Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-17 / 219. szám
Fedőneve: Lukács Szovjet—magyar film Magyar függetlenség és a dunai népek összefogása 175 éve született Kossuth Lajos Varinak témák, amelyek filmre termettek és szinte lehetetlen belőlük gyenge művet formálni. Sajnos, a legendás hírű Zalka Máté emberi és hadvezér! nagysága előtt tisztelgő alkotás szerzői munkájukkal egyértelműen igazolták, hogy csak erre a negatív bravúrra képesek. A közönség unatkozott, bosszantotta az egysíkúság, az izgalmas lényeg sablonos megközelítése. A kudarc elsősorban a forgatókönyv íróinak köszön, hető. A kivételes egyéniség eseményekben, fordulatokban bővelkedő életét, annak fontosabb állomásait úgy ábrázolta J. Dunszkij és Vale- rij Frid, hogy minden érdek, feszítő, gondolatgazdag motívum következetesen kimaradt. Ráadásul a történelmi háttér is elmosódott. Szó sincs — pedig erre mindenki kíváncsi lett volna — a heroikus küzdelmet kiváltó okokról, a Nemzetközi Brigád létrejöttének körülményeiről. Az egész történet a levegőben lóg. A hiányérzetet fokozza az, hogy a cselekmény meglehetősen vérfedőnevén Lukácsnak emlegetett szervező és vezetőképességével, személyes bátorságával kitűnő Zalkáról igen keveset tudunk meg, pedig nincs érdekesebb, mint egy rendkívüli jellem alakulásának felvillantása. A sovány sztorival természetesen sehogy sem boldogul Manosz Zahariasz rendező, s magyar kollégája, Köő Sándor sem. Időmilliomosok, de a nagyszerű lehetőséget képtelenek kihasználni. Ha tö- mörítenének, ha feszesebbre szabnák a tempót, kurtulna a terjedelem, s minden hiba hatványozódnék. Méginkább kiderülne, hogy ilyen kevés tényből aligha lehet sikert kovácsolni. Lassan peregnek a képek. A naturalizmus — a kamera ráfeledkezik a sebesültekre és halottakra — megborzaszt. És lőnek és menetelnek, rohamoznak és visszavonulnak, s közben a főhőssel —ez érdekelne bennünket — nem történik semmi. — A zene is mit tehetett volna Vukán György? — révedező, jellegtelen. órát végigülték a film nézői. A színészeknek se volt könnyű dolguk. A Zalkát alakító Kozák András tisztességgel formálta a rosszul, a sablonosán megrajzolt figurát. Az árnyalatok finomságát azonban merev pózokkal pótolta. Bujtor István Ottó Flatterként képességei töredékét sem adhatta. A fő- parancsnokot megjelenítő Bessenyei Ferenc láthatóan szenvedett, mert adottságainak töredékét se villanthatta fel. Ha viszont teret kapott — abban a jelenetben, amikor a kiváló tábornokkal vitázik — szinte felvillanyo- zódott, s néhány emlékezetes perccel lepte meg a mozilátogatókat. A film adósságot akart törleszteni — kellett is —azzal, hogy megmintázza egyik legnagyobb internacionalista hősünk portréját. Erről az arcképről azonban majd minden jellemző vonás hiányzik... a* > Pécsi István a polgári átalakulás irányába a 19. század első felében reformok útján elinduló Magyarország már három évszázada a Habs- burg-birodalom része volt. A reformkor liberális programadóinak tehát lényegében feudális birodalom jelenlétével kellett számolniuk. Az országos politikába 1832-ben, országgyűlési tudósításaival bekapcsolódó Kossuth külpolitikai tájékozódását is e tény befolyásolta. A Pesti Hírlap szerkesztőjeként, 1841-től nézeteinek hirdetésére jelentős fórum kínálkozott. Lapja hasábjain elsősorban a belső gazdasági-társadalmi reformok kérdésével foglalkozott, s Magyarország önállóságának bővítéséről ugyan le nem mondva, de folyvást a Habsburg-birodalom keretei között küzdött reform- javaslatainak elfogadtatásáért. Az 1840-es évek derekán a feudális rendben megmerevedő Habsburg-birodalom súlyos válságba jutott, mert belülről a polgári fejlődés és a nemzeti mozgalmak, kívülről a már fejlett polgári országok, vagy a feudalizmus válsága által még nem érintett hatalmak létét kétségessé tették. 