Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-28 / 202. szám
Hagyjuk szólni őket .. .hát tudnék éppen izgalmasabb olvasmányt is elképzelni magamnak, mint a statisztikát. A kényszer azonban mégis, és nem is ritkán rávisz erre, hiszen bár borzongom a számoktól, adatoktól, egyszóval a statisztika csontvázától, ódzkodom a százalékokba öltözködő szakkifejezésektől, a statisztika „húsától”, mégis tudomásul kell vennem: az ember nélküle meg nem lehet. Ám tartozom azzal és anyival is az igazságnak, hogy sok esetben adott eligazítást és volt eligazítom az első olvastán reménytelenül száraz és idegesítő statisztikai jelentés. De legalább ugyanennyi esetben adott ötletet is ahhoz, hogy a százalékok száraz, szúrós burkát felfejtvén, kiérezzem és kiéreztethessem olvasóimmal a számok mögött ott rejtőzködő — lehet, hogy csak nekem rejtőzködő — „olvasmányos” köznapiságát az életnek. Mindezt azért kellett előrebocsátanom — talán kissé terjedelmesen, vagy terjengősebben (?) —, mert a minap egy érdekes adat került a kezem ügyébe, ha úgy tetszik közgazdasági, vagy ha úgy tetszik, „politikai” adat, amellyel kezdetben nem is sokat tudtam mit kezdeni. Júniusról júliusra — így az idézendő statisztikai megállapítás — 6,7 százalékkal, 360 ezer fővel nőtt a Közös Piac országaiban a munkanélküliek száma, s ezzel az állástalanok létszáma elérte az öt és fél millió főt. Nem vagyok nemzet-, még kevésbé nemzetközi-gazdász, hát egyrészt azért is, másrészt, mert bár a szám igen nagy, de elosztva az EKG kilenc tagországa között ezt a meny- nyiséget — nyolcvan-, hatvanmilliós országokról is szó van itt —, már nem is tűnik olyan nagynak ez az öt é® fél millió — nos, tehát mindezért nem figyeltem oda a számokra. A statisztika tényei, az adatok természetszerű precizitása ellenére is, meglehetősen hidegen hagytak. Miféle konzekvenciákat kellene levonnom és éppen nekem levonnom ebből a 6,7 százalékból? Ügy véltem, bármiféle konzekvencia kialakítása legfeljebb a gazdaság politikájával és a politika gazdaságtanával foglalkozó 5 közgazdászok feladata lehet. Eszembe jutott ugyan még az a közismert és kaján gondolat is — a tőkés országok munkanélküli segély- rendszerét és mértékét ismerve, de nem a lényegét ismerve —, hogy ott az a munkanélküli aligha hal éhen a segélyből, de mindenképpen jobban él meg belőle, mint számos közepesen, vagy még inkább gyengén fejlett ország dolgozója a tényleges munkabéréből. Munka nélkül tartósan pénzhez jutni, még ha az valamivel kevesebb is, mint a munkával megszerezhető, és pénzhez jutni ráadásul úgy, hogy nem is napokra, voltaképpen nem olyan elvetendő dolbg. Mi csak ne keseregjünk a nyugatnémet, vagy angol, avagy éppen a belga munkanélküliért. Nem hal az éhen! Az elmúlt esztendőben Marseilles-ben jártam. A kis és szerénynek is csak szerényen nevezhető szálloda ablaka a gettóra nézett. Nem, Marseilles-ben nincs, még véletlenül sincs hivatalosan gettó! Csak éppen és természetszerűleg itt is kialakult a bevándorló afrikaiakból, a tengerentúliakból egy olyan városrész, ahol jobbára öntörvények uralkodnak, s ahol az állandó munkaviszony nem tartozik feltétlenül az élet alapvető elemeihez. Nos, eszembe jutottak-a Marseilles'-i munkanélküliek, ' akiknek jó része nem szakszevezeti tag, nem tagja semmiféle más szevezetnek sem, s így munkanélküli segélyre sem jogosult. És nyilvántartani is alig, vagy egyáltalán nem is