Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-17 / 167. szám
VVWWVW VWAVWV." Az Álekszandar Neyszkiszékesegyház Szófiában Évente egymillió turista keresi fel az „Alexander Nevszki"-székesegyházat Szófiában. A lenyűgöző szépsé. gű templomot 1904—72 között építették 1. S. Bogomo- lov és Alexander Pomeran- csev orosz építészek tervei alapján, a Bulgáriát az orosz —török háborúban felszabadító hősök tiszteletére. Képünkön az ikonokkal díszített főoltár. e. VNAAA^AAAAAAAAAAAA^AAA^v%<,vVVVVVVVVVVVVVV^AAAAA»,VN^»VS^VVV^ Hit, illúziók nélkül Károlyi Mihály memoárkötete A napok óta olvasott Károlyi-emlékirat annyira fogva tart, hogy alig tudom magam függetleníteni az írás frenetikus hatása alól. S azt is nagyon jól tudom, nem illik egy könyvismertetést ilyen személyes véleményekkel kezdeni, tegye bárki más, hasonló hibába esik! Nem éppen gazdag me- moárirodalmunk sorában, több szempontból, kiemelkedő hely illeti meg ezt a kötetet. Azzá teszi a szokatlan életút, s az a megkülönböztetetten fontos szerep, amit Károlyi Mihály újkori történelmünkben betöltött. Sok szempontból ma is magyarázhatatlan, hogyan lehet az egyik leggazdagabb magyar mágnás az első világháború előtti pacifista mozgalom egyik vezéralakja, majd a polgári demokratikus forradalom nemzetközileg is any- nyira tisztelt vezére, később meggyöződéses szocialista, s a második világháború utáni magyar koncepciós perek vétlen áldozatainak oly kitartó védelmezője. Csak osztályához, a magyar úri arisztokrata osztályhoz viszonyítva szokatlan ez az életút. Nem szokatlan, sőt valójában nagyon is törvényszerű, ha a mérce önmaga Károlyi. Mi adta az erőt és elhatározást ahhoz, hogy kilépjen osztályából? Hogy dacoljon baráti, környezeti, családi előítélettel és koreszmék meggyöződéses harcosa legyen. Talgn az, mindig szerette az igazságot, gyűlölte az igazságtalanságot, nem ismert egyéni és osz- tályérdeket, vállalt és vélt igaza mellett egyéni morális alapon mindvégig következetesen kitartott. A történelem, az utókor szemében mindig világosan •értelmezett kérdéseit roppant bonyolultan teszi fel a kortársi ember előtt. így volt ez természetesen a század- forduló tizes éveiben is, amikor a nemzet sorsáért mélyen tenni akaró embernek egy világbirodalom hamis légkörében élő kortársi szellemmel szemben kellett igaz alternatívát kidolgozni. Károlyi világosan látta, a vesztébe rohanó Monarchiának nincs más választási lehetősége, mint a nemzetiségekkel való megbékélés, demokratikus reformok, s következetesen végrehajtott földprogram. Igaz, a nagyha- talmiság hamis fénnyel csillogó Monarchia agóniáját nem volt nehéz konstatálni, de ezt a parlamenti politika szintjén képviselni egyáltalán nem volt könnyű és népszerű feladat. Károlyi történelmi nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, helyesen ismerte fel a kortársi társadalom orvoslandó bajait, s azokra követendő példaadással válaszolt. Du- na-völgyi összefogást sürgetett konföderációs államformát szorgalmazott a nemzetiségek részvételével és állami függetlenséget. Egy polgári forradalom csak akkor lehet demokratikus, ha szélesebb néprétegek igényeit is ki tudja elégíteni. Jól tudta ezt, a körülményeket mindig reálisan mérlegelő Károlyi is, s a földreformot pályafutása során mindig kiemelt kérdésként kezelte. 1919. februárjában a kápolnai földosztásnak szimbolikus jelentősége volt. Idézzük őt: „A kápolnai földbe, amely évszázadokon át családom birtoka volt, karót vertem, arra a helyre, ahol a földet igénylő agrárproletárok listáján szereplő első ember parcellája kezdődött. Elégedett voltam. A dolgok rendje helyreállt. A föld most már a Mátra völgyének parasztjaié volt.” 1919 nyarán Károlyi elhagyja az országot. Egy nem remélt hosszú száműzetés csaknem két évtizedes hányattatásai következnek. Az emigráció nagy veszélye, viselője kiszakadva a hazai talajból nem tudja reálisan megítélni a belső