Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-05 / 261. szám

A gruzka szerelme

Ti hogy vagytok ezzel, barátaim, gondolkoztatok-e már rajta? Arra gondolok, hogy itt vagyunk, többé- kevésbé felnőtt emberek ... felnőtt, miket is beszélek! egyáltalán: lehet összegyűjteni annyi évet, hogy súlyuk alatt igazán felnőtté öregedjünk...? Ki tudja, tudhatja-e valaki a választ? Bevallom, én magam nem tudom, fogalmam sincs róla: ily módon leszek-e felnőtt valaha, pedig néha nagyon vágyopi erre, de legtöbbször, titokban azt remélem ... Nos, igen, a lelkem mélyén ki nem állok felnőttnek lenni, s lehettem huszonhat éves, harminc vagy akár negyven is, ha csak módom nyílt ró, gyorsan lekapkodtam magamról azt a felnőtt viseletnek nevezett egyenruhát, amit az Idő, ez az ómódi fuseráns szabó) szabott ránk.

I

Ti nem így vagytok vele? — de komolyan! —engem néha majd szétvet a vágy, hogy letépjem testemről ezt a „nagyos” uniformist, hogy rohanjak és kiabáljak, ha tavasszal meghódít az eső-zuhanyos erdő, a felázott és tócsáktól csillogó föld szaga, vagy az istálló fülledt párája, vagy az ősz, az ősz részegít meg, ahogy köddel csípi kora reggel a vidéket, és mire felszáll végre, mire legyőzi a napfény a ködöt, furcsamód, az mindig hagy valamit maga után, mustot, falevelet, fonnyadó fűszálakat, békét és nyugtalanságot, volt vágyakat, halk nosztalgiát, színeket, közelmúlt emlékeket nyárvégről, őszelőről. Arról, hogy éppen most — már néhány hete lenne? — hónapja is..:? — láttad a búcsúra gyűlt fecskék csi- cserihadát: a háztető napsugárcirógatta szürke pala- tetőjén gyülekeztek éktelen fecsegéssel, aztán,' mintha vezényszó vezényelte volna őket, hirtelen felkerekedtek, és te kiáltottál, kiáltottál, hogy — nézd csak, nézd, szívem, gyere ki azonnal, most mennek a fecskék, ekkora fecskehadat még sohase láttál!

De a feleséged nem hallja, hogy szólsz, mert bent éppen sir a gyerek, és a fecskék sem mennek el, csak készülődnek, össze-visz- sza repdesik, kavarják a könnyy-kék levegőt, majd újra a piszkos palára telepednek a tetőn, megint egy nagy, össznépi tanácskozás, ismét felrebbenés, és mindezt türelmesen tűri az idő, hogy belefáradsz, kicsit el is kábít a terefere... Aztán felocsúdsz: csend van, elmentek.

A nyárnak vége van.

Nem, nincs vége, hiszen a nap ragyogó, és meleg, meleg, igen, meleg is még, félmeztelenre is vetkőzhetsz, hogyha akarsz ... Nyár van, nyár, mi más is lehetne? Még orrodban őrződ a füstök keserűjét az avart égető őszből, még emlékszik bőröd a télre, mikor a házban kötelet feszítettél ruhát szárítani ajtó- és ablakkeret közé, s reggelre megfagyott mind a ruha, rojtjairól jégereszek meredeztek, mert igen, mert megdermedt a hideg, és nem volt vigaszszavad, csak csüggedt nevetés, hogv1 lám, dühöng a tél — fél, fél biztosan, hogy nem bírja tovább, meglásd, két hét se kell már, s visz- szavonul.

