Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-08 / 107. szám

Arcunkat a napnak tartva szakmát szerezhessek, mert az bizony szégyen, hogy a brigádban egy másik munka­társam mellett én vagyok az egyik képzetlen ember... s­— Egyszer ott ültem a lá­nyom mellett és néztem, amint a házi feladatát írta, Be kell vallanom, hogy ak­kor tanultam meg osztani, szorozni, és másnap idebent mindent osztottam, számol­tam. A többiek, nem tudták elképzelni, hogy mi jött rám .... A tudás örömét, lám. azok is észrevették, akik oly so­kat adtak az ismereteikből, a tudásukból Csemer Ignác- nak. A tizennégy tagú Má­jus 1. szocialista brigád be­fogadott egy kezdőt, s ma tisztel — öröm leírni: idáig jutottak — egy kiváló mun­kást. Micsoda győzelem ez! S milyen önzetlenség az, hogy ezt senki sem fitogtatja, hi­szen — mondták — termé­szetes, nem ...? Éppúgy ter­mészetes, mint az, hogy min­denki ott van, ha társadalmi munkáról van szó a sport­körért, az óvodáért, vagy az iskoláért, ahová Csemer Ig­nác gyermekei is járnak. — Még csak magamban gondolkodtam a dolgon, hogy vajon mi lesz majd a lá­nyomból, a fiamból. A „srác” talán jó szakmunkás lesz, le­galábbis remélem. A kis­lány? Ha jól sejtem, gyors- és gépírónak szeretne tanul­ni. Bocsánat, rosszul fogal­maztam, inkább úgy mond­hatnám, kell tanulnia. Mindegy, hogy mit, de tanul­niuk kell, ezért élek! 0. Kell... Akarom ... Kell... Akarom ... Ezek a szavak járnak az eszemben, ahogy a pergő filmkockákra emléke­zem. Ügy pattognak most a szavak, keményen és ritmu- sosan, ahogy az üllőn for­málódó vasra csapott a kala­pács. Mint is volt: csak néz­tem, csak bámultam, hogyan ütötték az izzó vasat a feke­te — most már tudom, nem is olajos, nem is kormos — cigánykezek. De így üti-e, ilyen kemé­nyen és akarattal — mind­egyiküké ...? Szilvás István Bélkőnek kapaszkodó utca a falu szélében. Szép új há­zak sütkéreznek a májusi verőfényben. Magas homlo- kúak, verandásak, előttük vi­rágokkal virító kicsi kertek. Valamiféle jóleső, otthonias érzés kerít hatalmába, egy ideig mozdulatlanul állok egyik kapu előtt, s a takaros, csinos házat nézem. Mikor Bélapátfalva öreg gyárában olyan több gyerme­kes munkásasszonyt keres­tem, akinek foglalkozása és hivatása dolgozó édesanya, mindjárt Csanádi Bálintnét ajánlották: — Az asszony és a férj is régóta a mészüzemben dol­gozik. Három gyermekük van. Rendes, jó munkások mind a ketten. Példás csa­lád .,. És most éppen Csanádi Bálinték otthona előtt állok, az ő csinos házukat figyelem. Nem sokáig, mert az autó­zúgás előcsalta a háziakat, máris nyitja a kaput a fia­talasszony, minden idegen­kedés nélkül tessékel a hű­vös lakásba. Mielőtt magya­rázkodhatnék, mi járatban is volnék, asztalukhoz ültet­nek, s mindjárt bort önte­nek poharakba, amint rég lá­tott vendégnek szokás. — A neve után azonnal megismertük. Vagy három éve járt nálunk, hogy az öt Csanádi fiúról írt, meg az (Fotó: MTI — Némái Ernő) apjukról. Fehér szemű szik­lák nemzedéke, így nevezte őket. Csúnya idő volt, nagy zuhogós esővel. A délutános műszakba készülődtünk. — Most is írás dolgában jöttem. És ezúttal csak ma­gáról szeretnék írni, Annus­ba. Csodálkozva néz. — Tudja, hogy én nem szeretem ám a nevemet. Mert nem mondták volna soha, hogy Annuska. Mindig csak Annusoztak, amit én nagyon csúnyának tartottam. Ezért lett a kislányunk Már­ta. — Mi történt találkozásunk óta, az eltelt három év alatt? — Nem valami sok. Egyik nap olyan, mint a másik. A' gyerekek szépen csepered­nek. Márti 13, Zsolt 10 éves, Csaba pedig szeptemberben tölti be a negyedik eszten­dőt. Sok a gond, hiszen a munka is meg a család is, együtt nem könnyű. Még szerencse, hogy velünk van édesanyám, aki sok terhet levesz a vállamról. Ügy tűnt, hogy az idén megelőzhetjük kicsit magunkat, aztán vá­ratlanul beütött a baj. Fér­jem hatodik hónapja bete­geskedik és az orvosok azt mondják, hogy ha továbbra sem javul, le fogják száza- lékolni. Idegszálbénulás