helyzetet. A legkevésbé sem jellemző ez Károlyira. Nem volt kétsége afelől, hogy az ellenforradalmi rendszer a legkisebb demokratikus reformok megvalósítását sem akarja. A hazaárulóvá minősített Károlyinak nem volt más választása, mint tollal és szónoklattal leleplezni a Horthy- rendszert. Volt bátorsága ahhoz is, hogy kapcsolatot keressen és tartson fenn a korabeli baloldali politikai emigrációval. Kölcsönösen szükségük volt egymásra, hiszen ha céljaik nem is, ellenségeik azonosak voltak. Nem ír ugyan részletesen a kommunista párttal való együttműködésről, a Szovjetunióban tett látogatást viszont árnyaltan és érdekesen írja le. Megértés és jóhiszemű kétkedés árad a sorokból. Érzi az olvasó, az önmeggyőzés igénye is mozgatja az író tollát. A könyvből több helyen kiérződik Károlyinak Heves megyéhez való mély es őszinte kötődése. Mély fájdalom tölti el akkor is, amikor a harmincas évek elején a megyéből Amerikába kivándorló kétszázötven paraszt hattagú küldöttsége Párizsban felkeresi. Politikai meggyőződését érleli, nincs más kiút, mint radikális földosztás! 46-os parádi látogatásában is azt a történelmi elégtételt nyugtázza, melynek egyik fő eredménye a földosztás volt. Kétségkívül a könyv egyik legizgalmasabb fejezete a népi demokráciával foglalkozó rész. Olyan dolgokról beszél a szerző, amiről az átlagember keveset tudhatott. Az ötvenes évek közepén íródott kézirat még túl közel volt ahhoz, hogy objektív ítéletet mondhasson a látottakról, de ahhoz, hogy rádöbbenjen, itt valami végzetes hiba történt a szocializmus eszméje és gyakorlata körül, elégséges volt ez a tapasztalat. Egy viharos életút összefoglalásának szándékával íródott könyvnek igen sokféle és változatos mondanivalója lehet. Bölcs élettapasztalatot sugallhat egyfelől, taníthat, eligazíthat, ítéletet mondhat másfelől. Károlyi nem önigazolást ír, hanem bonyolult és kusza szálakkal átszőtt történelmet. Van még egy el nem hanyagolható erénye a kötetnek. A stílusa. Alkalmanként olyan mondatokat ír, mely erényére válna egy magas színvonalú szépirodalmi műnek is. Néhány sorában ott lüktet az ábrázolt táj, mely szinte karnyújtásnyira van az olvasótól. Csak az tud így írni, aki minden sorát megszenvedi. (Magvető). SZ0KE DOMONKOS Tallózás zenetörténeti könyvek közölt Az elmúlt napokban néhány érdeklődésre számot tartható zenei könyv jelent meg. Az egyik közülük Barna István összeállításában az „Örök muzsika” című zenetörténeti antológia, amely a zene irodalmából közöl válogatást, a mitikus időktől kezdve csaknem napjainkig, körülbelül 27 évszázad időintervallumban. Az összeállító az előszóban szabadkozik, hogy talán nem egységes a kötet, kimarad valami, vagy esetleg egyik-másik téma túlhangsúlyt kap. Ez a látszólagos összevisszaság, azonban egyáltalán nem zavaró, az óriási időtávolság pedig az antológia mélységét adja, mely által az emberiség és a muzsika „örök” kapcsolatát figyelhetjük meg, különböző korok nagy egyéniségeinek írásain keresztül. A kötet érdekességét még növeli a forrásmunkák rendkívüli sokrétűsége, a zenének sokféle irodalmi úton való megközelítése. Műfaját tekintve találunk itt elméleti mű részletet, kritikát, levelezést, vitairatot, zenei művek elé írt ajánlást, előszót, önéletrajzi írást, diplomáciai jelentést, még zenei céhszabályzatot is. Mindez a sokrétű anyag színessé teszi a különböző korok zenéjének szemléletét. így nemcsak a zenebarát olvasó érdeklődésére számíthat, hanem a szakemberére is, hiszen olyan kuriózumokra lelhet, mint a középkori elméletírók eddig még magyar fordításban meg nem jelent írásainak részletei. Ilyenek többek közt az ezredév táján működő Arezzói Cuidó elméleti traktusai, melyekben kidolgozta a vonalrendszert, és megvetette az iskoláinkban ma használatos szolmizáció alapjait. Számos nagy zeneszerző levelezéseibe nyerhetünk bepillantást. Olvashatjuk Palestrina, Lasso, Mozart, Haydn, Schubert és Erkel leveleit. Megismerhetjük nagy emberek, gondolkodók, XIII. Gergely, Shakespeare, Luther, Batteux és Diderot zenéről való megnyilatkozásait. Beethovenre a kor- társak emlékeznek, megtudjuk, milyen volt a saját operáit betanító és rendező Verdi. Olvashatjuk Liszt könyvének részleteit a nagy barátról, Chopin-röl, Borogyin visszaemlékezéseit az idős Liszttel való találkozásról, és még folytathatnám tovább a felsorolást, de gondolom, ez a néhány téma kellőképpen érzékelteti a könyv sokrétűségét, érdekességét. A zenetörténet csupán egy, de kiemelkedő korszakát tárgyalja Charles Rosen kiváló amerikai zongoraművész „A klaszikus stílus" című könyve, a három bécsi zeneszer. zőóriás. Haydn, Mozart, Beethoven művészetén keresztül. „Próbálkozásom célja — írja Rosen —, nem a klasszikus kor zenéjének áttekintése, hanem nyelvének vizsgálata volt. A zenében — a festészethez és építészethez hasonlóan — a „klasszikus" művészet elveit akkor fektették le (klasszicizál- ták, ha úgy tetszik), amikor az azt létrehozó impulzus már halott volt: ezeken a lapokon megkísérlem a stílus szabadságának és vitalitásának szellemét feltámasztani". Részletesen foglalkozik a stílus kialakulásának előzményeivel, boncolgatja, elemzi zenei nyelvezetét, formavilágát, és ismerteti a legjellegzetesebb műfajait: a vonósnégyest, a szimfóniát, zongoraszonátát, versenyművet stb., mindezt a három mester oeuvre-jének tükrében. Kifejezetten zenepedagógiai kiadvány Legányiné Hegyi Erzsébet „Énektanárképzés Kodály pedagógiai művei alapján" című szakkönyve. Mint a címből is kitűnik, elsősorban leendő, vagy már gyakorló énekpedagógusoknak nyújt rendszeres útmutatást és módszeres gyakorlati anyagot. E munka megjelenése már nagyon is aktuálissá vált, mondhatni, hézagpótló, hiszen Kodály koncepcióján és művein alapuló összefoglaló jellegű kiadvány mind ez idáig nem jelent meg, holott határainkon túl is egyre nagyobb érdeklődés nyilvánul meg zenepedagógiai módszerünk iránt. Mindhárom könyv a Zeneműkiadó gondozásában jelent meg. NAGY MIKLÓS tenger szelíd maradt, nem ' ^ bántotta a csatornában a kis átkeíőhajót. László a fedélzeten jött-ment, nem látta már a doveri pártolj az ég különben is felhős volt, a sziklák partközeiben sem fehérlettek. Várta a megrendülést, amit ilyenkor éreznie kellene, de a gépek dohogását hallotta csak alulról tompán, egyenletesen. Calais-ban, amint ismét szárazföldre lépett, egyszerre csapott orrába a tömény parfőmillat. Elmosolyodott, míg beszívta, aztán fölkapta két kofferjét és igyekezett a vonathoz. Hajlékony, remek figurájú fekete lány küszködött csomagjaival a fülkében. — Segíthetek? Egymás mellett ültek le oldot- tan, jókedvűen kezdtek beszélgetni: alkalmi útitársak, dobálóznak csak a szavakkal unaloműzőnek. A lány kiejtésén érezte, hogy ő sem angol. Londonból jött, ugyanazzal az átkelőhajóval érkezett, és Párizsba tart, mint ő. Fél évet töltött odaát. így mondta. Aztán kiderült, hogy spanyol. Akkor már tízóraiztak, László megkínálta a magával hozott szendvicsekből. Szabályos háromszög alakú. bőven bélelt kenyérszeletek voltak a lány fogsora cakkos fél- ' köröket harapott beléjük. ét fiatalember telepedett le még a fülkében, franciául beszélgettek, nem értette. Egyéb Vidor Miklós: K‘ Párizs felé ként is a lányra figyelt. Szórakoztatta az együvé szóródott idegen sorsok szeszélye, a véletlen ajándékozó kedve, mely már az úton kapcsolatot teremt. A lánynak sejtelme sem volt még, hol lakik majd Párizsban, ö biztosította a szobáját egy kis hotelben egy hétre, addig még telik zsebéből. Az ablakon túl futott a táj, őszies volt inkább, halvány impresz- szionista színekben. Anglia mesz- sze volt már, sokkal messzebb, mint amennyire néhány óra alatt eltávolodhatott. — Hosszabb ideig marad Párizsban ? A lány megvonta vállát. Tojás- dad, kreol arcán gondtalan latin derű. Minek törné a fejét? Inkább visszakérdezte. És hirtelen úgy jött, hogy