Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
Elfekvő lelkek Hirdetés a rádióban: elfekvő készielek. Hirdetés az újságokban, egész oldalasak, több oldalasak: elfekvő készletek Külön újság, külön börze, külön világ, elfekvő készletek. Es elfekvő készletek csereinek, találnak gazdát, értekek, amelyek veszendőbe menteit volna nyersanyagok, alkatrészek, kis csavaroktól a bonyolult tonnás nagyságokig. holt termelési eszközökként Nevettek raktári temetőjük magányában, mígnem gazdára leltek. Eljöttek értük a „csicsikovok és az elfekvő, bolt értékeket — végeredményben Gogo' hősével ellentétben — a termelés életének szférájáLian új létre galvanizálták. Ki vitathatná, hogyha már vannak, lettek elfekvő készletek, ha már a .tervezés, a felhasználás, a szervezés és a gyártás folyamatában feleslegek es szükségtelen értékek halmozódtak fel, toldozva bár a gazdaság ruháját, sőt toldozva is, mégsem elvetendő ötlet az elfekvő eszkö- zók felkínálása. Milliók nyerik vissza értékük révén így termelési becsületüket, gazdasági hasznokat. Az ötlet meghökkentő: mi lenne, ha az elfekvő lelkeket is hirdetnék a rádióban? Az újságokban? Külön újságot adnának ki és külön börze is lenini: az elfekvő lelkek számára? Nem is meghökkentő, belátom, morbid ötlet ez inkább. Egyáltalán mi az, hogy elfekvő lelkek? Ki hallott ilyet, hol van ilyen és egyáltalán, materialista világunkban mi az és minek az, hogy lélek? Az öregebbje a fiatalra panaszkodik és általában persze nem nagyon bízik benne. A jövőt illetően. A fiatalja fenntartásokkal figyeli, általában, az oregebbjét, nem nagyon bízik benne a jelent illetően. A nő a férfire panaszkodik, a férfi a nőre, a szövetkezeti paraszt a munkásra, a gyári munkás a háztájiból is pénzelő szövetkezeti gazdára, — hogy azok, ezek, ők. nem becsülik az ő, a mi, az én munkámat. Jó ismerősöm nemrégen ment nyugdíjba, tisztes nyugdíj, tisztes búcsúztatás és mégis panaszkodik: a pénz nem minden, de most már elmondja, nem nagyon becsülték meg ott, ahol dolgozott az embert. Fiatal villanyszerelő panaszkodik, hogy dolgozhat ő tizszer is jobban, mint a másik, rá se figyelnek a jóra, de egyszer késett öt percet, volt olyan csetepaté, mintha ellopta volna az üzemet és menekülés közben kapják el. Mert nincs becsülete az embernek, szögezte le szentenciaként. A pedagógus házaspár nem a tantestülettel, vagy az igazgatóval van fennakadva, hanem a községi vezetőkkel. Akik olyan lekezelő hangon, olyan sértően leereszkedő, atyaian gügye modorban beszélnek velük, mint jólelkű ispán egykor a félnótás tehénpásztorral. Mindent megért az ember, még azt is, hogy pedagógus álmai és tervei szembekerülhetnek az oktatás valóságával, de ezt a sértő, ezt a leereszkedő magatartást nem lehet sem megérteni, sem kibírni. Mert ezek előtt nincs becsülete a pedagógusnak. Az a baj Ettől van minden. Nem kell a társadalom rétegeinek mélységes mély pontjaiba ereszteni a kutatófúrást, már a felszín is arról tanúskodik, hogy valamiféle társadalmi méretű sóvárgás tapasztalható az ember, a munka, az emberi értékek megbecsülése iránt. Ez a meghökkentő! Egy olyan társadalomban, mint a miénk, amely éppen az ember emberségét tűzte zászlajára s amely oly annyi mindent meg is tett ezért a zászlóért és e zászló alatt. nos. ebben a társadalomban tapasztalható egyénileg, egyedileg ez a panaszba öltött kiéhezett sóvárgás az ember becsüléséért Mi lehet az oka? Igaz-e így ez egyáltalán? Félek az általánosítástól. Tartok tőle. Jiogy amerre én jártam és járok, az csak metszete és szűk metszete, nem a széles területe a