Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

GYÁRFÁS ENDRE:

A tavasz két

pillanata

0.

Feltartott kezekkel áll a templom,

a fák fehér kendőt lobogtatnak, a folyó szétterpeszti dermedt ujjait, de odalenn már aknáit érleli a talajban a tavasz,

gyújtózsinór-gyökereken fut a láng, s a petében, ikrában, tojásban

élesre állítódik az élet.

0Ma reggel kirobbantak mind: fehéren feszítették ki szirmukat szélben,

s lobogtak át a látható időn.

| A kelyhiik mint a gondolat] parázslóit,

és — tettre gyűlni! —mind;

gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn.

Ady

a képzőművészetben

„tj vizeken járok” rímmel kiállítást nyitottak Ady Endre születésének 100. évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a múzeum és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1977. évi pályázatának anyagából. Fent: Blaskó János: Adyérmek. Balra: Bordás Tibor: Ady Lédával.

(KS fotó — Koppány György felv.)

Valóság és irodalom

Juhász Béla Vámosgyörkön született, Hatvanban érettségizett. Innen került a debreceni egyetemre, amelynek elvégzése után csaknem egy évtizedig dolgozott a TIT munkatársaként, utána lett egyetemi oktató. Kritikus és irodalomtörténész, az Alföldnek helyettes főszerkesztője,

Tanulmánykötetének anyagát két évtized terméséből válogatta. Az irodalomtörténész Juhász Béla főként a XX. századi realizmus fejlődését elemzi. Munkásságában központi helyet foglal el Szabó Pál életműve. Célja a művekben foglalt alapeszme hiánytalan kifejtése. Az értékekre, a csúcsokra figyelve sem téveszti szem elől a derékhad, a vonulat szintjét, ahonnét a csúcsok kiemelkednek. *

Szabó Pál nem törődik a modem regény formabontásaival, neki egyszerűen mondanivalója van a világról és az emberről, ezért követi az íráskényszer belső parancsszavát. Az élet sűrűjébe markol, mindenütt megtalálja az életöröm villanó színeit. A Talpalatnyi föld, az Isten malmai, A nagy temető írójának művészetében a mély valóságismeret és a teremtő képzelet játéka fogott össze, biztosítva az írói teljesítmény nagyságrendjét IMár első regényét az Embereket a kincstaláták örömével fogadta Móricz: „Új, nagy írót küldött a falu” — írta.

Szabó Pálról szólni nem könnyű, különösen nem elemző módon úgy, hogy a Tamásiéhoz hasonlítható írásművészet, pompás nyelv színeit is érzékeltesse a tanulmányíró. Juhász Béla könnyed, folyékony stílussal vizsgálja a nehezebb elméleti problémákat is, kitűnő íráskészséggel kerüli el a stílus elnehezülését Sarkadi novelláiról, a hatvanas évek magyar kisregényeinek sorát megnyitó Gyávát elemzi behatóan. Vizsgálódásaiban érződik alapos felkészültsége, a kisregény poétikai, esztétikai, történeti jellemzőinek biztos ismerete. A realizmus fejlődése, az eposzi teljességű ábrázolás, hagyomány és újítás kapcsolatára figyel Solohov Csendes Donjának elemzésekor.

Könyvének második részében az irodalomtörténész tapasztalatait hasznosító kritikus munkáiból kapunk ízelítőt Legtöbbet és legeredményesebben Illyés művészetével, lírájával, tanulmányaival foglalkozik. Déry Tibor írói világába is betekintést kapunk. Veres Péter, Fekete Gyula, Mesterházi, Kamondy, Fejes. Csoóri írói arcképének művekben kirajzolódó ismérveire figyelhetünk. A prózára koncentrálva sem hagyja figyelmen kívül a Weöres- lírában megvalósuló „szerep és vallomás” kapcsolatát az elkötelezetten valóságvállaló Benjámin László, valamint Áprily, Devecseri, Simon István1 lírájának értékeit

Az irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és egyetemi tanár Juhász Béla célja, hogy tájékoztassa, támogassa az irodalmi élet két fő tényezőjét: az írót és az olvasót Kritikusi magatartása bizonyítja, hogy az értékekre figyelve vállalja Bajza József máig érvényes kritikusi alapelvét: „A szigorú, de alapos kritika hasonlít a termékeny záporhoz. A gyöngék eleinte lehajtanak alatta, de csakhamar általa erősödve ismét felemelik fejőket nagyobb elevenségben, mint előbb. Oly literatúrai mező termeszthet csak érett ízes gyümölcsöket melyet a kritikai záporok rendszerint járnak”.

CS. VARGA ISTVÁN

VNAAAAAAAA^A^V>AAA^AAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAWVWVVVVWVVVVVVVVN^VWWWWVWWWWWWVVVV1 /WW\A^/VWWVVWSÁÁAA/WS^VVW»MA/N^A^AA/WSAA/VWWVA/VWWWW>AA/WWWWvVÚNAÁAAAA/VNAWVV\AA

Grigori] Csuhraj:

A győzelem ára

pápától nem messze, a roa< I gyár—osztrák határ köze- s lében sebesültem meg — egyálta- s Ián nem hősies körülményeik kö- s zött.

s Előtte elég súlyos csatákat vív s tunk a Balaton mentén tizenegy 5 fasiszta tankhadosztállyal, Hitler S utolsó nagy magyarországi tartalé> kával. Nagy veszteségeket szenved- S tünk, de a közkatonák és a tisz- S tek emelkedett hangulatban vol- 5 tak, érezték a háború végének kö- 5 zelségét. Ekkorra már mindnyájan $ vérbeli, harcedzett katonák vol- i tunk. Ismertük az ellenfelet és 5 szokásait, értettük a helyzetét, és

> könnyen kitaláltuk, mi várható

> tőle. Már mindannyiunk számára I világos volt, hogy az ellenség fel> adta a küzdelmet — mégpedig ? véglegesen.

> A tizenegy német hadosztály

> állományában a felnőtt, harced- | zett katonák mellett nagyon sok | fiatal akadt: kisfiúk még, elveszet- ? tek és rémültek, akik egyáltalán nem í értettek a harchoz. Látszott, hogy | csak nagy nehezen tudták össze> szedni őket egész Németországból, s hogy kiegészítsék velük a kimerült ' német hadtesteket, amelyek foly

< tatták az ellenállást csapatainkkal

< szemben. Amikor fogságba estek,

< biztosak voltak benne, hogy meg< kínozzuk és megöljük őket. Kato< náink azonban jólelkűen, békésen l és némi humorral bántak velük,

< sőt még — a maguk férfias mód< ján — sajnálták is őket.

} A szétvert és visszavonuló ellen- j ség mögött haladtunk, és tudtuk, 5 hogy már nem kell igazi ellenál- 5 lásra számítanunk. Tréfálkoztunk

< és anekdotákat meséltünk egymás< nak. Egyszerre csak tüzérségi tü< zet' kaptunk. Körös-körül lövedé- J kék robbantak. Parancsot adtam s ejtőernyős századomnak: „Szétta- s gozódni!” Láttam, ahogy a kato< nák az árkokon átugrálva lehasal- $ nak az út két oldalán, és úgy dön< töttem, hogy ezzel meg is tettünk s mindent. De a következő sorozat s sokkal pontosabb volt..

Részlet a világhírű szovjet filmrendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom 5. számában jelenik meg.

H

irtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán merevedni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vagdosta össze. Lövöldözés kezdődött. A földön fekve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalamba vágódott egy golyó. Erre már nagyon cudarul lettem, és odakiáltottam küldöncömnek, Sza- velij Davidovnak (valami oknál fogva Szásának hívtuk; egyébként ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik), hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Felnyalá- bolt, a karomat átvetette a vállán, és elvonszolt az arcvonal mögé...

Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesültem, sPe- relomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott, és kiabált: — elvérzik a parancsnok. .. Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztán vibe- ted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tették fel a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott.

A

mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között Egy

földbirtokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenes hadikórházzá alakítottak át Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pedig, az igazat megvallva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte, és csak egy soha nem csüggedő grúz ve- nerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő maradt itt Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg.

Mindnyájan arra vártunk, hogy átszállítsanak egy rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Ilja Maikovoz kapitány. A lábát szétzúzta egy robbanó golyó, de mindig tréfálkozott. Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a venerológuson. Ö sem vesztette el humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dugig volt emberekkel. akiknek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk.

Reggelente vizitet tartott, de ez inkább " bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét és. megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy... Nővér, streptoci- dot és bort!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Strepto- cid volt elég a kórházban, a borbői pedig bőven futotta. A kúria

előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat, és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyeket itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok.

D

e aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kór“ házban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisztította a sebet és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig megindultan emlékezem rá. És nemcsak én... Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Za- porozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ólja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt. Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre, és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk.

Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bentiünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magvar ökrök vontatta, szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként kivittek' minket az utcára, és felraktak a kocsikra.

Mutatós kis karaván lett a kocsisorból. vagy fél kilométerpyire csisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt, ö szervezte meg a vállalkozást,

mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított bennünket. Ütköz- ben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind el- ’ tűntek valahová. De hamarosan visszatértek — ki egy darab, kenyeret hozott, ki tejet korsóban, vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet.,

Éjszakára értünk Veszprémbe A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy volt lánygimnáziumban éltem át —' más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk, és amelyet annyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt.

Emlékszem, beszaladt á kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bíríák magukat, kiözönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is ki bicegtem d mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban á percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos egyszeri- ben leírhatatlan zűrzavar támadt.

Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsiketítőt füttyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk.

E

közben a kórtermünkben két tiszt haldoklott. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem.

Berkes Ildikó fordítása