Lászlónak el kellett nevetnie magát, olyan felelőtlenül, ahogyan a Szigeten sosem merte volna: — Londonból azzal eresztettek el, hogy Párizsban minden megtörténhet az emberrel. — Persze. — Hitele volt a bizakodásának. Vagy csak magában hitt? Tökéletes idomaiban, mélyről sugárzó szemében, abban, ami a kontinensen várja, vagy egyszerűen kijár neki? Ebben a pillanatban a két másik férfiszempár is felé vágott, mintha bevonnák jelentős hallgatásukba. De aztán mindjárt tovább folytatódott, kétféle nyelven, a két párhuzamos beszélgetés. T án másfél órányira lehettek ■ Párizstól, mikor belépett a civil útlevótarizsgáló. A többieknek bólintott, csak a magyar útlevelet vette érdeklődéssel a kezébe. Lászlóban szempillantás alatt fölrém- lett a londoni francia követségen elácsorgott délelőttök emléke, mikor a vízumát sürgette.'Meg az a kellemetlen, vékony arcú tisztviselő, aki csak szabódva állt szóba vele angolul. Várt egy kicsit, aztán a hivatalos ember hóna alá csapta útlevelét, és otthagyta őket. — Please... — fölállt, hogy utána induljon, az ajtóban angolul próbált magyarázkodni, aztán megérezte, milyen nevetségessé válik közép-európai, szorongó idegességével. Amazok hárman meglepetten nézték. Kétségbeejtően egyedül maradt. A két férfi közül a magasabbik, félreismerhetetlen amerikai akcentussal megkérdezte, mi a baj, de erre csak azt válaszolhatta, hogy maga sem érti. Az útlevélvizsgáló addigra . már nem volt sehol, és ő egyetlen személyazonossági okmányától megfosztva, tanácstalanul kapkodta fejét a folyosón. Nem volt már kedélyes vasúti csevegő, sem csodaváró utas, csak elveszett ember a párizsi gyors második osztályán, egy csapásra hontalanná vált emlékeivel. A nyúlánk amerikai hangjára riadt föl: — Azt hitte, hogy a francia hivatalnokok számára létezik még egy világnyelv? — Ezen nem gondolkoztam, de ők ütötték be az érvényes vízumot. — Milyen nemzetiségű? Mikor megmondta, hogy magyar, a másik jóindulatún elmosolyodott: — Abból csinálnak ekkora kalamajkát? Kalamajka, ha mással esik meg —, de így is rendes tőle, hogy érdeklődik. Összeszedte magát, a folyosón diskuráltak egy darabig, megtudta, hogy ezek ketten az Egyesült Államokból jöttek, eddig az amerikai látta vendégül francia barátját, most kezdik a második fordulót Párizsban. D epillantott a fülkébe. A lány ^ már a másik fiatalemberrel volt élénk beszélgetésben. Az esti programjára már aligha van gondja. Az volt az érzése, ha visszatérne hozzájuk, meglepetten néznének föl, ki ez a pasas. Esetleg a kedves amerikai is csak azért húzódott ki hozzá, hogy tisztára játssza a barátját. Végre előbukkant az útlevélvizsgáló. A készséges útitárs odament hozzá, aztán mosolyogva tért visz- sza: — Mindjárt visszakapja, csak hátra kellett vinni, az utolsó kocsiban följegyzik a keleti útleveleket. Azt mondja, maguknál ugyanazt csinálják velük. Nem hiszem, de tudni itt csak neki van joga. Mindenesetre köszönöm. Aztán már egyedül várta meg az útlevelét: Nemsokára megbékélten cipeke- dett a Gare du Nord peronján. Alkalmi útitársait elsodorta a tömeg. Lassan, töprengőn lépkedett, mint aki csakis sportszerű edzettségében utasítja el a hordárt. A kijáratnál várakozók közül egyszerre felé lendült egy tenyér. — Hello, hát megjött? Még odaátról volt ismerős ez a tűnő mosoly. Társaságban találkozott az elébe induló fiatalasszonynyal, futólag említette neki,, hogy ezen a napon érkezik Párizsija. De akkor nem reagált rá. Csak most rémlett föl benne, hogy tőle hallót-, ta. amit ma már másodszor ismétel el: — Ez az a város, ahol minden megtörténhetik az emberrel, igaz? Elnevették magukat. László útitársnőjére és a francia tisztviselőre gondolt, aki maga sem tudhatta, hogy a sors embere; az a kétségbeesett fél óra a vonat folyosóján, de már mindent értett. Amit egyszer a nők elhatároznak, annak meg kell valósulnia. Fölkapta bőröndjeit és fölszabadultan mondta: — Hát akkor induljunk!
