Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-10 / 213. szám
II harmincadik tanév Irta: dr. Szűcs László Ma nyitja harmincadik tanevét az egri Ho Si Minh 'tanárképző főiskola. Az eddig eltelt huszonkilenc év mar gazdagon kialakította sajátos eletét és történetét. A juoUeumi tanév első napjaiban villantsuk fel az elsuhant főiskolai évtizedek néhány fontos és jellemző mozzanatát. Az Egri Pedagógiai Főiskola akkori új nevet, megszületése után egy évvel kapta intézményünk, amikor is kormányzatunk 1949. nyarán a megszűnő egri jogakadémia helyére átültette a tíz hónapig működött Debreceni Pedagógiai Főiskolát. Felsőoktatási intézménye lett Heves megyének és nagy múltú városának, Egernek. Attele- pülését indokolttá tették társadalompolitikai, pedagógiai és kulturális igények, melyek megvalósításából — úgy érzem. szerénytelenség nélkül elmondhatjuk — főiskolánk az elmúlt évtizedek alatt derekasan és erejéhez mérten kivette részét. A tapasztalat azóta bebizonyította, hogy az északkeleti országrész hat megyéjének halaszthatatlan szüksége volt arra a több mint 15 ezer általános iskolai szaktanárra, akiket az egri főiskola fennállása óta adott iskoláinak. Főiskolánk nevében viselte a pedagógiai jelzőt és ennek a megindulás első percétől kezdve sok hasznos konzekvenciája volt. A nagy tanárszükséglet alapjaiban és azonnal eldöntötte az egyetemi bölcsészeti karok előtt hosszú ideig kísértő dilemmát: tudósképzés, vagy tanárképzés. A pedagógiai főiskolákon kizárólag csak tanárt lehetett, kellett es kell ezután'is képezni. Ennek elsődlegessége tükröződött születése első napjától kezdve egész oktató-nevelő munkájának pedagógiai irányultságában; a szaktanszékek céltudatos tanárképző tevékenységében. a szakmai anyag kiválogatásában, a hallgatók politikai neveléseben, és elsősorban a vidéki pedagógus pályára való elő- készítésében. E célokat a to- iskola három évtizedes fennállása alatt akkor sem adta fel, amikor ezek megvalósítása nehézségekbe ütközött, módszerei esetleg alapvető revízióra szorultak, vagy éppen nevelőtevékenysége átmenetileg nem érte el a kívánt hatást. Az oktatás és nevelés mind jobb módszereinek kutatása a főiskola elmúlt évtizedeinek legfontosabb célja volt. Változó sikerekkel ugyan, de mindig azon munkálkodtunk, hogy hallgatóink a modern marxista szellemű szaktudományos ismeretanyag elsajátítása mellett politikai, világnézeti és morális tekintetben szocialista meggyőződéssel és sokat ígérő hivatástudattal hagyják el főiskolánkat. A felszabadulást követő évek magával ragadó politikai lendülete erőteljesen motiválta a meginduló új főiskola pezsgő belső életét, így az elmúlt három évtizednek szinte minden esztende- je meghozta a maga nevelési problémáit, hiszen ifjúságunk arculata ezalatt sokszor és sokat változott. Hallgatóink között már az első években sok jó ifjúsági . vezető volt, akik igen sokat dolgoztak és ma is felelős beosztásokban tevékenykednek. Ezért ma nemegyszer óhajtjuk az ötvenes évek társadalmi-politikai szempontból igen aktív ifjúsági típusát, pedig az ő életük és nevelésük sem volt problémamentes. Igaz, ma sem könnyű, sokszor talán csak az élet kellemesebb oldalait kereső, de becsületesen tanuló és egész nagy többségében reálisan ítélő, a szocializmust becsülő és óhajtó ifjúság szívéhez és emberségéhez az eredményes utat és annak módszereit megtalálni. kmusäu 1817. szeptember 10.. szombat A tudományos munka igénye és rendszeres végzése a három évtized állandó kísérője volt. Szervezeti keretei és végzésének módszerei nem spontán alakultak ki. Heves és olykor éles belső vitákban kellett utat törnie egészséges fejlődéséért Nem keveset vitatkoztunk; a társadalmi és tudományos munka összeegyeztethetősége, az oktatónevelő vagy a tudományos tevékenység elsődlegessége, a metodikai vagy a szaktudományi kutatás megbecsülése, a fiatal oktatók bevonása és ránevelése a kutatómunkára és még sok-sok egyéb kérdésről. Eredményeink nagy része e viták tüzének köszönhető, mely