Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-22 / 274. szám
Monumentális történelmi tabló A szabadság katonái Óriási vállalkozás állapíthatjuk meg minden túlzás nélkül, ha az új szovjet film egyik jellemző vonását akarjuk meghatározni. A szabadság katonái című, négyrészes filmeposz nem kevesebbre törekszik, mint arra, hogy bemutassa: hogyan kezdődött el Sztálingrádnál és fejeződött be Berlinben a legyőző etet- 1 ennek hitt fasiszta német hadsereg megsemmisítése. A záró kép ugyan még továbbmegy időben, mert Prága felszabadítását is felidézi. Az események egyben a fordulópontokat is fókuszba állítják. A néző egy kicsit beavatott is lesz, mert olyan történések szemtanúja is lehet, amelyekről korábban nem sok ismerettel rendelkezett. A dokumentatív hitelességű epizódok jó alkalmat nyújtanak arra, hogy világossá tegyék, még ebben a gigászi élet-halál küzdelemben sem mindig az vezette a Nyugat országié politikusainak némelyikét, hogy erejét maradéktalanul a hitleri fasizmus szétzúzására összpontosítsa, hanem igyekezett a szovjet csapatok előrehaladását is késleltetni legalább, ha nagyhatalmi érdekeik így kívánták meg. Az effajta osztályönzés megdöbbenti a nézőt, aki csak a II. világháború nagy áramlatait láthatta korábban. Kénytelen arra gondolni, hány millió ember életét pusztította el értelmetlenül ez a szűkkeblű politikai korlátozottság. Eszmélésre Is kitűnő alkalom ez a film. De mindenekelőtt annak a végső következtetésnek a kimondására, hogy a második világégés nemcsak a hadseregek összecsapását követelte meg, hanem itt társadalmi rendszerek is ütköztek egymással. És ebben a küzdelemben a párt tagjai jártak az élen. Brezsnyev így fogalmazott eikől: „A háború évei sok mindenre megtanítottak. Megmutatták, hogy a szabadság, a függetlenség, a demokrácia és a béke legkövetkezetesebb, legállhatato- sabb harcosai korunkban a kommunisták.” Ha úgy tetszik, emlékmű ez a film, a kommunisták emlékműve is, hiszen a felszabadító háború szovjet harcosai közül minden második kommunista volt. A hatalmas ív, amely Sztálingrád és Berlin, 1943 és 1945 között feszül, szükségessé teszi a szelektálást. Ez a dramaturgia megköveteli a néző alkotó együttműködését, hogy az elkerülhetetlen hézagokat ismeretei szerint kitöltse. De ez a dramaturgia egyben megszabja a film belső logikáját is, építkezési módját is. A történelmi tabló aligha akarhat mást, mint felidézni, emlékeztetni. dokumentálni. Szereplői ezért csak az adott helyzetekben mutatkoznak meg, aprólékos jellemábrázolásra, sokoldalú és sokszínű portré megrajzolására aligha futná lehetőségeiből. Azoknak a történelmi időknek történelmi személyiségei tehát államférfiül vagy hadvezért alakjukban jelennek meg. A dialógusok tehát általában súlyos problémákat hordoznak. A hitelesség tetten érhető bizonyossága döntött a Q.kmism 1WJ, november 22-, kedd szöveg kiválasztásában is, ezért narrátort utánamondás hallható a filmen, mivel minden szereplő a saját nyelvén beszél. A szabadság katonái tehát nem újrafogalmaz, nem átrendez, hanem dokumentál. Eszméltet és bizonyít, felelevenít és bemutat, újraéleszt és állásfoglalásra késztet, Idéz és minősít, azt akarja elérni, hogy a néző maga mondjon ítéletet a történelmi bizonyosság birtokában mindenről, ami a hitleri fasizmustól a népek felszabadításáig terjed. És ezt tegye úgy, hogy nem átköltött és újraértékelt eseményt lát, hanem a történelmet magát, szépítés és manipulálás nélkül. Ez nem játékfilm a fogalom köznaoi értelmében. Bár ebben a filmben játszanak is, kiváló színészek idézik az egykori történelmi személyiségeket és idézik közülük azokat is. akik ma is étnek, vezetői poszton munkálkodnak felszabadított népük életének kiteljesítésén. A hitelesség egyben erénye