Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-07 / 158. szám
Az optika költészete Gink Károly képei Gyöngyösön Fájnak a fák Ha valaki a szokásos fényképeket keresi Gink Károly gyöngyösi tárlatának anyagában, nagyot fog csalódni. Fotókat ugyan talál, de mintha nem is az „objektív” optika vetítette volna rá az érzékeny lemezre a fényt, amikor a kis, fekete dobozt a kezébe vette a művész. Varázsdoboz ez, azzá lett az ő kezében. Hihetetlen dolgokat képes vele és általa csinálni. Fényképeket, amik messze túlnőnek a saját anyagukon. Most értjük csak meg, mi. ért nem tudott ellenállni Ke- resztury Dezső a látvány szuggesztivitásának, miért buktak fel a lelkében a verssorok. amik nem kiegészítik, nem magyarázzák a fényképeket, hanem társulnak azokhoz, melléjük simulnak, ha nem tűnik túlzásnak a kifejezés: eggyé válnak velük. Költészet itt minden. Annyira líra, hogy prózában már szinte elmondhatatlan. Ahogy az, egy nagyon személyes lírai vers is. Csak a maga kifejezésmódjával tud eljutni az embertől az emberig, minden egyéb közeg idegen tőle, suta, torzít, megváltoztatja, tönkreteszi. Azt is most értjük meg, hogy miért kapta a kiállítás a furcsának tetsző címet: Tiszteletadás Bartóknak. A „Fából faragott”, a „Kékszakállú” álom-mese- költészet Világa ez, amit a köznapi nyelv erőtlen visszaadni, csak Bartók zsenije tudta zenévé formálni. Költészet mindez, együtt és külön-külön: Bartók és Ke- resztury és Gink. Költészet, méghozzá ' lírai költészet, amit átélni kell, amit befogadni lehet, amit közelíteni lehet, de megérteni a fogalom hétköznapi formájában teljességgel lehetetlen, mert kevés hozzá minden más hangsor. A zene, a fény és a szó így válik itt a látható kiállítási anyagban szerves eggyé, egymást feltételező és egymást nem nélkülözhetővé. Gink Károlynak még azok a képei is, amik látszatra na)J>n. július 7., csütörtök gyón tárgyiasak, hiszen a valóságos világot idézik, a tárgyak formáit, anyagát tükrözik, azok is átköltések, azok is alkotások, egy nagyon szuggesztív egyéniség érzelmi, hangulati, lelki világának krvetítődései. Ezért „elevenedik meg” Gink kartonjain a 11. — Te, ma még nem is csókoltál meg! — Mit csináljak; mennem kell tehenet lopni! Nevettek mind a ketten. Bálint átölelte Zsuzskát. Sokáig álltak az ajtóban, szorosan egymáshoz simulva. — Mondd, hogy úgy szeretnél már az enyém lenni... — Én úgy szeretnék már a tied lenni, Bálint! Zsuzska szabadulni akarta Bálint öleléséből, megcsúsz-, tak. Nem estek el, csak ledőltek a padlóra. Arra gondolt: a teste, a lelke, az élete Bálinté. Felálltak, egymásra mosolyogtak, és úgy érezték, hogy boldogok. Zsuzska soha nem volt még ilyen szép. A haja összeku- szálódott, az arca nyugodt volt, a szeme melegen ragyogott. Elmenőben azt mondta Bálintnak, hogy holnap este korábban jöjjön! — Majd akkor megyünk — mondta Bálintnak az apja —, ha a másik oldalról Sándor huhog. Így beszéltük meg. A ladik billegett a folyón, az apa egy partszéli fűzfavesszőt fogott, hogy el ne vigye őket a víz. Nem beszéltek. A hold a Szamos tükrébe világított, fűzfalevelek úszkáltak a vízen, szürke habok csapódtak a parthoz. Az apa szólalt meg először: — Tudod-e, fiam, hogy a kettőtök dolgába minden felelősség a tied? — Tudom, apám! — A szerelem olyan, mint ezen a Számos-vízen a buborék! homokban elmosódó lábnyom, a tarajosán sistergő vízhullám, de lesz egy márványfejtésből is díszlet, valamiféle Madách alkotta „Tragédia szín”, akárha az Éva—Ádám küzdelme elevenedne meg Lucifer eszmélte. tő racionalizmusával. Bármire fordítja rá fekete varázsdobozának optikáját Gink, az elveszti tárgy- szerűségét, átváltozik, engedelmes kiszolgálója lesz a művész akaratának, képzelőerejének, a tárgyak lényegébe való behatolásának. Valójában tehát minden Gink Károllyá válik, őt adja visz- sza, őt mutatja meg, az ő érzéseit és legbelső énjét fejezik ki. Olyan