Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-04 / 182. szám

Kit, hová vettek fel? Helyzetkép a továbbtanulásról * A pálj’aválasztás az első komoly erőpróba a tizen­négy éves fiatalok számá­ra. Érthető is, hiszen jövő­jükről döntenek. Megfontolt elhatározás csak akkor szü­lethet, ha a gyerekek — természetesen nevelői, szü­lői segédlettel — felmérik adottságaikat, képességeiket, s ezeket egyeztetik a valós lehetőségekkel, a társadalmi igényekkel. Ez bizony nem egyszerű dolog, mert az apák-any^k egy része haj­dani ; álmait szeretné meg­valósítani fiával-lányával. Ráadásul annyian élnek a divatos szakmák, iskolatípu­sok bűvöletében. Az óhaj persze igen sok­szor nem teljesül, a közép­fokú oktatási intézmények elsősorban a legráter­mettebbek felvételi kérelmét fogadják el. A csalódottak kilincselnek, s konokul ra­gaszkodva eredeti elképze­léseikhez, nem gondolnak arra. hogy a számos érvé­nyesülési lehetőség közül mindössze egyről kell le­mondaniuk. Közelharc a tagozatos ü osztályokért Lényegében erről tanús­kodnak a továbbtanulás idei statisztikai mutatói is. A legtöbben most is a tagoza­tos gimnáziumi osztályokba szerettek volna bejutni. Két­ségtelen, hogy az itt tanu­lók. egyes tárgyak ismeret- anyagát elmélyültebben sa­játítják el mint másutt. Ez a sokoldalúbb tájékozottság valóban előnyt jelent azok számára, akik valamelyik egyetemre vagy főiskolára akarnak bekerülni. Az is tény viszont, hogy, ezt a pluszt a közhangulat meg­lehetősen túlértékeli, hiszen az igyekvő, a szorgalmas diák a szakköri foglalkozá­sokon vagy önerejéből is megszerezheti ezt a többle­tet. Aki azonban lazsál, az se így, sP úgy, se itt, se ott nem viszi semmire. Ezzel nem mindenki szá­molt. így aztán többszörös volt a túljelentkezés a ké­mia—biológia, a matemati­ka—fizika, az óvónői tago­zatokon, s az egyetlen er­dészeti szakközépiskolában. Segít a tanácsadás Az idén négyszázan fel­lebbezték meg az első fokú elutasító határozatot. Nagy létszám ez, de mégis mint­egy százzal kevesebb a ta­valyinál. A csökkenés ör­vendetes, ugyanis azt jelzi, hogy javult a pályaválasztá­si tanácsadás színvonala és hatékonysága. Az általános iskolák pedagógusai, osztály- főnökei eredményesen hív­ták fel a figyelmet a szak­munkásképző intézetekre. Tudatosították: az ide fel­vettek előtt is nyitva a to­vábbfejlődés útja. Ha befe­jezik tanulmányaikat. be­iratkozhatnak a szakmun­kások szakközépiskolájába, s három év alatt megszerez­hetik az érettségi bizonyít­ványt. Ha még többre vágy­nak, s fel is készülnek, ak­kor előttük sincs zárva a felsőoktatási intézmények kapuja. Alikor^is nehéz dönteni, ha valaki nem ismeri a vá­lasztékot. Ezért nem elé­gedhetünk meg a jelenlegi eredményekkel. Ha a taná­rok az eddiginél is rendsze­resebben, következetesebben érzékeltetik a különböző szakmák alkotó jellegét, szépségét, akkor a tizenéve­sek nem bizonytalankodnak annyit, s a mostaninál jó­val határozottabban mond­ják ki az igent a nekik leginkább tetszőre. Ajánlat a lakáscímre Nyolcvan fellebbezést vég­érvényesen elutasítottak. Ez az érdekeltek számára csep­pet sem szívderítő. Elkese­redésre mégsincs okuk, mert nem feledkeztek meg róluk. A megyei művelődés- ügyi osztály levelet küldött valamennyi szülő címére, s ebben tájékoztatta őket a még meglevő lehetőségekről. A fiatalok Egerben, Selypen, Hatvanban és Gyöngyösön esztergályosnak, köszörűs­nek, marósnak, kéziszedő­nek, magasnyomó gépmes­ternek, férfiszabónak, kel­mefestőnek. kőművesnek, bá- nya-elektrolaka fosnak, he­gesztőnek, csőhálózat-, vil­lany- és gépszerelőnek, szer­számkészítőnek, szűcsnek, géplakatosnak, betonozónak, cipőfelsőrész-készítőnek, asz­talosnak, vas- és fémszerke­zet-lakatosnak, húsipari ter­mékgyártónak mehettek. S ezzel még nem zárult a kör. A diákok névjegyzékét megkapta a rhunkaügyi osz­tály. Innen eljutott a szak­munkásképző