társadalmi való.,agnaK Ue jelzéseknek, tüneteknek mindenképpen felfogható és vizsgálatra felkínálható. Hogy miért van: általában mindenki elégedett az ember helyzetével a szocializmusban, de a külön-külön kérdésre már korántsem ilyen megnyugtató a kép? Kézen kínálkozik a magyarázat —, amely még ráadásul igaz is, de csak „is” —, hogy egy társadalom nyújtotta létbiztonság és a holnapi létbizonyosság feloldja a mindennapi létezésért való küzdelem feszültségét, és így van ideje, módja töprengeni az embernek: mi végre is vagyok e társadalomban és e társadalomnak? Hogy erre mód és igény is van. az nagyszerű dolog Ám, hogy erre a kérdésre nem nagyon adunk választ, hogy a hivatalos .propaganda” jelentős része is az anyagi javak kategóriáival igazolja rendünk, jelenünk és jövőnk valós értékeit. az mái sokkal elgondolkodtatóbb. Nem nagyon illik kimondani nálunk, leírni még kevésbé. hogy a szocialista ember, a szocialista társadalom embere is él lelki életet Hogy lelki igényei vannak Hogy igenis lelke van az embernek Nem túlvilági. nem idealizált. de nagyon is e világi, a mi földünkön járó, a mi valóságunkból töltekezni akaró lelke S ennek a léleknek nevezzük pszichének bár. ennek is megvan a maga élete és igénye egy sajátos, nem lelket cserélő, de a lelket nemesítő társadalom keretei között És aztán túl sokat beszélünk a rétegekről. A társaim, rétegekről Az hogy gazdaságpolitikai, társadalom- ■ olitlkai vizsgálódásaink alappontiainak tekintjük az osz- Mvökön belül is a társadalmi rétegeket nos. az önmagban véve helyes és nélkülözhetetlen Ám a baj ott kezűik ha mindie és mindenütt e kategóriáknak megtevőén a napi a hétköznapi társadalompolitikai megköze- ités is csak a rétegek felől próbál eljutni az egvénhez. , is nem megfordítva Az egyén, a család szerepe a poli- < ikai munka a propaganda gyakorlatában messze általánosabb mint kívánatos lenne, jószerint kikerül e munka fény köréből. ,,, . Elfekvő lelkek Nemcsak róluk van szó. akiket imént 'déztem s akikről fentebb Írtam De azokról is. akikben rengeteg érték halmozódott fel. sok gondolat, tenni aka- ás és tudás is éppen a közösségért a másikért, a többletért Akiknek étetelemük lenne a mindig jobbat, a minié újat cselekvés De nincs módjuk rá. mert nem figyelünk áiuk Mert nehezen intünk el az egyénekhez az egves emberhez Igaz. a társadalom az egyedekből alakul társadalommá de hazánkban nem tízmillió egyed él egy szo- lalista társadalomban hanem tízmillió ember, a salát >gyéniségével áldva, vagy verve alkotja ezt a közösséget. Nem mindegy, hogv mennyi közöttük az elfekvő lé- ^ 0k Mert nincs annyi érték a raktárakban és az újságok felsorolásaiban amelyek együttesen is, akár csak a Hzelét Is mérnék annak a> értéknek ami az elfekvő lelkek- 0*0 -0Ítl5»H-7Ík _ . , És ehhez, ezekhez még véletlenül sem Csicsikovok zükségeltetnek Tjw-g. ichelieu kardinális Mm néhai unokaöccséRhíT nek szobra, az egy- M M kori városalapítóé, ott áll a tengerparti sétányon, szemben a világhírű Pa- tyomkin-lépcsővel, s kezének üdvözlő-hívó mozdulatával jelzi: gyertek, szívesen látunk benneteket. S az utasokkal, árukkal megrakott hajók — ugyanúgy, mint egykoron — ma is özönlenek a fekete-tengeri kikötővárosba Özönlenek? Nem túlzás ez? Aligha. Hiszen Ogyessza a Szovjetunió második legnagyobb kikötővárosa és a sós párájú tengeri szél a világ számtalan országának zászlaját lobogtatja az érkező, az induló vagy a dokkokban veszteglő hajókon. Pakisztáni, iráni, NDK-s, lengyel, egyiptomi, szovjet tengeri alkalmatosságokat ringatnak a hullámok az öbölben, daruk emelik ki a hajók gyomrából a konténereket, zsákokat, ládákat, gépeket, csöveket, s percenként Indulnak útra a gyorsjáratú vízi „villamosok” — így nevezik őket —, hogy az utasokat a kikötő egyik részéből a másikba vigyék. Vagy éppen egy másik kikötőbe. Mert az ogyessza! régi kikötő már nem bírja egvedül lebonyolítani a hatalmas forgalmat Néhány éve már elkészült a második „tengeri kapu” is. és nemrégen a harmadik is. Hiszen csupán a város ipari termékeit 85 országba juttatják el a hajók Szorgalmasan hajolnak le és föl a Ganzok, a daruk jelentős része magyar gyártmány. tülkölnek az érkező vagy indulásra kész hatók, negyedóránként felhangzik a világítótorony szirénája, hogy a ködben irányítsa a vízi járműveket A kikötőben és a parti sétányon tengerészek kisebb-nagyobb rajai tűnnek fel elvegyülve a bámészkodók népes hadával A Pa- tyomkin-lépcsőn turistacsoportok ellenőrzik, hogy valóban 192 lépcső követi-e egymást — amennyit a prospektus ielez —, a novemberi „tavaszban” gyerekek hancú- roznak. a padokon pedig öreg tengeri medvék és fiatalabb idősebb asszonyok nézik merengve a távolba vesző hullámokat A nyugdíjas tengerészek bizonyára fiatalkorukra. az asszonyok pedig távol levő férjükre, fiukra gondolnak. Ogyessza egymillió lakosából mintegy húsz százalék A KIKÖTÖ „Ott sok hajó ring-leng a szélben” Ogyessza! emlékek van valamilyen kapcsolatban a tengerrel. Már csak ezért Is nehéz lenne Ogyesszát tenger nélkül elképzelni De valószínűleg a Fekete-tengert is. Ogyessza nélkül. A hős város Monoton egyhangúsággal koppannak az esőcseppek. A köd és a tenger ólmos szürkeségben olvad össze Csendben állunk és várunk. Aztán felhangzik a déli 12 órát jelző időjelzés, majd a hangszóróból előtörnek Rozs- gyesztvenszkij Requiemjének mondatai. „Föld népei... emlékezzetek !... ” Hat úttörő díszlépésben megkerüli a hatalmas obe- liszket. őrséget váltanak, majd lehajtott fejjel róják le tiszteletüket az ismeretlen matróz emlékműve előtt. Azok előtt a százezrek előtt, akik hősiesen védték a várost a fasiszta betolakodókkal szemben. azok előtt akiket elhurcoltak Németországba és sohasem tértek vissza, azok emléke előtt akik oktalanul elpusztultak Ogyessza hős város Matrózai katonái, lakosai kitartóan védték városukat a náci túlerővel szemben, nincs olyan pontja a tengernek vagy a városnak, ahol véres harcok ne dúltak volna. S amikor elesett a város. akkor sem szünetelt a harc Az autóbusz lekanyarodik a város határában a lenin- grádi országútról kis tábla jelzi, hogy Nverubajszkoe faluba érkeztünk Lekászálódunk mindegyikünk kezébe gyertya kerül, meggyűljük, s csoportvezetőnkkel az élen — aki a Nagy Honvédő Háborúban ezredesként harcolt a leninerádi blokádnál —meg indulunk a föld alatti kata- kombarendszerbea Az 1600 (Fotó: Nagy Zoltán) kilométernyi alagútrendszerben — érthető módon — villanyvilágítás nincs, ezért kaptuk a gyertyákat. Megyünk a mészkőbe vájt, szűk folyosón, az imbolygó gyertyafényben ismerkedünk az egykori partizánharcok emlékeivel. Itt egy műhely, ahol a kiürült konzervdobozokból készítettek különféle használati tárgyakat, emitt a férfiak, amott a nők hálóhelye. Aztán a parancsnoki szoba — egy kis íróasztal, kézzel rajzolt térkép, rozoga írógép. Az egész lehet vagy négy-öt négyzetméter. — Ezen a részen Mala to v partizán egysége harcolt — magyarázza kísérőnk — A csoport egyik része, mintegy harminc fő. itt, a barlang- rendszerben helyezkedett el, hatvan fő pedig bent, a városban harcolt. Megyünk tovább, s az egyik nagyobb helyiségben kezdetleges, fából készült iskolapadokat látunk. — Ez volt a tanterem — mondja kísérőnk. — Antikor a németek elfoglalták a várost, a gyerekek egy csoportját idehozták a partizánok. s itt folyt az oktatás. Szívet szorító látvány a gyéren megvilágított, barlangszerű mélyedés, s megrázó érzés belegondolni, milyen primitív, embertelen körülmények között tanultak, éltek itt a gyerekek. A tanteremtől nem mesz- sze. egy másik mélyedésben, örök láng ég. A golyóverte falak harcról árulkodnak. — A németek behatoltak a barlangrendszerbe is — folytatja kísérőnk —. s itt került sor a legnagyobb ütközetre Ezen a helyen kétszáz német pusztult el. Utána viszont gázt engedtek a partizánokra Emlékükre ég az örök láng. A városban több mint hatezren folytattak partizánte- vékenységet a németek ellen A Malatov-csoport nyolcvan tagjából mindössze ketten élték túl a háborút „Föld népei . emlékezzetek” — hangzik fel negyedóránként a vers az Ismeretlen matróz emlékműve előtt. Ogyessza — a hős város — nem felejt Mert nem felejthet tán kis szünet és számunkra — több mint háromszáz magyar számára — sokka; Közelibb balettdarab, Bartók Béla Csodálatos mandarinja elevenedik meg a színpadon. Egy kicsit más a stílus, más az értelmezés mint amit itthon láttunk, de mégis felemelő érzés a leningrádi balettől magyar darabot látni az ogyesszai operaházban. Talán ez a kis epizód is jelzi, hogy Ogyessza nem csupán hős város, nem csupán a Fekete-tenger ismert kikötője. nemcsak ipari város, nem csupán kereskedőváros, hanem a kultúra városa is. Több színháza koncertterme. számtalan múzeuma van, nem beszélve a mozikról, művelődési házakról, klubokról. Ebben a városban született Dunajevszkij, a neves zeneszerző. itt élt David Ojsztrah, a világhírű hegedűművész, hét évig ez a város adott otthont Majakovszkiinak. de itt élt néhány évet Miczkie- wicz, a híres lengyel költő is — a kultúra kiemelkedő munkásai közül csupán néhányat említve S a Vörös Szállodától — aho] laktunk — nem mesz- szire, az egykori Olasz utcában élt Puskin, a forradalmár költő, akit politikai versei miatt száműztek a városba. Ma az utca az ő nevét viseli, s az utca végén, a tenger partján áll mellszobra is. Ott, ahol talán ezek a sorok jutottak eszébe: „Várlak, szabadság drága napjaI Jössz-e? Mikor jössz? — kérdezem; A parton kószálok kutatva S vitorlásoknak Int kezem." Vagy a Jevgenyij Anyegin másik versszaka, amelyben így ír a városról: „Poros Odessza. Ott is éltem., i Ott őszig látunk kék eget. Ott sok hajó ring-leng a szélben S lendít vásári életet; Európa lüktet ott s lobog ma. Mindent megélénkít ragyogva Dús tarkasággal ott a Dél." Ma már persze nem poros város Ogyessza. De a kultúra városa mellett a tudomány városa nevet is megérdemli. Nem csupán azért, mert ma is hetven tudományos kutatóintézet fejti ki működését a városban, hanem azért is. mert olyan tudósoknak adott otthont mint Mengyelejev- nek, a világhírű kémikusnak, vagy mint Filatov professzornak. akit a világ minden tudományos akadémiája tiszteletbeli tagjává választott a szemsebészetben elért eredményeiért. Látni kell Puskin utcájában Elsötétül a nézőtér, felemelkedik a függöny a színpadon a szerelem és a szenvedély harcol a lányért. AzMilyen volt Ogyessza -= kérdezték ismerőseim, Imikor az EXPRESS utazás 'roda által szervezett útró; hazatértem. Heves megyei társaimmal egyetemben — Szép volt? — Mit' lehet erre mondani? Egyetlen szóval nem lehet jellemezni egy várost, amelyik amellett, hogy <zép is, mozgalmas is, lüktet s, élénk is.... de minev toljam Ogyesszát látni kel. ihhoz, hogy valamit is megérezzünk belőle. Kapusi Levente