fényképezési és fotózási technika kell ehhez, ami eddig kihasználatlan volt. Gink művészete csak kezdődik az optikánál. Folytatódik az előhívásnál, az átfedéseknél, a kép arányainál, a nagyítás technikai bravúrjainál, ahogy az elhagyás, a kép megszerkesztése is a művészetének egyik eszköze lesz. Ha azt mondjuk, ezek a „mesterségbeli” fogások nem titkok a fényképészek körében, azt is mondjuk: ezekkel így élni, ahogy Gink teszi, az már egyedi, az már a művészi egyéniség utánozhatatlan és egyszeri sajátja. Olyan ez a kiállítás, hogy csak hagyni kell hatni. Látom Gink képét, morzsolga- tom hozzá Keresztury ana- pesztusait és felsejlenek valahonnan a „Kékszakállú” ja- jongó akkordjai. Háromféle anyagban, egyszerre kerít hatalmába ugyanaz a varázslat. Még a szemem sem kell lehunynom hozzá. — Ez nem így van, apám! A túlsó partról elnyújtott huhogás hallatszott át. — Sándor! — mondta apa, s mintha parancsszóra tenné, vízbe mártotta az evezőket. Bálint szerette volna, ha az apja folytatja az előbbi beszélgetést. Mire átértek a túlsó partra, Sándor lejött a vízig. Izgatott volt, egy pillanatra sem állt meg, csizmája orrával kaparta a part homokját. Kezében a tehén kötele. Vele volt egy ember. — Te vagy, Misa? — Én vagyok, László bátyám! — mondta Kun Misa. — Itt vagyunk a tehénnel. Bálint és az apja kiszálltak a ladikból. Kezeltek Miskával, aztán tanakodtak, hogyan lehetne szépszerivel átvinni a túlsó partra ezt a grófi tehenet... — Vágjál négy fát! — mondta Sándornak Misa. Mint a gyík, futott. — Ficfa jó lesz? — Mindegy az! Misa intézkedett: ki kell emelni a ladikot a partra, a homokra. Ügy majd beleáll. Aztán a lábát gúzsba kötni, ehhez szükséges a négy fa. Ne mozoghasson a jószág, le se feküdhessen, mert egy rossz mozdulat, és kiborul a csónak, a Szamosba. — Van ez a tehén hét mázsa is! Sándornak remegett a keze, mikor odaadta a rudakat Misának. Sikerült a ladikba léptetni a tehenet. — Valaki fogja a kötelét, a másik három meg a ladikot rácsúsztatja a Szamosra! — intézkedett Kun Mihály. Ez is sikerült. SZÖRNYŰ, RÉMSÉGES ÁLOM gyötör jó ideje ... Egy távoli kisvárosban barangoltam, ahol nem volt semmi látnivaló, csak kockaházak, toronyházak, szürke és sivár betondzsungel. Én pedig megszállottan kerestem valami látnivalót, erős szándék hajtott, hogy legalább egy tenyérnyi pázsitra, egyetlen szál virágra leljek. Nyílegyenes úton baktattam, s már-már letettem arról, hogy valami szépségre, valami változatosságra bukkanjak a kőrengetegben, amikor szemembe ötlött egy jelzőtábla, ezzel a fölírással: „A fa — 1 és 1/2 kilométer”. Megindultam a jelzett irányba, aztán hamarosan megpillantottam egy újabb táblát: „A fa — 1 kilométer”. Itt egy töpörtyű emberke szegődött mellém, mondván, hogy ő az idegenvezető, szívesen elkalauzol a fához, mert biztosan tudja, arra vagyok kíváncsi, mint minden, hozzájuk látogató más idegen. Közben magyarázott, percre be nem állt a szája. „Ahol most ballagunk — mondta — csupa nevezetes házakat láthat az utca két oldalán. A házak arról nevezetesek. hogy valamennyiben emberek laknak.” Vannak olyan házak is, ahol nem laknak emberek? — kérdeztem. „Nincsenek — mondta. — Nálunk minden ház arról nevezetes, hogy emberek laknak benne. Kivéve, ugyebár, a középületeket.” Kisvártatva egy szűk terecskére jutottunk, közepén rácskerítés mögött árválkodott egy satnya fácska. Meredten néztem. „Tessék közelebb merészkedni hozzá — ösztökélt a töpörtyű idegenvezető. — „Csekélyke díj ellenében szívhat keveset az ózondús levegőből.” Ez miről nevezetes? — érdeklődtem. „Arról nevezetes — mondta készséges kalauzom —,' hogy ez: fa. Valódi, élő fa. Sok küzdelmünk és harcunk ára ez Sándor egy szót se szólt, csak hangosakat nyelt, mintha enne. — Áll ez, mint a bálvány — mondta Misa. — Olyat néztem ki, amelyik szelíd. Bálint nem szállt be a ladikba, így is nagy a terhelés. Sándor tartotta a tehén