intézetekbe, valamint a nagyobb üze­mekhez. Azt kérték tőlük, hogy értesítsék a családokat, s közöljék velük: hol tanul­hatnak. illetve dolgozhatnak a gyerekek. Ha valaki pél­dául hatórás munkát vállal, akkor szeptembertől felve­szik az Egri Dolgozók Gim­náziumának esti tagozatára is. A jelzés elmarad Évről évre nyolcvan-száz nyolcadikos sehová sem pá­lyázik. Mi tagadás: nem kedvelték a tanulást, s örömmel mondtak búcsút a könyveknek. Olyannyira, hogy az egyes szakmák iránt sem vonzódnak. Képessége­ik se kimagaslóak, ezért nagobb szorgalommal se vitték volna sokkal többre. Általában segédmunkásnak állnak, s valamelyik gyár­ban, termelőszövetkezetben tevékenykednek. Egyszóval: úgy boldogulnak, ahogy tud­nak. Nem könnyű eligazodni­uk, ezért nekik különösképp jól jön a segítség. S ez nem is késne, ha az iskolák be­tartanák az előírásokat. Min­den év március húszadikáig ugyanis tudósítaniuk kell róluk a munkaügyi osztályt. Innen ötleteket kaphatnának az elhelyezkedéshez. Sajnos, az igazgatók mindössze ti­zenhét gyerek adatait pos­tázták. holott a létszám va­lószínűleg annyi, mint a korábbi esztendőkben volt. Nem vitatjuk: sok az ad­minisztrációs elfoglaltság. A felettes szervek olykor lé­nyegtelen dolgokról is je­lentéseket kérnek. Ez az eset azonban kivé­tel. Nem teher, hanem em­berség szabta tisztes köte­lesség, s' azért kérik, hogy megkönnyítsék a tanácsta­lan tizenévesek révbe jutá­sát. Pályaválasztási rend­szerünk alapelve az, hogy senkiről sem szabad lemon­dani. Adjunk hát iránytűt mindenkinek: találjanak va­lamennyien magukra, még­hozzá minél kevesebb csaló­dással. Bontakozzanak ki képességeik, s érvényesülje­nek értékeikhez, szorgal­mukhoz mérten... % Pécsi István tStJTeV A/VORAS oo mm Sok időnk volt még a vo­nat indulásáig, hát csava­rogtunk egyet a környéken. A telepet- egy-két éve épí­tették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban mé­regbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét. Nekem is, de én már isme­rem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy ki­csit. az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk. fá­radt voltam, a sportszatyor majd leszakította a karo­mat. *377. augusztus 4.» csütörtök — Te, ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon ma­radt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek in­nen. mintha kellemetlen volna nekik, hogy itt va- gxjunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing. strandpapucs. meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosz- szabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéz­nél legyen. Most aztán ci­pelhetem. ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igye­keztem a nyomában ma­radni. — Miért néznének ki? Kezdtem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is ide­gesített, miért nem tud va­laki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki isme­ri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója. Ha nagyon felmérgesit, nem válaszolok neki. Bele­betegszik, ha nem az övé az utolsó szó. — Legalább nézz körül! — mondta. — Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk. Jobban szétnéztem. hát túlzás, hogy mindenki min­ket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a tás­ka, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mo­sás. Zsuzsa már éppen nyug­tázni akarta az igazát, ami­kor kiértünk áz élelmiszer- bolt elé. Ez is ú j volt, csu­pa üveg meg beton. A be­járatnál, színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő. — Veszek neked jégkré­met — mondtam Zsuzsának. Ez békeiobb volt, nem tu­dok sokáig haragudni rá. de nem is hallotta, amit mond­tam. — A Szikszói kocsija! Szikszai évfolvamtársunk az egyetemen, otthonról tö­mik pénzzel, apja egy me­nő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —. legalább égi/ darabon elvisz, nem. kell a vonaton zötyögnünk,­A hátsó ülésen tényleg Dóbis Lajosnc a lányával jött el — Hórukk, hórukk! Na most! Hórukk! — A kato­násan sorakozó vöröstégla fa­lak között egy csapat 14—15 év körüli kislány és kisfiú, egy jókora betongerendát igyekszik odébbtolni az út­ból. Az udvaron, a tűző nap­sütésben két-három fekete fejkendős néni emelgeti szor­galmasan az ásót, kapát. Né­hány fiatal a homokot egyen­geti, pár lépéssel odébb két férfi egy gerendát fűrészel... Felnőttek, öregek, fiatalok egy építkezésnél. Mi is lehet­ne más, készül a ház kaláká­ban ... Ám ez a kaláka nem egy rokon, egy családtag számára épít otthont. Istenmezején a falu óvodája készül társadal­mi munkában. Hangácsi Mihályné, a he­lyi vb-titkár, szívesen sorol­ja az előzményeket. — Régóta gondja volt már ennek a két és fél ezer lako­sú községnek, hogy nincsen óvodája. A fiatalasszonyok pedig ma már — ugyanúgy, mint másutt — itt is dolgoz­ni járnak. Nos, pénzünk ne­künk sem vqU több, mint másnak. Egymilliót tudtunk a költségvetésből kiszorítani, egymillióval segített a me­gyei tanács, ez azonban nem lett volna elegendő egy két­csoportos óvoda felépítéséhez. Mégis neki mertünk vágni. Hiszen az elmúlt években már ' nemegyszer bebizonyo­sodott, hogy az itteni szépen gyarapodó emberek akkor sem restek, ha a közösségért kell dolgozni. így épült nem­régiben a tanáesháza és a művelődési otthon is, hogy ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltári rendetlensé­get is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi al­ján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szikszait meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa —, ad­dig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet. Derogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit. Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéz­tem, már két nő volt a szí­nes vászonernyő alatt, pus­mogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkon fordult, és eltűnt az áruház beiárata mögött. • Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, in­kább valami szorongás. Leg­szívesebben hagytam volna Szikszait. meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt a fü- vön, és nem volt kedvem el­magyarázni. hogy mi baiom van. Sőt ha akartam volna, se sikerül, mégsem mond­hattam. hogy csúnyán néz­tek rám. ezért tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkré- mes pulthoz, és megint min­ket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk. az­után nem bírtam továBb, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mond­ta. — Hagyd a fenébe őket! Felült kinyújtotta a nyel­vét. és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy .zavarba jönnek, a fia­talabbik elpirult. Óvoda kalákában Kovács József: hárman vagyunk itt kőművesek csak a két legnagyobb mun­kát említsem. Az elhatározás után így hát a szervezés gyorsan ment. Ki tudja, talán azért is, mert a megye hajdan legsze­gényebb faluja egyre inkább az élvonalbeliek közé igyek­szik tartozni... A tanácstagok pár nap alatt körbejárták a körzete­ket. —■ Nem kellett ide semmi­féle különösebb meggyőző érv. Elég volt csak kimon­dani a szót: óvoda, aztán már jegyezhettem is, ki hány na­pot ajánl föl — mondja kis dicsekvéssel a hangjában a vb-titkárnő, s bizonyítéka­ként annak, mennyire nem­csak papíron maradtak az ígéretek, körbekalauzol a fa­lak közt, Délelőtt tizenegy óra. Az Istenmezeje fölé magasodó Noé hegyének sziklái szinte izzani látszanak a melegben. A kérdésre, hogy ilyenkor nem hiányoznak-e a munka­helyükről, a felesége jobb­ján szorgoskodó Országh Ist. ván felel: — A salgótarjáni ásvány­bányáknál dolgozom aknász­ként, de majd csak a dél­utáni műszakban. Ügy gon­doltuk az asszonnyal, ma le­töltjük az első napot... ket­ten egyet, délig. — Ötöt vállalt a család —• teszi hozzá a feleség — és a férjem négyet a bányától is, mert ott is lesz társadalmi- munka-szervezés. Ahogy így rájuk nézek, le­het, hogy az öt, napból lgsz„ több is. Az Országh család­nak sürgős a munka, hiszen kétéves múlt a kis Pisti, né­hány hónap múlva már őt is be lehet adni. Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen fel­állt. — Körülnézek, hátha meg­találom valahol Szikszait. Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan tovább­állhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsi­ban hagyott. Vizes fürdő­nadrág lógott az első ülé­sen. Alig tűnt el Zsuzsa a sa­rok mögött, megjelent egy reitdőrautó. Az> ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót vál­tottak a nőkkel, majd nyíl­egyenesen odajöttek hozzám Egyikük a sapkájához emel­te a kezét, és már közben mondta: — Kérem az igazolvá­nyát! Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az iz­galomra. percekbe tellett, amíg előkotortam. A rend­őrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Felálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr ki­nyitotta, előre-hátra lapozott benne. Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszer- bolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfaj­ta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványos­ság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzsőrmester volt, a má­sik meg tizedes. (Folytatjuk) — Gáztűzhely-szerelőként dolgozom én is Salgótarján­ban, jobban mondva dolgoz­tam addig, míg nem mentem GYES-re. Hogy letelik a há­rom év, bizony bajban let­tünk volna. A gyerekeket ed. dig Pogonyba, meg Ivádra kellett buszoztatni óvodába. Nagyon sajnáltam volna a kicsit. A kicsi egyébként addig, míg számára készül az ovi, a nagymamánál van, odaha­za. De nagymamák találha­tók itt kint is. Dóbis Lajosné a lányával jött el. — Van ám nekem unokám több is, de egy se óvodásko­rú már. — igazítja a néni a kendőjét. — Tulajdonképpen mi már az urammal nem is ajánlottunk egynapi munkát sem, túl vagyunk a hetve­nen ... De aztán, hogy a lá­nyom reggel indult, gondol­tam, jövök én is. Hoztunk kapát, ásót, még kesztyűt is, merthogy téglát kell pakolni. Mi szintén csak délig leszünk, hiszen ebéd is kell, meg ott. a jószág. Valami hasznunk csak lesz addig. A mennyire már Kovács József, a szakember adja a választ. — Hárman vagyunk itt kőművesek a tsz-től, de több nem is nagyon kell, hiszen a segédmunkát remekül meg­csinálják a falubeliek. Álta­lában esténként szólunk a tanácsnak, hogy hány ember kellene, s másnap rendsze­rint még többen is vannak. Ma a rnalterhordás, téglapa­kolás és a planérozás van soron — mondja a mester, s ahogy gazda módjára körbe- int,'azzal nemcsak a két nagy terem, az öltözők és más, ki­sebb szobák helyét mutatja, de szinte a berendezést is, a kis asztalokat, székeket, a jö­vendőbeli játékokat. — Még nőtlen vagyok — nevet —, de hát gondol az ember a jövőre is ... Nem sajnáltam és nem is fogók néhány szabad szombatot sajnálni. Az eljövendő szombatok és persze a hétköznapok felada­ta lesz még egyébként a be­tonkoszorúk, a gerendák, az ajtók, ablakok beillesztése. — Ügy reméljük, október-' ben már át lehet adni — kap­csolódik a beszélgetésbe is­mét a vb-titkárnő. — Van már jelentkező az óvoda ve­zetésére is ... — Aztán kis­sé gondterhelten teszi hozzá: persze, még csak ezután kez­dődnek a belső munkák és félek, hogy ezzel szinte több baj lesz, mint a falak felhú­zásával. Na, de csak kerül szakember ehhez is. Nem kell hozzátennie, tucU ni úgyis, hogy a víz. és vil­lanyszerelők, falburkolók szintén társadalmi munkában jönnek majd ... Hórukk! Hórukk! Kiabál­nak a gyerekek. Vágódnak az ásók a földbe, meg-megcsi- kordul az öreg talicska is az ütemre. Fiatal és öreg kezek építik az óvodát, a falu öt- ven aprósága számára . . . mo-' dernül, kalákában. Németi Zsuzsa ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents