Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-16 / 166. szám

2x1 nyári nap Fárasztó, de megéri. Karcsú derekú, könnyen kacagó, könnyen zokogó Jú­lius. Vajon hány bóklászó óra, lustán ballagó nap kell megismerni tücskös-bogaras, gyöngyöző patakos, rebbenő szellős titkaidat? bükkszéki Vancsó Évi arcán ismétlődik. — Én nem akartam csak úgy átnyaralni a vakációt. Szerintem csak úgy lehet él­vezni a szünidőt, ha közben csinálunk is valamit — mondja a strand legfiatalabb pultos kisasszonya. — Ezért is vállaltam rögtön a suli után munkát itt a büfében. Évinek ez élete első mun­kahelye. így aztán nem cso­da, hogy az „ízlik-e?” kér­désre kissé tétován érkezik a felelet. — Nem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó lesz. Reggel hétkor kezdünk, az­tán szünet nélkül adom a colát, a csokit, a fagyit este hétig. Utána persze még el is kell rámolni. Egy röpke sóhaj, de aztán megvidámodik. — Azért megéri. Rengeteg mindent tanultam már eddig Nos, a kérdést így bizo­nyára kevesen teszik föl ma­gukban, de hogy a buzgó titokkereső közé tartozik va­lahány kisebb-nagyobb gyer­kőc, kamasz és bakfis — így, nyár derekán minden diák — arra nem kell külön bizo­nyíték. Közülük ketten, a ter- pesi Súly Csabi és a bükk­széki Vancsó Évi ráértek nemcsak kutatni, de el is mondani, milyen az igazi va­káció, milyen az idei nyár. — Nincs annál szebb, mint itt kint a határban — öleli magához a vidéket egy szé­les karmozdulattal Csaba, akit hét kisebb-nagyobb ko­mája társaságában találtunk a falu széli mezőn nyarga- lászva. Közülük a legkisebb éppen csak hatéves, ez azon­ban nem lehet akadálya an­nak, hogy a jövőre középis­kolába induló nagyfiúval kö_. zös szórakozást találjon. Hi­szen hogyan is telik egy nap? — Ma itt kezdtük az eperfánál. Előbb eprésztünk, aztán kötelet kötöttünk rá, hintának. Később Jóska kita­lálta, hogy gyerünk le füröd­ni a Tárnára ... A vezéri beszámolót csak imitt-amott szakítja félbe a kicsik egy-egy lelkes szusz- szanása. Mint például most Tóth Andié, hogy ... aztán jött az ugrálás a mocsárban. A mocsár — inkább csak egy vizes rétdarab —, persze elsősorban csak időben je­lenti a fürdőzés akadályát. Hiszen, ha már ott van, mu­száj versenyt rendezni, ki viszi át magasabban. — Aztán ott a rét — foly­tatja Csabi magyarázóan. — Itt mindig megállunk virágot szedni, bogarat gyűjteni. Bár van, aki a békákat szereti el­sősorban. Amott a jegenyék­nél, az meg már a Tárná. Nemcsak fürödni lehet ben­ne, de jókat pecázni is. Sőt — ragyog föl a képe — még halat is fogunk néha. Mindehhez persze tudni kell, hogy Csaba érdeklődése nem egy öncélú valami, ha­nem jövőre a pétervásári mezőgazdasági szakiskolába jelentkezett. Az már más kérdés, hogy az iskola emle­getésére egyelőre kicsit fin­torít. Nem a legjobban sike. rült a múlt év, talán majd jövőre ... De addig még ten­ger felfedezni valóval vár a környék! A gondtalan, szöeskelábú gyerekcsapat pillanatok alatt szétcikázik a buckák, lankák között. Búcsúzó pajkos mo­solyuk komolykássá érve a 0 Nmisüi Hol volt, hol nem volt, az ország egyik sarkában volt egy városka, mely városká­nak lakói igen kedvelték a búzalisztből sütött kenyeret. És amikor a „mindennapi kenyerünket” című fohászt sóhajtották, akkor mindig a jó ízű, foszlós bélű, ropo­gósra sült kenyérre gondol­tak. Igenám, csakhogy a vá­roska sütőüzemének termé­kével egyáltalán nem voltak elégedettek. A nevezett pék­ség, nem tudni miért, állan­dóan keletien, sületlen ke­nyérrel traktálta a lakossá­got, S így nem