Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
A karikatúra Régi, szép idők (Honoré Daumier rajza) Négyezer éve, ötezer éve, hatezer éve? Ki tudja, mikor, de tény, hogy egy kutya formájú állat egyszer nagyon ráijesztett egy sumer kisgyerekre, aki aztán jó nagy fülekkel, otromba lábakkal agyagból kigyúrta. Előbb félt' tőle, majd megmintázta, de úgy, hogy „csúnya” legyen. Kifigurázta. Ez a szobrocska épen megmaradt, és máig példázza azt, mi is a karikatúra: a jellemző részek eltúlozása, e túlzással való jellemzés. (A grafikai műfaj neve is a „carica- re” azaz eltúlozni szóból származik.) A már említett sumer lelet jelzi a karikatúra korai művelését, de jó pár görög vázafestmény is, amely ugyanígy egy-egy személy jellemző jegyeinek — leginkább arcvonásainak — eltorzításával fejezett ki megvetést, avagy tiltakozást. A rómaiak idejéből pedig már olyan karikatúra is fönnmaradt, amely eszmét — az adott esetben a korai kereszténységet — gúnyolta ki. A karikatúra következő nagy korszaka a középkorhoz, szorosabban véve a reneszánszhoz kötődik. Nem kisebb művész, mint Leonardo da Vinci közismert fejtanulmányai jelzik a műfaj virágzását; azok a portrék, amelyek főképp megkeseredett öregek eltorzult vonásaival riasztanak. Ugyanígy „karikaturista” volt a „paraszt” Brueghel is, aki — egyik életrajzírójának. Bob Claessensnek a szavaival — az őt körülvevő „fordított világot”, a vallási és á feudális megmerevedést gúnyolta ki egyebek között a Hét főbűn című képsorában. A karikatúra-történet a XVI,—XVII. századtól két nagy iskolát tart nyilván: a franciát és az angolt. Az előbbi még a feudalizmusban gyökerezik, és első kiváló képviselője, Jacques Callot főképp a harmincéves háború borzalmait vázolta föl groteszk szemlélettel. Púposok, Koldusok, Cigányok — efféle című sorozatokat rajzolt le a hányatott életű művész, akinek gúnyos ábrázolás- módját megszámlálhatatlanu1 - i ■-> > á-tük azok is, akik 1832-ben megalapították a Charivári (Macskazene) című párizsi élclapot. A karikatúra-történet mindmáig legnagyobb alakja. Honoré Daumier is a párizsi lapok rajzolója volt. Alig huszonegy éves, amikor mindenevő Gargantuaként lerajzolta az akkor uralkodó Lajos Fülöpöt. és ezért fegyházra is ítélték. Hiába: szabadulása után sem rettent vissza a kor politikusainak, politikai életének kigúnyolásától. Ami az angol iskolát illeti, annak tagjai is közvetlen környezetükből merítették a témát: mind Thomas Rowlandson (1756—1827), mind pedig az 1840-től megjelenő Punch (Paprika Jancsi) rajzolói a Dickens-regénvekből oly jól ismert nyomor és megalázottság előidézőit figurázták ki. E két nagy karikatúra-iskola mellett még egy harmadik — űtabh kori — iránvzatként a Simvlicissimus és a Fliegende Bletter (Repülő lapok) című újságok szerkesztőségei köré csoportosult német torzképraizolókat kell megemlíteni. Közülük a legismertebb az a George Grosz, aki a porosz állam vaskalaposságát, a német kispolgárság álszent erkölcseit gúnyolta ki nagy jellemző erővel és erős indulattal. A magyar karikatúra művészete a múlt század elején, a reformkor megpezsdülő légkörében alakult ki. Legismertebb művelője Jankó János volt. aki számos éldaoban — az Üstökösben a Borsszem Jankóban, a Bolond Istókban — adta közre raizait, köztük annak a Sanuaró Vendelnek a kalandjait akinek a neve jelképpé: az örökké panaszos, az örökké elégedetlen emberek megielölécévé változott. Ugyancsak híres karikaturistánk volt Major Henrik, akinek bátran nnlbizálő rajzai főképp a Tanácsköztársaság idején íelentek meg. A torzképra'zolás ma? Sem a külföldi, sem a hazai művelését nem lehet áttekinteni. Egv biztos: a legnagyobb élő karikaturistaként a romániai születésű, ma Amerikában élő Paul Steinberget tiszteljük, aki az intellektuális — a tűnődő, a meehqrüzált társadalom gériezetéhno őrlődő ember kétségeit, fölismeréseit rögzítő — rajzos humorral késztat) inkább tönreogésra mint nevetés-e az újságolvasókat Akámaak a magvar Kaján Tibor, aki ugvanilven gondolkodtató alkat: szálkás, szöveg nélküli rajzaiban a túlcivilizált, a túlszervezett világ képtelenségeire ismerünk rá. AKÄCZ LÁSZLÓ Az igehirdető és hallgatói — Ezek szerint, te ellen- zed a válásokat. — Bizony! Ezért nem is nősültem meg! Iliim őrszolgálat Reményteli gyermek: — Mi lesz a fiad, ha elvégzi az egyetemet? — Negyvenéves! — Mire gondolsz, drágám? — Amire te, drágám 1 — Ne merészeld megpróbálni, mert hívom a mamát! Volt szomszédasszonyok beszélgetnek: — Nem . vagyok olyan mint maga. nem rohangálok lakásról lakásra, hogy kibeszéljem a szomszédokat! — Perszef mert magának van telefonja! Igényes feleség: — Nincs más témád? Már két napja csak az új kalapodról beszélsz — így a férj. — Dehogy nincs! A kalaphoz szükségem van egy új kabátra, cipőre és táskára is! — Hol voltál vasárnap? — Vadászni. — Es hogy ment? — Kilencvenkilenc nyu- lat lőttem! — Miért nem kerekítetted ki százra? — Ezért az egyetlenegy nyűiért hazudjak? A férj hosszú időn át el- alvás előtt így köszönt el feleségétől: — Jó éjt, négy gyermek anyja! Az asszony megunta, s így válaszolt: — Jó éjt, egyetlen gyermek atyja! ★ — Nikola nősül. — Kit vesz el? — Liljanát. — Szerelemből? — Nem, a sárki cipőboltból! SZOKOLAY ZOLTÁN: CSEH KÁROLY: Romlás ellen való énekek Lelkünk tán a sírba hajnalban tétetik, s főtől való fául csak a csönd tűzetik, s addig is, sorsúim tan könnyel könnyre pergv. nem hagyjuk, őrizzük a legszebb szerelmet. Őrizzük, öleljük. Lidércáimok pedig törékeny kezünket lánccal rettegtetik. Dacos nyelvünk mégis madárnak felclget, világgá dalolja a legszebb szerelmet. Á fehér papírra rácsordul a vérünk, romlás ellen való énekekben élünk. S ítélő szemünkre haraggal ha néznek, bujdoktában szépül igazzá az ének. Barlang-tűz Szóra nyílt szád barlang-tüzem ' ndul vacogó ösztönöm Belép a fogsor-havazásból leneren balra rajzolni belül lánglobogásszerű vállad Remegése elejtendő állat Tíz nyíl: ujjak döfnek át várakozásban évszak-kavargásban Fellobbant lét-hiány vagy és sejtés de mint kézfogást megszül a bizonytalanság tégedet mert út nincs csak gyanús lábnyomok Szavadból kipattant csillagok állásából jósolok magamnak holnapot Jösztök mimaumn őszinte érdeklődéssel és az emberi kultúra iránti, megkülönböztetett tisztelettel olvastam a hírt: szeszmúzeum nyílt Svédországban. — Hallottad? Hiába, a svédek azok adnak a múltjukra. Szeszmúzeumot nyitottak, nyilván a skanzen mintájára — lelkesedtem a hírrel Pacolai Edgárnak, a régi és neves muzeológusnak, aki azonban rezignált egykedvűséggel intette le lelkesedésemet. — Ne légy gyermeteg, nálunk már régen van szeszmúzeum. Sőt, nálunk már minden városban, községben és minden valamirevaló feltételes megállóhelyen van ilyen szeszkulturális intézmény mondta Pácold’ Edgár és vísizatemetke- zett munkájába, amely a tej útját volt hivatva kutatni a ló herétől i trappistáig Tűnődni kezdtem Pacolai Edgár hozzáértő szavain. S tűnődésem nyomán képek ködlöttek fel előttem kies hazám háromezer helységnyi és ki tudja hány ezer helyiségnyi szesz nem mentes pontjairól. Való igaz, s manapság már mi is joggal büszkélkedhetünk szeszmúzeumokkal, amelyek jól áttekinthető módon, jól meglátható helyeken mutatják be a szeszt, mint olyast és az olyat is, aki vagy mint szeszmuzeológus, vagy egyszerűen, csak mint múzeumi látogató járul hozzá eme intézmények fenntartásához. Itt van például az egykori 3918-as számú, ma „Minden ital jó” nevezetű magyar szeszskanzen, amelyet a múzeum1 átogatók csak „Félpofányi” talponállónak becéznek. Már ez a meghitt és bensőséges elnevezés is igazolja, hogy itt nem ájuldozó sznobok, legfeljebb a mámortól tántorgó snapszerek teszik tiszteletüket a múzeum nagy eszméje, sőt eszméletlensége előtt. Aki itt belép, azonnal észreveszi a nagy szakértelemmel elhelyezett tárlókat, amelyek a még oly tájékozatlanok számára is köznyelvi szinten bizonyítják: szeszmúzeumba léptünk. Balra fent az égetett italok sorakoznak. Alattuk balra lent, a leégett múzeumisták. Jobboldalt és elöl egy nagy vitrinben a bár és a víz ősi keresztelői szertartását mutatják be a keresztelésben jártas, tudományos asszisztenseknek, míg a vitrin előtt támaszkodó figurák — mintha csak élők lennének, pedig tényleg azok — azt példázzák, hogy a legvizesebb bortól is be lehet rúgni, mert a minőség az semmi, a mennyiség a minden. Jobboldalt lenn, kicsit hátrább, a fal melletti polcon szépen sorban, rojtos könyökök helyezkednek el. A könyökökből szemmel láthatóan szakavatott kezek nyúlnak ki, a kezek végén ujjak, az ujjakban poharak, a poharakban szeszek. A legkülönfélébbek. A laikus előtt is nyilvánvaló mindezek után, hogy a Homo snapszienzisz a talpnál kezdődik és egy pohárban végződik. Ami közötte van. az egy tartálynak álcázott múzeumlátogató. A terem közepén annak a szemléltető vagy Similis (Fotó: Molnár Gyula) bemutatása folyik,5 hogyan jött le az em-f bér a föld színére.5 pontosabban, hogyan\ itta le magát a sárga kőig. E bemuta-\ tóval párhuzamosan? annak is tanúja lehet? a boldog látogató.' hogy a Homo snapszienzisz miként bir-i kózik meg akár fél liter cseresznyepálin-S kával is, ha a térde > és a könyöke alkal-) masak még a csúszás-5 ra, mászásra. Egyéb-? ként ebből is kivilág-\ lik, ama darwini igazság, hogy az ember, távoli őseit valahol a? csúszómászók között > kell. keresni. A mú- > zeumban különben> nincs szükség idegen-> vezetőre, különösen ? nincs tájékoztató> magnetofonra, mert > az utóbbi be van\ építve a kiállított és\ emberhez hasonló > tárgyakba. Csak ezek > a tárgyak nem tran-$ zisztorral és diódá-í val, legfeljebb dió-\ pálinkával működ-? nek. > Mikor ezt így. szé-< pen végig gondoltam, \ büszkeség és megelé-X gedettség töltött el: { valóban, nem kell ne- < künk külföldi példák < után járni. Van ma-'j gyár skanzen, van j magyar szeszmúze-j urn, van magyar vir-\ tus. Eltáncoljuk mii még e szeszmúzeum- < ba oltott skanzen kö-j rül a kumiszra fő- < zött törkölypálinká- < tói az ősi magyar vir- < tustáncot. Gyurkó Géza A címül idézett két igealakj kai kapcsolatban egy vitatkozó társaságban merült fel ez a kérdés: melyik igealak a helyesebb? Arra kértek, adjak erre választ. Először is: nem szabad a helyesség, vagy a helytelenség irányából ítélkeznünk a két szóalakról. Ha az egyiket helyesnek mondjuk, akkor a másikról feltétlenül az lesz a véleményünk, hogy helytelen. Erről pedig szó sincs! A mai nyelvhasználatban valóban ingadozás tapasztalható. Felváltva halljuk és olvassuk ezeket a megnyilatkozásokat: Jöttök az esti előadásra? Jösztök ma este hozzánk? Majd csak rendbe jöttök! Azt hiszem, rájösztök a megoldásra. Ha ti jöttök, mi megyünk. Hamar tűzbe jösztök. Hogy jösztök ti ehhez? stb. Szólásaink nyelvi formálásában is mindkét alakváltozat szerephez jut: Ha jösztök, lesztek; ha hoztok, esztek. — Ha jöttök, itt lesztek; ha hoztok, ehettek stb. Példatárunkból a2 is kitűnik, hogy mindkét igealak jól teljesíti nyelvi szerepét. Tehát: egyik sem helytelen a nyelvi formálásban. Vannak azonban olyan beszédhelyzetek, amelyekben már eltérő stílusértéket képvisel a kétféle igealak. Az élő beszédben, a társalgást nyelvben, a baráti körben elhangzó megnyilatkozásokban, a magánlevelekben mintha gyakrabban jutna nyelvi szerephez a jösztök ragozási forma. Az igényesebb élőszóbeli megnyilatkozásokban, a tudományos igényű előadásokban, értekezésekben, az ünnepi beszédekben. a hivatalos iratokban azonban egyre gyakrabban a jöttök kap nyelvi szerepet. A táji, a nyelvjárási ízzel formálódó közlésekben ismét csak a jösztök alakkal találkozhatunk inkább. Szélsőségesen nyelvjárásias megnyilatkozásokban még a gyösz- tök, gyüsztök, illetőleg a gyöttök, gyüttök igealakok is fel-feltűnnek. A somogyi nép ajkán természetesen hangzik el a már idézett szólás ebben a formában: Ha gyüttök, lösztök; ha hoztok, ösztök. Közleményünk adatainak beszéltetése nyomán az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jösztök és a jöttök alakváltozatokkal kapcsolatban a mai nyelvérzék az egyiket, a jösztök igealakot inkább „érzi” tájnyelvi formának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az igényes nyelvhasználat, illetőleg a köznyelv ne élhessen vele, illetőleg csak a jöttök formát fogad ír el ..helvesnek”. Or Bakos József ✓vWVWVAAAA^AAAAAA^AAAA/SAAAA/WNAAA/WWVWAAAAí (angol torzkép)