1848-ban, a népek tavaszának lendülete azonban nem a Habsburg-birodalom felbomlását, hanem alkotmányos átalakulását hozta meg. Kossuth még március 3-án, néhány nappal a forradalom kirobbanása előtt, a pozsonyi országgyűlésen hatalmas beszédben követelt alkotmányt a birodalom valamennyi népe számára. A forradalmi átalakulást azután a király által szentesített törvény is rögzítette: a polgári alkotmányos Magyarország széles körű önállóságra tett szert a birodalmon belül. Kossuth arra gondolt, hogy az európai hatalmi egyensúlyozó szerepet — Németországgal szövetségben — az új, erős, alkotmányos Magyarország fogja betölteni. A német egység meghiúsulása — a magyarországi tragikus nemzetiségi konfliktustól függetlenül is — egyelőre lehetetlenné tette e koncepció megvalósulását. Amikor pedig a szabadságharc során kiderült, hogy az ellenforradalom nem hajlandó figyelembe venni Magyarország még 1848 előtt élvezett különállását sem, Kossuth számára világossá vált: Magyarország és a Habsburg- birodalom érdekei tartósan nem egyeztethetők össze. Indítványa nyomán, a tavaszi hadjárat győzelmeire alapozva, 1849. április 14-én kimondották a Habsburg-ház trónfosztását. Az új, független magyar állam, melynek kormányzóelnöke Kossuth Lajos lett. fennmaradásához, önállóságának biztosításához csak semlegességet igényelt — ezt azonban nem kaphatta meg. A cári intervenció megpecsételte Magyarország sorsát. A VERESÉG UTÁN a Kossuth-vezette emigráció a magyar függetlenség megteremtésének előfeltételein munkálkodott. A cár beavatkozását 1849-ben tétlenül szemlélte Európa, mert a Habsburg-hatalom fennmaradását a hatalmi egyensúly fontos biztosítékának tartotta. Sürgető volt annak bizonyítása, hogy a magyar függetlenség összeegyeztethető az „európai egyensúly” követelményeivel. Ezt a célt nyújtotta Kossuth emigrációban készült Duna-konfö- derációs tervezete. Eszerint a függetlenségét kedvező feltételek esetén akár fegyverrel is visszaszerző Magyarország (s vele Horvátország és Erdély) az önkéntesség és bármikori felmondás elvei alapján védelmi szövetséget alkot a már önálló Szerbiával és Romániával. Kossuth alkotmánytervében a nemzetiségek számára messzemenő politikai jogokat biztosított. A tervezett államszövetség nem Magyarország felosztásán alapult, hanem majdani megvalósulásának előfeltétele volt, hogy a Kárpát-medence népei az adott történelmi államkeretek között egymásra találjanak. A magyar uralkodó osztályok elutasították a megbékélést a nemzetiségekkel, s uralmuk fenntartása érdekében a Habsburgokkal kötendő kompromisszum mellett döntöttek. Az 1867-es kiegyezés végérvényesen egybekapcsolta a történelmi Magyar- ország és a nemzetek felett terpeszkedő osztrák birodalom sorsát Mint arra Kossuth Deákhoz intézett híres Kasszandra-levelében rámutatott: Magyarország olyan döntésre szánta el magát. amely a jövendő kedvező lehetőségei zárja el előle. Eddig kényszerből osztoztunk a birodalom sorsában, most minden látszat szerint önként vállaljuk azt S ez a sors a pusztulásé, mert a nemzeti fejlődés mindenütt szétbomlasztja a középkori eredetű államalakulatokat. „Magyarország lesz a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik”. AZ ÉRETT FÉRFIKORRA ÖTA hazájától távol élő, ki- lencvenkét évet megélt nagy száműzött egyedül maradt Ahogyan maga fogalmazta, „eleven tiltakozásként” a dualista rendszerrel szemben — s így neve holta után is a jobbágyfelszabadítás kivívása mellett a nemzeti önállásra, a népek egymásra találására is emlékeztet Gergely András szegény, s emiatt a sokszínű valóság leszürkül. A hangvétel patetikus. Ez nem lenne baj, esakhát az alapanyag igen szegényes, s ehhez viszonyítva harsánynak tűnik a megfogalmazás stílusa. A Kende János operatőr viszont néha remekelt Ismét bizonyította, hogy eredeti tehetség. Nemcsak szép képekkel ajándékozza meg a közönséget, hanem drámai töltésű felvételekkel is. Az ő érdeme, hogy ezt a másfél Hatvani operasiker Emlékszünk még a Déryné Színház hatvani operavállalkozására, a balsikerű Rich- mondi vásár bemutatójára, amely egyértelműen igazolta, hogy igényes, nagy együttest kívánó zenei produkciók minden áron való erőltetése visszafelé sül el. Hiába a jószándék, a népszerűsítés érdekében vállalt feladat: kórust, zenekart, színpadképet nem pótol illúziókeltően három szál énekes, öt muzsikus, néhány díszletjelzés. Különösen nem, ha mindehhez gyenge szólisták társulnak. Miért ismételjük most e korábbi tapasztalatunkat? Mert a napokban ugyancsak tartalmas zeneművekkel vendégszerepeit Hatvanban az említett színház operaegyüttese, s mintha kontrázni akarna bennünket, merőben új erényeket csillogtatott. Vonatkozik ez Donizetti egyfelvonásos víg_ operájára (Rita) éppen úgy, mint Kodály Zoltán népzenekincsből merítő dalművére, a Székelyfonóra. Azt nem állítjuk, hogy a két mű vidéki tumézásra szánt kamaraváltozata visz- szaadta az alkotások ereden, dő szépségét, gazdagságát. De nyugodt lélekkel írjuk le, hogy mind a Rita, mind a Székelyfonó lényegesen több az előző produkciónál. Kritika, vagy önkritika szülte a minőségi változást? Ezen kár vitatkozni, örüljünk inZi.HéwsM 1977. szeptember 17., szombat kább annak, hogy a Déryné Színház ezúttal élvezhető, a nemes ügyet szolgáló előadásokkal rukkolt ki. Feltöl- tötték a kórust, a zenekart, amely kiváltképpen a Székelyfonó megoldásánál problematikus, nem éreztünk kirívó hangzásbeli pontatlansá. got, a szólisták — Kálny Zsuzsa, Németh József, Vajda Dezső, Kocsis Katalin, Nagy János, Bordás Dezső — felnőttek a zenei fogalmazás igényéhez, s mindezt jól összegezte Kertész László mozgalmas, csiszolt rendezése. Persze az énekhangzás, a csoportok pontos mozgatása, a kívánt ritmus önmagában kevés ahhoz, hogy a kis színpadra, kisebb garnitúrára átültetett, de születése pillanatában döntően nagyobb lélegzetű alkotás hatékonyan formálja a tömegek zenei ízlését. A muzsika szövetének kell úgy dominálnia, ahogyan kívántatik, ahogyan igazán érvényre jut szépségének, tartalmának java. Nos, Donizetti és Kodály Zoltán zenéje ezúttal nem szenvedett különösebb csorbát, a hangzásbeli gazdagságok Németh Amadé kamaraátiratában közel járnak az alapművekhez, rutinról és ihletről egyaránt tudósítva. Így, e tényezők összejátszása, továbbá Nagy Sándor invenciózus díszletvilága tette teljes értékűvé a Déryné Színház mostani vendégjátékát. Feledtetve a múltat, s táplálva a reményt, miszerint alázattal és felfpkozott belső igényességgel művelhető a vándor operajátszás. , Imoldvau) CSERNAI ZOLTÁN] ' Kergekór t r .1* A felhőkoszorúzta Olümposz olajfaligetében Pán hosszú üldözés után utólérte a ringó csípőjű, almamellű Eüdiké nimfát. Á hölgy alaposan elfáradt, és már engedelmesen leheveredett a pázsitra, amikor a felgerjedt szatír keserves bégetésre lett figyelmes. Hátranézett; és mit látott: kedvenc kisbárá- nya, Galaxia, imbolyogva keringett maga körül a réten ... — Ez megkergült! — dörmögte pézsmaillatú szakállába Pán. aztán rásuhintott tenyerével a nimfa