csoda, hogy a trugymónak elkeresztelt kenyérféleségből lassan több jutott a baromfiólba, a hízó- ártány vályújába, mint a te­rített asztalra. És mindez annyi mérgelődést, morgo- lódást vont maga után, hogy arra még a sokat emlegetett kenyérsütő céh legfiatalabb tagja is fölfigyelt. Kerek esztendeje tanulta már Cipó Marci a kenyér­sütés mesterségét. Az első hónapokban még szívvel, lelkesedéssel végezte a mes­terséggel járó tennivalókat — lisztet szitált, kenyértész­tát formált, rakodásnál se­gédkezett —, de ahogy egy­re gyakrabban hallotta kinn a városban a munkájuk sza- púlását, egyre jobban elked­vetlenedett. Nagyon bántotta a szak­mát ért becsmérlések zuha- taga. S ezért, hosszas gyöt­rődés és önemésztés után, magyarázatot kért az idő­sebb szaktársaktól: Mi az igazság? Valóban oly gyatra a termékük? És ha igen, ak­kor miért? Vállvonogatás és kézle­gyintés volt a válasz, ami arra engedte következtetni: maguk a mesterek sem mes­terei a szakmának. Jóaka­ratról meg már nem is le­hetett beszélni, hiszen min­den egyes műszak a követ­iftaa. július 16., szombat irány n Tárná. (Fotó: Tóth Gizella) is. A legfontosabb azt hiszem az, amit úgy lehetne össze­foglalni, hogy muszáj rend­nek lenni! Hárman vagyunk lányok, négyen a főnökkel együtt. Sok emberrel dolgo­zunk, sok pénz megy át a kezünkön. Hát ezért így nem is lehetne másképp. A számolással szerencsére nin­csen baj. Mindig is szerettem a matekot, ezért is je­lentkeztem Egerbe, a közgaz­dasági szakközépbe. Talán később számviteli főiskolára is megyek. A nagy forgalomból egyébként most keveset lát­ni. Július váratlanul köny- nyes-hűvös arcát mutatja. A Bükkszéket ölelő lágyzöld haragosra sötétedik. Eltűnik a várakozók sora, a fürdő- zők vacogva igyekeznek a meleg víz felé. — Most lenne pár perc időm a strandolásra — foly­tatja Évi. — Mert hát per­sze ez sem maradhat ki a napi programból. Hol egyi­künk, hol másikunk szalad ki megmártózni. A lányok­kal meg lehet egyezni. Nem is nagyon bírnánk ki külön­ben a kánikulában a kiszol­gálást. Jaj, mert a kedves vendég... — hallat ismét egy felnőttes sóhajt. A kedves vendégeknek Évi már majdnem minden típusát ismeri. A türelmet­lent, a tréfálkozót, a folyton akadékoskodót és a kedélyes beszélgetés közben várakozót is. — Ha hosszú a sor, sokat kell mosolyogni — mondja el egyik legfontosabb ta­pasztalatát ... És nevet most is, mert ilyenkor délután még futja a készletből. Jut a pancsolók­nak, a labdázóknak, a zu­hanyzóknak is. Mert estére bizony... — Örülök, ha egy-egy mo. zihoz, ty-hez van energiám. Esetleg, ha egy regényt a kezembe tudok fogni. Szóra­kozásra majd csak augusz­tusban fogok gondolni. Éva visszaindul helyére. Mára már nem sok van hátra. A nap alulról felfelé pislog elő a dombok mögül. Aztáii ennek is vége. Egy lepkeröptű délelőtt, egy han_ gyasurranású délután tova­illant. Németi Zsuzsa Gyorsinterjú Sikeres volt az Építők Kórusának lengyelországi vendégszereplése Az Építők Heves megyei Kórusa — újabb külföldi turnéján — Lengyelország­ban szerepelt a napokban. Az együttes útjáról, sze­repléséről Hajdú Miklóst, az Építő-, Fa. és Építőanyag­ipari Dolgozók Szakszerveze­te Heves megyei Bizottsága. nak titkárát, a több mint 60 tagú csoport politikai veze­tőjét kérdeztük. — Egy Krakkó környéki kisváros, Jaslo — építő­anyag-ipari és tanácsi támo­gatású — szimfonikus zene­kara kedves meghívásának tettünk eleget. Érkezésünket végtelen szeretettel fogadták, s ez végigkísérte egész kinn- tartózkodásunkat. Két alka­lommal léptünk