egészséges tisztogatást végzett nem mindig azonos felfogásainkban. E vázolt fejlődés lemérhető eredményei nem maradtak el. Az elmúlt 30 év alatt három akadémiai doktori, tizenhét kandidátusi és több mint hetven egyetemi doktori fokozat született főiskolánkon. Oktató-kutató tanáraink tollából több mint ötezer publikáció jelent meg, melyből mintegy 800 az 1955-ben induló, s immár 22 kötetet megért saját tudományos közleményeink több mint tízezer oldalán látott napvilágot Ebből 97 dolgozat megyénk, illetve városunkkal kapcsolatos úgynevezett „helyi jellegű” kutatás eredményeként született meg, amelyre nem kevésbé vagyunk büszkék. Jelenleg is mintegy 60—70 tudományos témán dolgoznak oktatóink, kiknek kutatásait államunk — 1962-től kezdve — évente csaknem félmillió forinttal ösztönzi és támogatja. A főiskola bővítése szinte kezdettől fogva napirenden levő kérdés volt. Bár az elmúlt évtizedek több százmilliós értékei lehetővé tették egy nagy létszámú, és egyre korszerűbb tanárképző objektum kibontakozását, de a mind színvonalasabb képA keze tétován megmozdult, mintha ki akarná tapintani a bizonyosságot, hogy én vagyok-e, vagy valamelyik másik a huszonnégy unoka közül. Apám odalépett hozzá, csokoládét dugott a szájába, cirógatta, babusgatta és oktalanságokat suttogott a fülébe. ö meg csak engem nézett. Riadtan kereste a nevemet, hallottam, ahogy zizegnek közöttünk a múlt lapjai, nyálazta, forgatta sebesen, mert valahol meg akart lelni, rám akart találni, hogy megszólítson. Apám két kézbe fogta az arcát, megcsókolta a hártyavékony halántékot. Nagyanyám hirtelen hozzá hajolt, remegő kezét szája elé emelte, és valamit súgott a fülébe, miközben rajtam függött a szeme. — Nem, nem az Éva, ő az Agnes — mondta apám és derűsen, jóízűen nevetett. — Gyere ide, nézd meg a te kis nagyanyádat. Már gyógyulunk ám, nem lesz itt semmi baj. Na gyere, gyere! Odahúzott és az öregasz- szony kezét a kezembe tette, aztán hátralépett, és elégedetten szemlélte a látványt, amit ő teremtett a szeretet nevében Nagyanyám keze sima volt, mint a begónia szirma és nagyon könnyű. Két könnykút mélyéről nézett rám, már nem akart azonosítani, csak nézett. Én voltam egy személyben mind a huszonnégy unokája, de az is lehet, hogy én voltam az egyetlen. Én voltam, aki képes meglátni halálra érett teste mögött a hajdani erőt, a régvolt nagyasszonyt, s komoly tekintetemmel megteremtettem a méltóságteljes csendet, amelyben illően és szépen megadhatja magát a halálnak. Magához húzott, egészen közel az arcához. Egy pillanatra körülkapkodta a szemét, mint aki meg akar győződni róla, hogy magunk között vagyunk-e, s hogy látta apámat leülni az asztalhoz, a másik fiát meg a demizson körül ügyködni, gyorsan, bizalmasan a fülembe súgta: zés és a gyorsan felfutó tanárigény további beruházásokat igényel. Elsősorban azért, hogy az utóbbi 8—10 év alatt megduplázódott, 6 így az intézmény jobb körülményeit is már túlnövő nappali és levelező tagozatos hallgatóság részére egyenletes oktatási és életkörülményeket, valamint sportolási lehetőségeket biztosíthassunk. Ma már a 170 oktatójának, 300 egyéb alkalmazottjának, í 260 nappali és 1700 levelező tagozatos hallgatójának, 22 tanszékének, két túlzsúfolt gyakorlóiskolájának, számítóközpontjának, tehát egyre gazdagodó életének még további hely é6 bővülési lehe tőség szükséges. Bízunk a jövőnkben és optimisták vagyunk, mert szocialista hazánk adta lehetőségekkel élve emelkedhetett e szép horizontra 30 éves főiskolai életünk. S ez a segítség záloga további kéréseinknek, igényeinknek, s úgy érzem, jogos törekvéseinknek. Mi, főiskolai dolgozók azt szeretnénk hinni, hogy a hétfőn átadásra kerülő új főiskolai kollégium modern, 6zép épülete egy olyan születésnapi ajándék, mely előhírnöke almagyardombi kis városrészünk további, jelentős kiépülésének. Amikor segítségről írtam, elsősorban Heves megye és Eger város párt- és tanácsi vezető szerveire gondoltam, akik az elrohanó évtizedekben őszintén segítették a sok-sok gonddal küzdő fiatal intézmény lábra állítását, segítik ma is alig szűnő problémái megoldását és örömmel osztoznak sikereiben. Ezért válhatott valóban megyénk és városunk főiskolájává a lassan 30 születésnapját ünneplő, Debrecenben született, de nevében és szellemében igazán egrivé nőtt Ho Si Mint Tanárképző Főiskola Pillangó Amerikai film Henri Charriére.t, a Pillangó szerzőjét íróvá és világhírűvé tette a győztes szabadságvágy. Vagy csak a győzelem és a mesélési vágy tette ezt benne, ahogyan a mondanivaló súlyos haraggal és a lélek egyéb ménköveivel kitört leikéből és írásából? Ki tudja. Maga a megélt söre és ahogyan a párizsi éjszakai életnek ez az érdekes és titokzatos figurája még el is tudta mindezt mesélni, már ez egymagában is élmény. A film, mint a fegyenc élete, komor világ. Az elítéltek fölött kegyetlenül összesűrűsödik a levegő. Minden pillanatban történhetik valami a fegyencek között, a fegyencekkel mert a rongyokba takart test, az egészen lemeztelenített agy és lélek olyan külső fegyelmet kényszerül eltűrni, aminek előbb-utóbb áldozatává válik. Vagy beleőrül, vagy elpusztul. , A film sokkol elsősorban. Azzal, ahogyan ezeket az alapjában véve szerencsétlen embereket — a bűn elítélendő de a bűnösben mindig akad tulajdonság, érték az irgalomra — kiviszik a társadalomból, látványos és ijesztő megoldással, miközben az igazságszolgáltatás még egyet-egyet rájuk dörög. Sokkol azzal is, ahogy ezeket a szerencsétleneket itt—ott játszmájuk végső szakaszában mutatják be a képsorok; a guillotine jelenléte itt nem furcsa, vagy éppen kegyes ijesztgetésnek számít. Az igazi hatást azonban a fő téma éri el a nézőnél, aki talán csak félig hiszi el, hogy ez a Pillangó ártatlan. A film elején és a regény olvasásakor sem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ez a megszökött fegyenc utólag is csak ködösen igazolja magát olyan vádak alól, amikért a gyarmati börtönbe került. De a jellemrajz, ami Charriére írásából és a forgatókönyvet író Dalion Trumbo munkaMagyar Katalin: A körtoenevetett halál — Én meghalok — ujját a szájára tette, pisszentett, aztán folytatta. — Nekik nem mondtam meg, mert haragszanak érte. Azt mondják: dehogy hal meg kend, mindig csak fantáziái. Pedig én tudom, hogy meghalok. Ne mondd, nekik te sem. Bólintottam. — Te ugye elhiszed? — Elhiszem — mondtam komolyan és leültem az ágy szélére. — Tudod, én nagyon szeretném, ha elhinnék, ha egy kicsit, legalább egy kicsit komolyan vennék. Nagy dolog a halál, nagyon nagy dór log — mondta és jelentőség- teljesen fölemelte az jujját. — Kér egy kis bort, mama? — kiáltotta oda János, az idősebbik fiú. — Hát persze, kis kortyinkát — mondta apám, és már bugyogtatta is bele a pohárba. — Várj csak! — mondta János és lefogta apám kezét. — Előbb ki kell érdemelni, ugyebár. Na, mutassa csak meg, mama, a kedvenc fiának, hogy mit tud?! — Jaj — nyögte nagyanyám, és remegő ujjaival belekapaszkodott a karomba. — Járjunk csak egyet. Nem kell mindig abban az ágyban kényeskedni — kedélyeske- dett János, és darabosan, keményen nevetett. — Csak nem? — csapta össze apám a kezét. — Csak nem lépegetünk? — De biz a! — mondta János, és cinkosan kacsintott Nagyanyám görcsösen szorította a karom, és könyörgő szemekkel nézett rám. — Na, itt a papucs, aztán ügyeskedjünk — noszogatta János, és lábával odatolta a két csoszogok Nagyanyám felült, kicsit remegett a feje, kínos lassúsággal emelkedett ki a gőzölgő dunna alól és szomorú, bütykös lábujjait mozgatva kereste a papucsot. Hirtelen lehajoltam, hogy a lábára segítsem, de János rám szólt. — Ne, majd ő. Megtalálja igaz, mama? — Igaz — nyöszörögte a nagyanyám, és rettentő nagy erőfeszítéssel felállt. Két kezével megkapaszkodott az asztal szélébe és elindult a gyötrelem útján, kedves fiának megmutatni a tudományát. — Egész szépen leapadt a dagadás a törött lábáról — montjta apám és elégedetten csettintett. — Ezt nevezem, bátyó! Nem hittem volna, hogy még valaha talpra