Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-14 / 242. szám
„Csak lassan, okosai..." — Bekukkantunk az oviba, egy kicsit játszol a gyerekekkel, aztán érted jövök, és megyünk haza. Hányszor hangzik el a biztatás, mikor a kicsinyek az új közösséget először keresik fel. S ami korábban ígéret volt, mert az édesanya, édesapa csak este tért vissza az apróságért — csökkentve ezzel a bizalmat maga iránt — most gyakorlat, többek között a Csebokszári-lakótelep Tavasz úti óvodájában. A gyerekek novemberig egy-két órai, vagy félnapos benttartózkodás közben ismerkednek az óvoda rendjével, az óvó nénikkel és társaikkal. A búcsú persze így is nehéz. * Nemecsek és a filmrendező Fábri Zoltán hatvanéves Az ebédnél különösen hiányzik Horváth Tündének az édes anyja, de az óvó néni készséggel segít. Ami mindent feledtet: a játék. Ezek már a barátkozás, a beilleszkedés gondtalanabb percei. (Fotó: Tóth Gizella) — Ady Endre élettörténete — A TÖRTÉNETET sokszor elmesélte a rendező. Ná- dasy László Fábriról szóló kis kötetében nyomtatásban is megjelent. Harmadik elemi iskolába járt, amikor házi feladatul azt kapták, hogy a tankönyv egyik ábráját otthon szabadkézzel rajzolják le. Amikor a tanító bácsi megnézte az ő rajzát, ezekkel a szavakkal húzta át: „Nem az apád munkájára vagyok kíváncsi.” Az önérzetében sértett gyerek sírva bizonygatta, hogy ezt ő készítette, mire a tanító kiküldte a táblához, rajzolja meg ott, előttük, akkor elhiszi. A gyerek hátra sem fordult, amíg készen nem lett. Amikor a munkáját befejezte, már az iskola igazgatója is ott állt a háta mögött, s a tanító így kért bocsánatot a kisdiáktól. Látszólag teljes a siker; a hihetetlenség, a teljes jóhiszeműség sárba tiprása azonban életre szóló nyomot hagyott benne. Bizonyára nemcsak ez az egy élmény, de talán ez az első maradt meg leginkább emlékezetében. Mert nem lehet véletlen az a többféle variációban elhangzott, de mindig egy tartalmú nyilatkozata sem, amit sok filmje forgatása előtt, alatt, után elmondott: „Szörnyű az, ha egy társadalom arra kényszeríti legegyszerűbb polgárait, hogy hőssé váljanak, ha meg akarják őrizni a leghétköznapibb emberi becsületüket.” HA INNEN, annak a gyermekkori élménynek és ennek a nyilatkozatnak a szemszögéből vizsgáljuk Fábri Zoltán filmjeit, akkor olyan nézőpontot találunk, amelyik a valósággal áttetszővé teszi műveit. összefüggővé válnak ezek a filmek, amelyek nagy érzékenységgel, de harcos keménységgel tiltakoznak minden emberi megaláztatás, elnyomás, megszégyenítés, megcsalatás ellen. Ha filmjei sorát visszafelé pergetjük, legutóbbi, Moszkvában nagydíjat nyert művében, az Ötödik pecsétben szinte tételszerű illusztrációját adja személyes hitvallásának: kétségbeejtő az a világ, amely emberfeletti hősiességet kíván a köznapi polgártól, ha meg akarja őrizni emberségét. Kaffka Margit Hangyabolyában, az apácák között is ez az alapeszme fogOJMMá 1977. október 11« péntek lalkoztatja: miért járt vereséggel, megalázással a jóindulat, a jóakarat. A Pál utcai fiúk Nemecsekje talán a legtisztább irodalmi megtestesítője a magyar literatúrá- ban ennek az igaztalanul megvádolt, esendő kis emberkének, akinek az életét kell áldoznia, hogy elhigy- gyék hűségét, tisztaságát. Az