is a filmnek, de olykor a gátja is. A néző néha csak jelzéseket kap, máskor _ oe- dig a jelenet mór túlfűtött- nek tetszik. Ha azonban elfogadjuk az alaptételt, hogy a törtértelmi eseményeket mindig a maguk sajátosságai szerint kell mérlegelnünk, akkor a néző a megoldás kulcsához jut el. De ehhez el kell jutnia. A négyrészes film eleve feltételezi, hogy elkészítése rengeteg munkát, időt, energiát és költséget követelt meg. Harci jelenetei a helyszínen zajlanak, akkora tömegeket mozgatnak meg, hogy ezekhez már csak a katonai alakulatok segítsége nyújthat lehetőséget. A színes, szélesvásznú film a Moszfilm Stúdió alkotása. Rendezője Jurij Ozerov, Le- nin-díjas. Korábbi alkotása a Felszabadítás című, ötrészes, monumentális filmje. Ez a mostani műve tehát akár a folytatásnak is tekinthető. Még pontosabban: változatnak, a megérlelt mű megvalósításának. A forgatókönyvet Jurij Ozerov és Oszkár Kurganov irta. Operatőr Igor Szlabnye- vics. Zene Jurij Lévitin. Sztálint J. Tripolszki), Brezsnyevet J. Matvejev játssza. A magyarországi eseményekben találkozunk Kádár Jánossal (Üjlaki Károly), Rajk Lászlóval (Benedek Miklós) és Kállai Gyulával (Gyukár Tibor). A téma ellenére sem szabad feltételezni azt, hogy A szabadság katonái háborús film. Bár nagyméretű csatajeleneteket láthatunk, a robbanások döreje szinte a dobhártyánkat teszi próbára, a lángoló, pusztuló városok tüze vörösre festi még a nézőteret is, az emberi életek ezrei pusztulnak el a szemünk láttára, harc és harc újul meg állandóan, ez a film mégis ennél összehasonlíthatatlanul több: a hősökre való emlékezésen túl, a ma emberének eszméltetése. Azzal kezdtük: óriási vállalkozás ez a film. Fejezzük is be ezzel a megállapítással, remélve, hogy a végkövetkeztetés tartalma most már a mű eszmei céljára is érvényessé lett előttünk, igazolva, hogy az alkotói szándék elérte célját a megvalósítás során. G. Molnér Ferenc Boldizsár Iván Alapjában a képlet egyszerű : a kamerák elé ülnek ketten, Faragó Vilmos, a kritikus-újságíró és Boldizsár Iván, az író-újságíró (és még sok minden), az egyik, mármint Faragó, felteszi a köz, a tévé előtt ülők nevében a kérdéseket és Boldizsár Iván vallomást tesz. Mint a tanuló — felel, de a kérdést nem húzza, hanem nekiszegezik: mire vagy büszke? Mit szégyellsz? Mit gyűlölsz? Mit szeretsz? Mindig is az igazat írtad, ha már ennyit és eny- nyifélét írtál? Mikor érezted magad a hierarchia csúcsán? Boldizsár Ivén pedig kezdi kibontani a néző előtt, a közösség, a nép, a nemzet előtt önmagát. Nem /először és nem is utoljára. Sajátos stílusában mindig a lényegre tör, egyetlen félresikerült mondata nincs, nem is lehet, hiszen lelkiismeretét kérdezték, nem tehet mást, mint azt a feleletet adja, amivel a lelkiismerete is összebékül. Mire vagy büszke? Vállalja ezt a szót, hiszen ez itt, most nem a megkoptatott és utcai értelemben hangzik el, egy élet perdül a megmérés serpenyőjébe. És amire büszke, az sejtetve is légió- nyi, mert folyton mozog, folyton munkál és mindig úgy, hogy adottságainak természetes ki- és felhasználásával, magas szinten marad. Mindebben azt a szűk kört vetíti elénk, azt a szellemi atyafiságot, amely nélkül senki nem élhet, a társakat, akiknek vonzása, ereje és tudása által növekszik mindenki azzá, amivé szándékai és készségei építik őt fel. Mindig tényekre és szavakra figyel, figyelmeztet, mert ugyan még csak hatvanöt éves és az újabb hatvan év előtte áll 1— nem is játszik bele a szeme és az arca ebbe a kiszólásba, mert póz- talanul tréfál — és folytatja az egyik gondolatot a másikkal. Mert burokban született és mindig túlélte a veszedelmeket, de halálai, halállehetőségei az egy főre számított átlagnál bővebben jutottak osztályrészül. A „Mit szégyellsz?” —kérdésre