áll. Hiába, a te okos, erélyes módszereid. Isten bizony, csodát műveltél! Nagyanyám már az ágy előtt állt, és megint azon tétovázott, hogyan engedje el az asztal sarkát. Szája hangtalanul mozgott, és furcsán, szűkölve szedte a levegőt. Ügy nézte az ágyak mint a megszállott a meßz- szeséget. Fölálltam és átfogtam a derekát — Hagyd! — vakkantott rám János, de én nem hagytam. — Ha rád lenne bízva, talán meg is ölnéd a gyengédséggel — mondta apám és idegenül mosolygott. — Hej, te, te — dohogott János, s már cincogtatta i6 kifelé a dugót az üvegből. jából kialakul, kiváló. Mintha mindketten azt mondanák: az igazságba beágyazott hit legyőz minden akadályt. összeszervezi az emberben a tennivalókat, az erőket, a gondolatokat, minden percben újabb rohamra indítja a képzeletet, n.ert a lehetetlent is érdemes megkísérteni ha igazunk van. A fő dolog: a belső, személyes igazság, és hogy legyen erőnk harcolni érte. A rendező, Franklin J. Schaffner nem egy részletben eltért a regény fordulataitól, de a legfontosabb kérdésben hű maradt hozzá: az író életre szóló és az író életét meghatározó -'lmé- nyét nem fogalmazta át dicshimnusszá, legendává; a szépítő messzeség helyett azzal a lélektani realitással vetett számot, hogy egy ilyen teljesítmény — mármint a szökés onnan ahonnan Pillangó végül is el tudott szabadulni — megéri egy-két jellem, egyéniség részletesebb kivetítését. Kéklő tengeren, a film végső jelenetében, a zsák hátán úszik Pillangó az általa áhított szabadság felé, úgy érezzük, hogy ezt az embert ez a büntetés — akár jogos volt akár nem — óriássá tette. Távoli, talán korcsult rokona ő ama régi Odüsszeusznak, aki nem nyugodott addig, amíg a boldogságot meg nem találta. Megtalálta-e és úgy-e ahogyan azt bonyolult harcaiban, megaláztatásaiban elképzelte, mi sem tudhatjuk: az írás és film üzenet egy világból; amely elsüllyedni látszik —- ezt sugallja a film is, hiszen hol van ma már a Francia-Guayana és hol az őrök, akik ott szolgálatot teljesítettek? A regény alapján lehetett volna ez egyszemélyes film is. hiszen itt minden Pillangó körül forog. A főhős mellé előlép, annak árnyékaként és mintha erősítené is a főhős arcélét ez a Louis Degas, aki a sok nekirugaszkodás után lemond a szabadság megszerzéséről é® akinek már az is öröm és vigasz, hogy a tett másnak sikerülhetett. Két nagy jellemszínésa egybefonódó és egymást kiegészítő játszmája is ez a film. A rendező határozott elgondolásait Steve Mc- Queen és Dustin Hoffman valósítják meg. A kettejük között lefolyó sok-sok párbeszéd adja a film alapállását és hitelét. Az embertelenül vad környezetben óta ketten úgy vitatkoznak, mintha épen most érkeztek volna valamiféle becsületügyi bíróságról ahol nem minden kérdést tisztáztak még, de ők a megoldásban egyetértenek. A háborús filmek hosszúi sorozata után most íme megdöbbentett bennünket egy alkotás, amely vallja: a békében, a legmélyebb és leggazdagabb párizsi békében is akadtak csaták, ahol a fény, a ragyogás mellett, mögött ee-is"megfért a félhomályban. Vagy ez mán egészen sötétben volt? Farkas András Szikszay Károly illusztrációja — Na, gyere igyál. — Nem kérek — mondtam es letelepedtem előbbi helyemre. Nagyanyám nézte az arcom, pupillája egyre nőtt, már-már eltakarta a szemfehérjét, aztán elkezdett visszahúzódni és egyre kisebb lett, — Jó lett volna... — itt elakadt a hangja. Zihálva szedte a levegőt, majd megcsendesedett ismét, és alig hallhatóan motyogott. — Ha a fiaim, az én kicsi fiaim idetérdeltek volna az ágyam köré... — Megint elfulladt. Várt egy kicsit, aztán még annyit nyögött akadozva: — Én a kezemmel... a fejükre áldást... Tekintete az arcomon maradt. János a kertről magyarázott apámnak, hogy mit tud kihozni belőle, ha tisztességesen kezeli, apám meg a menetrenddel bíbelődött, abból próbálta kiokoskodni, hogy melyik lenne a legkedvezőbb vonat hazafelé. Egy pillanatra hátranézett a válla fölött é6 megkérdezte: — Elaludt — mondtam halkan, és kisimítottam a fej® alatt a párnát.