van a jobb szemében. Hat hónapja táppénzen, gondol­hatja, mit jelent ez a kiesés minálunk. Én 1900—2000 fo­rintot keresek havonta, a fér­jem hazahozott 3200-at is. Nagyon be kell osztani min­den pénzt. A gyári fizetés­ből megélni amúgy sem tud­tunk. Szerződést kötöttünk sertéshizlalásra, ezzel terem­tettük elő a hiányzó forinto-' kát. De nézze, én nem szere­tek panaszkodni. Kérdezett, így hát én csak a valóságos dolgokat mondom el. Ha minden áldott nap főznék, arra hattagú családunknak kevés a 100 forint. Egy kiló húst nehéz felosztani hatfelé, és bizony nem is elég, mert hála istennek, jó evők, jó étvágyúak a gyerekek. Ha egy tyúkot levágok, abból legfeljebb a feje, a hátulja meg a kaparója a miénk, a többi falat a három gyerek tányérjára kerül. Szoktam ebédet hordani az üzemi konyháról, de az nem ízlik és nem is tűrnek tőle. En félárvaként nőttem fel. Ketten vagyunk testvérek. Kilencéves voltam, amikor édesapám meghalt. Nem ta­nultam úgy, nem jártam olyan rendszeresen az iskolá­ba, mint most az én gyer­mekeim. Anyám nem szólt érte, jobban örült, ha otthon maradtam és segítettem ne­ki. Hamar szokni kellett a munkát. Három éven át, gyerek fejjel, az erdészetnél dolgoztam. Csemetéztem, padkáztam. erdőt tisztítot­tam. Sokszor bejártam a gyárba. Ahányszor csak munkára jelentkeztem, min­dig azt mondták: most éppen nincs hely. Tizenhat éves ko­romban aztán, 1959-ben sike­rült bejutni a mészüzembe, ahol a mai napig is dolgo­zom. Férjem ugyancsak mészüzemi dolgozó. A mun­kahelyen ismerkedtünk meg jobban és 1963-ban házassá­got kötöttünk. Szalagkezelő vagyok a mésfüzemben. Előbb liftes­ként kezdtem, s bizony évek teltek, amíg a szalagok mellé kerülhettem. Húszéves ko­romig csak egy műszakban dolgozhattam, s azután en­gedték meg, hogy váltó mű­szakba járhassak. A férjem is váltóba járt. Ügy sikerült a dolgot intézni, hogy azo­nos műszakban legyünk. Ez így van már 14 esztendeje. Ha esik, ha fúj, együtt me­gyünk. S bizony még vasár­nap is be kell menni, csak a negyedik-ötödik vasárna­punk szabad. Betanított munkás vagyok. Ahogy már mondtam, gyenge iskolázottságom miatt nem mertem vállalni, hogy maga­(Fotó: Szántó György) sabb képzettséget szerezzek. Amikor fiatalabb voltam, ne pótoltam az elmulasztot­takat. Aztán pedig jöttek a gyerekek. Három gyerek gondja és a mindennapi munka mellett sohasem volt annyi erőm, hogy tanuljak. S ha lett is volna erő, hi­ányzott az idő. Mert 6zó se róla, volt és van is itthon elég tennivaló. Főzni, bevá­sárolni, mosni, takarítani, el­látni a dolgot a jószágok kö­rül. Hiába van itt édes­anyám, mindenben elkél a segítség, hiszen nem fiatal már. A házi munkákba is be­lefárad az ember egyedül. Egy nagy családban anyából nem is elég egy. Kettő kell belőle legalább. Szépen élünk, nem va­gyunk veszekedősek. A gye­rekeimnek is mindig azt mondom: legyetek jók, gye­rekek, tanuljatok! Minden igyekezetünk őértük van. A gyerekek közül ketten már voltak nyaralni Fonyódon, Zánkán. Mi a férjemmel, vagy együtt az egész család, még nem üdültünk soha. Nem járunk szórakozni sehova. Itt van a televízió, nekünk az elég. A gyerekekről előre gondoskodtunk, életbiztosí­tása van mind a háromnak, s ha a 18 évet betöltik, húsz­ezer forintot kapnak kezük­be, ami az elindulásukhoz elég lesz. Tudja, mit mondok ma­gának? Soha életemben én még egyszer végig nem dől­tem a füvön. mint mások annyian, arcukat a napnak tartva, napozva lustán, ké­nyesen, csak úgy kedvükre a hűvös fűben. Mi úgy éltünk eddig mindig: arccal a dolog­nak fordulva! Pedig még csak 34 éves vagyok. Vékony, madárcsontú asz- szonyka. S milyen egyszerű vágyai vannak. — Ha három kívánsága teljesülhetne, mi lenne az a három? — Először is szeretném a lakást még jobban rendbe- tenni: leparkettázni a szobá­kat, berendezni a fürdőszo­bát. Második óhajom: a gyerekeket jól útba indítani. Találja meg mind a maga he­lyét. Az életben is, a munká­ban is. Végezetül magunk­nak nyugodt, szép öregséget kívánnék, jó nyaralással, va­lahol messze egy napsütéses tengerparton... Csak úgy kedvükre végig dőlni a hűvös fűben, arcukat a napnak tartva ... Pataky Dezső FÜZESABONYI ÁLLAMI GAZDASÁG felvételre keres építőipari technikust, . technikumi vagy főiskolai végzettséggel, üzemgazdászt főiskolai vagy mérlegképes könyvelői végzettséggel, pénztáros-egyszámlavezetőt bérelszámolót. Jelentkezni lehet munkaidőben a gazdaság központjában, Pu6ztaszikszón. Kettesben Szabálytalan portré Ne azt nézd, ki üti a vasat...! Láttam egyszer egy filmet, nem emlékszem már a cí­mére, csak arra, hogy a per­il gő képeke« - csupán kezek < látszottak. Olajos, kormos kezek, amelyek a tüzes vas | énekét zenélték a súlyos ka­lapáccsal. Minden ütés előtt megfeszültek az izmok, min­den ütéssel formásabb lett az anyag. A bőrkeményedé- sekkel tarkított kezek meg­szakítás nélkül dolgoztak: csak néztem, csak bámul­tam, hogyan ütik az izzó va­sat... Q. Hirtelen villant a fény, gyorsabban borított vakító fehérségbe mindent, mint ahogy az ösztönös védekezés gondolata az agyamig _ ju­tott: nem szabad odanézni, védd a szemed, hegesztenek! Sokáig „láttam” a fényt, hiába kerestem a műhely, az iroda megnyugtató sötét részleteit szemhártyámra ra­gadt a sziszegő fehérség foltja. Meg lehet ezt szok­ni? Hogy bírja az ember, aki tizen-, huszonegynéhány évet húzott már le a rozs­dásodó lemezfalak közé szo­rított munkahelyen? Nem mertem feltenni a kérdést, pedig egy tizennégy éve itt dolgozó vasas ezernyi dolgot elmondott a műhely­ről. Annyi mindent, hogy a szavai nyomán szinte életre kelt a legkisebb vasdarab is. Nem mertem megkérdez­ni. mert valahogy megsze­rettem a műhelyt, ezt a „ki tudja hány méteres” villany­oszlop-idomok egymásra zu­hanásának hangjától zengő munkahelyet, az emberfor­máló közösséget, amely min­den ízével összetart, akár­csak a fúrónak, a köszörű­nek sivítva ellenálló, s csak nagy nehezen engedelmeske­dő vas. 0­Aki itt üti a vasat, az ke­mény ember. A gépüzemben, Petőfibányán csak ilyen „vas­ütők” vannak. Ilyen ember Csemer Ignác betanított munkás is, aki egy kopott­zöld fúrógépen birkózik az i 1OT7. május », vasárnap anyaggal. Azt mondták róla a munkatársai, hogy „tudja”, miként kell odaállni a vas­hoz ...” — Minden a tapasztalaton múlik, ismerni kell az anya­got, a fúrót. Tizennégy esz­tendeje végzem ezt a munkát, azt hiszem, elég rutinra tet­tem szert — ezt már ő mondja, a régi vasas. Köny- nyedén forgatja az anyagot, szinte élvezi, hogy taníthat: „Látod, ezt így kell meg­fogni." Aztán mosolyogva int: „Próbáld meg, nem ör­döngösség!” Aki itt üti a vasat, az ke­mény ember. Ö nem látszik annak. Pedig — nagyon ke­mény ember. A sorsa — har­mincéves, ám a „pokolból a mennyországig” jutott — bizonyítja ezt — Amikor először belép­tem ide, köszönni sem tud­tam, enni meg nem is mer­tem, mert szégyelltem, hogy jóformán a kanalat sem tu­dom szépen megfogni. Min­dig azt vártam, hogy egyszer odavágják: nézd, a buta ci­gány ...! Cigány, cigány — ezt a szót sohasem tudta elenged­ni a füle mellett. És ez lett az a mozgatórugó, az az erő, amely ma is irányítja a tet­teit, s azon az ösvényen tart­ja, amelyet nehéz munkával, vasszorgalommal kellett és kell kitaposnia. — Putriban születtem, ma társasházban lakom. Annak idején egy szelet kenyérért mindenre kapható voltam, ma sem a lányom, sem a fiam nem éhezik ... — mond­ja, s mi ez, ha nem egy si­keres „kitörés” summázása. Egyetlen apró hibával: az­zal, hogy — bár megválto­zott formában — az éhsége megmaradt. — Falom a könyveket. So­kan talán nem hiszik el, de ez az egyetlen szenvedélyem. Illetve, van még egy, italos­üvegeket gyűjtök, kicsiket- nagyokat. Ez azért érdekes, mert az italt nem szeretem, nléha a munkatársaimmal iszom csak valamit, többnyi­re egy-egy pohár sört... De a könyveknél tartottunk: ta­nulni akarok, tanulni, hogy mindennap okosabb legyek, előzőleg voltam. És hogy

Next

/
Thumbnails
Contents