tartják őket. Sem mint dolgozókat, sem mint nem dolgozókat. Aztán eszembe jutott egy nem is túl régi isztambuli utazásom, ahol, és amikor életerős, hu- szonegynéhány éves török fiatalemberek szédelegtek utca. és tengerparthosszan, amerikai cigarettát és rágó,“ gumit árulva, jobb és más munkalehetőség híján, Allah legnagyobb dicsőségére. Aztán eszembe jutott Athén, ahol a vendéget váró és azt marasztalni akaró, az Akro- polisz alatt meghúzódó kis vendéglők ajtajában — nem kevésbé életerős fiatalemberek csábították, csalták, könyörögték be a vendéget egy-egy pohár gyantás borra. És sok minden más is eszembe jutott még. Eszembe jutott például, hogy milyen lehet az, ha úgy érzi az ember, hogy nincsen szüksége reá a társadalomnak. Nem kell a munkája. Nem is a pénz az elsődleges ott, ahol a munkásosztály évtizedes — évszázados?! — harcai nyomán a munkanélküli segély ideig-óráig pótolni képes a munkabért, vagy legalábbis annak egy részét. Nem is a pénz a lényeges ott, ahol a munkanélküli segély — már ahol van! — megmenti a dolgozó családot a széthullástól, a nyomorba jutástól — anyagilag. De sokkal lényegesebb a dolgok morális hatása az emberre. A családra. A feleslegesség és a kiszolgáltatottság érzése. Gondolkodom, tehát vagyok. Így igaz. Munkálkodom, tehát vagyok. És ez még igazabb. Az embert a munka tette emberré, az alkotás, az önmaga és a körülötte való dolgok megváltoztatásának készsége. És ekkor az egyik napról a másikra valaki, aki eladdig valaki volt, senki sem lesz — statisztikai adat csupán. A mon- sieur, mister, vagy a signor, aki tegnap még néven szerepelt a bérjegyzéken, néven és nevén hívták a munkahelyén, néven nevezték, ha jól munkálkodott, vagy néven, ha selejtet csinált, most az egyik napról a másikra lesüllyedt a névtelenség 6,7 százalékos alvilágába. Nincs rá szükség. Nincs joga a munkához. Csak a munkanélküli segélyhez. Ha van. Ha van joga és van segély. Az, hogy teljesen reménytelennek érzem hazám ma dolgozó generációinak, ezekből is fiatalabb rétegeinek megmagyarázni és megértetni, mit is jelent az, hogy a munkához való jog, ez egyben magában hordja társadalmunk reményteli dicséretét is. Az, hogy a ma fiatalabb generációi felfogni sem képesek, mit jelent a munkanélküliség, s hogyha hallanak ilyesmiről, annak is inkább csak a fonákját, a munka nélkül kapott pénzt, mint segélyt értik és fogják fel. nos az egyszerre szűklátókörűséget és egy társadalmi berendezkedés fensőbb- rendűségét is jelenti. A szűklátókörűségért nem e generációkat hibáztatom, hanem inkább önmagunkat, a „hivatalos” propagandistákat, akik álszeméremből-e, vagy csak lustaságból, a feleslegesnek ítéltetés miatt-e, vagy csak a gazdaság politikájában kiérezhető deffenzivitás miatt, oly érthetetlenül keveset foglalkoznak — foglalkozunk — e korosztállyal és e témával. Pedig a számok beszédesek. Ha szólni hagyjuk őket. „ sAAAAAAWt Szoba- és konyhabelső (Fotó: Szántó György) A községben az elmúlt napokban nyitották tneg azt a múzeumi kiállító- helyet, ahol a szakemberek összegyűjtötték a hajdani idők emlékeit. A messzi évtizedek hangulatát idézi itt az összes bútordarab, minden tárgy, valamennyi dokumentum. Ha idős ember tér be, fel- elevenednek ifjúkori élményei, a fiatal látogatókat az ismeretlen, a különlegesség vonzza, s igyekszenek megfejteni az elődök üzenetét... A Lenin ú^ 40- szám alatti új jávarázsolf hl‘: épületét' 1889-ben emelték, méghozzá módosnak számító emberek. Ez akkor is így van, ha a két kicsiny szobában két família — a K. Kovács és a Csomós — szorongott. Ha a munkából hazatértek, a hosszú nyári estéken a kapu elé telepedtek, rögvest érezhették a viszonylagos gazdagság megnyugtató érzését. Érthető is, mert a portával szemben, a festői dom- oldalon ott sorakoztak — néhány közülük ma is létezik — a szegénye^ egészségtelen barlanglakásai. Hegybe vájt menedékek azoknak, akik a nyomor legalsó szintjén küszködtek a mindennapi megélhetésért. Erre a sorsra utalnak azok a fotók, amelyek a hátsó helyiség falaira kerültek, s felelevenítik a falu históriájának megrendítő mozzanatait. Adatok igazolják, hogy őseink már az Árpád-korban megtelepedtek itt. A legtöbben nem sokat remélhettek, hiszen a Kánya-patak két oldalán kevés volt a megművelhető terület, s annak jó részét is a nagy- birtokosok uralták. Az egykori román stílusú templom körül hét hivalkodó kastély és kúria tanúskodott — közülük a legszebb, a De la Motte nevet viselő ma is áll — vagyonukról, hatalmi fölényükről. Egy 1863-as feljegyzés szerint kétszázhatvanhat házas zsellér és negyvenegy urasági csaléd birkózott Noszvajon az egyre nehezebben elviselhető hétköznapi gondokkal. 1929- ben nyolcvannyolcan még arra sem voltak képesek, hogy valamire való fedél alá költöztessék népes családjukat. A fényképek megörökítették a két jellegzetes lakástípust. A gádorosnál a homlokzat csak álcáz, mindössze a fényt bocsátja be a tufakőbe metszett odúba. A torAhol életre kél a múlt... Látogatóban a noszvaji falumúzeumban nácos küllemre talán tetszetősebb, de ez is csak látszat, mert mögötte ugyanolyan homályos termek rejlenek. A pénztelenség öntudatának szüleménye mindkettő- Belül sziate fojtogató a nedves, nyirkos levegő. Csoda-e, ha alakosság negyven százalékát vitte el az akkortájt morbus hungari- cusnak nevezett tüdőbaj. Kegyetlen ellentpontjaként az úri lakók szűnni nem akaró vigalmának... SJó ötlet volt elidőzni a falu történetének főbb állomásainál, mert csak így érthető a tizenkilencedik század második felének, s a huszadik első negyedének helyi krónikája. Erről az időszakról bőséges anyagot gyűjtöttek ösz- sze a muzeológusok. Ha a vendég tárlóról tárlóra haladva szemléli ezeket, akkor életre kel a múlt, s bepillanthat azok vívódásába, akiket nem törtek meg a megpróbáltatások, s volt erejük, hitük és akaratuk folyvást újra kezdeni. Kesztyűt vetve a reménytelenségnek. Semmit sem vásároltak. Miből is vették volna a drága cikkeket? Amire szükségük volt azt maguk állították elő, irigylendő ügyességgel. Az asszonyok szőtték a törülközőket, az abroszokat, a szakajtókendőket. Nem lé- lektelenül, hanem ösztönös művészi érzéktől sarkallva. A különböző darabokat ,,fel- szedős” — elsősorban piros — csíkokkal díszítették. A férfiak kedvelték a fafaragást. Erre utal a kiállított, igényesen mintázott csanak, a pásztorok ivóedénye vagy a kiegyezés évében készült borotvatartó is. Megnézhetjük a mángorlót, a mosáshoz használt sulykot, s- a házilag előállított orsókat. Rátermettségről alkotó energiáról vall mindegyik. 0A nincstelenek nemcsak summásnak szegődtek, s el- rajzottak nemcsak a megye déli részére, hanem egyéb módon is igyekeztek úrrá lenni a sokasodó bajokon. Ha más munkájuk nem akadt, akkor sem tétlenkedtek, hanem övéikért tevékenykedtek. Majd mindenki értett a kosárfonáshoz. A mogyorófavesszőt könnyen beszerezték, s kedvükre szorgoskodhattak. Számoltak a helyi és a környékbeli igényekkel. Vékás, félvékás termékeiket, valamint a kis- hátyit errefelé szívesen vették. Ezt az elfoglaltságot se tekintették rutinfeladatnak, hiszen minden példányt széppé, tetszetőssé formáltak. Ha az alapanyagot meszes vízben áztatták, akkor megbámult, s ezeket felhasználva, valóban sze- metgyönyörködtető darabokat készítettek. Gondoltak a távolabbi tájak népének kívánságaira is. Nekik a kézikosarat a ga- rabót árulták. Az ezekből összeállított szállítmányt olykor Kecskemétig is levitték. A tárgyak most a kemencén kaptak helyet, ott, ahol az egykori lakók a hidegtől borzongató téli estéken melegedtek, és történeteket idéztek az elődök kitartásáról, a mesék kisemmizett, de mégis célba jutó hőseiről. Ott, ahol dalok fakadtak a nincstelenek számára is tiszta emléket jelentő, a lehetetlennel is bírókra kelő ifjúságról’ BA szó eredeti értelmében vett ezermesterek voltak. A konyhában erről vallanak az egyes eszközök. A vaj- köpülő ritka lelemény. Akárcsak a ' fából fabrikált krumplitörő. Mindkettő működési elve ugyanaz, mint a maiaké. Azzal a különbséggel, hogy mi mindent készen veszünk, ám ezek az emberek önellátóként is jelesre vizsgáztak. Kukkantsunk most be a tiszta szobába: Ez már nem a barlanglakok világa, hanem azoké, akik a vagyontalanok között módosnak hihették magukat. Az ágyon díszes párnák, fehérségük szinte vakító. Szemben, a falak körül a saroklóca. A néprajzosok szerint ez helyi jellegzetesség. Ott a festett almáriom is. A hajdani iparos nem az egyszerűségre törekedett, hiszen a vastag pénztárcájú megrendelő készséggel fizetett. Mindössze azt kívánta, hogy társadalmi rangjához méltót kapjon, olyat, amit megcsodál a betévedő vendég. Érdekesség — s ez is csak Noszvajon volt divatos — az élésláda, amely remek példája a célszerűségnél^ Első pillantásra kizárólág ülő alkalmatosságnak tűnik; ám valójában — s ez a fura fang — élelmiszerek tárolóhelye is. Erről bárki meggyőződhet, ha felemeli fedelétAz önmutogatást szolgálta a tányérospolc és a ma is élénk színeivel elbűvölő rózsás láda, amelybe a legértékesebb textilneműket rakták. Hadd lássa a rokon, a szomszéd, hogy ezen a por. tán fényűzésre is futja. Egy fotó — amely az 1906-os községi dalárda tagjait örökítette meg — hely- történeti kuriózum, s azt bizonyítja, hogy a kultúra iránti szomjúság nem műveltségtől, képzettségtől függő óhaj, hanem valamennyi szépre vágyó ember bense- jéből fakad. 1848 emléke nemzedékről nemzedékre frissen állt az ország népének tudatában. A jogfosztottakban tiszteletet keltett, bizakodást su- gallt. Sehonnan — így ebből a gazdaházból sem — hiányoztak azok a sokszorosított festménymásolatok, amelyek a dicső harcokra, a mártír tábornokokra, az áldozatkész hősökre utaltak. Itt az aradi tizenhárom képe került a falra... 0Kinn a hűvös augusztus végi délután már a közelgő ősz hangulatával lep meg. A bágyadt napfény óaranya villan a tenyérnyi ablakszemeken. Zárul az ajtó, csukjuk a kaput, s ahogy végigmegyünk az utcán, hatványozottan érezzük 3. mát, és megcsodáljuk az idejövetelkor észre sem vett villának is beillő otthonokat. Sajátos varázslat lett úrrá rajtunk. S ez nem véletlen mert aki betér ebbe az épületbe, az nemcsak az ősök üzenetét fejti meg. na- nem távozván, sokkalta /ob. bán becsüli jelenünk értékeit. mint bármikor. Pécsi István J
