Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-17 / 89. szám

.^/VWWWWWWWWWVNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^ Pap-e, vagy sekrestyés? E fiúból pap lesz. akárki meglássa. így Arany János, a Családi kör című versében. Mit írna ma Arany János egy mai család körében pályát választó fiúról? Hogy lányról mit, azt most ne is firtassuk. E fiúból segédmun­kás lesz, akarki meglássa? Vagy: e fiúból tehenész lesz, akárki meglássa? Gépkezelő, vájár, marós, villanyszerelő, elektroműszerész lesz, akárki meglássa! A jó öreg Arany János meghitten behízelgő versét aligha így írhatta volna meg, hanem inkább úgy, hogy: e fiúból, sőt fiúkból mérnök lesz, akárki meglássa. Meg orvos. Meg jogász. Vagy fizikus, de atomfizikus, persze. Aztán, ha végképpen nem megy a dolog: e fiúból, vagy lányból — most már, és itt lehet lány is — akárki meg­lássa, pedagógus lesz. Ha belepusztul is. Vagy 6. vagy a majdani tanítványai. Eszem ágában sincs gúnyolódni azokon és azok mi­att, akik fiukból, lányukból többre vivőt akarnak látni, mint amire szüleik vitték, vagy ugyanazt akarják bennük is visszalátni és tudni, amire ők vitték. Az a nagy népi, nemzeti tülekedés, amely ilyentájt minden évben megin­dult a középiskolák kapui előttől az egyetemek, főiskolák dékáni szobáiig, az egyszerre megható és egyszerre bosz- szantó. Megható és megérthető, hogy egy olyan társada­lomban, mint a miénk, amely joggal írhatta homlokza­tára, hogy a tudás és annak megszerzése mindenkinek elidegeníthetetlen joga, mennyien és milyen elszántan követelik maguknak e jog gyakorlásának lehetőségét. Megható, mert az esetek nem is kis többségében olyan szülők gyermekeiről van szó, akik — mármint a szülők — csak hallottak inkább a tudás mézéről, mint valóban ízlelték is azt. Ám bosszantó is egyben, mert a szülők nem is elhanyagolható része nem hivatást, pályát keres és választ közösen „e” fiúnak, hanem majdani akármi­lyen diplomát, vagy íróasztalt legalább. És tódulnak a gyerekek a középiskolákba, ahonnan egy jelentős részük nem is juthat tovább — egy részük nem is akar — az egyetemre, megrohanják a szülök az egyetemeket főiskolákat, keresik az összeköttetést, hogy a fiukból „pap” legyen, azazhogy diplomás ember. Mert nálunk igen gyakran a diploma fogalma alatt nem szak­munkás-bizonyítványt, nem az olyan okmányt értjük, amely igazolja, hogy tulajdonosa egy szakterület jó mun­kásembere. Nálunk a diploma: diploma! Tanúsítvány, hogy tulajdonosa beteljesítette szülei és önmaga vágyát, álmát: értelmiségi lett. Botor dolog lenne azon töprengeni, hogy miért a tü­lekedés az értelmiségi pályák iránt, illetőleg azoknak egy viszonylag jól körülhatárolt területei félé. A társada­lom hol anyagi, hol jól kitapinthatóan közéleti, etikai, szokásjogi szempontból kiválaszt magának egy-egy idő­szakban néhány olyan területét a társadalmi munkameg­osztásnak, amelyre okkal vagy ok nélkül, de rásüthett a bélyeget: az jól fizet. Annak van rangja. Ez az egyik oldal. A másik, s ez a lényegesebb: értelmiség nélkül nincs holnapja semmiféle társadalomnak. Igazán értel­miséginek lenni azonban sokkal inkább erkölcsi elköte­lezettség egy alkotó élettel szemben a szocialista társa­dalom érdekében, mintsem anyagi learner. Aki csak az utóbbit látja, kívánja, az ugyan lehet diplomás, de iga­zán értelmiségi, az sohasem. Nos, ilyen alkotó élet felé ösztönözni a legjobbakat, miért ne lenne okos, helyes, sót megkívánni való? Mindenki tudja persze, hogy nem erről van szó. Ar­ról 6okkal inkább, hogy munkásállamunkban még min­dig kevés a szellemi, s talán az anyagi, az erkölcsi ösz­tönző is ahhoz és arra, hogy a munkásosztály évről évre fiatal, jó képességű és nem az értelmiségi pályáról le- maradtán keserű szájizű szakembergárdával gyarapod­jék. Arról van sokkal inkább szó, hogy amikor kimond­juk a helyes jelszót, hogy a legjobbak kerüljenek az egyetemekre, az ne jelentse egyértelműen következően ebből, hogy a legrosszabbak kerüljenek hát az üzemekbe, mint gyorstalpalt szakmunkások. A dolog ugyanis ott tetéződik még, hogy amíg az egyik oldalt szinte várost- romszerü roham indul a középiskolák, az egyetemek felé, addig a másik oldalt százezreket kell ugyanabban az or­szágban arra serkenteni, hogy lépjenek túl a gyakorlati analfabétuzmus börtönrácsú határain. Hiszen nyitva az ajtó! Mert az is korunk egy sajátos ellentmondása, hogy a szellemi restség éppenúgy újratermeli önmagát — remél­jük. hogy nem bővített, de éppenhogy szűkített „újra­termelés” folyik itt —, mint ahogyan egyfajta szocialista sznobizmus is újratermelődik. Nem a valóságos tehetség és munka nem az alkotás valósága és szintje, hanesm a diploma száma és az arra való hol jogosan büszke, hol pedig bizony csak oktalanul pöffeszkedő hivatkozás a lényeges. írni sem könnyű e témáról, hát még megelégedett, vagy kudarcot valló szenvedő hősének lenni. Tudom én ezt jól, nem is akarok én itt és most mást tenni, mint a hangosan töprengés meditációjába bevonni magammal együtt az olvasót. Azt is, akinek még nincs, azt is, aki­nek már van, s azt is, akinek már nincs pályát válasz­tandó gyermeke. Mert mégiscsak ki kellene alakítani egy olyasfajta közszellemet, ahol érettségizett szakmunkás­nak lenni nem szégyen, ahol a mind magasabb szintű szakmunkásképzés keretein belül szakmunkásdiplomát — jó: bizonyítványt — szerezni tisztesség és tudás dolga. Nem szólva arról az egyszerű tényről, hogy aki tényleg akar tudni és diplomázni, az az egyetemi, főiskolai karok jelentős részén — igaz: munka mellett — később is iga­zolást nyerhet értelmiségi voltáról. E fiúból pap lesz — büszkélkedett a családfő a vers­ben, hiszen annakidőtájt a rang és a tudás szimbóluma volt a pap. Most mindmegannyi a szimbólum, s ponto­san annyi a felelet. Igaz, Arany János hőse se azt mond­ta: e fiúból sekrestyés lesz, akárki meglássa. Az ember mindig többre tör, önmaga is, gyermekeiben Is. Csak e törekvésnek meglegyen a realitása, és — hogy ismét a költővel szóljak —ne „kanosaiul festett" egekbe tekintsen. A hegyoldalban magasra emelik homlokukat a városba illő villák... (Fotó: Peri Márton.) udja-e, hogy miért ne­vezik a falut éppen Mónosbélnek? A fiatalasszony — aki minden feje-foka szerint idevaló, s aki­nek a szeparációban, a csehi bánya itteni szénosztályozójának irodájá­ban adom fel a kérdést — csak a fejét Ingatja: „Nem tudom, sohasem hallottam erről...” — Malmosbélnek nevezték valamikor, mivel nagyon sok malom volt itten. A „mal­mos” szó torzult el később „mőnoS”-sá. A falunév má­sodik szava pedig a Bél nem­zetség emlékét őrzi. — Czil- M Ede, az osztályozó vezető­je adja ezt a magyarázatot, aki jóllehet füzérradványi il­letőségű, ámde