Népújság, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
Közgazdaságtan női cipőben Lehetne éppen férfi is. Példánk ugyanis egyformán megfelel: férfi is, női is. Am a divat miatt, az elegancia miatt, és nem utolsósorban a női lábak és lábfejek kecsesebb, és érzékenyebb volta miatt példánkban a közgazdaságtan járjon csak női cipőben. Mindennyiből máris legalább két dolog kiderült, hogy néminemű közgazdasági okfejtésre vállalkozott e sorok írója — először, míg másodszor ami kiderül — és, hogy a női cipőt, vagy ha úgy tetszik „a” cipőt alkalmazza a dolgok jobb megértése miatt — példának. Nos, lépjünk be egy cipőboltba és a sokat szidott, de azért a szidásra nem mindig, sőt nem annyiszor „mindig” méltó, mert gyakran szép és jó terméket is előállító cipőipar termékeiből válasszunk ki a magunk számára. Mi a leggyakoribb kifogás a magyar cipőkkel, ezen belül a női cipőkkel szemben? Megkérdeztem néhány nőismerősömet, és természetesen elsősorban megkérdeztem a feleségemet, és miután az utóbbival sikerült a tévedését tisztázni, miszerint csak tájékozódásról és nem tényleges vásárlásról van szó. megtudtam a leggyakoribb kifogást a női cipők ellen. | A kifogás természetesen a férficipőkre is vonatkozik. Ebben az utóbbi ügyben magamnak is tettem fel kérdést, s azonnal válaszoltam is rá, hogy... ., .kemények, sprődek a magyar cipők. Legalábbis azok, amelyek csak részben készültek bőrből, sőt azoknak jó része is. amelyek bőrből készültek ugyan, de nem éppen a legfinomabb bőrből. A fazon nyomon követi a divatot, általában. de a minőség, a kényelem, nos, az bőven hagy kifogásolni valót maga után. Az ügy ezek után világos: be kell hozni bőrt külföldről. Többet és jobbat kell behozni az eddigieknél, s aztán már nem is lesz panasz a cipők kényelmére, a kellékek keménysége miatt. Ennyi az égési Ennyi? És most jön a közgazdaságtan: a cipő ürügyén. Mert ugyan cipőről szólunk, de iparunk — könnyű és nehéz — számos területén találkozhatunk ehhez hasonló problémákkal, amelyeken eltűnődni nem érdektelen annak sem, aki különösebben nem rajong azért, ha egy pár cipő vásárlása okán és miatt teletömik a fejét közgazdasági fogalmakkal. Hát jöjjön ez a közgazdaságtan. Magyarországon Nyugathoz képest nem, vagy alig emelkedett az utóbbi időkben a cipő ára. Tudom, hogy erre sokan felhorkannak, ezt tettem magam is, amikor a minisztérium illetékese így informált, mígnem kiderült, hogy így igaz. Amikor és ahol változott az ár, változásai mindenkor, illetőleg túlnyomó többségben a divat változásait, a jobb minőséget, a nagyobb eleganciát tükrözték. És tükrözik még ma is. De Nyugaton nemcsak a cipők árai mentek fel szédületes magasságokba — akik jártak, s nem kevesen jártak Nyugaton, azok velem együtt igazolhatják ezt —, hanem a világpiacon igencsak magasra tornázta fel önmaga árát — a bőr is. A puha. finom, nőd topánkának való, selymes tapintású bőr. Meg a durva is. Mindenfajta. Magyarország sok-sok millió dollárért hoz be bőrt. lévén, hogy hazai „termésből” hányadát is alig tudnánk fedezni szükségleteinknek. Ahhoz, hogy a felnőttcipőknek csak negyede legalább puha bőr legyen és tartós, meg ne lábat nyuvasztó bőr legyen a talpa is, — 25 százalékkal több bőrt kellene importálnia a magyar bőr- és cipőiparnak. Ez azonmód egyet jelentene a cipők — mármint, hogy a puha bőrből készült, bőrtalpú cipők — árának ugyanennyi. tehát 25 százalékos áremelésével. Ez az áremelés aztán az áruk és az árak belső törvényei,- meg az e törvényeket néha a maguk kis maiméra jó sodrú vízként hajtani tudók révén végiggyűrűzne az egész cipőipari skálán. Kisebb, vagy nagyobb mértékben. Mondhatnánk erre, nem olyan nagy a dolog, különben is. akinek extra finomságú cipő kell, az fizesse meg extrán. Ez az álláspont sem éppen tartható, de tegyük