Utószezon — mint később az Ötödik pecsét — a második világháború testet-lelket próbára tevő kínjai idején vizsgálta a kisember lehetőségét, s Gyurica órással, Béla kollégával és a későbbi Fáb- ri-hősökkel ellentétben itt képtelen volt a hősiességre a főszereplő patikus. A Húsz órában a személyi kultusz éveinek és az ellenforradalomnak próbára tevő pillanataiban a falu egyszerű embereit vizsgáztatta, a Nappali sötétségben ismét egy hősiességre képtelen ember, egy művészember küzd utólag a lelkiismeretével. Édes Anna megint- csak példaszerű típusa a Nemecsekek nemzedékének, s a Két félidő a pokolban egy egész ártatlanul meghurcolt, üldözött, meggyilkolt népcsoport szükség-te- remtette hősiességének állít emléket, Hannibál tanár úr ismét egy, a Nemecsekek garnitúrájából. Talán nem túlzás azt állítani, hogy első, igazán nagy hatású filmjében, a Körhintában a még főiskolás Törőcsik Mari, immár egy nemzedék emlékezetében tovább élő, figurájában ugyanez a Nemecsek- típus foglalkoztatta elsősorban Fábrit. Tudom; van ebben az áttekintésben jó adag leegyszerűsítés is, mint ahogy néhány — szerintem kevésbé fontos — filmje nem is fér bele ebbe a sorba. Mégsem lehet másként tisztelegni a hatvanéves Fábri Zoltán előtt, mint a tudomásulvételével annak, amit munkásságában talán ő is a legfontosabbnak tart: tisztelet az esendő embernek, akit sorsa, körülményei gyakran erején felüli erőfeszítésekre késztet, s aki néha állja a próbát, néha elbukik, de a lelkiismerete ilyenkor sem engedi, hogy odahagyja az emberiesség nevére érdemes milliók családját. VALAHA, az 1950-es években, amikor a kamaszból a felnőtt korába lépett a magyar filmművészet, Fábri neve szinte egyedül fémjelezte itthon és külföldön ezt a műfajt. Azóta méltó utódai, társai emelkedtek mellé, de neve ma is azonos a filmművészetünk élvonalával. Bernáth László 15. Még Zilahon is dühöd- ten szidták, mire megírta a „Szilágyság”-ban: Pest az más, az ottani pisz- kolódás hidegen hagyja, de azt el nem tűri, hogy szülőföldjén a senkik töröljék bele sáros csizmájukat. 1906 áprilisában jelent meg az Űj versek c. kötet. Eleddig páratlan hevességű betűharc indult mellette és ellene. Hívei újjongtak, a magyar líra for-adalmát ünnepelték, ellenségei vastag gorombaságokkal támadták. Közülük még az a kötekedő volt a legfinomabb, aki a Sóhajtás a hajnalban című versére célozva így szelle- meskedett: „Mennyi szép vers van, Ady úr, és az mind a másé!” Ha a politikában nem is de a konzervatív kulturális falon nagy rést sikerült ütnie Ady Endrének. Kötetével valóban új korszak kezdődött nemcsak az irodalmi, de az egész szellemi életben. Miközben forrongtak a versei körül támadt viták, fáradtan, megviselt idegekkel hagyta el Budapestet, 1906. június 17-én. Léda hívta, sietett hozzá Párizsba. Ügy látszott, egészségének és kedélyének tartós hasznára válik a párizsi időzés. A most kezdődő krónikus álmatlanság okozta kellemetlenségeket leszámítva, jó hangulatban teltek a nyári hetek, s hogy minél alaposabban kiheverhesse Ady idegei megviseltségét, hosz- szabb Földközi-tenger melléki útra készülődött Lédával. Szeptemberben indultak el a több hónapra tervezett portyázásra. De a nyugalmat, erőgyűjtést ígérő utazás csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sűrűn küldözgettek lapokat Bölöniéknek Párizsba és Magyarországra a hozzátartozóknak, s ezek a néhány soros beszámolók szinte csak panaszról, zaklatottságról adtak hírt. Ady elhatalmasodó űzöttségét jelzi az is, hogy sehol nem érezte jól magát tartósan. Eleinte csupán néhány napig bírta ki egy-egy városban, így cikáztak Nápoly- ból Velencébe, Velencéből Fiúméba, Fiúméból Monacó- ba, Nizzába. Október közepén végre megállapodtak a francia Riviérán. Az utazás nem hozta meg a szerelmesek közti kívánt harmóniát sem. Kéz-* dett kialakulni köztük a „sem veled, sem nélküled” állapot, noha ekkor még mindketten akarták az egymástól remélt kölcsönös boldogságot. Valljuk meg, a vágyott egyetértés elérésében a költő nehezen kiszámítható, szeszélyekkel teli természete jelentette a legnagyobb akadályt. Léda haza is utazott november közepén, Ady pedig decemberig maradt a francia Riviérán. Az integető kéz Pirosban, feketében, sárgában, a szivárvány minden színében kapható az autók hátsó üvegfalára felrögzíthető integető kéz. — Valaki kitalálta és jó üzletet csinált belőle! — Nálatok, magyaroknál nagyon gyorsan terjed a divat, vagy hogy is mondjam... Párizs után Magyarországon a „legforradalmibb” a divat. Külföldi ismerősöm ezt inkább elismerőleg mondja, mint akár a legkisebb iróniával. A megjegyzés viszont alkalmat ad némi meditációra. Tényleg igaz, hogy gyorsan reagálunk a divatra, az innen- onnan áramló jó, vagy kevésbé jó szokásokra is. Farmerruha, röhögőgép, integető kéz, zsilettpenge a nyakban, avagy a szagos radír és egyebek. — Hová siet, kedves anyuka? — Ne is kérdezze! Megőrjít ez a gyerek a zsilettpengéért. Azt mondja a másodikos gimnazista lányom, hogy már minden gyereknek ott fityeg a nyakában, csak „pont” ő... Szóval —■ mondja meg — „pont” én legyek az az anyuka, aki nem teljesíti a lánya pillanatnyilag legfontosabb és legnagyobb kívánságát? — Mennyibe kerül? — Nem pénz! Ne értsen félre. Azt hiszem, huszonegy- néhány forint az egész. A férjem tavaly Bécsben járt, és ott akkor már divat volt. — Majd meglátod egy év múlva! Megláttam, és néhány hónap múlva már idehaza is őrjöngtek érte a gyerekek. Először egy maszek kezdte el gyártani, azután több, most pedig — úgy hallottam — egy ktsz csinálja. Ezeknek a mütyüröknek persze tiszavirág életük van. Hol van már a medicinroller, a tiki-taki golyó, a hullahopp- karika. Még előbb ki ne emlékezne a similabda-korszakra, a jojóra? Szóval elég abból annyi, hogy gyorsan átvesszük a divatokat, a szokásokat, a hobbykat, a játékokat is. Nincs is ebben semmi különösen kivetnivaló. — Maga is így tartja? — Igen, de azért... — Hogyhogy, de azért? — Én nem szeretem az értelmetlen dolgokat! Ha az integető kéz foszforeszkál, óvatosságra int a hátsó szélvédő üvegen, akkor látok értelmét. De csak azért vásárolni ilyeneket, mert ez a divat valahol? Higgye el, némelyik személygépkocsi úgy néz ki kívül, belül, mint egy karácsonyfa. Annyi a mütyürke, annyi a esencsem-bencsem, hogy az árán két új pótgumit lehetne venni. — Na és? Mi közünk hozzá? — Semmi, semmi! Ez igaz. Szó, ami szó! Bízzuk az emberekre, meg a kereskedelemre a divatot. A hobbykat is! De az már nagyon fontos — országos érdek —, hogy ezekért a csecsebecsékért ne fizessünk drága valutát a nyugati piacon. Mert már — sajnos — erre is akadt példa... Szalay István Amikor ő is visszatért Párizsba, véglegesen elköltözött a rue de Levis 92-ből, tehát abból a házból, amelyben Diósiék laktak. E háztól eléggé távol, a Szajna ellenkező partján fészkelte be magát a rue de Cons- tantinople 15 alatt levő Európa Hotelbe. Olyannyira ragaszkodott ehhez az olcsó, viszonylag csendes szállodához, hogy legtöbbször itt foglaltatott szobát, ha kiutazott Párizsba. Lédához fűződő barátsága, ragaszkodása mindazonáltal folyamatos maradt, noha kapcsolatukban időről időre sok feszültség halmozódott fel. Nem célunk feltárni az összezördülések részletes okait, megtette ezt a lehető leghitelesebb Bölöni György Az igazi Ady című könyvében. Röviden csak annyit, hogy Léda szinte emberfeletti odaadással iparkodott ideális körülményeket teremteni Ady számára a nyugodt élethez, a zavartalan alkotó munkához. Ady szívesen élt a gyengédség előnyeivel, ha kedve úgy tartotta, de iszonyodott mindenféle gyámkodástól. Megsértődött, haragra lobbant, ha szóvá tették egészségrongáló életmódját. A magasabb rendű emberi féltést közönséges asszonyi féltékenységnek minősítette, noha tudta, hogy igazságtalan az asszonyhoz. Kétségtelen, Léda rengeteget tűrt, Ady mégis szívesen hitette el magával, hogy ő hozza a nagyobb áldozatot. Pesti önállóságában óvó intelmek nélkül éjszakázhatott, kocs- mázhatott, senkinek nem tartozott elszámolással. Hiába tudta, hogy az ilyen rendszertelenség a legbiztosabb útja az önrongálásnak, életmódja mellett konokul kitartott. Léda, aki mély szerelme mellett mély felelősséggel viseltetett iránta, nem nézhette tétlenül az önpusztítást. Ady pedig el nem tűrhette a passzióinak szóló kritikát. Annyira azért nem... Félreértés ne essék, minden tiszteletem a dabasi nyomdáé és az ott dolgozóké. Valahogy mégsem tudott teljes mértékben fellelkcsíteni a Magyar Távirati Iroda által köz. zétett hir, amely arról ad számot, hogy a már említett nyomda és a Tankönyvkiadó Vállalat szocialista szerződésének eredményeképpen, az előző évek 60—70 százalékos arányával szemben, az idén már 90 százalékban álltak a tanév kezdetén a hallgatók rendelkezésére az egyetemi és főiskolai jegyzetek. Mi tagadás, jelentős fejlődés ez a 20—30 százalék, de valahogy nagyobb örömmel nyugtáztam volna — hát még az érintett egyetemisták, főiskolások —, ha az igényeket száz százalékban ki tudták volna elégíteni. Mint ahogy az is elgondolkoztató az információban, hogy 1977-ben fordulat következett be a jegyzetellátásban, mert például a kiadói és nyomdai átfutás idejét a ko. rábbi egy évről 6—8 hónapra sikerült leszorítani. A magam részéről ezt nem fordulatnak, hanem inkább szükségszerű lépésnek tartanám. Nem vitatva, hogy bizony szűkében vagyunk a nyomdai kapacitásnak. Mert gondoljuk csak el, hogy vajon kit ragadna üdvrivalgásra az a tény, hogy húsból vagy kenyérből mondjuk 90 százalékra sikerül egy község vagy város igényeit kielégíteni? Még egyszer hangsúlyo. zom, hogy nem vonom két. ségbe a dabasi nyomda dolgozóinak jó munkáját. De miért kell annyira örülnünk, amikor egy gond — még mindig gond? (folytatjuk) (kaposi)