immár hu­szadik éve mónosbélinek mondhatja magát A Bélkő méltóságosan Ki­magasló, hatalmas, oromzatos mészkő teste alatt még pon­tosabban a szép nevű Hársas- tető tövében húzódik meg a falu. Házai úgy tapadnak a köves hegy oldalához, akár a fészkek, annak Is építették gazdáik. A városba Illő, két­szintes villák magasra eme­lik homlokukat, széttekinte­nek a kitárulkozó falu, a lej­jebb szerénykedő, öregebb házak fölött A házak mellett kicsi kertek virítanak, belé­jük sűrítve jelképesen az egész tenyészet: fa, virág, bokor, vetemény és itt-ott né­hány szőlőtőke lélegzik be- telten egymás mellett. A fa­lu szélében szürke aszfaltcsík és sínek acélszálai nyújtóz­nak tova, köldökzsinórok, kötések a világgal. Szép és titokzatos vidék ez. Titokzatos? Csak annyira, amennyire titokzatosak kö­rös-körül a hegyek és dom­bok, a vizek folyásai és a széljárás. Talán ezzél a ti­tokzatossággal védelmezték magukat hajdanán, a sarco- lók, kátonafogdosók vagy a zsandárok, pandúrok ellen jó menedéket adtak az erdős nagy völgyek, rengetegek, Igaz, 1552-ben, Eger ostroma idején, egy török látogatás után csak az erre ballagó Eger-patak maradt meg épen,* a falut teljesen lerombolták, elpusztították. Titokzatossága mellett hír­nevet adó érdekességeit sem hallgathatjuk el Mónosbél falujának. Először is, minden híreszteléssel ellenkezően, a híres-hírhedt betyár, Vid- róczki Marci szülőhelye Mó­nosbél. A szomszédos Bél­apátfalva erősen kardoskodik ugyan, de még csak egy föld­rajzi nevet sem tud felmu­tatni igaza bizonyítására. Mó­nosbél határában két név is őrzi a „népi” betyár emlékét: Báránysütő-far és Vidróczki- kút — előbbi Vidróczki ta­nyáját jelzi, itt sütötték a sok bárányt; az utóbbi pedig a bujdokló szegénylegény egyik rejtekhelyén levő for­rást jelöli. Meg kell említe­ni végül a földrajzi nevek közül egy harmadikat is — Vízió: nemcsak azért emlí­tésre méltó, mert innét kap­ja hideg, kristálytiszta, jóízű ivóvizét a falu, hanem azért, mert értékes régészeti leletek kerültek itt elő. 1926-ban, mésztufabányászás közben cserépedény-maradványokat, csiszolt kőgombot találtak. Vajon hogyan élnek a mai emberek az ősi településen, milyen gondok foglalkoztat, jak őket, mit ígér számukra a holnap? Ha a változásokra, a fej­lődést jelző statisztikai ada­tokra vagyunk kíváncsiak, Bélapátfalvára kell menni, a nagyközségi közös tanácshoz. Mónosbélnek ugyanis nincs önálló tanácsa, 1970 óta a szomszédos „cementváros” társközsége. Azt mondja Czilli Ede, a szénosztályozó vezetője, hogy Mónosbél va­lóban társa Bélapátfalvának, egyenrangon, azonos jogok­kal. Négy tanácstag képvise­li a falu népét, s ebből egy a végrehajtó bizottságnak is tagja. A tanácstagok révén beleszólhatnak az egész köz- igazgatási terület, még Bél­apátfalva fejlődésébe is. Hasonlóképpen tájékoztat Kovács Gábor, a nagyközsé­gi közös tanács elnöke: — Mónosbél alig több, mint félezer lelket számlál. Jól jártak, mikor hét évvel ez­előtt társunkká szegődtek. Nézzük csak a számokat. Amíg önállóak voltak, évi költségvetésük 26, fejlesztési alapjuk pedig 4 ezer forin­tot tett ki. A társulás után pedig ennek sokszorosátfor­dítottuk különböző fejleszté­si feladatokra. 1971-ben 108, 1972-ben 45 ezer forintot Felújítottuk az ifjúsági klu­bot, a könyvtárat az orvosi rendelőt. Korszerűsítettük a villanyhálózatot a közvilágí­tást. Építettünk továbbá jár­dát, autóbuszvárót. Négyszáz- ezer forintba került a Petőfi utca felújítása, ugyanilyen költséggel fektettünk vízve­zetéket Míg korábban csak három közkút látta el ivóvíz­zel az egész falut, most már 12 a számuk. Ez évben fel­újítjuk a Dózsa György ut­cát erre közös költségvetés­ből 320 ezer forintot fordí­tunk. — Es még mindig akad gond is bőven? — Az elmondottak bizo­nyítják: nem tekintjük mos­tohának Mónosbél lakosságát Ismerjük gondjaikat is, hi­szen azok nekünk is gondja­ink. Itt most csak kettőt em­lítek. Megszűnik az egyik ÁFÉSZ-bolt Magánházat bé­reltek, a szerződést a tulaj­donos felmondta, mert le­bontja a régi épületet Idő­ben gondoskodunk egy ide­iglenes pavilon felállításáról, így az ellátásban nem lesz semmi zavar. Hogy épül-e új üzlet? A bélapátfalvi kör­zeti ÁFÉSZ tervében szere­pelt s ehhez korábban már a telket is megvásárolták. Am közben az itteni ÁFÉSZ egyesült az egrivel, az ígé­retet így most már nekik kell valóra váltaniuk. Másik nagy probléma az egészség- ügyi szolgáltatás. A mónos- béli körzetben nincs orvos, helyettesítésekkel, ideiglenes orvosi megoldásokkal igye­keztünk enyhíteni a helyze­ten. Így is előfordult, hogy két héten át sem láthattak orvost. Május elseje után már nem lesz semmi panaszuk teljes állású doktort kapunk Ojra Mónosbél. A szénosz­tályozó. Czilli Edével beszél­getünk. Füzérradványi lété­re, mónosbélinek nevezi maJ gát. Nagyon szeret itt élni, hiszen a bükki táj sokban hasonlatos a zempléni szülő­föld vidékéhez. Felesége ide­valósi, pedagógus és iskola- vezető. <3 maga közgazdasá­gi érettségivel, fizikai mun­kásként kezdte itteni életét. Sok mindent próbált húsz év alatt, míg idén februárban vezetői posztra kerülhetett. Közben 1962—1966 között a községi párttitkár tisztét is betöltötte. — Szorgos, dolgos, törekvő emberek lakják ezt a falut. Nagy szeretet és ragaszkodás van bennük, s megtesznek mindent azért, hogy jól érez. zék magukat itt, ahol élnek.1 Bármilyen társadalmi mun­káról van szó, nem zárkóz­nak be házaikba, szívesen jönnek, segítenek, amiben kell. 96 a létszámunk itt az osztályozóban, ebből 70 mó- nosbéli. Két "arany- és egy bronzkoszorús szocialista bri­gádunknak ók a gerincei, él­tetői. A nők keresete 2100— 2200 forint átlagban, a fér­fiaké meghaladja a 3500-at A falu népe az Iparból él. A többség gyárista és ingázó. Fel Borsodnádasdra, Bélapát­falvára járnak, de jut belő­lük az egri Finomszerelvény- gyárba is. Bekukkantottunk még Mó­nosbél vasútállomására is. Pernyei Gusztáv, a fiatal ál- lomásfőnök a beszélgetést pa­nasszal kezdte. Két pici gyer­meke van, akik szeretik a hentesárut, a virslit, parizert, Ide azonban egy héten csak , egyszer hoznak, ha hoznak. Hétfő a túranap, s ha netán a hétfő ünnepre esik, akkor egész héten nincs semmi. Az­tán vonatozhat Bélapátfalvá­ra vagy Egerbe. j Odakint a sínek acélszá­lain, hosszú szerelvények vá­rakoznak. A gőzmasinák sa- lakolnak, vizet vesznek ma­gukhoz, aztán indulás tovább,' — Tizenkét óra alatt 20 te- herszerelvény és 5 személy- vonat halad át az állomá­son. Nem vagyunk a világ végén, akármilyen kicsi isea a bükki falu. Lüktető, élénk forgalmat bonyolítunk. Nem is csoda, szomszédunkban épül a bélapátfalvi cement- óriás. .. j w Pataky Dezső ] * Falu a Bükk aljában: Mónosbél

Next

/
Thumbnails
Contents