fel. hogy az illetékesek egyetértettének vele. Mármint az ipar és a kereskedelem illetékesei. Csakhogy: a pórt életszínvonal-politikája mást diktál, a kormány gazdaságpolitikája más szemléletű. Az évi áremelkedés mértéke — az egész árutömeget, szolgáltatást stb. értve ezalatt — nem haladhatja meg a négy és fél, öt százalékot. Hogyan fér bele ebbe a négy és fél. öt százalékba a cipők egy részének, nem is kis hányadának 25 százalékos megemelése? Aztán a példa is ragadós, veszélyes lehet, ha követőkre, különösen, ha széles körben követőkre lelne. ' Lám, a divattól, a női cipőktől indultunk el, és máris az egész árrendszert érintjük, és közvetve az életszínvonal- és gazdaságpolitikánkat is. Női cipők eleganciájáról és kényelméről szóltunk, és társadalompolitikai kérdésekhez lyukadtunk ki. — mégha érintőlegesen is. Nem cipőprobléma tehát, amiről szó volt. A termékek, az árak és áruk kapcsolata, sőt nemzetközi kapcsolata, a szocialista árrendszer és árpolitika gondjai mindezek. Mert például lehetséges lenne dotálni a puha női cipők árát — a férfiakét is persze —, de mi helyett? A tej helyett? A gyermekruhák és gyermekcipők helyett? A zöldségtermesztés helyett? Lévén, hogy a magyar népgazdaságnak adott pénzösszegek állnak a rendelkezésre forintban, devizában egyaránt. Annyi van, és nem több. mint: amennyi van. A női cipőt dotálni a zöldségprogram helyett nyers-közgazdaságilag megoldható. A forintnak végtére is mindegy hová gurul. A társadalomnak már sokkal kevésbé. A társadalom még eljár egy kis ideig keményebb bőrű cipőben, eljár az egyébként igen praktikus műanyagtalpakon is, ha menet közben nem kell a szívéhez kapnia, mond- iuk a zöldségárak miatt. Hogy megint csak példának példázzak. Közgazdaságtan női cipőben? Hát igen. Női cipőben is. Mégha nem is libe..., libe..., libegős a járása. *SAAAAAA/\AAAA/VWVAAAAAAA/\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAiAAAAA*í***AAAAAA* felejtés rideg törvény. A Ma védekezik így a Tegnapok kísértése ellen. Ahogy egymást követik az emberöltők, ____ úgy mosódik el az e lődök arcéle, annál kevesebbet tudunk a letűnt korokról, hajdanvolt örömökről, bánatokról. Az idő könyörtelenül halad. Az öröktől fogva létezőt csak mi szabdaljuk parányi részletekre, ettől persze még véget nem ismerő marad. Az arasznyi lét mégis kesztyűt dob neki. Képes arra, hogy megállítson, s halhatatlanná tegyen egy- egy pillanatot. A művészet mágikus varázslatával. Járom a tavaly átrendezett Egri Képtár termeit, s régvolt mesterek üzenete babonáz meg. Scifibe illő furcsa időutazás ez. Kóborolhatok olasz, németalföldi tájakon, s vékákban sosem hervadó virágok pompáznak. Emitt Dosso Dossi bűvöl el. Az 1500-as évek első felében Alfonso d’Este Dosso Dossi: Faun és Nimfa Varázslat, ecsettel Séta az Egri Képtárban ferrarai uralkodó szolgálatában állott, s a fényes palota egyik termébe az életörömről festett képeket. Megrendelésre, pénzért dolgozott. de Faun és Nimfája saját érzéseiről, a rövidre méretezett ifjúságról, a testi örömök bódulatáról vall. Akkoriban hazánkban török hordák dúltak, falvakat égettek fel, foglyok ezreit hurcolták a messzi Konstantinápolyija. Kit rabszolgának, kit a félelmetes Héttorony sosem szabaduló rabjának. Abban az időben Luther új vallást, szigorú regulát hirdetett. V. Károly, a német-római császár és spanyol király — akinek birodalmában sosem nyugodott le a nap — tűzzel-vassal üldözte az új vallás híveit. Európában seregek masíroztak, s a csatatéren maradiakat szenteskedő papok búcsúztatták attól a valóságtól, amelybe épphogy belekóstoltak. A piktor minderről semmit nem akar tudni, faunja a mindent tartalommal töltő szerelem elsődlegességét hirdeti. Tanúságtételként és a jelennek is szóló tanulságként. Guido Cagnacci Dávidja a szín, az arány, a ritmus, a harmónia ritka szépre sikerült ötvözete. Az alkotót a XVIII. századi olasz barokk, formavilága ihlette. Figurája a nyers erőszakon, a hivalkodó gőgön leleményességgel úrrá levő, győzedelmes fiatalság megkapó jelképe. aEgy fiú pipára gyújt 1623- ban. Történik mindez valamelyik hollandiai műteremben. A festőt lenyűgözi a látvány. Kinn talán eső szemerkél, s csípős tengeri szél tépázza a fákat. Hendrik Terbruggen megborzong. s hirtelen visszagondol a napfényes Itáliára, ahol Caravaggio mindentudását csodálta. A gyertya fénye megvilágítja a gyerekember arcát. Már tudja, ezt a hatást kereste. Útjára indul az ecset, s a vásznon művé nemesül az a pillanat, amely a semmibe hullott volna, ha nincs aki megálljt parancsol és halhatatlanná teszi. Mindennek csaknem háromszázötven éve. ám az ifjú felett nyomtalanul suhantak el az esztendők. Megállít és azt sugallja, hogy bármennyire is rövid az élet, ám a művészet örök. 0S azok az egykori hétköznapok ... Amikor hallgattak a fegyverek, amikor az ínyenc a jobbnál jobb falatok után nehéz borokkal vidítja magát, amikora társát váró nő gitárján dallamok fakadnak. Hol vannak már ők testi mivoltukban, de itt a teremben találkozunk velük. Ott a kissé elhízott, a piros ruhás, zöld sapkás nagyevő, s a hangszeren játszó szépasszony is. Ki mentette át őket évszázadokon túlra? A művészettörténészek se tudták sokáig. Az egyik alkotásnál olasz, a másiknál németalföldi és. francia hatást sejtettek. Az anyag bővítésekor, átrendezésekor — a színek és a kompozíciók összevetése révén — derült ki, hogy mindkettő Jakob Schuppen munkája. A második teremben Se- bestiano Ricci műve — a velencei Gesuati-templom nagy oltárképéhez készült vázlat — vonzza a tekintetet. A neves festő a reneszánsz óriás, Veronese hagyományait eleveníti fel, természetesen úgy, hogy át- lényegíti saját tehetségének erejével, egyéniségének ízeivel. A téma szigorúan egyházi — V. Pius pápa jelenik meg domokosrendi szerzetesek körében — ám a feldolgozás kerüli a merevséget. Az alakok ruháin vibráló fények a rokokó köny- nyedségét idézik. A festmény mellé tavaly helyezték el azt az alkotást, amely Paulai Szent Ferencet ábrázolja, s valószínűleg valamelyik Ricci-tanitvány készítette. Ez a közelség lehetőséget ad arra, hogy az érdeklődő ne csak keresse, hanem fel is fedezze az azonos és a különböző formai jegyeket, vagyis — s ez nem akármilyen élmény — bepillantson a piktúra műhelytitkaiba. A magyar művészek is a múltba kalauzolnak. Kováts János kifejező portréját Miklóssy József festette 1824-ben. Nemcsak a gondos kidolgozás, a jellemzőkészség figyelemre méltó, hanem az is, hogy a háttérben feltűnik a reformkor előtti Eger látképe. Felfedezzük a várat, a piacteret, a Minorita-templomot és a rendházat. A XIX. században sokáig a barokk városban élt az a Kovács Mihály, aki hagyatékát a líceumi képtárnak ajándékozta. Munkái ott sorakoznak a falakon. Nem volt akkora nagyság, mint Munkácsy Mihály — az ő Olvasó nője sem hiányzik az anyagból —, mégis sokan irigyelhették mesterségbeli tudását, alapos felkészültségét. Barabás Miklós a székes- egyház építtetőiét, a művészetpártoló egri érseket, Pyrker János Lászlót örökítette meg A portrét a város rendelte, s az elöljáróknak annyira megtetszett, hogy nemcsak a 350 ezüst forintos munkabért fizették ki az alkotónak, hanem megajándékozták egy ezüstpalettával is. RSajnos, nem mindig voltak ilyen bőkezűek. Az 1830-as években országszerte ismerték a nagy műveltségű, az igazi mecénásnak tartott főpap híres gyűjteményét. Az érsek — valaha velencei pátriárkaként vásárolta a rendkívül értékes műveket. — A száz- kilencvenkét képet a városnak akarta adományozni. Arra is vállalkozott, hogy képtárat is épít, csak a fenntartás költségeihez kérte a városatyák segítségét. Erre azonban hiába várt, s miután megsértődött, 1836- ban a Nemzeti Múzeumnak adta a ma is párját ritkító anyagot Még az a szerencse, hogy újabb támogató akadt Bar- takovics Béla személyében, aki 1872-ben megtette azt, amit Pyrker nem: a líceum egyik második emeleti termében múzeumot és képcsarnokot alapított. Egy évre rá Aszlay József, testvére, Aszlay László kanonok mintegy száz festményét ajándékozta az új intézménynek. Ugyanakkor az érsek is vásárolt ötven alkotást. 1892-ben Kovács Mihály számszerűen is gazdag hagyatéka került ide. Pánthy Imre, címzetes püspök, egri nagyprépost pallérozott ízlését dicsérik a legrangosabb művek. Ö vette — igaz Giorgionénak tulajdonította — Dosso Dossi Faun és Nimfáját, s megszerezte a Pipára gyújtó fiút, bár Honhorstot vélte szerzőnek. Mai helyére 1957-ben költöztették a képtárat, s egy év múltán — a legjobb, a legkifejezőbb darabokból válogattak — meg ie nyitoőák az 1976-ig változatlanul hagyott állandó kiállítást. 0. Az utódok, a ma muzeológusai tisztelték és tovább fejlesztették az elődök örökségét Nem feledkeztek meg — igaz, a lehetőségek meglehetősen szerények, hiszen évente mindössze negyvenezer forintot költhetnek ilyen célra — a folytonos gyarapításról sem. Magán- személyektől, bizományi áruházaktól rendszeresen vették a XVI. századi olasz, az 1600 és 1700-as évekből származó olasz, németalföldi, francia, spanyol, a XVIII., XIX. századi magyar, a XIX. századi osztrák és német műveket. Gyűjtőkörükbe tartozik századunk művészete is. hiszen a már tradícióvá vált egri akvarell- biennálékról szintén jó néhány alkotás vándorolt a múzeumba. Az anyagi nehézségeken segített a Kulturális Minisztérium. A legutóbbi például 120 000 forint értékű festménnyel lepte meg az egrieket. Jó kapcsolat formálódott a Képzőművészeti Főiskolával: a végzős hallgatók vizsgamunkaként restaurálják a különböző képeket. Ezek után érthető, hogy szükség volt az átrendezésre. Czobor Ágnes és Bodnár Éva — együttműködve Fedőmé Ludányi Gabriellával — csak a legrangosabb, a legkifejezőbb alkotásokat tartották meg, s a levett vásznak helyébe olyanokat tettek, amelyek teljesebbé formálták az összképet, 3 érzékeltették a korábban, nehezebben észrevehető árnyalatokat is. RAzt akarták elérni, hogy a látogató még inkább higy- gye: az ecset varázslata a jövőbe menti a máskülönben elillanó pillanatot. De betér ide mindenki, kopogtat-e az ifjúság? A turisták végigsietnek a termeken. Ez persze még nem jelenti, hogy tartalmas élményekkel gazdagon távoznak. S vajon miként reagálnak a megye és Eger diákjai ? Az utóbbi különösképp fontos, mert a szép értésére nevelni kell. Annál is inkább, mert képzőművészeti tájékozottságunk korántsem fejlett. Milyen jó, hogy gondoltak a fokozatosságra, s már óvodás kortól kezdik — bár hozzáfogtak volna régebben is — az ízlés formálását. Május végén az első apróságokat kalauzolták, akik nem hagyományos tárlatvezetésen vettek részt, hanem elidőztek egy-egy festmény előtt, s utána a gótikus palota klubtermében emlékezetből lerajzolták, amit láttak, s közben ha elemi fokon is, de csak megismerkedtek az arány, a szín, a szerkezet fogalmával, azaz ízelítőt kaptak a teremtő tevékenységből. Ügy hírlik, hogy jövőre az iskolákkal is fokozottabban törődnek. A pedagógusok nemcsak művészettörténeti, hanem irodalom- és történelemórákat is tarthatnak itt. Az elképzeléseket egy tanárokból toborzódott munka- bizottság dolgozza majd ki. A továbbképzési kabinettel együttműködve tanfolyamot szerveznek, ahol a múzeumi alapismereteket sajátíthatják el. Minél hamarabb kell ez. Hadd vallják egyre többen, hogy az alkotás győzedelmes kihívás a könyörtelen idő ellen. Prosperó nem töri el varázspálcáját, mert a művészet mágikus csodája nélkül szürkébb lenne mindannyiunk élete... Pécsi István