hosszasan, nem. is kitérők nélkül, apróbb-nagyobb magyarázatok összefüggésében válaszol. Az Üj Írásban megjelent távirati stílusú közléseket most oldottabban ismétli meg: külügyi államtitkár volt azon az éjszakán is Rajk mögött, amikor az a per elindult. És most, a beszélgetés sodrában, nem tágít tőle: amit mi manapság személyi kultusznak hívunk, kissé elnézően, az nem engedett még választási lehetőséget sem. Utal is Boldizsár arra, hogy a mai fiatalok nemigen értik, hogyan nem engedett az a pillanat, az a helyzet választást, és akkor kissé távolabbról indul a magyarázat, hogy Rákosi őt lekomázva figyelmeztette, hogy itt és akkor lemondani nem lehetett, csak repülni. De hová? És az összefüggések szálainak összekötözáse közben érezni lehet, mekkoSikeres könyvárverés Hatszázötven könyv, kézirat, gyűjtemény talált gazdára az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvárverésén. November 19-én és 20- án a MOM Szakasits Árpád Művelődési Házában árverésre bocsátott 700 tétel közül magas áron keltek el Krúdy Gyula műveinek ritkán előforduló első kiadásai, Széchenyi István munkái, közöttük a szerző által dedikált Hitel című mű és az 1828-ban kiadott Lovakrul. Számosán licitáltak Tóth Béla Magyar anekdotakincsére, Radnóti Miklós dedikált, első kiadású versesköteteire és a régi magyar könyvtári kötetekre is. (MTI) V. SUKSlN : 2. Akkor a parancsnok bement a kaszárnyába, felébresztette a katonákat, s azt mondta nekik: ez és ez történt, a temetőben valami nő sír, meg kell tudni, miről van szó, miért sír az a nő. A temetőbe már rég nem temettek, szó~ val, a dolog gyanús... Ki hajlandó önként? ... Akadt egy jelentkező: „én elmegyek’’ — mondja. Fegyvert is adtak neki, minden eshetőségre számítva, azzal elin~ dúlt. Mire a temetőbe ért, a sírás elnémult. Olyan sötét volt, hogy az orráig se lát. Megkérdi: „van itt valaki élő?" Jön rá a válasz a sötétből: „van” — azt mondja. Odajön egy asszony... Rávilágít, mármint a katona a a zseblámpájával, hogy jobban szemügyre vegye. „Tedd el azt a lámpát” — mondja az asszony —, „tedd el". „A fegyvert is hasztalan hoztad magaddal” — mondja. A kis- katona megijedt... „Te sírtál itt?” — „Én sírtam”. — „De miért sírsz?" — „Miattatok sírok — mondja —, a fiatal nemzedék miatt. Én vagyok a földi istenanya, s a ti tékozló életeteket siratom. Sajnállak benneteket. Eredj hát, és mondd el, amit neked mondtam”. — „De hisz én komszomolista vagyok!” — ezt a kiskatona mondta az asszonynak. — „Ki hiszi majd el nekem, hogy téged láttalak? Mikor még én magam sem hiszek benned.” — Erre amaz csak megérinti a kis- katonát — az öregasszony tenyerével könnyedén hozzáért a hátamhoz, — és azt mondja: „Higgyetek". És eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kiskatona visszatért a többiekhez. Elmesélte, hogy s mint volt — kit is látott. Azok kinevették. Még ilyetI... — Az öregasszony az utolsó szavakat bánatosan mondta. És sértődötten elhallgatott. Aztán halkan és keserűen még hozzátette: — Mért ne nevetnék ki? Kinevetik. Ki bizony. De mire a kiskatona visszatért a kaszárnyába — a világosra — a gimnasztyorkáján ott volt az istenanya ábrázata. Ilyen e. — Az öregasszony megmutatta a tenyerét, tenyérkéjét. Igen, ilyen fényes, ilyen fényes! .... Ez olyan váratlan dolog volt — a képmással — olyan élethűen és szemléletesen adta elő históriáját az öregasszony, hogy ha akkor nyomban feláll és elmegy, leveszem a kabátom, s megnézem, nincs-e rajta valami nyom. De az öregasszony ott ült mellettem és csöndesen ingatta a fejét. Nem kérdeztem semmit, nem árultam el, hogy elhittem-e a történetét, vagy sem, szerettem volna, ha mesél még valamit. S ő kitalálta a kívánságom: odafordult hozzám és beszélni kezdett. S a hangja máris más lett — olyan mai, mifajtánk. — Von egy másik fiam, Minyka, ó, de nagy kujon: cserélgeti a nőket, mint más a gatyáját. Mondom neki: ugyan mit érsz el ezzel, fiam. Eben gubát cserélsz, összeakadt itt eggyel, lett egy gyerekük ... Na, gondoltam, csak benő lassan a feje lágya. De most se sikerült. Azt mondja a fiam: megint más kapun sétáltam be. Te jóságos szűzanyám! Ez kész istencsapás. Na, akkor egyedül élt valameddig, aztán belehabarodott egy tanult fejércseléd, valami laboránsnő, az aztán elvitte az isten háta mögé, valami Ferganába. Onnan írják osztán nekem: „Gyere, drága mama, gyere hozzánk vendégségbe”. Az öregasszony olyan ügyesen utánozta, s úgy kifigurázta ezeket a ferganai fiatalokat, hogy önkéntelenül felnevettem, mire átvillant rajtam, hogy temetőben vagyunk, s a szám elé kaptam a tenyerem. De az öregasszonyt, úgy látszik, feltüzelte a nevetésem. Még nagyobb hévvel kezdett mesélni. — Na, elment az eszem, elmentem hozzájuk. Megérkeztem, vendégeskedtem egy darabig.. S akkor, én vén marha — de úgy kell nekem —, megjártam. (Folytatjuk) ra súly nyomja ezt a lelkiismeretet, ha a nyilvános nyomozás közben, a felelősség ezekben a sokszor megmért mondatokban és helyzetekben is, és így görcsó- södik elő. A Mit gyűlölsz? — Mit szeretsz? — kérdésekre gyorsabban és határozottabban válaszol, mert jön az újabb, a jóval izgalmasabb feladat: Mindig is igazat írtál? Itt is torzíthat az egyszerű igen, nem is hagyja, vissza-vissza- tér rá, mert az ember. ha író, nem hazudhat. És jellemző a reflex a kérdésre: Mikor voltál a hierarchia csúcsán? — erre azt válaszolja, hogy most, amikor könyvemre olyan jó kritikákat kaptam. Egy pálya csúcsáról úgy pillantott vissza Boldizsár Iván, mint aki alig lát valamit a háta mögött: talán azért, mert ma is a nép, a nemzet, a magyar kultúra és művészet egyik utazd nagykövete a világban. Farkas András Egy megnyitó után A gyöngyösi TIT-klub ünnepélyes megnyitásának eseménye lényegében semmiben: sem különbözött az ilyenkor szokásos eseményektől. Voltak kedves vendégek, mint Polgár Miklós, a megyei pártbizottság osztályvezetője, és amilyen volt dr. Ku- rucz Imre, a TIT főtitkára. A házigazdák soraiból nem hiányzott a városi tanács elnöke sem. Ahogy ilyenkor szokás, a társulat helybeli elnöke, dr. Pál Imre főiskola! tanár rövid, de tartalmas beszédben szólt arról, milyen lehetőségeket teremt az új klubhelyiség, és hogy eddig hányféle helyen kellett a TIT hivatalos ügyeit intézni a különböző házigazdák szívességét véve igénybe és türelmét kérve. Az már talán még sem a szokásos dolgok közé tartozott, hogy a főtitkár nem jött üres kézzel: átadott egy színes tv-készüléket a gyöngyösieknek, azzal, hogy hasznosítsák ezt az eszközt a tevékenységük során, olykor jó szórakozást is találva a képernyő előtt ülve. Ennek a klubnak azonban a szokásostól eltérő jelentősége is van. Abban a furcsa helyzetben, amiben van Gyöngyös, hogy hosszú idők óta csak várnak a korszerű művelődési házra, a TIT- klub minőségi változást hozhat a szervezet életébe. Maga a klub léte adja ehhez a lehetőséget, de a tényleges változás csak az ismeretterjesztés lelkes hívein múlik. Most már van hol találkozniuk, van hol összejönniük, hogy meghányják-vessék n világ dolgait, hogy a jelentős kérdések mellett apró kis témákat is előszedjenek, és esetenként mást se csináljanak, mint beszélgessenek egymással. Mi, magyarok beszélgetős emberek vagyunk. Szűk/ é- günk, van a kimondott szóra, akárcsak egy pohár jóízű italra, aminek nem feltétlenül kell szeszt is tartalmaznia. Az már rajtunk múlik, hogy ezt az igényünket kielégítjük-e esetenként vagy egyáltalán igényeljük-c a hozzánk hasonlóan gondolkodók társaságát. A klub létezik. Most már van. A többi a gyöngyösieken múlik. (gmO
