző az állam megbízásából ügyet intéz, jól, vagy rosszul, de nem ha­talmat gyakorol. A gond azonban ott van, s a közeljövőben e sorok írója és az ügy önkéntes töprengője szerint e téren válto­zás csak mérsékelten lehet lesz majd tapasztalható, hogy: hat-nyolc év, vagy valamivel több, s a tanácsi ügyintézők szinte rendre teljesen kicserélődnek. Van olyan év, hogy 18—20 százalék a mobilizáció, ami utóbbi lehet szép szak- kifejezés egy társadalmi réteg mozgására, de nem lehet öröm a tanácsapparátus és az ügyfél számára. Tisztelet, a manapság azért mind többen ott maradó, a mind na­gyobb szakérteimet önmagukban és a köz számára fel­gyűjtő tanácsi ügyintézők iránt —, de azért jószerint so­kan tudjuk és tudják, hogy fuvarlevelet kiadni nem élet­hivatás manapság egy fiatal lány. vagy fiú számára. Olyan furcsa képlet alakult ki, hogy ha van egy jó tanácselnök, meg egy jó osztályvezető valahol, de mert van egy rossz ügyintéző, az eredmény mégsem a logikus kettő-egy legalább a tanács javára, hanem az átkozottul keserű nulla-egy az ügyfél kárára. Ilyen „veszélyesek” az első vonalban dolgozó, vagy ott rosszul dolgozó ügyinté­zők akiknek egy része már korán hajótörést szenvedett az élet más vizein, nem vették fel például az egyetemre, el­ment tehát a hivatalba. Igaz, segít e téren, már ami a tu­dás az ügyintézéshez és az emberekkel való bánás kész­ségéhez kelletik, segít valamit a rendszeres továbbképzés, az időszakos vizsga. . Am, ha nagy a fluktuáció, elmegy az is, aki éppen tegnap vizsgázott Egy felmérést lappzva tudtam meg, hogy mintegy 25— 30 ezer ügyintézőjük van a tanácsoknak. Egy államigaz­gatási főiskola létrehozása kétszeres segítséget is jelent majd e tábor minőségi javításában. Elsősorban is erkölcsi tekintélyt, rangot, vagy ha úgy tetszik, a népszerűbb, bár semmivel sem jobb kifejezéssel élve: presztízst ad az itt végzőknek Másrészt életcélt, hivatást, a továbbtanulás és továbbfejlődés állami rangú lehetőségét. Perspektívát és tudományt, az államhatalom gyakorlásának, a hivatali szervezet működtetésének rendkívül fontos tudományát. De félre a ielkendezéssel ! Ha ennek a főiskolának rangot akarunk adni, akkor aligha lenne helyes, hogy zsupsz, neki mindenki, aki kapja, marj à az indexkönyvet. Ide éppen olyan tudatos és tervszerű beiskolázásra van szükség, — mert akarjuk gondolom, hogy rangja és tekin­télye legyen —, mint bármely más felsőoktatási Intéz­ménybe. Tudatos és tervszerű beiskolázást a levelező ok- atásban is. Mit jelent ez? Semmi mást, mint azt. hogy évekre van szükség, amíg a jelenlegi és a holnapi ügyin­éző apparátus megfelelő összetételben, a szükséges szín­en ki- és megcserélődjék. Évek tehát! Addig szidhatjuk a bürokráciát? Addig ét járóház lehet a tanács és átmeneti szociális otthon az iroda? Tűnődöm, s eszembe jut valami. Leírni is csak óvato- an írom. hiszen úgy borsódzik jómagam háta is a rang- rórságtól. mint a viszketőportól. De mégis, valami cí­met. valami címben kifejezhető tanácsi és így társadalmi rangot, s mindezen keresztül valamiféle perspektívát ad­ni a tanácshoz kerülő ügyintéző fiataloknak, nem lehetne? Vem főpecsétnyomóra gondolok, de valamiféle, a munkát és az éveket, a megszerzett szaktudást mégiscsak kife- >ező titulusra feltétlenül. Tudom, ettől még alapjaiban nem változik meg sem- ■ mi, de nincs is szükség semmiféle alapjaiban történő vál­tozásra. Lényegire igen S ebben a lényegi változásban tt is lehetne lépni egvet és kettőt: az ügyfél fe'é. Csontos Gábor: Kövek között E érdezem a barátomat, sütnek-e még valahol a faluban kenyeret. Azt mondja: Cseke Al- berték sütnek. Később azt kérdezem, ki a fa­lu utolsó parasztgaz­dája. Ügy gondolja: Cseke Albert. Ismét másra fordul a szó, a népművészet halódására, mire kiderül, van itt a faluban