gömbölyű hátsójára: — Menj Zeusz hírével! Most nem érek rá veled foglalkozni... A bárány keservesen bégéivé pörgött a rét üdezöld füvén, rózsaszínű szájából habos fehér nyál szivárgott. Pán átnyalábolta a remegő kis állatot, a nimfa fátylával gyengéden összekötözte rángatózó lábait, nyakába vette, és hatalmas bakugrásokkal eliramodott vele. Olümposz istenorvosa, dr. Paiéón a Küthéra-barlang- ban rendelt. — No, mi van a birkáddal, Szatirok Szatírja? — üdvözölte. — Add csak ide Ga- laxíát, lássuk, mi a baj? Átvette Pántól a reszkető kis, állatott, és bevitte a rendelőbe. ★ A Galaxisközi Hadügyminisztérium Biológiai Főparancsnokságának előszobájában türelmetlenül sétált fel- alá egy tömzsi kékesen csillogó fejű bolygólakó. Egyik hóna alatt hatalmas irattartót szorongatva időnként mérgesen pislogott kifelé, az üvegfalon túl sziporkázó éjszakába. Csodálatos kilátás nyílt innen, a hadügyminisztérium ötszázemeletes szuper-felhőkarcolójának négyszázhatvanadik emeletéről a tengeröbölre, sőt a nyílt óceánra is. — Megérkezett, professzorom?... Fáradjon beljebb! — csattant fel egy katonás hang miközben kinyílt a párnázott ajtó, s egy szikár, markáns képű, magasrangú tiszt végre betessékelte türelmetlen vendégét. — Elnézését kérem, amiért kissé megvárattam — mentegetőzött a tábornok. — De hiszen tudja... ez a háború a Nagy Menyéttel... az egész már kezd az idegeimre menni! Látja odakint a nagy forgalmat? Szövetségeseink állomásoznak az óceánon... Tudja ők azok, a Kis Kutyáról ... Máshová nem fértek el. Hetvenháromezer űrhajó ... egyenként akkora cirkálók, mint a mi ötszázemeletes felhőkarcolónk! Hatalmas erő ez, professzorom! Elképzelhetetlenül óriási erő! És ... ha arra gondolok, hogy mindez csupán apró porcsomó ahhoz képest, ami most odakint, galaxisunkon túl történik?! Ahol a Nagy Kutya és a Kis Kutya galaxisok száznegyvenháromezer- hatszázhuszonöt lakott bolygójának szövetséges úrhadseregei most, éppen ezekben az órákban ütköznek meg a Nagy Menyét galaxis hasonlóan milliárd nagyságrendű haderőivel!? Ha erre gondolok, tisztelegnem kell galaxisközi népeink mérhetetlen ereje, nagysága előtt! — Hm... Hogyan? Ki előtt? Mi előtt, tábornok? — szólalt meg végre a profesz- szor is. — Igen ... Értem. Ez a galaxisközi háború... No, de talán térjünk a tárgyra! Mi van a beadványommal, tábornok?! Megkapom végre azt a szupergyorsítót!? Az algák nem várhatnak, kérem! Ha nem vizsgáljuk ki sürgősen ezt a betegséget, ezt a vírust, hm ... veszélybe kerül az egész galaxisközi népesség fehérjeellátása. és... A tábornok közbevágott: — De kedves professzo- jom, hogy képzelil Értse meg végre, hogy a mai helyzetben... a jelen pillanatban ... semmit sem tehetek önért! Nincs keret, érti?! Minden tartalékom ráment a Szövetségesekre, a tőlük kapott új fegyverekre! Háború van. professzor! Néhány hónapot várnia kell... Ilyen jelentéktelen dolgokkal, mint ez az izé... milyen gyorsító?... most nem foglalkozhatom. Most, amikor ilyen sorsdöntő... ilyen óriási... ilyen elképzelhetetlenül óriási dologról van szó! A professzor hirtelen előkapta a hóna alatt szorongatott irattartót és lecsapta a tábornok irőeztalárai „ „ ■— '.Fagy* dolgok,??.'.'. Hm... Nagy dolgok. Hát..; vegye tudomásul, tábornok, hogy ez... ez itt!... amit én az elektronmikroszkópon keresztül vizsgálok... ezek éppen olyan nagy dolgok, mint ez az egész galaxisközi hé. borús téboly, amit önök művelnek! Vegye tu... — Jó, jó..'. — próbálta csillapítani harcias vendégét a tábonok. — Meglesz... meglesz a gyorsítója, ne fél. jen. Csak... várnia kell még rá egy kicsit. ■V (Folytatjuk)