És úgy lett és úgy lett, tavasz integetett, és mint 1 annyiszor már — mesévé szelídült a téli sztori, hitte, ki akarta a jégcsapokat a ruhákon. Rég volt, új nyár jött — csak benned maradt a régi kamasz —, s mutálva röhögtél, úgy mesélted el a barátoknak: utazni

visznek! Soha nem találjátok ki, hogy hova utazom, de majd segítek: Kreml és Ermitázs, kijevi metró, hajók, halpiacok, Nagy Péter cár és Néva-hidak . .. nehéz volt, ugye, fiúk — „nyomod a Szöveget”, nagyfiúsan, s közben, odabent, bizserget, meleg hullámokkal újra meg újra elönt az érzés, hogy végre1 rád is gondoltak a jutalommal, te iS eszébe jutottál valakiknek, és így egy helyet neked is tartogat a békevonat.

Kijev...? — klassz metró, parkok, galambok, hajók a Dnyeperen, a hősök karcsú emlékoszlopa a Lánggal, és Leningrád, és ezer csoda, arany Petrov dvorec, hajóknak megnyíló vízi utak, paloták, Auróra — úristen! hány éve adott jelt, ötvenöt, ötvenhat...? — kozákokkal kezelsz a fedélzeten, s közbeh újabb csodálok várnak a parton, és fotóznak, fotóznak, s kívülről-belülről szoronganak a hajóhídon.

És nyár van, nyár, június közepe, már ittál vodkát — félliteres Moszkovsz- kaja volt a menő, és tánc és pezsgő, és két új baráttal — mindkettő Iván —; egy parkban tettenért a fehér...? — nem, sokkal szebb, a holdezüst éjszaka. (Mást Nyugatra küldenek, te bolond, meg Afrikába. Mit .kábulsz? ne ájulj, a természet dolga a fehér éjszaka, Párizs a menő, apafej, meg Madrid, meg London! Még hogy Leningrád, még hogy Moszkva ...!)

Moszkva. Igen, Moszkva, a nagy csalódás és a nagy ámulat: „özönvíz előtti” faházak majd hogy nem a belvárosban, és a Gum meg a macskakövek, hagymakupolák, ágyúk, harangok a Történelemből... — hiszen tudod —, de az őrségváltást, ha teheted, éjfélben, azt nézd meg, föltétien nézd meg a Kreml előtt. Igen, föltétien... Lenint a Mauzóleumban már láttam tegnap (egy hosszú sor végére kerültünk, de az udvarias oroszok előre engedtek, így is jó másfél órába került. És mennyi külföldi! és mind megannyi vendégjog! Vajon hány órát várnak ők, akik otthon vannak, az oroszok?... Emlékszem, már bent jártunk, lassan lépkedtünk lefelé a lépcsőn, s nekem valami primitív-mód — a zsebembe csúszott a kezem. A kezeit...! — oroszul valaki rám szólt, tíz napja vagyok itt csak, és már tudok oroszul! — és megszégyenítve veszem ki a kezemet a zsebemből.

Tehát már vártam rá, már láttam, a „koponyát, mely alatt milliók ...” és egy nap eltelt közben, és most megint itt vagyok, és éjfél közeledik. Egyre többen várjuk a váltást, talán csak tíz perc, ha hátra

lehet még éjfélig, és most

két kislány az első sorba mellém furakodik. Morogva helyet adok — végül még nekem nem lesz helyem!—, aztán rájuk nézek: két gyönyörű lány, hajuk fekete, bőrük barna, testük karcsú és mégis erős. A mellettem álló ... őrület, ennek nem is fekete, ennek izzó szén a szeme!... Kto tü? (lehetséges ez? oroszul beszélek?!) Ja gruzka. I tü? (Értem amit mond, hogy megtanultam én ezt a nyelvet!) Ja vengerszkij, i tü szkolyko let? — Dvacatagyin — mondja a kislány, és én lefordítom magamnak, hogy csak huszonegy éves ez a szépség, és perzsel a szeme a közelgő éjfélben, s belőlem messze száll az orosz nyelvtudomány. Mire ő. a gruzka: várj, majd segítek neked... Te tudsz angol, igen...? nagyon jó, én szintén beszél... Nekem szerelmem... — magyaráz szépen angolul, és én már alig látom a Mauzóleumot és a szoborszerűen szép őröket ... istenem, feleségem van, gyönyörű kétéves kisfiam otthon ... borostyán- nyakéket vettem Leningrád- ban, és most itt ez az új szerelem...