kötelét, az apa evezett. Hamar átértek. Sándor rikkantva kiáltott vissza: * — Nem akar kiszállni! — Csapd farba egy bottal, majd kiugrik akkor! Ahogy mozdult a tehén, felbillent a csónak, de neiyi történt nagy baj, térdig se ért a víz! Apa átjött Bálintért, újra kezeltek Kun Mihállyal. Sándor a túlpartról kiáltott. — Köszönöm, Misa elvtárs! — Jól van, jól! — mondta Misa, és elindult vissza a grófi tanyára. ök meg hárman hazafelé. ' Sándor aprókat lépett, sza- porázta, fürge-vidám volt minden mozdulata. A kerten mentek, hogy ne lássa senki. Hamar hazaértek. — László bátyám, meg Bálint, az Isten fizesse meg az irántam való jóságukat. Van egy kis pályinkám, igyuk meg! Az asszony meggyújtotta a lámpát, körüljárták a tehenet, jól megtermett, formás állat! — Erre vigyázni kell, Sándor — mondta apa, ez. kényen tartott jószág. — László bátyám, a jó Isten markában nem lenne olyan dolga, mint itt nálunk! Nézze meg, mit csináltam én neki... Bevitték a tehenet a kuko- ricakúp-ólba. — Nem is látja az utcáról senki, hogy ez egy valóságos ól. Hogy ebben egy valóságos tehén van! Az asszony poharakat készített, tiszta, fehér kendővel kitörölte, eztán Sándor megtöltötte pálinkával mindegyiket. — Adjon az Isten szeren-, csét hozzá... a nevezetesség. Tudniillik, már készenállt a város, amikor észrevettük, hogy nincs a városnak fája. Olyan faja, ami él, zöld, ami virágzik és növekedik. És akkor megkezdődött a küzdelem a fáért. Sokan azt akarták, csináltassunk egyet műanyagból, azt ugyanis nem kell gondozni, ápolni. Mi, természetbarátok, nem engedtük, hogy itt mű- fa legyen. Sikerült is rávenni az illetékeseket, hogy igazi fa kell ide, mert ez jelképezi igazából a lakosság természetszeretetét és a hatóság természetvédő gondoskodását.” Hát nem volt a városnak azelőtt semmi fája? — kérdeztem. „Persze, hogy nem volt. Kivágták az egészet, mert zavarta az építkezéseket. Sok bírálat ért ezért bennünket. Azt vetették szemünkre, hogy nem vagyunk a fák barátja, nem védjük a természetet. Tessék, kérem, láthatja, a mi városunk nem kőrengeteg, hiszen van egy igazi, élő fája ...” Ugye, szörnyű és rémséges álom. Nekem gyakran eszembe jut, ha a fák esztelen pusztítását látom. A fák a természet élő emlékművei a város kőrengetegében. Szépséget adnak a városképnek, felfogják a port, megszűrik a zajt, s ami mindenek- fölött legfontosabb: nekik köszönhetjük az oxigént, jó ízű, éltető, friss levegőnket. Ha egy fát is kivágnak kőrengetegünkben, azt gyilkosságnak kell tekintenünk, merényletnek valamennyiünk ellen. MEGELÉGEDETT ÖRÖMMEL, gyönyörködve figyelem Egerben, hogy a váró. si kertészet emberei milyen gondossággal menekítik évről évre biztonságos helyekre a veszélyeztetett fákat. A földlabdás fákat oly vigyázattal emelik ki és szállítják, rongyokat, szalmakötegeket csavarnak törzsük köré, arra is ügyelve, nehogy megsebesítsék a kérgüket. Ám ökölbe szorul a kezem, tiltakozók és — Köszönöm. — Egészségére szolgáljon a családodnak. — Hallgassa meg a jó Isten ! Ök ketten, elindultak hazafelé. Bálint azt mondta, még nem fekszik le, sétál egy kicsit, jó az idő, szép csillagos az este. Bálint vár még egy ideig, aztán elindult a templom irányába. — Zúgolódik a nép! — mondta Bálintnak Járó Sándor, apa testvérbátyja. — Miért? Mit nem úgy csináltam, ahogy kell? Az a baj, hogy nem engedtem újraszervezni a brigádokat pártok szerint? A hidat a falu építi, nem? Az rendben van, hogy este a gyűléseken mindenki azt mond, amit akar... De itt dolgozni kell, nem lehet széthúzni! Hogy én is beléptem a pártba, ahhoz kinek mi köze? Amikor megkezdtük a hídépítést és szóltak nekem, mit mondtak? Segítsek! Elvállaltam. De csak úgy, ha az egész falu nekiáll a munkának. — Igazad van, fiam ... Teherautó érkezett. — Oroszok! — mondta egy gazda. — Hát ezeknek mi kéne,, mit akarnak már megint? — Oroszok! — mondta egy szegény ember. — Biztos hoztak valamit, csizmatalpat vagy szalonnát. Ismerős katona szállt ki a sofőr mellől. — A fene a zsírodat, Iván, már megint itt vagy? — Iván Ivanovics Karpa- tov! A mi kapitányunk! Iván kapitány az oroszok bevonulása után nem ment tovább a századával, itt maradt Szamosíalván „helytartónak”. Bálinttal jó barátságot kötött. 