közönség elé: előbb a városi kultúrház 600 személyes dísztermében, majd a Jaslótól órányira le­vő Iwonicz-üdülő szabadtéri színpadán. Énekkarunk, dr. Valentin Kálmán és Ocskay György vezényletével pre­klasszikus, barokk számok­kal, munkásmozgalmi dalok­kal — Jannequin, Kodály, Bartók, Pászti, Karai művei; vei — szerepelt. Meglepetés volt a közönség számára aa előadott lengyel népdalfel- dolgozás, illetve a lengyel himnusz. Fellépésünket mind; két alkalommal siker kísér­te. Különösen emlékezetes marad valamennyiünknek, amikor a jaslói hallgatóság koncertünk végén, felállva, a legnagyobb elismerést, meg­becsülést kifejező köszöntő eléneklésével búcsúzott tő­lünk! — Követi-e viszontlátogaj tás a sikeres vendégszerep­lést? — Igen. Turnénk egy új barátság, remélhetően köll csönösen gyümölcsöző zenei kapcsolat kezdete. Vendéglá; tóinkkal már meg is állau podtunk abban, hogy 60 tagúi szimfonikus zenekaruk — amely egyébként Lengyelor4 szágban az első nagylemeze» a vidéki amatőr együttes — a*,.: jövő nyáron viszonozza fellé;, i péseinket — mondta befejezi zésüsl Hajdú Miklós. , f (—ni) r Mozi új köntösben Régi óhajuk válik valóra ma az egri bervai lakótele­pen élőknek. A Finomszerel- vénygyár művelődési házá­ban ismét kitárja kapuit a mozi. A két éve nem működő helyiséget csaknem félmillió értékben újították föl, a Fi- nomszerelvénygyár és a He­ves megyei Moziüzemi Vál­lalat együttműködése alap­ján. A kulturált környezetet ezentúl a korszerű nézőtér, a fal és a padló faburkola­ta, a modern világítóberen­dezés biztosítja majd. A he­tente két alkalommal játszó moziban 140-en foglalhat­nak helyet. Az ünnepélyes átadásra pénteken délután került sor. Pintér LászlónaTéí a Finomszerelvénygyár párt- titkárának megnyitó beszédet után első alkalommal az Ulm sana című NDK-filmet mu­tatták be. •* Művészlelep Egerben Művésztelepet létesítened Egerben, a Gárdonyi-kert­ben. A lakások és műtermek tervei már elkészültek s aa elképzelések szerint még eb­ben a hónapban hozzákezde­nek az építkezéshez is. Aző szeretnék, ha a létesítménye; két jövőre átadhatnák rendel; tetősüknek. kező fohásszal kezdődött: Hajrá, haverok! Csapjuk össze, s utánunk az özönvíz! Végletekig elkeserítette Marcit a városban és a mű­helyben tapasztalt hangulat. Már-már annál a pontnál tartott, hogy búcsút mond a kenyérsütő szakmának, míg végül is mentőötlet vágódott eszébe: a valamikori magya­rokhoz hasonlóan — véres kard körülhordozása helyett — kétnapos veknit kéne kö­rülhordozni a piacon. És megkérdezni mindenkit, bol­dog-boldogtalant, hogy mi a véleményük a pékségük ter­mékéről. S ha egyetemlege­sen lehangoló lesz a vá­lasz, akkor odébbállni a pá­lyáról, minél előbb. Eszerint is cselekedett. Egyik verőfényes reggelen, a hajrás munka utáni szü­netben hóna alá illesztette műhelyük égjük nem éppen dicséretes termékét, s kiló­dult a piacra. — Nénémasszony! — szó­lította meg az egyik terebé­lyes kofát —, mi jót tud mondani erről a kenyérről? A piaci vevők vágyainak mindentudója, aki harsány kacagások közepette dicsér­te, kínálta áruját, kicsit in­gerülten válaszolt az okve- tetlenkedő kérdésre. — Hajaj! — károgta —, kenyér és kenyér között nagy különbözőségek lehetnek. Ámbár» ahogy elnézem a vakarának is alig nevezhe­tő kenyeredet, csak azt tu­dom mondani: Ilyen átok­rossz kenyeret csak Túrós Julis küldött annak idején, a katonasort töltő vőlegé­nyemnek, a híres Kallantyús Bercinek, a nevemben, hogy azáltal leüthesse a kezemről. 'Másodiknak egy jobb na­pokat látott asszonyságot környékezett meg. A valaha „nacsasasszony” titulust vi­selő hölgy finomkodva ta­pogatta meg a szóban forgó pékség „remeklését”. — Hát, kedveském, hogy úgy mondja, szegény Káz- mérom, isten nyugosztalja, sokszor emlegette volt, hogy roham előtt mindig parancs­ba adta az általa emlege­tett bakecoknak: „Fiúk! A komiszt a zubbony alá, a szí­vetek fölé, s a puskagolyó­nak fuccs!” Két sovány könnycseppet törült le diszkréten a sze­me sarkából. — Édes istenkém, a férje­met rég eltemettem, de a komiszkenyér még mindig kísért! Harmadiknak egy duda­szárú csizmában billegő, va­lamikori módira emlékezte­tő, parasztgúnyás bácsit ál­lított meg a „Becsületsüly- lvesztőnek” gúnyolt iltalbolt előtt. — Kedves bátyám! — ad­ta meg módját Marci a tisz­teletnek —, kenyérnek ne­vezhető ez a kenyér? Akkurátusán fogott az öreg magyar a vizsgálathoz. Sűrű tarkóvakarások, kalap­igazítások közepette körül­tapogatta a keze ügyébe he­lyezett kenyeret, majd a földre guggolt és a jobb tér­dén kétfelé trancsírozta. — Drága jó fiam — sza­golta meg a szappanossá ülepedett kenyér belsejét —, valamikor, amikor még negy­venholdas gazda voltam, ha akkor ilyen kenyeret adok a béreseim kezébe, bizony, máma is leköpnének érte. Itt Marcihoz hajolt, s bi­zalmasan sutyorogta: — Pedig, hidd el, fiatal barátom, azokban az időkben szolgált nálam egy Mihaszna Jóska nevezetű béres, aki, úgy tudom, most itt dolgo­zik, jobban mondva: ebben a városi pékségben élőskö­dői, lopja a napot, jó fize­tésért, mivelhogy igen nagy léhűtő volt világéletében. Végtelenül lehangolták Marcit az egybevágó véleke­dések. Bánatában már ott tartott, hogy betér ő is a „Becsületsüllyesztőbe”, és holtrészegre issza magát, mert mit ér az olyan ipari tanulónak az élete, aki előre látja a balsorsát? Szerencséjére, éppen egy réglátott cimborába ütközött bele, aki a szomszéd község sütőüzemében tanulta a szakmát. S mint az már törj ténni szokott, a szakma dol­gai is szóba kerültek. Ka- maszos hévvel megvitatták mesterségük csínját-bínjátj amiről Marci csak hallomás­ból értesült. S ezért a vége az lett: a cimbora azor* nyomban meginvitálta Mar­cit, mondván, nézzen szét náluk, a pékségükben, merő az a legjobb bizonyíték; amikor az emberfia két sze­mével győződhet meg a tér; mékük közkedveltségéről. Így is történt. Az autóJ buszról leszállva, azon mele­gében betértek a messza környéken hírnevessé vált! sütőüzembe, ahol mesterek^ segédek és tanoncok rövid- nadrágra vetkőzve gyúrták- dagasztották a kenyértésztáő a hatalmas méretű teknők- ben, miközben a legrango­sabbnak látszó mester — lengő szakálláról állapította meg ezt Marci — valóságos mágusként támaszkodott há­romméteres nyelű sütőlapát­jára. A mesterek mestere, teJ kintélyénék magasságából hallgatta meg Cipó Marci keserves panaszolkodásait, majd a következő szenten; ciát mondotta: — A jó kenyér titka: kid dolgozni, megdagasztani « kenyértésztát becsületesen. Akár géppel, akár kézzel történik a munka, ez sza­bály. Ha gyengés a kenyér­liszt minősége, akkor á mun­kát nem szabad tőle sajnál­ni. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja megtanulni, az jobban teszi, ha távozik a szakmából, mert nincs gya­lázatosabb dolog, mint szé­gyent hozni a mesterségünk^ re. Ezzel áldólag elkaszált süj tőlapátjával Cipó Marci fejé felett, ami egyben azt is je­lentette: A kenyérsütés mág; iájába beavatást nyert. Most már rajta a sor, hogy vigyq valamire a mesterségben, _ (

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents