Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-15 / 113. szám
ÍSzolgálat és teremtés Újszerű hatvani törekvés: Szellemi hank és közös kassza Egyik oldalról a Mátra, másfelől a Lahóca hegyka- tedrális. A festői táj egy kicsit az időnek édestestvére, sors is, tanú is, a füvekkel, fákkal, emberekkel együtt moccanó történelem. És éppen a Lahóca nevének származását is történelmi magyarázathoz kötik. A monda szerint e hegy csúcsáról ostromolták valaha a magyarok a szomszédos várat. Látván, hogy az ostromgolyók mind telibe találnak, örvendezve így kiáltoztak: „La, hordja...!” Aztán, mikor a várat bevették, az eredményt is nyugtázták: „Nem maradt csak a hóttza..E két szóból lett a máig élő .név:.Lahóca. Miért emlegetem annyit éppen ennek a hegynek nevét? Ritka és becses kincsei miatt: rezet, ezüstöt és aranyat rejtenek itt a földmélyi kőzetek telérei. A múlt század 30-as éveiben nyitották meg Recsk ércbányáját. Az utóbbi évtizedekben már-már úgy tűnt, hogy végképp kimerülnek a készletek, meghal az öreg bánya. És most feltámadásról, megújulásról beszélhetünk, hiszen kiderült, jócs-^ kán akad még itt a jelentős' kincsből, csak mélyebbre kell leszállni érte. Ám nem rézről, ezüstről és aranyról akarok itt írni, élőbb és elevenebb kincs érdekel — az ember. Egy ember. Régi ismerős és jó barát: Szigeti Károly. 1969. december elseje óta tölti be Recsk ércbányájának, rézércművének igazgatói posztját'. Sokszor leírták már a nevét, szerepelt újságok ha- j Bábjain, a televízió képér- j nyőjén: de barátain kívül: aligha tudja valaki: kiféle, miféle, honnan jött, honnan került az igazgatói székbe? Valahányszor nyilvános bemutatkozásra kértem, szerényen elhárította a riporteri kívánságot: — Nem vagyok én rend-1 kívüli ember ... Így aztán évekbe telt, amíg rövid vagy hosszabb találkozásaink, napi hajszát feloldó, póharazgató beszélgetéseink során életéről, pályájának eltelt éveiről dokumentálódtam. Sok gondolatot szülő beszélgetések voltak ezek. Vastag, dús szemöldökű, fekete hajú. A szája körül le- hajló ráncok barázdái, áll- csúcsánák mély gödre kesernyésnek, szomorkásnak mutatják az arcát. Legyünk azonban igazságosak. Szigeti Károly korántsem fanyar ember, nagyon is derűre, tréfálkozásra kész természetű. Vezetői adottságai közül nem hiányzik az egészséges humorérzék. S ezt azért szükséges említeni, mert hajszolt 197?. május 15., vasarnap napjai vannak, mert a napok tevékenységéből kijut neki. — Mindig is csak a műszaki pálya vonzott? A fecskeszárnyú szemöldök alól fürkész felém tekintete. — Lehet, hogy furcsán hangzik, de orvos akartam lenni. A műszaki pályát csak másodlagosan írtam a jelentkezési lapra. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre hívtak egyenesen felvételizni és ott is maradtam. Húsz éve szereztem éppen a mérnöki diplomát, bányagépészetből. ■ Később a mérnök-közgazdá- szi diplomát is kézbe kaptam. Mindezt csak azért mondom el így, hogy bizonyítsam, a tanulni akarás megvolt bennem. — Miért éppen a bányászathoz kötötted magad? — A bányászok világa közel állt hozzám Domoszlón születtem, apám sokáig cse- lédeskedett, de élete nagy részét bányászként élte. A bánya lett utóbb egészségének elorozója, megrontója is. Já- rtos-aknán dolgozott és ott megrokkant. Négy és fél centit kellett levágni a bal lábából. — Hol kezdted a pályafutásod? — A nagybátonyi aknamélyítőknél kezdtem dolgozni és sok bánya születésénél közreműködtem. Ha jól számolom, tizenhárom akna mélyítésén vettem részt. Ezek közül megemlíthetem a víztelenítő „Déli-akna” építését, mert tulajdonképpen ezzel indult a visontai szénmező feltárása, a külszíni bánya megnyitása. És ott voltam Petőfibányán, Szo- rospatakán és Mátraszent- imrén is. Legmélyebb aknánk a szentimrei volt, 350 méterre ballagtunk le. Csak összehasonlításként említem meg, hogy itt, Recsken, az új bánya létesítésénél 1300 méternél tartanak az aknamélyítéssel. — Ügy tudom, eiy időre katedrát is vállaltál, részt vettél az új bányásznemzedék felkészítésében, nevelésében. — Nagybátonyban másfél évig tanítottam a bányaipari technikumban. Engem hívtak a diákok „Szigeti veszedelem”-nek. Pedig nem voltam ám igazságtalan. A bánya hozzászoktatott nagyon az igazságérzethez, kemény emberséghez. És vallom, csak az tudhat másokkal igazságos lenni, aki saját magának se kíván meg igazságtalanságot. A bányászok világa különös világ. Az örökös veszély és a nehéz munka nagyon közel hozza egymáshoz lélekben is az embereket. Egyenlővé tesz mindenkit a közösségi érzés. Az az erős közösségi érzés, amely úgy átjárja az embert, mint a villanyáram, A műszaki ismeretek mellett erre is igyekeztem megtanítani a leendő bányászokat. — Négy éven át területi főmérnökként dolgoztál az Érckutató Vállalatnál Egerben, s itt Recsken a nyolcadik esztendőd telik. Egy mondatban tudnád-e jellemezni eddigi munkálkodásodat? — Ha egy mondatot kérsz, ezt két szóra szűkíteném: szolgálat és teremtés. Munkát csak azt tudok igazán elvégezni, szívből, amit szeretek.És én szeretem a munkámat, szeretem a bányászatot. Ügy érzem, hogy csak akkor lehetek elégedett a napi munkámmal, ha valamit csináltam, valami hasznos dolgot cselekedtem, amivel hozzájárultam a konkrét napi problémák megoldásához. — Az ország legnagyobb bányája lesz a recski. Milyen adatok ismertek már most, ennek a nagyságnak az érzékeltetésére? — Csak két adatot említek. Az egyik: hatvan kilométernyi vágatot kell kiépíteni, amíg a termelés megindulhat. A másik: a régi, öreg bánya éves termelését két- három nap alatt kiadja majd az új bánya. — Végezetül egy személyes kérdés: családod? — Kislányom most diplomázik a főiskolán. És tessék, nézzed, holnap viszem nyomdába a rendelést az esküvői meghívókra. Öregszünk? öregszünk... S ezen sokáig nevetünk. Negyvenhat éves. Pataky Dezső Jó-e, ha egy kisvárosban felaprózzák a szellemi , erőket? Jó-e, ha a település ki- sebb-nagyobb üzemei, intézményei belterjesen, szerény anyagi lehetőségeik szélforgácsolásával szervezik a munkások művelését célzó megmozdulásokat? Jó-e, ha az erre hivatott művelődési központok, könyvtárak, valamint a TIT helyi szervezetei tevékenységüket erősen körülhatároló gazdasági viszonyok közepette próbálják munkájukat magasabb szinten végezni? Ügy érezzük, a kérdésekre minden esetben „nem” választ kell adnunk. ■ így látta Hatvan város .kpl-, turális életének helyzetét mind a pártbizottság, mind a tanács, S csak helyeselni tudjuk közösen fogalmazott programjukat, állásfoglalásukat, amely — a Központi Bizottság határozatát, valamint a közművelődési törvényt követően — a szellemi, anyagi erők tömörítését célozza a népművelés feltételeinek javítása, az utóbbi két-három évben már pezsgésnek indult közművelődési munka hatékonyságának széles körű növelése végett. Jogszabály alapján — A közművelődési határozat nélkül is fél kellett figyelnünk arra, hogy Hatvanban sem a kulturális intézményeknek, sem az egyes üzemeknek nem volt elegendő pénzük sajátos feladataikhoz. Ugyanakkor több tekintetben párhuzamosan szerveztek, ütötték egymás rendezvényeit, s duplán költekeztek. A párt- és tanácsi testület e tapasztalatokból kiindulva vizsgáltatta- meg a helyi közművelési intézmények közös üzemeltetésének feltételeit, s a lehetőséget, ahogyan a város különböző gazdasági egységeit érdekeltté lehet tenni a munkásművelődésben, a mind szélesebben kibontandó szellemi arculat megteremtésében — mondja - a' kérdés ’ kapcsán Patkó Imre tanácselnök. • — Hová jutottunk törekvésünkkel? Nemrégiben ülésre hívtuk össze üzemeink, vállalataink képviselőit, eléjük tártuk a két városi kulturális intézmény közös fenntartására vonatkozó tervünket, amelyet jogszabály, minisz- téri rendelet is körvonalaz. S örömmel nyugtázhattuk, hogy valamennyien az elképzelés megvalósításában vélik, ■ a tartalmi, minőségi népművelőmunka igazi lehetőségét. Erre szavazott képletesen az ÁFÉSZ, a Lenin Termelőszö-' vetkezet, a cipőgyár, négy ipari szövetkezet képviselője éppen úgy. mint. az ingatlan- kezelő vállalat, szociális foglalkoztató, költségvetési üzem, takarékszövetkezet, nem beszélve végrehajtó bizottságunkról, amelyre a majdani üzemeltetés, fenntartás vár* magasabb szin- ' ten. Összhang cs színvonal Mit ígér gyakorlatilag a június elején aláírandó szerződés, amit hosszú távra kötnek ugyan, de részfeladatait évente vizsgálják felül, éspedig a munkásművelődés szemszögéből? Ahogyan a tanácselnökkel folytatott beszélgetésünkből megítélhető, elsősorban a kulturális tevékenység összhangjára számítanak, hiszen a tanács művelődésügyi osztályának felügyelete alatt, illetve a ■ művelődési központ és az Ady Endre Könyvtár irányításával, s ezek szervezésében majdnem az egész városra kiterjedően lehet tervezni, bonyolítani a különböző kulturális eseményeket. A két intézmény felmérés és igény alapján elviszi az irodalmi műsorokat, TIT-előadásokat, kamarahangversenyeket, kiállításokat, népszerűbb szórakoztató esteket a szerződő üzemekbe, munkahelyekre. Fontosságához mérten, figyelemmel lesz az ott dolgozó szocialista brigádok vállalásaira, valamint a sajátos kívánságokra, mint például egy szakmai szempontból érdekes filmdélután, vagy ünnepi műsor szervezése. Mindezt' azonban olyan fokon kívánják végezni, ami minden sZeüIpöntból kielégíti a 'gyárak, gazdaságok dolgozóit! Vagyis a központosításnál nagyon vigyáznak a tartalmi munka színvonalára, s ehhez igyekeznek a helyi szellemi erőket tömöríteni. A nagy cél megvalósításában, a magasabb szintű városi közművelődés folyamatának megőrzésében komoly szerepet játszanak majd azok a tanácskozások, amelyeket rendszeresen tartanak a támogató vállalatok és az üzemeltetők részvételével. Itt értékelésre éppen úgy sor kerül minden alkalommal, mint a feladatok formálására új célok kitűzésére. Igényi formálni — Az új típusú, közös fenntartású intézményi munka, amellyel porondra lépünk, a szerződés ünnepélyes aláírását követően, pontosabban július elsején kezdődik. S már az induláskor abban állapodtunk meg, hogy az általános szerződést évente felülvizsgáljuk, illetve pontosítjuk. Erre azért lesz szükség, mert szemünk láttára alakul, változik a köz- művelődés formavilága, új módszerek, új célok születnek. S remélhetően nő a szocialista brigádok, különböző munkahelyek dolgozóinak igénye, árnyaltabbá válik egy- egy gyárban, gazdaságban a kulturális élet. Ez az általános fejlődéssel jár! Miként azt is az idő parancsolja, hogy a különböző kívánságok, óhajok kielégítését a tömegigény helyes formálása, alakítása kísérje. Ahogyan egy jó könyvtár, művelődési központ korábban nem került a közönség uszályába, úgy eztán még annyira sem teheti — jegyezte meg későbbiek során Patkó Imre tanácselnök. — De hadd tegyem az eddigiekhez, hogy a szellemi, anyagi erők összpontosítása nem a teljesség jegyében valósul meg. Vagyis a munkahelyek gazdálkodásában a kulturális alapon mindig marad annyi pénz, amiből sajátos, belső indíttatású feladataikat megoldhatják. Mi kívánkozik beszélgetésünk végére? Annak tényszer rű megállapítása, miszerint-a közművelődési intézmények munkájának összehangolása, a szellemi bank és közös kassza megteremtése megyénkben első indítás. Bi. zunk sikerében, s hogy majdan követőkre lel a hatvani példa. Moldvay Győző 2. Egyedül voltak a gazdag pehelypaplan alatt az elégetett kisfiúkkal, kislányukkal — lám, ezt sem tudom pontosan.’ hogy lányok is voltak-e az elégettek között rendszerint Anna beszélt, s fiúkról —, és Olga álmában néha felkiáltott. Egyszer együtt mentünk fel a szőlőhegyre. Olga mellettem ült, Anna hátul. Nevetgéltünk az úton, fényes szeptember volt, a hegytetőn gyalogosan sétáltunk tovább. Minden utat ismertek. Olga lakott is arrafelé sokáig, az ura ott gazdálkodott. Furcsa tünemények, két elegáns, idős dáma a fiatalforma férfi két karján, két könnyező, öreg hölgy, mert mint mondtam, szeptember volt és egy tízéves fiúcska iskolatáskával a kezében elfutott mellettünk, majd kissé feljebbb megállt, pörgetni kezdte a táskáját a teste körül, kinyújtott karral, örvendezve a táskának, az iskolának, a világnak, saját kis életének. A szűk úton bolondos mozdulataival meg- megérintette a szőlőkarókat, azok meginogtak, lerepült néhány'levél. Forgott a kisfiú, Olga és Anna álltak a dű- lőúton, hazájuk földjén, ősz hajukkal az aranyos őszi fényben, szemükön párás szemüveggel, egyetlen szót se szóltak, mert megtanulták. hogy súlyos pillanatokban szavakat mondani nem lehet. Azután még mindenféléről beszélgettünk, de tudtuk, hogy ennek a délutánnak vége van, ez boldogtalan délután, a boldog kisfiúval, fekete szegélyes délután, elfüstölt kisfiúk halálos emléké- '’el. De volt sok jó délután is, meg este. Korai téli alkonyon barna M /S TV ÁH • árnyékba borultak a szobák szögletei, még nem gyújtottak villanyt, bútoraik, amelyeket a múlt században vásároltak a szüleik — öreg dunántúli kereskedők, tisztességben meghalt magyar polgárok, boltíves, hűvös pincealagutak tulajdonosai, bécsi és londoni borkereskedőkkel alkudozó szakállas vén férfiak —, derengtek a félhomályban. A hatalmas tálalószekrényen egy-két régi ezüsttál, közöttük gyertyatartók. A gyertyákat péntek esténként Olga, aki egyébként hitetlen volt, ezt mondta legalábbis, egy félórára meggyújtotta, mert így tanították a szülei. S ő, aki magas érzelmi iskolázottságé ember és szuverén gondolkodó volt, ezt mindig betartotta. — Azt hiszem, nincs Isten — mondta és kezében gyufával odalépett a gyertyatartókhoz. Aztán odadugta a mutatóujját a csendesen üldögélő Imre orra alá: — Minek vagy orvos, ha még ezt a szaggató reumás ujjamat se tudod meggyógyítani? — kérdezte indulatosan, és nem várva választ, rágyújtott. — Az ujjadat nem tudom meggyógyítani — mondta százezredszer és szelíden Imre —, mert csak orvos vagyok, nem varázsló. Különben is: ez a legnagyobb bajod?! — Ez! Anna megigazította kabátunk gallérját meg a sapkánkat, kalapunkat, mielőtt éltől, ha olyan, akit szeretett Eltemették a férje mellé, Olga egyedül maradt, élt tovább. Még szomorúbb, okosabb, kopárabb lett, mint volt. Tudta, hogy magányának héját emberi erő már nem törheti fel. Délutánjait a barátai között töltötte. Élénk volt és fontos, a jelenléte vonzott mindenkit, erős gondolatai és erős karaktere folytán. Ilyen volt a párbeszéde egyszer egy buta asszonnyal: indultunk: Fúj a szél, gyerekek. Ő halt meg előbb. Agyvérzést kapott, fél évig feküdt bénán, szótlanul, talányosán. Amikor meglátogatták, felcsillant a szeme; kedvetlenül, ha nem kellemes vendég érkezett, sikoltozva az öröm— Mit csinálsz esténként, Olga? — Nézem a falat. — Nem a tévét? — Nem. — Miért nem nézed a tévét? — Mert ragaszkodom a falhoz. — Furcsa nő vagy te, Olga. — Igen. Furcsa lettem. Most ősszel, egy barátságtalan, hűvös délutánon lett rosszul. Imre futott az EKG- készülékkel. — Infarktus? — kérdezte Olga. — Be kell jönnöd a kórházba. — Ne kelljen. Hagyj meghalni. — Bolondokat beszélsz, mindjárt bemegyünk, meggyógyulsz — de még. nem is tudok biztosat. Lehet, hogy estére el is múlik. A kórházban fájdalomcsillapítót kért. Megkapta és elaludt, Rövid idő múlva felébredt, s a kórteremben szorongva várakozó Imrével közölte: — Ne hidd ám, hogy használt, amit adtál —, majd néhány perc múlva ismét el- szenderedett és alvás közben meghalt. Hideg, ködös délelőttön volt a temetése. Festétlén, fekete koporsója — élt 70 évet — négy öregember vállán ringott a szülei sírhelye felé. Egy jóindulatú fiatal pap mondott beszédet, nagy igyekezettel, de tájékozatlanul az élet és a halál dolgaiban. közben —, de különösen annál a kegyes mondatnál, hogy itt fekszik előttünk ez a szent asszony — vártam, hogy Olga kikiált a koporsóból: — Marhaság, kisfiam, azonnal hagyd abba. Ámde nem kiáltott, örült, hogy meghalt. Lépdeltünk a ritkán látogatott régi zsidótemetőben, tétova gyásznép. nem tudtuk pontosan, le kell-e venni, fenn kell-e hagyni a kalapot, sapkát. Nem volt kinek, mert senkije se maradt, részvétet kifejezni. Elszéledtünk tehát, (Vége) Szigeti Károly: „A bánya nagyon hozzászoktatott az igazságérzethez, kemény emberséghez.” (Fotó: Perl Márton)