0 is tanárnak készült, de csak egy félévet tudott elvégezni az egyetemen, bevonult katonának. Már ötödik éve katona. Azt mondta, tavasszal, ha minden lóra fordul, mehet haza, és újra kezdi. ..-w«i __; (Folytatjuk.) h áborgók a pusztítások láttán. Fájnak nekem a fák, s minden áldozatot gyászolok, hiszen élet vész el velük, hasznos élet. Gyászolom a népkerti sétány sok-sok kivágott fáját. És a felnémeti Tó-völgy gyümölcsfáit is. Minden-minden fát, amelyeknek feleslegesen kellett elpusztulniuk. Finnországban, ha a felmenő fal és a felhők járását figyelő fák törzse között elfér a vakolókanál, azoknak a fáknak meg kell kegyelmezni. Ausztriában, ha valaki elpusztít egy fát, büntetésül annyi facsemetét kell elültetnie, amennyi idős volt a megölt fa. Nálunk, bárhol elkezdenek valami építkezést, a munkát az ott levő fák kivágásával kezdik. így kezdik, azért, mert ez a legkönnyebb és azért, mert fity_ tyet hánynak az építészet és a természet harmóniájának megteremtésére. Pedig nálunk is törvény védi a fákat. Természetvédelmi törvény. S ugyan ki büntetné meg a fapusztítókat akkor, ha mondjuk épp a törvény alkalmazói rendelik el, hagyják jóvá a pusztításokat? EGERBEN PÉLDÁUL a Vörösmarty utca dohánygyár melletti szép hársfasorát ítélték halálra, az úttest szélesítése címén. A páros oldalon 25, a páratlan oldalon pedig 17 idős, gyönyörű hársfát akarnak kidöntögetni. A városi kertészet hivatalos levélben emelt szót a hársfák védelmében, kérve, hogy legalább a dohánygyári oldal fáinak kegyelmezzenek meg. „Ez az új útnak is dísze lenne — olvasni a levélben —, s a környezetvédelmet is szolgálná, mivel megszűrné az út poros, gázos és a gyár dohányporos levegőjét. 'Külföldön egy fa megmentése érdekében, átdolgozzák a megépítendő létesítmény tervrajzát. Itt ezt annál inkább meg kellene tenni, mert egy fasor védelméről van szó. A cél érdekében kisebb módosítást kellene végezni az építendő út tervrajzán. Ez nem lehetetlen, mert a dohánygyárnál az utca elég széles ehhez. Így egy kis jóindulattal, hozzáál. lássál a fák részben megmenthetők lennének.” A levélre a KPM egri Közúti Igazgatósába az alábbiakat válaszolta: „ ... arra mód sincs, hogy az utat 14 m szélességben úgy vezessük el, hogy a hársfák is megmaradjanak, így' a korszerűsítés a hársfák eltávolítását vonja maga után. A transzformátorház közelében levő fák az útterületbe ugyan nem esnek bele, de a közműépítések (nem az úttal kapcsolatos) esetleg ezeket is érintik... Az engedélyezési eljárás alapján,.. ebben a kérdésben döntés született, útkorszerűsítés a fák kivágása nélkül nem lehet.” Sokunk véleménye szerint igenis lehetséges! Ha tagad, nák. Illetékesek, győződjenek meg erről a helyszínen. Most virágoznak a fák, s hiszem* hogy a fennségesen fűszered hársillatot érezve-élvezve, megmásítják majd döntésüket. Egyesek szerint a civilizáció általánosan elfogadott fokmérője az ország vagy a település egy lakosra jutó fogkrém- vagy szappanfogyasztása. Ügy vélem, ki lehetne ezt egészíteni a településekben egy főre jutó zöldövezet, elsősorban az aszfalt és a beton helyére telepített növényzet arányszámával. S a zöldövezetet nem pusztítani, hanem sokkal inkább; gyarapítani kell! 1 JÓZAN GONDOLKODÁSÚ, nálam akár prózaibb és gyakorlatiasabb embertársaim, fűrészeknek és fejszéknek parancsoló embertársaim, kérlek benneteket, ne higgyétek, hogy a civilizáció, a fokozódó urbanizáció vagy akár az aszfalt, a beton szükségszerűen ellensége a növényzetnek, a természetnek! Pataky DezsQ G. Molnár Ferenc VEGH ANTAL JÉGZAJLÁS (REGÉNY)