egy népművész, — persze, hivatalos elisme­rés nélkül —, vagy inkább naív festő. Hogy ki az? Hát Cseke Albert! Meg kell ismernem ezt a Csekét! Zegzugos utcákon jutunk el Cseke Albertékhoz. Az új házhoz. Előző házát ugyanis odahagyta Cseke, amikor meghalt a felesége. Az apja házába költözött, ahol idős Cseke lakott a lányával, Al­bert vénlány-húgával. Ide hozta saját telke és háza árát, s másfél év alatt felépí­tette a vén ház elé a rangos újat. Zöld vasrács mögött húzódik a behemőt sátorte­tős épület. Kívül nincs még bepucolva, csak az alapozás­nak felcsapkodott malter ke- resztbe-kasul karistolt ho­mokszín ruhája díszük rajta. Magas betonaljzat, betonjár­da a fal mellett, s ötlépcsős félj árat. öreg Cseke üldögél bent a házban egyedül. Pipál. Én pipázó parasztot már évek óta nem láttam, meghatódom hét a látványtól. Az öreg ósdi kanapén ül, előtte vi­aszosvászonnal letakart bar­na asztal. A falak fehérek, tágasak — ahogv az egy mai sátortetőshöz illik —, de a bútorzat a falak közt teljesen a régi, ahogy azt a földes padlatú öreg házból átköl­töztették. A fal mellett szi­kár faszékek, amarról meg az öreg kredenc, mellette lá­da cifra feliratozással — ki­szorulva a lakószobából —, raita állnak a vászoncsup­rok és az ütőtt-kopott rocs­ka. Egyedül a tűzhely rí ki környezetéből : gáztűzhely, mellette az ezüstös gázpa­lack. öreg Cseke észreveszi vizsgálódó pillantásomat. — A patront a jányom akarta. Hogy ő nem bírja dusgatni a snórt Hiszen jól van, megvettük neki. Kibír­tuk .. Elhallgat, és kifelé néz az ablakon, őneki más mondan­dója nincs, gondolja, jöhet­ne már a fia. Jön is. Szikár, aszalt paraszt, sűrű. fekete borostával a képén. Meghall- gatia, miben járunk, s mivel a barátom neki is barátja, bólogatni kezd. A vendég Iát, s hall és ítél — A vendégnek joga van — mondja. — A vendég lát, hall és ítél. — Nem ítélünk, hogy meg ne ítéltessünk — mormogja a barátom óvatosan. Inkább nekem címezve a szót, mint vendéglátónknak. Cseke Al­bert elmosolyodik. Ritkás sárga foga előtűnik a boros­ta közül. Egyúttal ráilleszti ajkára a dózniból csavart ci­garettát. — Ítélni joga van minden­kinek — ismétli. Én meg el­kezdem: — Van annak tíz éve is, hogy házikenyeret ettem. Ha nem terhes, legközelebb el­jönnék friss cipóra. — Nincs akadálya — csúsztatja a sötét szőrmély­ségbe dohányszálaktól boly­hos cigarettáját a gazda. — Kanhat lángost is. Ekkor belép a lánytestvér, Cseke húga s immáron min­denese. Nvilván ő főz és mos a két férfira. Hozza a sajtért a kifejt tejjel. Kék sport- melegítőbe bújtatott tagjain Is látszik, hogy valamije megnvomorodott. Vagy csak csípőficamos? Furcsán bice- bócázik, morcos ábrázatát csaknem teljesen elfedi a kö­tött kendő. Amolyan nagy­anyám-kendő, utoljára rajta ■ láttam ilyet „ — A húga? — nézek Cse- kére, gondolom, bemutatja. De csak bólint. Egy idő múl­va azt mondja mégis: — Megfeji a tehenet. Egyet meg tud fejni. Azt mondta az orvos: egyáltalán nem fejhet. De hát nem lehet azt betartani. — Maga nem tud fejni? — Tudok. De én nem érek rá. — Megfejsz azért — pil­lant a fiára az öreg, majd maga elé nézve folytatja: — Beteges a lány. A hideg meg­viseli. A melegtől meg ágy­nak esik. A gerincében az ideg az orvos szerint... Megint a mondat közepén hagyja abba, s nem látszik rajta, hogy folytatni akarná. Kérdezek hát én, erről-ar- ról. Megszólal némelykor a barátom Is. Cseke meg vála­szol, s rám néz akkor is, ha a barátom kérdez valamit. Az öreg bele-beleszól, de fél­behagyott mondataival csu­pán a fiának segít. Így aztán négyen beszélünk, mégiscsak ketten beszélgetünk. Azt mondja egyszer csak Cseke: — Nem sok hálaistent ér ez a mi gazdálkodásunk. De hát enni kell. — Mindig is azért dolgo­zott az ember — jegyzem meg. Cseke a levegőbe csap. — Nekem az volt az ün­nep, ha dolgoztam. Valami­kori Mindig annak örültem, amit csináltam. De már ezt is elvették ... öreg Cseke bólint, majd egyre sűrűbben ingatja a fe­jét. Ahogy a fia előadja a kálváriájukat. Pedig Cseke nem panaszol, csupán felso­rol. A fekete szőrök közül azonban nyersen és véresen buknak ki a szavak, akárha valami puli kölykezne itt előttem. Cseke kétszer lépett be a téeszbe, és kétszer lé­pett ki. Most a harmadik helyen van a földjük, tizen­két kilométerre a falutól. Inszakasztó rossz föld, fehér­föld, ahogy ő mondja. Min­dig összeszedték magukat. Kegyetlen akarat duzzadt a feleségében, ő csak azért csi­nálta, azért bírta csinálni, mert az asszony annyira akarta. Olvan házat értenek... Olyan házat építenek, mint a téeszesek — ez volt a cél, ami húzta őket. Már meg­volt az építőanyag, amikor az asszony leesett a lábáról. Rákot állapítottak meg, de Cseke nem hiszi, hogy az volt. Vagy ha igen, attól jött a baj, hogy eldolgozta az asszony minden erejét. Két tehenet fejt, két-három bor­jút hizlalt, sertést, libát te­nyésztett, de egész falkára valót ám. — Aztán most mire jó az egész? — Az ajtó felé int. — A szobába be se szoktunk menni. Nincs rá szükség. — Miért léptél ki, azt mondd el — unszolja a ba­rátom. — Hiábavalóság volt az is. Először az emberek miatt Hogy olyan volt a parancs­nok, akinek nem fogadhatott szót valamire való ember. Másodszor meg a gép miatt. Ez már a mostani időben volt. úgy értem, mióta egy gazdáé a határ. Zsákoltam egész nyáron meg ősszel. Előbb a búzát, aztán a ten­gerit Vontatóra voltam be­osztva kézi munkásnak. Zsá­koltam én azelőtt is. Rakod­tam is eleget. Fel a szekér­re. Aztán ültem a tetején, s amíg a faluba beértem, ki­pihentem magam. De a gép nem hagy időt. Tízszer any- nyi zsákot felpakolni, de si­etve ám, mert a vezető sür­get: csak úgy van ki a nor­mája, ha gyorsan fordul. S mire elszívná az ember azt a rohadt cigarettát, már ér is vissza. Kezdődik a hórukk élőiről. Ügy éreztem, hogy meggyilkol bennünket a gép. S mert mondtam is, nagy baj lett belőle. Ne legyek én más helyett okos! Vagy tán én adom a pénzt a rakodó­gépre? Várjam meg, amíg az idő kiforogja' Mi meg ad­dig gebedjünk bele? Szó szót követett. Kikértem a földe­met megint. — Most már nekünk is traktorunk van — jegyzi meg az öreg. — Ki győz etetni két lo­vat? — tárja szét a kezét. Cseke. — A traktor csak ak­kor eszik, ha megy. Kény- szerűség ez is. Vasló az igazi helyett. Néha rácsapok a gu­mikerékre, mintha a ló fa­rára ütnék. Röhögöm maga­mat. — A traktor is gép. Az is gyilkol — mondom. — Az is, ha nem vigyá­zok. — Legyint. — Különben nekem már mindegy. Mióta púpos ember vagyok, ez is mindegy. — Milyen púpra gondol? — Nem látja? Itt a háta­mon. Nem is egy púp! Nőtt rá egy a feleségemért, egy a lovaimért, de még ezért a házért is. Meg, hogy mi-min­denért, már számolni se bí­rom. Más tán jobban látja, aki lát engem hátúiról. Mert én csak ezt a két nyomorult kezemet látom. — S maga elé helyezi a két térdére fe­kete árkos kezeit. ...a barátom kispoít Nem tudok erre mit mon­dani, de a barátom kisegít. — Ne a bajod mondd, ha­nem az igazad! Mindenki tudja, hogy igazad volt. Min­dig, ha kinyitottad a szádat Vagy nem szórta ki a szél azóta a kiskirályokat? Talán a rakodást nem géppel csi­nálják azóta? Csak éppen te nem vártad ki! Vád van a szóban, egyben felmentő dicséret. De Cse­két ez nem vigasztalja. De vitára se készteti. Hallgat előbb, aztán bólint, mint aki rég tisztázta már ezt az egé­szet. Felnéz: — A bibliából mondanék erre kádenciát. Mert olyan vagyok én már, mint vala­mi templomos vénasszony, a bibliát fújom. Szól pedig a magvetőről, aki vetni kimé- ne. Az egyik mag az útfélre esik, a másik a kövek közé, tüskebokorba a harmadik. Én az vagyok, ami a kövek kö­zé hullott. Azok — így mondja az írás: „mihelyst hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nin­csen ő bennük gyökere, ha­nem ideig valók, azután ha nyomorúság, vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotránkoznak”. Mindig így volt ez énvelem is. Siet­tem a jóval, hamar ráadtam a fejem, de kövek közt hiá­ba csírázik ki a mag, nincs am) táplálja. Türelmem nem volt soha elég, ami táplálta volna a magot. — A képeket megmutat­hatnád — javasolja a bará­tom csendesen. Cseke kér­dőn rám néz, s hogy bólin­tok, bólint ő is. — Meg lehet nézni. Ha valakit érdekel... A kisebbik szoba felé lép, megnyitja az ajtót és be­tessékel bennünket. Amazok ketten kint maradnak. Hal­lom, hogy a nyomorék nő meggyújtja a gázt, az öreg meg kimegy a házból. — Itt vannak a rajzok — tesz egy paksamétát Cseke az asztalra. Nagyobbrészt ir­kalap, de akad közte levél­papír is. — Addig én kira­kom a többit. A festetteket. Míg a bizonytalan és aránytalan ceruzarajzokai! forgatom, félszemmel a ra­kodást figyelem. Cseke asz- taliapnyi farostlemezekre festett képeket állítgat kör­be a szobában. Némelyik még csak alapozva: felül kék, alul zöld táblák. Máso­kon már látni a fehér felhő­gombolyagokat az égen. a vézna kútágasokat beleéke- lődva a kékbe, s a barna lo­vakat a zöld festékmezőkön, Nyargaló ménes — Nyargaló ménes — köz­li Cseke, amikor a képekre fordítjuk a figyelmünket. — Ezt szeretem festeni. Meg aztán ez kell. Jönnek ide mindenféle külföldiek : né­metek, franciák, amerikaiak.' Még ezek fizetnek a légi könnyebben. A sarokban álló komódon felfedezem a mesterség esz­közeit: kisebb-nagyobb ecse­teket, tubusos olajfestékeket, de főként zománcfestékes dobozokat, rajtuk a Tiszai Vegyi Rominát jelét. A nagy kék ég tehát a „külső és belső” zománctól keletkező« a képeken, valamint a nagy zöld mező is. Átlátom a technológiát is: amint meg­szárad a festék, ráfesti Cse­ke az égre a felhőkét, kö­zéptájra jön a gémeskút a vályúval, majd a zöldre az a pár torz csikósfigura, égra kígyózó ostorával egyetem­ben, meg persze a száguldó ménes. Előre-hátranyújtott lábbal lebegő lovak. — És mennyit lehet kérni ezekért a képekért? — tu­dakolom. — Előszöris tudni kell, hogy mifélék a látogatók. Vásárolni akarnak, vagy csali nézelődni. Aki venni akar, annak nem drága, amit mondok. ötszáztól ezerig kérek, odabízom. Ki mennyi­re becsüli meg a képet, így szoktam nekik megmondani: Míg képről képre rebben a szemem, szégyenlősen, akárha meztelenséget látna, arra gondolok: miféle ember is ez a Cseke Albert? Ilyen sorsra kell jutnia nálunk egy magára maradt parasztnak? Miféle tehetség és szenvedély sodorta el őt a többiek kö­zül? összeférhetetlen? Akar- nok? Aki végső menedékként kóklerkodni kezd? Vagy ta­lán neki magának van iga­za: egyszerűen púpos? Sze­rencsétlen? Azon kapom, hogy sandád vizsgálja az arcom. — Hogy tetszik? — kérde­zi. S mintha mosoly bujkál­na a szőrei között, valami cinkos mosoly. — Hát — kezdem bizonyé talanul, mert sérteni sem akarom —, meglehetősen eredeti képek... Bele fog jönni... Éktelen kacagás bukik kJ belőle Harsány és alaktalan áradat, valahonnan mélyen a torkából fakad. Mintha or­dításnak indult volna. Több­ször is lélegzetet vesz, hör­gő sóhajként, hogy folytat, hassa Megrendültén kapom el róla a ekintetem. Akkor váratlanul abbahagyja, s rá­mordul nyersen a barátom­ra: — Holnapután gyertek! Akkor lesz sütés. A lenti házban. Délre kisül. Most dolgom van! Az ajtó felé indultunk. Cseke a kézfogás elől elfor­dul, úgy tűnik, vörös a sze­me, az előbbi erőltetett ha­hotától. A konyhában senki. Óva­tosan húzzuk be magunk mögött az ajtót Halljuk még. hogy Csekf idabent megint rákezdi Hirtelen magasba jicsaklik a hangja — vonítva sír. t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents