Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-08 / 82. szám
! í Nagy gyerek nagy gond Fél tucat faital srác gyűlt össze a Vak Bottyán kollégium nevelői irodájában. Harmadikosak, illetőleg végzősök. Mai fiatalok, de tényleg „maiak”-e? Ez érdekelt. Van- e olyan jellegzetes céljuk, gondolatuk, amivel különböznek a néhány év előtti „eresztéstől”? ...sikerem van-e? Kiss István a Kecskeméti Kertészeti Főiskolát vette célba. — Milyen esélyt adsz magadnak? — Jó rendű tanuló voltam eddig mindig. Nem tudom, milyen esélyem lesz. A felvételi eredményétől függ. — Miért akarsz továbbtanulni? — ...hát... nem elégszem meg ezzel a tudással, amit itt kapok; úgy érzem, hogy többre vagyok képes. — Csak a tudást akarod gyarapítani, vagy kényelmes beosztásra törsz? — Mind a kettő. — Most jártok gyakorlati munkára? — Igen. de néha szoktunk csak dolgozni. — Ez nehezedre esik? — Nem. Inkább jó. — De még jobbat akarsz... — Persze. — Büszke leszel arra, hogy értelmiségi vagy? — Nem akarok büszke lenni. de mégis... jobb. — Mi jobb? Az életmód? — Nem mondanám, mert a szakmunkásokat is elég jól megfizetik. — Tehát nálad a fizetés az életmód? — Nem... Értelmi szinttől függ, hogy kinek mi az életmód... művelődés... család... — Mit gondolsz, a lányoknál nagyobb sikered van, ha diplomás vagy? — Hát... nagyobi? sikerem van-e?... Attól függ, milyen lánnyal foglalkozik az ember. Az a fontos, hogy értelmileg nagyjából egy szinten legyenek, megértsék egymást. Ennek szerintem fontos szerepe van. — Zavarba jönnél, ha azt kérdezném, hogy állsz a lányokkal? — Mért jönnék zavarba?! Inkább dolgozni Simon Tibor nem akar továbbtanulni. — A tanulmányi eredményed, hogy alakul? — Hát... közepes körül, de inkább lefelé hajlik. — Emiatt nem akarsz továbbtanulni? — Éppen emiatt Ügy érzem, nekem nem menne S főiskola, az egyetem meg pláne. Inkább elmegyek dolgozni. — Nem azért, mert dolgozni szeretsz? — Hát nem szeret senki dolgozni. — Senki nem szeret? — Szerintem nem. — Olyannal még nem találkoztál, aki szeret? — Nem. — Hol állapítottad meg ezt? —■ Építőtáborban például... — Ezek diákok. És a felnőtteknél mi a helyzet? — Hááát... úgy tudom, _iogy nem szeretnek annyira. — Például a kollégiumban a nevelőtanárok szeretnek dolgozni ? (A többiek elnevetik magukat.) — ... én azt nem tudom. — Kedvvel csinálják szerinted? — Csinálják, csinálják, de hogy szívesen-e? ... Nem hiszem. — Miért? Ti okoztok nekik kellefnetlenséget, túl sokat? — Valószínű... — Föl a gyárba jártok dolgozni? — Nyári gyakorlaton voltunk egyszer, egy hónapig. — Ott mit tapasztaltál a felnőttek munkakedvéről? — Hát... dolgoztak is, nem is, — Véleményt nyilvánítottak? — Azt nem. Csak ahogy csinálták azt a munkát... Nem vettem észre legalábbis, hogy szívesen teszik. — Van-e célod? — Célom?... Szeretnék szakképzett műszerész lenni. És amit csinálok, azt én szívesen és jól szeretném csinálni. — Tehát nemcsak szakképzett, hanem jó műszerész is akarsz lenni. — Jó is. — Van-e olyan kérdés, ami kellemetlenül érintene? — Az előbb mintha kicsit zavarba jöttél volna, mikor mondtad, hogy szüleid segédmunkások. Érezted-e ezt valaha szégyennek? — Nem. Szerintem az nem számít egy embernél, hogy a szüleinek milyen szakképzettsége van, vagy van-e. — Olyat éreztél-e, hogy társaid, mondjuk a diplomás családból valók, megvetnek, hogy szüleid „csak” segédmunkások? / — Nem. nem éreztem ilyet. Nagyobb a fegyelem Hegedűs Gábor katonai főiskolára jelentkezett. — Mióta akarsz katona lenni? — Ügy volt, hogy itt, a suliban kitettek egy-két plakátot, hogy jelentkezzünk, és megpróbáltam. — Hová jelentkeztél? — A Kiliánra, műszaki tisztnek. — Mi vonz a katonasághoz? — Hát... nem tudom. Azt hiszem, gondolkozom még rajta, ha fölvesznek? — Máshova is jelentkeztél? — Igen, a Kandóra. — Ha mindkét helyre fölvesznek, melyiket választod? — A Kandót. — Hallottál már valami rosszat a katonaéletről? — Csak vicc formában. — Milyennek gondolod? — Ugyanolyan, mint egy polgári foglalkozás, csak nagyobb a kötöttség. — Mi ez a kötöttség? — Nagyobb a fegyelem, meg kint is jobban kell viselkedni. — A lányoknál milyen sikere van egy leendő tisztnek? — Mondták, hogy a főiskola első évében küldik a levelet, aztán abbamarad, de negyedikben megint elkezdik. — Neked van most kapcsolatod lánnyal? — Nincs. — De már volt? — Attól függ, milyen. — Jártál-e valakivel? — Még nem jártam senkivel. — És a többiek előtt ezt nem szégyelled? — Nem. — ök nem szoktak ezzel „húzni” ? — ...szoktak néha... — De te nem zavartatod magad...? — Nem. — Szerinted miért nem jártál senkivel? — Talán nem volt időm. — A tanulás? — Az is és sportolok is. Kézilabdázóm a Zalkában. A másik út Tóth István üzemmérnök szeretne lenni. — Hogy megy a tanulás? — Jól ment mind a négy évben. — Szerinted minek köszönhető ez? Jó képességeidnek? — Annak is köszönhető, meg a szüleimnek. — Miért? ösztönöztek közben? — Nem ösztönöztek, hanem visszafogtak a másik úttól. — Mi lett volna az másik út? — Lehet, hogy a negyediket nem is végeztem volna itt. — Volt valami nagyobb botrányod? — Nagyon nagy nem, de volt. — Elmondanád? — Takarodó után jöttem be. — Ennyi miatt? Mennyivel... napokkal a takaródó után? — Nem: órákkal. — És hányadmagaddal? — teszi fel „kisegítő” kérdését Forgó Sándor nevelőtanár. — ... másodmagammal. — Lányt hoztál föl? — Igen. — Még mindig jobb, mintha fiút hozott volna — jegyzi meg valaki. (Harsány nevetés.) — Jogosnak érzed a fegyelmit? — Igen. — Megbántad? — A fegyelmit igen. — Jóban vagy még azzal a lánnyal? — Azzal nem. — Mással? — Igen. Epilógus Különböznék-e valamiben a korábbi nemzedékektől ezek a fiúk? őszinteségben, szókimondásban — azt hiszem — igen. „Érdesek, de annál tapinthatóbbak” — hallottam nemrég ezt a szemléletes, bár közhelyszerű megállapítást a fiatalokról. Egy fiatalember, aki „úgy látja”, nem minden felnőtt szereti a munkáját, ő mégis jó szakember akar lenni, s szívesen szeretne dolgozni — úgy vélem, ez jó példa arra, hogy ez az „érdesség” korántsem nyegle szópufogta- tás, hanem sokkal inkább egy egészséges, szerencsés és jogos kívánalom kifejezése! Molnár Pál Kerámiások a ház alatt Agyagkígyóból gömbiceket... Ezek már majdnem tökéletesek... (Fotó: Tóth Gizella) Pár lépés lefelé, majd balra a falon egy nagy festett piros virág és közvetlen mellette nyílik a vasajtó. Amely mögött... sűrű egymáson asztalok és székek, egy nagy láda, egy érdekes szerkezet, és egy kétméter- nyi Salgó polcrendszer... Pinceklubról, pincekönyvtárról, pincebárról, sőt még pincepincéről is lehet hallani. De az egri Hadnagy úti lakótelep egyik épületének alagsorában egy új képződmény bukkant föl: a pince kerámiaműhely. — Mikortól is? — Éppen egy hónapja gyűlt össze a társaság. — mutatja be az iskolaköpenyben, otthonkában, régi göncökben buzgólkodó, nyakig agyagos férfiakat és nőket a csoport irányítója, Kocsis Jó- zsefné. — A Művelődési Központ már régóta szeretett volna ilyen művészeti szakkört alakítani, hiszen — valószínűleg a főiskola közelsége miatt is, — sok érdeklődő akadt De sajnos csak most kerülhetett sor rá, a kissé talán nehezen beszerezhető felszerelés miatt... A műhelyeket, a kisebb és nagyobb égetőkemencét, a fura alakú mintázókéseket, -botokat, a lábbal hajtható korongot a világító szőkesé- gű Kristály Mária, adminisztrátor segít megmutatni. Igaz egyenlőre valóban csak a mutogatásra futja, hiszen a pontos alkalmazást még csak ezután fogják kitapasztalni, megtanulni. Az eddigiekről azonban lelkesen mesél. — Először egy képzőművészeti filmet néztünk meg, aztán a második héten nyúltunk az agyaghoz. Egyenlőre „hurkás technikával” dol- dozunk. Kígyót hengerelünk, majd vázává, kancsóvá, s akár miniszoborrá tekerjük. Ha kész, elsimogatjuk —, mondja és mutatja is nagy igyekezettel, hiszen éppen egy hasas tálról szedi le a háromszögkéssel a fölösleget. — Később, majd korongo- zunk, színezünk, és végül égetünk is — teszi hozzá, aztán kissé elkámpicsorodva > int ja polcokon szorongó készítmények egy csoportja felé. — Nekem, azt hiszem, még odébb lesz, egyenlőre mind roppant gömbicekre sikerülnek... — Na, de hogyan kezd valaki egyáltalán kerámiázni? A beszéd fonalát egy szakállas, barna fiatalember veszi föl, Barta Tamás, a VILATI műszersze. — öt vagy hat éve találtuk ki egy barátommal. Kis vázákat, hamutálakat csináltunk, persze elég kezdetlegesen, úgyhogy őneki el is ment a kedve. Én viszont nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy lehet idejárni, szeretném alaposan kitanulni a dolog csínját- binját. A mai nap még afféle premier számomra, de máris minden nagyon tetszik. — Es a családnak? — A gyerekek már „nagyok”. Egyik hat-, a másik hároméves, s így a feleségem hetente egyszer szívesen elenged egy kicsit „kézimunkázni.” Persze a premieresek mellett vannak itt „veteránok” is. Kurezveil Mária minder bizonnyal annak számít, hiszen még pécsi építészmérnök hallgató korában ismerkedett meg a műhelytitokkal. Nem csoda, hogy kéz« alatt boszorkányos gyorsasággal alakul egy vázaféle. — Művészet ez, vágj hobby? — Számomra inkább a; utóbbi, de akad itt olyan is aki képzőművészeti főiskolára készül... Én azt hiszem akár művészet, akár hobby mindenképpen érdekes ilyes mivel foglalkozni. Hiszen < saját keze munkájával díszít heti az ember az otthonát (Bár igaz, egyenlőre még nem tudjuk biztosan, mi lyen tárgyakkal is, mert é' végén szeretnénk a legszebbekből kiállítást rendezni. De végül is talán nem ii annyira az egyes darabol sorsa a fontos, hanem hog; a kerámiával sokat tanulva szórakozzunk ... Remek ki kapcsolódás ez a napi mun kából. És hát az sem utols< szempont, hogy már pár hé után is látszik, remek lesz a társaság. „ ■w (németí> Ez az utca mindig csendes. Ez a városka utolsó utcája, keskeny, rövid, kátyús. Ijedt, csendes kutyák kószálnak benne, meg szőrüket hullató kecskék. A házak itt alacsonyak és szürkék, hullik róluk a vakolat, az ablakrámákról pattogzik a festék. Több itt az öreg, mint a fiatal. A fiatalok mindjárt a háború után szétszéledtek innnen Lengyelország minden részébe, az elutazókat kikísérték a rokonok, a kecskék meg a kutyák. Madejék virágos uívarú házában csak három öreg maradt, Madej, a felesége és az asszony nővére, egy félénk, őrökké templomba járó asszony. Volt még egy szelíd tengelicéjük, valamikor, egy fagyos télen Madej fiai fogták. Mindkét fiú messze, a slonski sóbányában dolgozik. Az öreg Kowalski házaspár is magányosan él. A lányuk tanítónő egy tengerparti városban. A házukban nagy csend és nyugalom. A férj könyvkötő, a könyveivel foglalatoskodik, az asszony meg vagy a konyhában tesz-vesz, vagy egy régi kalendáriumot lapozgat, amelyet abban az évben adtak ki, amikor betöltötte tizennyolcadik évét. Néha felemlegetnek valami régi dolgot, vasárnap eljárnak a templomba, aztán ha ismerőssel találkoznak, a messzire szakadt gyerekekről beszélgetnek, pletykálnak egy kicsit. Ilyesformán él a Filipkow házaspár is. A férj bodnár és néha még akad munkája, ha más nem, összeüt egy kis dézsát. Bielslci fuvaros nyomorék testvérével lakik együtt, aki fiatalabb korában vízhordó volt, a nyugdíjas tisztviselő, Cebula is kettesben él, szintén nyugdíjas nővérével. Jas- kulka kézbesítőnek nincs senkije, csak egy kis kutyája. Vikta, a mosónő is maga van ugyan, de tart egy kanárit. Csak az öreg Kar- vacki asztalos van olyan egyedül, mint az ujjam. Egy kicsike házban lakik egészen az utca végén. A felesége régen meghalt, a gyerekei meg az ország különböző vidékeire költöztek. Egyik fia Przemysl mellett vasutas, a másik fia technikus egy tarnowói gyárban, két lánya közül az egyik ápolónő és Nowa Hutában lakik, a kisebbik lánya meg Zabrzeben. Mindegyik szokott levelet írni, ezeket nagyon meghatóan olvasta fel mindig Vikta, a mosónő, mivel hogy Karvacki rosszul látott. A gyerekek rendszeresen küldtek pénzt is, nem sokat, de neki elég volt. Karvacki alacsony, színtelen kis öregember. Az évek megtépázták, a föld felé gör- nyesztették. Valamikor egyik városból a másikba dobálta az élet, most már csak csendesen vezetgeti, asztaltól a tűzhelyig, ágytól a gyalupa- dig. Ez a gyalupad nem sokkal fiatalabb Karvackinál, a lábai inognak, csikorognak, öregségükre mind ilyenek ezek a lábak, legyenek bár asztalé, széké, gyalupadé, emberé... De azért Karvacki néhanapján megcsinál még ezt-azt ezen a gyalupa- don. Kis sámlit, lócát, falipolcot, virágládát. És még előfordul, hogy a gyalu sur- rogása hallatszik az ablakon keresztül. Igaz, hogy ez a surrogás már nem olyan, mint régen, hanem halk és akadozó, mert bizony az erő se a régi,, gyakran meg kell állnia pihenni. Egyszer éppen üldögélt az öreg asztalos a sámlin, pi- hengetetett, a keze a térdén. És akkor egyszercsak kopogtak az ajtón, megjött Helena, a lánya Nowa Hutából és vele a kis unoka, a fürge, fekete hajú Marius. A gyerek mindjárt megtalálja a fúrót és már fúr is vele valami deszkát, Helena meg körbenézeget, mosolyog és már meséli is jövetelük célját; — Azért jöttünk, hogy el vigyünk magunkkal, papc még a mai nap.., Vikti majd vigyáz a házra. Karvacki nem tudja, mi válaszoljon, valamit düny nyög rá, ide-oda topog. t—Üj lakást kaptunk, apt szép nagy lakás, van benn fürdőszoba, gáz — mondj, vidáman és kedvesen a Iá nya. — Már bútort is vettün részletre, teljesen új bútort. — Üj bútort — ismét] meg az asztalos tompa, rész kető hangon. — Háromajtós szekrényi sötét, diószínű, a középs ajtaján tükör... — Az ajtaján tükör — mo tyogja az öreg és egyre ősz szébb húzza magát. — Kétszemélyes hévéről fotelágyat... — De a konyhában asám linak eltört a lába! — mond ja váratlanul Marius, aki el unta a játékot a fúróval. Az anya szemrehányó pil lantást vet a fiúra, de az őrei felkapja a fejét: — Tényleg törött a sám li lába, Marius? Igazán? — Igazán hát, nagyapa, é már a festék is teljesen le jött róla. — És van-e még valam más törött jószág is, kisfi am? — Van még egy lyuka sárga szék, apának el is sza kította a nadrágját, ahogj ráült. Aztán van még eg\ törött fiók, alig lehet ki húzni... Karvacki megsimogatj; unokája fejét és készülődn kezd az útra. Elővesz eg; tiszta vászonzsákot és bele rakja a gyalut, a vésőt és i kalapácsot Fordította: , Z. Hering Margit I