Balról feltűnik a váltós — milyen messziről! — és a kis gruzka szája ott van a fülem mellett, és melegen és halkan, hogy az áhítatot ne sértse, súgja: — My love... nekem szerelmem... — a szívem vadul kalapál, harminchat éves vagyok, és ez a kis grúz lány belém szeretett!... — minden évben eljövök ilyenkor ide — súgja tovább —, értesz engem? — hogyne, értelek — this is my love, this midnight ...!

★

Hát hogy is vagytok ezzel, barátaim? Gondolkoztatok-e már rajta? Hogy eny- nyire gyengék, hogy ilyen felelőtlen felnőttek lehetünk, s hogy korosodunk' — talán egyre ostobábbak...? Vagy csak a hangülat volt olyan, az élmény, a messzeség vagy a nem is tudott sóvárgás a régvolt gyermekkor, a lobbanásra mindig kész vágy után...? Ezért hihettem már-már vénen, hogy az ünnepi pillanatban belém szeretett a Mauzóleumnál a szép gruzka. De úgy hangzott ott angolul, higgyétek el, az a „szerelmem, ez az éjfél!” — a lány szájából, a Kreml előtt — mintha nekem mondta volna.

B. Kun Tibor

ÓERÍKCSCR MIKLÓS,

— Ady Endre élettörténete

34.

Nem tudni a pontos okát, miért idegenedett el Csinszkától fokozatosan. Ekkor már alig bízott benne. A maga módján áldozatkész feleség sokat szenvedett emiatt, hiszen a beteg növekvő ellenszenve nélkül is elég bánatot okozott neki Ady reménytelen egészségi állapota. De a tőle megszokott intellektuális fegyelemmel viselte nehéz helyzetét, tűrt és helytállt a kötelességében. Többet, sokkal többet nyújtott magatartásával emberi érettségben, erkölcsi önfegyelemben, mint amennyire képesnek hihették huszonhárom éves létére. Ha néha kifakadt, azt is a nagybeteg emberért tette. Ezért tehát bármit állítanak Csinszkáról azok, akiknek valamiért ellenszenves, mellette szól maga a tény: hősiesen gondoskodott a nehezen kezelhető, önmaga fizikai romlását siettető költőről.

Augusztusban sürgősen magához hívta Csúcsára édesanyját Ady. Közölte vele, hogy kriptát akar építtetni Érmindszenten, minél hamarabb. És könyörgött, haladéktalanul vigye magával, mert otthon kíván meghalni. Gyászos beszélgetés volt. Ady Lőrincné nem mutathatta ki kétségbeesését, vigasztalta gyermekét, ahogy tudta, pedig főképp ő szorult vigasztalásra. Reménytelenül, összetörtén búcsúzott el fiától, akit most látott utoljára.

Noha épp elég gondja volt önmagával Adynak, jutott figyelméből arra is, hogy törődjön a csúcsai ház kenyerével. Súlyos háborús viszonyok lévén, sehogy nem szerezhették be a környéken a szükséges gabonát. Levélben kérte apját, juttasson el yaA Msmíht&ü:

i

1977. november 5., szombat

Kátai László kantátájának ősbemutatójáról

A Petrográdi tűzlovasok,

Egerben

A Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, a 60. évfordulóra rendezett ünnepség keretében mutatták be Kátai Lászlónak, a főiskola fiatal adjunktusának az alkalomra írt háromtételes kantátáját,

amelynek a szerző a Petrográdi tűzlovasok címet adta.

Az érzelmekben gazdag, a nemes pátosz által érlelt mű három versen nyugszik. Az első tétel atmoszféráját Franz Weiskopfnak Gábor Andor fordításában felhasznált címadó költeménye határozza meg. A fordító jól ültette át magyarra a forradalmi töltésű és a riadó fúvósának hangulatát idéző írást. A verssorokban a dakti- lusok — „kürt szava zeng”, „villog a láng", „zeng az acél”, „tűz lobogott fel, az égre ezernyi szikra csapott fel” — a ritmust felpörgetik. Ezt a ritmust viszi át a kórusok és a szimfonikus zenekar nyelvére Kátai László.

Már az első tételnél nyilvánvaló, hogy a szerző egyénisége és muzikalitása erős hangsúllyal kezeli az ütőhangszereket, s ezzel sajátos hangzást és hangulatot teremt. A vers nyitószava: „Ébredjetek!” azzal az erővel támad a hallgatóra, mintha a történelemnek a forrada- ,lomra hívó parancsszavát fogalmazná zenébe a művész. A vers és az általa életre hívott zene közé az Auróra nagy pillanatát szövi Kátai recitativóval, amely mögött csak visszafogottan szólnak a dobok.

A zenésznek kitűnő áttételei vannak a vers szövegében jelentkező képek fel- izzítására és ezért is képes újrateremteni bennünk a történelmi pillanat emlékét.

A második tétel Vajda Lászlóné Böröndi Ida Altatódalára íródott. A szerző nyilván abból az alapgondolatból indult ki, amikor erre a megoldásra esett választása, hogy a forradalom új életet teremtett és lehet-e igazabban és tisztábban ezt az új, ezt a diadalmas érzést kimondani, mintha a gyermekek hangja csendül fel és az édes, a biztos és békés álom képeit ringatják maguknak a gyerekhangok. Ebben a tételben a szerző erős líraisága és az emberi szeretet bensőséges összhangja uralkodik.

A kantáta harmadik tételében először recitativóban halljuk Szergej Jeszenyin versét — Hősök, aludjatok árnyban — Weöres Sándor fordításában. Ebben a költeményben is a daktilusok diktálják az iramot, a szerző a zenében mégis más hangulatot terepit: az első tétel

drámai riadója helyett itt az emlékezés, a hősökre való hálás visszagondolás ütemeit a rend, a derű és az optimizmus indulója követi, mert a „Nap színarany karimásán f Őrzi jövőnk kapuját / Hősök aludjatok árnyban / Míg viharos vonulásban / Nép kel a hajnalon át."

A kantátát a főiskola női kara (karnagy Tar Lőrinc), a főiskola vegyes kara (karnagy Csikós Andor), a 2-es számú Gyakorló Általános Iskola kamarakórusa (karnagy Szepesi Györgyné), a főiskolának az egri szimfonikusok fúvósaival megerősített zenekara- (karnagy Gulyásáé Székely Éva) szólaltatta meg, Szécsényi Olivér vezénylete, mellett. Szólót énekelt Turcsik Katalin, a recitativókat Virágh Tibor mondotta el, a zongoránál

Lörinczné Marik Erzsébet működött közre.

A főiskola ünnepi közönsége lelkesen ünnepelte a szerzőt ősbemutatója alkalmából. Az egyéni hang, a forma, a szenvedélyes muzsika, ahogyan a műben három egészen más tartalmú í vers egy zárt egységgé átalakul, mindenképpen jogossá' teszi a fiatal és a közszereplést most kezdő zenész ünneplését. A műben a sodró lendület azt bizonyítja, hogy ezt az első mondanivalót újabbak, és hamarosan fogják követni. Erre az a», áldokatkészség is biztosítékai amellyel a főiskola karna gyai, az énekkarok és a ze nekar erre az ősbemutatóra készültek.

Nemcsak az ünnep fényét! t emelte ez a sikeres ősbemutató, de mintha a zenei élet mércéjét is magasabbra állí~ tóttá volna Egerben. *

Farkas András

Az Offenbach-operettben

Új Pária, az egri színpadon

lahogy Csúcsára hat métermázsa búzát — pontosan annyit, amennyit fejadagként engedélyeztek a hatóságok. Néhány nappal később sür- gönyileg kért édesanyjától Kolozsvárra hárofnszáz koronát. A pénzt megkapta, de mivel Érmindszenten sem álltak anyagilag valami jól, az anya jelzálogkölcsönt vett fél a birtokra. Ady Lőrinc pedig, a hetvenen felüli öregember elindult a messzi Szilágyságból szekerén a Ko- lozs megyei hegyek közé. A már megromlott közbiztonság ellenére kitéve magát az útonállók támadásának, százötven kilométert szekerezett a kért gabonával. Kockázatos útjára elkísérte egy Puskás nevű falubeli paraszt ember és az orosz Sándor, aki hadifogolyként dolgozott az Ady-gazdaságban. Szerencsésen megérkeztek.

Miután biztosították a csúcsai személyzet kenyerét, Ady Endre Pestre készült. Fogyó türelemmel várta az utazást, de gyengesége, betegsége miatt késlekednie kellett. Maradásra kényszerítette a hírhedt spanyoljárvány is, ez a veszedelmes influenza, amely ezrével szedte áldozatát. Végre vonatra szánhattak 1918. október 28-án, s három nappal az őszirózsás forradalom kitörése előtt érkeztek meg a fővárosba.

Október 31-én este vitte meg a Veres Pálné utcai lakásra a drámai hírt Bölöni György: ismeretlen tettes lelőtte gróf Tisza Istvánt, volt magyar miniszterelnököt. Ady, aki politikai szereplése kezdetétől engesztelhetetlen ellensége volt Tiszának, most kétségbeesett.

— Nem lett volna szabad! Nem ez a megoldás! — kiáltotta.

De az olyannyira várt forradalom átmenetileg felvillanyozta. Próbált erőt venni lebírhatatlan testi — és egyre gyakrabban előforduló szellemi — erőtlenségén. Akármekkora fáradtságába került, megjelent a köztársaság kikiáltását szentesítő aktuson az Országhúz kupolacsarnokában. Egy oszlop tövéhez állított széken üldögélt, nem akarta észrevétet- ni magát. Hatvány Lajos mégis meglátta a Nemzeti Tanács esküt / tevő tagjainak sorából. Hívta a dobogóra, de Ady bágyadtan jelezte, hogy nem tud, nem akar, s beszélni is képtelen.

Ekkoriban már beszédzavarai voltak. Annak ellenére, hogy orvosnak és barátnak egyaránt kitűnő ember, a közvetlen szomszédságukban lakó Pfeiffer Ernő vigyázott rá, egyik szívroham a másik után érte. Dadogása onnan eredt, hogy féloldali hüdés károsította idegrendszerét. Emiatt szellemi kihagyások mutatkoztak. Mégis, csodálatos módon voltak teljesen ép órái, amikor visszatért gondolkodásának régi ereje, fölénye.

(Folytatjuk^

Várhegyi Márta és az új

énekes-színész: Harmath Albert

(Fotó: Jármay György)

Az elmúlt napokban lépett színpadra Egerben Harmath Albert, a-színház új énekesszínésze Offenbach Szép Helénájában.

Egy húszon alig túli fiatalember. egészséges tenorral, rokonszenvet ébresztő derűvel, még itt-ott kamaszos fölénnyel — ami inkább a lámpaláz és az első zavar leplezésére szolgál — és azzal a merészséggel, amit mások diktálnak még neki: nesze, itt a szerep, csináld!

És ő csinálja, mert Páris hercegének, aki szeretni fogja Helénát, az istenek kegyéből és szigorú akaratából jönnie, érkeznie kell. Magas, a nyúlánkságig, arcán inkább a feszült mosoly, mint a magabiztos derű, a szemével még méri a távot, meddig és hogyan kell eljutnia, hiszen a világot jelentő deszkákon mindennek — vagy soksok semmiségnek — olyan nagy a fontossága, hogy a felelősséget érezni, vagy felmérni szinte lehetetlen. Főképp, ha pályát kezd az ember.

A tapsból is kiviharzik, hogy a közönség szeretettel fogadja ezt a fiatal színészt.

í/4 J-